Népszabadság, 2006. augusztus (64. évfolyam, 178-204. szám)
2006-08-05 / 182. szám
NÉPSZABADSÁG HÉTVÉGÉ 2006. AUGUSZTUS 5., SZOMBAT 11 Zónázó 25. Kinszkiék" BÄCHER IVÁN Jön a vonat hazafelé, elhagyja Vácot, es a cementművet, és az egykori téglagyár helyén lévő betonkeverőt és a vele szemben mostanra épülő vízi centrum monstrumot. Belerobogunk Verőce Duna-mező névre hallgató negyedébe. A töltés alattmellett húzódó Maros utcához érve már lassít a vonat, lehet nézni a házakat, és lehet látni, hogy többségük tipikus, egykori parasztházból felpolgárosított nyaralóház. A figyelő szemnek különösen feltűnhet egy épületegyüttes. Klasszicista kúria, mór stílű ablakokkal, az épülethez tapasztva egy szintén régi, jókora L alakú ház. Mindegyik a pesti nyaralókat szolgálta egykor. A középsőben, a szép fenyők alatt fehérlő mór ablakosban, amelyben ma Alpári Gyuri és családja él, egy érdekes ember nyaralt övéivel tíz éven át: Kinszki Imre. 1901-ben született színes, elegyes, lezsidózható családban, amelynek ágain, bogain számos értékes ember termett; rokon volt például Baumhorn Lipót építész, a legnevesebb magyar zsinagógaépítő. Imre kimagasló eredménnyel végezte el a piaristák gimnáziumát, orvos szeretett volna lenni, de egyetemre nem mehetett az úgynevezett numerus clausus miatt. Ez a törvény, kedves gyerekek, amely származás alapján szabta meg és arányosította a magyar egyetemisták számát, szörnyű szégyent hozott Magyarországra, a tehetségek szép részét elüldözte az országból, mellesleg minimum fél tucat Nobel-díjastól fosztotta meg a nemzetet, bárcsak ez lett volna a legnagyobb baj. Kinszki tehát nem egyetemre ment, hanem hivatalba, a Gyáriparosok Országos Szövetségének irattárában helyezkedett el, ahol az általa tökéletesen elsajátított öt idegen nyelven intézte a hivatal levelezését. Itt ismerkedett meg gyors- és gépírónő asszonyával is. Két szép gyermekük lett, azokkal kezdtek aztán Verőcén nyaralni. A mama egy darabig a gyermekszínházas Lakner bácsi titkárnője volt, később beírónőként állt rendelkezésére íróknak, újságíróknak, tehát kézírást vagy élőbeszédet rögzített írógéppel. Kinszki Imre mindennap munka után és persze minden hétvégeken és minden verőfényes verőcei nyaralónapon fényképezett. A képeket maga hívta elő, és maga nagyította és válogatta és rendezgette ma is meglévő csinos albumokba. Univerzális tehetség lehetett amúgy, szenvedélyesen érdeklődött a természettudományok iránt, mikroszkóppal is fotózott, de írt cikkeket a textiliparral kapcsolatosan, filozófiai fejtegetései jelentek meg a Nyugatban, természetesen merült el a magyar irodalom mélységeiben, Babits-rajongóként rendszeresen eljárt a Centrál Kávéházba, hogy élőben láthassa-hallgathassa a költőt. A négytagú Kinszki család Zuglóban lakott, a Róna utcában, polgári nívón, a családfő jövedelme ötszáz pengő körül volt havonta. Egyhavi keresetből kitelt száz napra a verőcei házbér, itt a koszt fillérekbe vált, mellesleg a verőcei gazdák többsége általában korlátlan gyümölcsfogyasztást engedélyezett a pesti gyerekeknek az óriási kertekben. 1932-ben Hartó János adott ki nekik szobákat a Maros utca 42. szám alatt lévő házában, majd 1933-tól tíz éven át ugyanezen utca 30. szám alatti házában béreltek egy különálló melléképületet Oroszi Páltól, illetve annak unokaöccsétől, Szilágyiéktól, akik debreceni mézeskalácsosok voltak amúgy. A családfő a két-három heti szabadságot leszámítva természetesen mindennap bevonatozott a városba. De vasárnaponként és a szabadság napjaiban mentek a Dunára és fel a Börzsönybe, mint minden verőcei nyaraló. Aztán máshova történt a vonatozás; Kinszki Imrét és a még diák Gábor fiát behívták munkaszolgálatra. Az apáról pontos hír nem jött, csak az volt a biztos, hogy nem tért vissza többé, viszont került túlélő tanúja annak, hogy a kamasz fiút Buchenwaldban úgy ölték meg, mint Szabó István filmjében az olimpikont: addig locsolták vízzel, míg az élet belé nem fagyott. Anya és lánya a pesti gettóban élték túl az ostromot. Háború után a Liszt Ferenc tér 2.