Népszabadság, 2006. augusztus (64. évfolyam, 178-204. szám)

2006-08-05 / 182. szám

NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGÉ 2006. AUGUSZTUS 5., SZOMBAT 11 Zónázó 25. Kinszkiék" BÄCHER IVÁN Jön a vonat hazafelé, elhagyja Vácot, es a cement­művet, és az egykori téglagyár helyén lévő beton­keverőt és a vele szemben mostanra épülő vízi centrum monstrumot. Belerobogunk Verőce Du­­na-mező névre hallgató negyedébe. A töltés alatt­­mellett húzódó Maros utcához érve már lassít a vonat, lehet nézni a házakat, és lehet látni, hogy többségük tipikus, egykori parasztházból felpol­gárosított nyaralóház. A figyelő szemnek különö­sen feltűnhet egy épületegyüttes. Klasszicista kú­ria, mór stílű ablakokkal, az épülethez tapasztva egy szintén régi, jókora L alakú ház. Mindegyik a pesti nyaralókat szolgálta egykor. A középsőben, a szép fenyők alatt fehérlő mór ablakosban, amelyben ma Alpári Gyuri és családja él, egy érdekes ember nyaralt övéivel tíz éven át: Kinszki Imre. 1901-ben született színes, elegyes, lezsidóz­­ható családban, amelynek ágain, bogain számos értékes ember termett; rokon volt például Baumhorn Lipót építész, a legnevesebb magyar zsinagógaépítő. Imre kimagasló eredménnyel végezte el a pi­aristák gimnáziumát, orvos szeretett volna len­ni, de egyetemre nem mehetett az úgynevezett numerus clausus miatt. Ez a törvény, kedves gyerekek, amely származás alapján szabta meg és arányosította a magyar egyetemisták számát, szörnyű szégyent hozott Magyarországra, a te­hetségek szép részét elüldözte az országból, mellesleg minimum fél tucat Nobel-díjastól fosztotta meg a nemzetet, bárcsak ez lett volna a legnagyobb baj. Kinszki tehát nem egyetemre ment, hanem hivatalba, a Gyáriparosok Országos Szövetségé­nek irattárában helyezkedett el, ahol az általa tökéletesen elsajátított öt idegen nyelven intéz­te a hivatal levelezését. Itt ismerkedett meg gyors- és gépírónő asszonyával is. Két szép gyermekük lett, azokkal kezdtek aztán Verőcén nyaralni. A mama egy darabig a gyermekszínházas Lakner bácsi titkárnője volt, később beírónőként állt rendelkezésére íróknak, újság­íróknak, tehát kézírást vagy élőbeszédet rögzí­tett írógéppel. Kinszki Imre mindennap munka után és persze minden hétvégeken és minden verőfé­nyes verőcei nyaralónapon fényképezett. A ké­peket maga hívta elő, és maga nagyította és válogatta és rendezgette ma is meglévő csinos albumokba. Univerzális tehetség lehetett amúgy, szenve­délyesen érdeklődött a természettudományok iránt, mikroszkóppal is fotózott, de írt cikkeket a textiliparral kapcsolatosan, filozófiai fejtege­tései jelentek meg a Nyugatban, természetesen merült el a magyar irodalom mélységeiben, Ba­­bits-rajongóként rendszeresen eljárt a Centrál Kávéházba, hogy élőben láthassa-hallgathassa a költőt. A négytagú Kinszki család Zuglóban lakott, a Róna utcában, polgári nívón, a családfő jövedel­me ötszáz pengő körül volt havonta. Egyhavi keresetből kitelt száz napra a verő­cei házbér, itt a koszt fillérekbe vált, mellesleg a verőcei gazdák többsége általában korlátlan gyümölcsfogyasztást engedélyezett a pesti gye­rekeknek az óriási kertekben. 