-ben laktak, a Vidor Emil tervezte házban, amelyben az építész irodája, Jaschik Álmos műterme vagy a Vázsonyi család lakása volt, amely háznak tehát több regényt is rejtenek, őriznek vaskos falat - de hát a legtöbb pesti ház falaira ez igaz. A Liszt téren - lévén a nagyszerű drámapedagógussá lett Judit lánygyermeke, Eszter, egyetemista társam, barátom - gyakorta megfordultam magam is. Kinszki Imre özvegye - nekem nagymama - 1983-ban bekövetkezett halála után magam is részt vettem a lomolásban; a hihetetlen mennyiségű papír, emlék, régi iskolásfüzet, háború előtt lejárt szavatosságú gyógyszeres fiola mellett az én kezemben is megfordultak a fényképek, amelyekről akkor még nem tudtam, hogy mára a magyar fotográfia történetének megbecsült darabjai lesznek. Juditnál megvannak a Verőcén készült fotók is. Hallom, nemsokára kiállítása nyílik Kinszki Imrének, és valami albuma is megjelenik majd. Egy kis Kinszki-verniszázst rendezhetne egyszer Verőce is; van köze e fotóművésznek a községhez annyi, mint a szobrot kapott Wass Albertnek, aki soha nem járt e tájon. Nem szeretem a misztikumokat, nem hiszem, hogy egy ház falai önmagukban hidegnél, avagy melegnél tudhatnak sugározni egyebet. De ha mi tudjuk, hogy kik éltek, milyen emberek laktak a falak között, akkor az a tudás már igenis beleköltözik a falakba, és onnantól azok a falak már adnak a kőnél egyebet is. Orosziék, Szilágyiék egykori házában, amelynek tíz nyáron át volt lakója családjával Kinszki Imre, ma Alpári Gyuriék laknak, értelmes, érdeklődő, nyelveket beszélő, sokat utazó, olvasó, nyitott szemmel és szívvel élő polgáremberek. Biztos, hogy jól megértenék egymást Kinszki Imrével. Ráadásul megvan a kertben a kisház is, és föl is van újítva szépen. Habos kávé Földes Jolán: A halászó macska uccája Ha 1936-ban megkérdeznek egy rendes európai vagy amerikai újságolvasót, hány magyar ember nevét ismeri, könnyen lehet, hogy csupán két kenderesi születésű híresség jut eszébe: Horthy Miklós, az ország kormányzója, és Földes Jolán, a világ legnagyobb regénypályázatának győztese. Jolán Trianon után érettségizik, itthon nincs maradása, Párizsba megy egyetemre, de közben dolgoznia kell. Gyári munkás, franciatanár, titkárnő, majd segédrendező lesz. Lakása a belváros egyik szűk sikátorában van, a Halászó macska utcájának sarkán. Bár a nyomorból sikerül kilábalnia, a nyughatatlan lelkű fiatal nő három év után otthagyja Párizst. Éveket tölt Egyiptomban, a követségi irodán. Később hazakerül magyar írónak. 1932-ben első regényéért Mikszáth-díjat kap, négy évvel később a brit Pinker kiadó nemzetközi pályázatának első helyezését nyeri el A halászó macska uccája című könyvével. Mikor az Est riportere délután fél egykor, a londoni távirat megérkezése után felhívja, mihez kezd az óriási sikerrel és a nagy zsák angol fonttal, azt válaszolja: megreggelizem, rendelek egy kávét habbal, vajat és dzsemet, de tojást nem, azt nem szeretem. Földes Jolánnak bizonyosan remek humora volt, mégis nagyjából ez az egyetlen, ami A halászó macskából hiányzik. De a vidékről Pestre, innen pedig Párizsba futó Barabás család tizenöt évnyi történetében a humoron kívül szinte minden van. Megható sorsok és boldogtalan szerelmek. Számtalan csodabogár az orosz emigráns bankártól a spanyol vegetáriánus anarchistáig. Párizsi kávéházak, kocsmák, divatszalonok, kis motelek, sikátorok, piacok. Argentínai kaland gyilkos léggyel. Szeretetben-küszködésben megőszült öreg Szülők és csekkhamisító svindlerek. Magányos bohémok és dosztojevszkiji messiások. Baltás Hazát, nyelvet, nevet cserélt. Szívet bizonyosan nem tudott. Innen a Halászó macska mérhetetlen fájdalma, feleségölés, öngyilkos érvágás és halálos közúti baleset. Vér és könny. De legfőképpen hontalanság, száműzetés, reménytelenség. Tulajdonképpen