1932-ben Hartó János adott ki nekik szobákat a Maros utca 42. szám alatt lévő házában, majd 1933-tól tíz éven át ugyanezen utca 30. szám alatti házában béreltek egy különálló mellék­­épületet Oroszi Páltól, illetve annak unokaöc­­­csétől, Szilágyiéktól, akik debreceni mézeskalá­­csosok voltak amúgy. A családfő a két-három heti szabadságot le­számítva természetesen mindennap bevonato­zott a városba. De vasárnaponként és a szabad­ság napjaiban mentek a Dunára és fel a Bör­zsönybe, mint minden verőcei nyaraló. Aztán máshova történt a vonatozás; Kinszki Imrét és a még diák Gábor fiát behívták mun­kaszolgálatra. Az apáról pontos hír nem jött, csak az volt a biztos, hogy nem tért vissza töb­bé, viszont került túlélő tanúja annak, hogy a kamasz fiút Buchenwaldban úgy ölték meg, mint Szabó István filmjében az olimpikont: addig locsolták vízzel, míg az élet belé nem fagyott. Anya és lánya a pesti gettóban élték túl az ostromot. Háború után a Liszt Ferenc tér 2.-ben laktak, a Vidor Emil tervezte házban, amelyben az épí­tész irodája, Jaschik Álmos műterme vagy a Vázsonyi család lakása volt, amely háznak tehát több regényt is rejtenek, őriznek vaskos falat - de hát a legtöbb pesti ház falaira ez igaz. A Liszt téren - lévén a nagyszerű drámape­dagógussá lett Judit lánygyermeke, Eszter, egye­temista társam, barátom - gyakorta megfordul­tam magam is. Kinszki Imre özvegye - nekem nagymama - 1983-ban bekövetkezett halála után magam is részt vettem a lomolásban; a hihetet­len mennyiségű papír, emlék, régi iskolásfüzet, háború előtt lejárt szavatosságú gyógyszeres fiola mellett az én kezemben is megfordultak a fényképek, amelyekről akkor még nem tudtam, hogy mára a magyar fotográfia történetének megbecsült darabjai lesznek. Juditnál megvannak a Verőcén készült fo­tók is. Hallom, nemsokára kiállítása nyílik Kinszki Imrének, és valami albuma is megjelenik majd. Egy kis­­ Kinszki-verniszázst rendezhetne egyszer Verőce is; van köze e fotóművésznek a községhez annyi, mint a szobrot kapott Wass Albertnek, aki soha nem járt e tájon. Nem szeretem a misztikumokat, nem hiszem, hogy egy ház falai önmagukban hidegnél, avagy melegnél tudhatnak sugározni egyebet. De ha mi tudjuk, hogy kik éltek, milyen emberek lak­tak a falak között, akkor az a tudás már igenis beleköltözik a falakba, és onnantól azok a falak már adnak a kőnél egyebet is. Orosziék, Szilágyiék egykori házában, amely­nek tíz nyáron át volt lakója családjával Kinszki Imre, ma Alpári Gyuriék laknak, értelmes, ér­deklődő, nyelveket beszélő, sokat utazó, olvasó, nyitott szemmel és szívvel élő polgáremberek. Biztos, hogy jól megértenék egymást Kinszki Imrével. Ráadásul megvan a kertben a kisház is, és föl is van újítva szépen. Habos kávé Földes Jolán: A halászó macska uccája Ha 1936-ban megkérdeznek egy rendes európai vagy ameri­kai újságolvasót, hány magyar ember nevét ismeri, könnyen lehet, hogy csupán két ken­­deresi születésű híresség jut eszébe: Horthy Miklós, az or­szág kormányzója, és Földes Jolán, a világ legnagyobb re­génypályázatának győztese. Jolán Trianon után érettsé­gizik, itthon nincs maradása, Párizsba megy egyetemre, de közben dolgoznia kell. Gyári munkás, franciatanár, titkár­nő, majd segédrendező lesz. Lakása a belváros egyik szűk sikátorában van, a Halászó macska utcájának sarkán. Bár a nyomorból sikerül kilábal­nia, a nyughatatlan lelkű fiatal nő három év után otthagyja Párizst. Éveket tölt Egyiptom­ban, a követségi irodán. Később hazakerül magyar író­nak. 1932-ben első regényéért Mikszáth-díjat kap, négy év­vel később a brit Pinker kiadó nemzetközi pályázatának első helyezését nyeri el A halászó macska uccája című könyvé­vel. Mikor az Est riportere délután fél egykor, a londoni távirat megérkezése után fel­hívja, mihez kezd az óriási si­kerrel és a nagy zsák angol fonttal, azt válaszolja: meg­reggelizem, rendelek egy ká­vét habbal, vajat és dzsemet, de tojást nem, azt nem sze­retem. Földes Jolánnak bizonyo­san remek humora volt, mégis nagyjából ez az egyetlen, ami A halászó macskából hiány­zik. De a vidékről Pestre, in­nen pedig Párizsba futó Bara­bás család tizenöt évnyi tör­ténetében a humoron kívül szinte minden van. Megható sorsok és boldogtalan szerel­mek. Számtalan csodabogár az orosz emigráns bankártól a spanyol vegetáriánus anar­chistáig. Párizsi kávéházak, kocsmák, divatszalonok, kis motelek, sikátorok, piacok. Argentínai kaland gyilkos léggyel. Szeretetben-küszkö­­désben megőszült öreg Szülők és csekkhamisító svindlerek. Magányos bohémok és dosz­­tojevszkiji messiások. Baltás Hazát, nyelvet, nevet cserélt. Szívet bizonyosan nem tudott. Innen a Halászó macska mérhetetlen fájdalma, feleségölés, öngyilkos érvágás és halálos közúti baleset. Vér és könny. De legfőképpen hontalanság, száműzetés, re­ménytelenség. Tulajdonkép­pen a Mikes Kelemen-i bake­lit - a boldogtalan békeidők könnyed, szomorú, párizsi dzsesszéhez igazítva. Könnyed olvasmány, de nem azért, mert könnyű dol­gokról esik benne szó, hanem mert Jolán úgy meséli el, mintha csak hazaruccant vol­na egy délutánra, és most a Japán egyik kerek márvány­­asztalánál édesen fecsegne, akár valami mézes pletykát, a világ egyik legsúlyosabb tör­ténetét: milyen is idegenek között, örökre idegennek ma­radva élni? Talán ez a habkönnyű, szinte társalkodó stílus az, ami nem engedi, hogy az ott­­hontalanság reménytelen ke­serve túlhízza a könyvet, talán éppen emiatt nem lesz A halá­szó macskából giccs. Csak ha­bos kávé, egyszerre cukros és keserű, bódítóan krémes és szívet felizgató­­ kellemetes méreg. Barabás Gyula szűcsmester Mezőtúrról Pestre, Pestről Pá­rizsba, Párizsból Dél-Ameri­­kába, onnan vissza Párizsba, majd Pestre, majd megint Pá­rizsba fut. Mintha annak a Ba­rabásnak az unokája lenne, akit Pilátus futni hagyott, s az­óta az egész nemzetség csak szaladna, kontinenseken át, valami ősi, elsüllyedt emlék­től hajtva. Otthon is idegen, idegenben sincs otthona. Ez a sorsa, a futás, a nyugalomra nem lelés. Mint ahogy Földes Joláné is ez volt. Neves és gazdag (bár a kritika által rendesen megrugdosott) magyar író­ként újra nekiindult. Amerika következett, aztán Anglia. Már rég Yolanda Clarentnek hívták, mikor 1963-ban meg­halt, idegenben, sikeres nem­zetközi íróként. Hazát, nyel­vet, nevet cserélt. Szívet bizo­nyosan nem tudott. Innen A halászó macska mérhetetlen fájdalma. (Agave, 220 oldal, 2480 forint) Cserna Szabó András Most meg ez Tóth Krisztina: Vonalkód A Porhó című kötet egyik ver­sében a kamaszlány különös, színes ablak fényeiben gyö­nyörködik, „sárga, kék, piros / ólomüveg, lakásban ilyet sose láttam”. „Mint egy templom­ban”, mondja, mert nővé avatá­sának helyszínéből teremt meg­szentelt élményt az amúgy suta tennivalókkal járó aktus helyett. Sok évvel később kiderül, az „ólomüveget” vállalattól haza­lopott színes dossziékból bar­kácsolták, azóta természetesen kidobták. A csodák sorában ez is lelepleződött: „Mikulás. Gó­lya. Most meg ez” - teszi hozzá az egykori kamaszlány, de Tóth Krisztina nem hagy kétséget afelől, hogy a fájdalmas csaló­dást nem az egykori szegényes trükk okozza, hanem a fölisme­rés: a másik fél mindezt már az emlékeiből is kiselejtezte. A vers akár a költő első no­­velláskötetének címadója lehet­ne: Dosszié, amely a Porhó lírai életleltárát ezúttal történetek­ben gyűjti egybe. A Vonalkód maibb, sterilebb, gépiesebb címváltozat, amely szintén visszautal a gyerekkor csodáira (a Nyugatról érkezett dolgok is kitérve, mágikus vonzereje, a jobb élet „kódja”), s így szeren­csésen kétértelmű, talán csak az egyes írások alcímében fölöslegesek, néhol erőltetettek a „vonal”-as szóösszetételek variációi. Ebben a dossziéban érzékle­tes a gyerekévek korrajza, az is­merkedés a tábori világ (szoc. tábor, úttörőtábor, panel-tábor) rekvizitumaival, a kamasz ocsú­­dás képei pedig gondosan kidol­gozottak, ám ettől még nem vol­na különleges a Vonalkód: a magyar próza sok színvonalas művet termett ebben a „fekvés­ben”. Tóth Krisztina irályának összetéveszthetetlen értéke, jel­legzetessége a hangvétel, amely tárgyszerű, de sebzett, díszte­len, de artisztikus, csöndes, de energikus. Olyasmit tud elmon­dani ezen a hangon, ami másnál óhatatlanul kíméletlen vagy harsány lenne, illetve szépelgés­­be fúlna. A hang egy nőé, csak egy nőé lehet, a feministák programossága nélkül. A tábori világ pedig csupán díszlet. Amiről a kötet beszél, az a szüntelen, alig bírható erő­feszítés. Kivétel nélkül minde­nért: egy birtokolható négyzet­­méterért, egy ruhadarabért, a „szép” melegpadlóért és a ve­szélyes hulladékból készült ék­szerért, azért, hogy kiigazod­junk egy következetlen, össze­zavarodott erkölcs parancsai közt, azért, hogy ha nem szeret­nek is bennünket, legalább szé­gyelljék magukat miattunk, s ha már nem szeretünk is, szégyell­jük magunkat miatta. Erőfeszí­tés egyáltalán, hogy életben maradjanak a dolgok - mert a kötet főszereplője a mindenféle alakban, helyzetben fenyegető és megélhető halál. A halál kö­nyököl ki a kötetből, a nagyma­ma szóhasználatával élve (Han­gyatérkép), a pusztulás a csalá­di és természeti vegetációban, a képzelt halál a gyötrelmekben, a kitalált halál védekezésül, s persze a kivégzett szerelmek, elmállott kapcsolatok gyász­munkája. Az utóbbi adja a könyv két kiemelkedő novelláját. Noha a Vonalkód írásainak hangsúlyos, nagyobbik hányada a gyerekkor miliőjébe vezet, a szü­lte gyer­meki, elemi küzdelem a vágyak „kezelhetőségéért” a felnőtt traumák megjelenítésében vá­lik igazán mesei, jelképi erejű­vé. Talán nem véletlen, hogy mindkét történet idegenben (hétköznapokon kívül) játszó­dik: a Hideg padlóban egy ke­serves japán úton találnak vég­ső nyughelyet az egykori kíván­ságok, a Take five-ban egy pári­zsi albérlet dúlja szét a Pesten hátrahagyott, megállapodott, „felnőtt” viszony békéjét. Tóth Krisztina hangja itt igazán vad, kíméletlen és zabolázott egy­szerre, akár egy Marguerite Duras-regényben. Következetesen megírt és le­nyűgözően szerkesztett kötet. Az elbeszélő - akárcsak a Porhó­ban - kisgyerekének pillanatké­pével, a gyerek tudásával, vára­kozásával és a halál látványával indul, majd egy mindent vissza­­öklendő beteg brutális metafo­rájával zár. Mert reménytelen és viszolyogtató, de megkerül­hetetlen feladat: újranézni. (Magvető, 188 oldal, 1990 forint) Reményi József Tamás Tóth Krisztina irályának értéke, jellegzetessége a hangvétel, amely tárgyszerű, de sebzett, dísztelen, de artisztikus, csöndes, de energikus.

Next