a Mikes Kelemen-i bakelit - a boldogtalan békeidők könnyed, szomorú, párizsi dzsesszéhez igazítva. Könnyed olvasmány, de nem azért, mert könnyű dolgokról esik benne szó, hanem mert Jolán úgy meséli el, mintha csak hazaruccant volna egy délutánra, és most a Japán egyik kerek márványasztalánál édesen fecsegne, akár valami mézes pletykát, a világ egyik legsúlyosabb történetét: milyen is idegenek között, örökre idegennek maradva élni? Talán ez a habkönnyű, szinte társalkodó stílus az, ami nem engedi, hogy az otthontalanság reménytelen keserve túlhízza a könyvet, talán éppen emiatt nem lesz A halászó macskából giccs. Csak habos kávé, egyszerre cukros és keserű, bódítóan krémes és szívet felizgató kellemetes méreg. Barabás Gyula szűcsmester Mezőtúrról Pestre, Pestről Párizsba, Párizsból Dél-Amerikába, onnan vissza Párizsba, majd Pestre, majd megint Párizsba fut. Mintha annak a Barabásnak az unokája lenne, akit Pilátus futni hagyott, s azóta az egész nemzetség csak szaladna, kontinenseken át, valami ősi, elsüllyedt emléktől hajtva. Otthon is idegen, idegenben sincs otthona. Ez a sorsa, a futás, a nyugalomra nem lelés. Mint ahogy Földes Joláné is ez volt. Neves és gazdag (bár a kritika által rendesen megrugdosott) magyar íróként újra nekiindult. Amerika következett, aztán Anglia. Már rég Yolanda Clarentnek hívták, mikor 1963-ban meghalt, idegenben, sikeres nemzetközi íróként. Hazát, nyelvet, nevet cserélt. Szívet bizonyosan nem tudott. Innen A halászó macska mérhetetlen fájdalma. (Agave, 220 oldal, 2480 forint) Cserna Szabó András Most meg ez Tóth Krisztina: Vonalkód A Porhó című kötet egyik versében a kamaszlány különös, színes ablak fényeiben gyönyörködik, „sárga, kék, piros / ólomüveg, lakásban ilyet sose láttam”. „Mint egy templomban”, mondja, mert nővé avatásának helyszínéből teremt megszentelt élményt az amúgy suta tennivalókkal járó aktus helyett. Sok évvel később kiderül, az „ólomüveget” vállalattól hazalopott színes dossziékból barkácsolták, azóta természetesen kidobták. A csodák sorában ez is lelepleződött: „Mikulás. Gólya. Most meg ez” - teszi hozzá az egykori kamaszlány, de Tóth Krisztina nem hagy kétséget afelől, hogy a fájdalmas csalódást nem az egykori szegényes trükk okozza, hanem a fölismerés: a másik fél mindezt már az emlékeiből is kiselejtezte. A vers akár a költő első novelláskötetének címadója lehetne: Dosszié, amely a Porhó lírai életleltárát ezúttal történetekben gyűjti egybe. A Vonalkód maibb, sterilebb, gépiesebb címváltozat, amely szintén visszautal a gyerekkor csodáira (a Nyugatról érkezett dolgok is kitérve, mágikus vonzereje, a jobb élet „kódja”), s így szerencsésen kétértelmű, talán csak az egyes írások alcímében fölöslegesek, néhol erőltetettek a „vonal”-as szóösszetételek variációi. Ebben a dossziéban érzékletes a gyerekévek korrajza, az ismerkedés a tábori világ (szoc. tábor, úttörőtábor, panel-tábor) rekvizitumaival, a kamasz ocsúdás képei pedig gondosan kidolgozottak, ám ettől még nem volna különleges a Vonalkód: a magyar próza sok színvonalas művet termett ebben a „fekvésben”. Tóth Krisztina irályának összetéveszthetetlen értéke, jellegzetessége a hangvétel, amely tárgyszerű, de sebzett, dísztelen, de artisztikus, csöndes, de energikus. Olyasmit tud elmondani ezen a hangon, ami másnál óhatatlanul kíméletlen vagy harsány lenne, illetve szépelgésbe fúlna. A hang egy nőé, csak egy nőé lehet, a feministák programossága nélkül. A tábori világ pedig csupán díszlet. Amiről a kötet beszél, az a szüntelen, alig bírható erőfeszítés. Kivétel nélkül mindenért: egy birtokolható négyzetméterért, egy ruhadarabért, a „szép” melegpadlóért és a veszélyes hulladékból készült ékszerért, azért, hogy kiigazodjunk egy következetlen, összezavarodott erkölcs parancsai közt, azért, hogy ha nem szeretnek is bennünket, legalább szégyelljék magukat miattunk, s ha már nem szeretünk is, szégyelljük magunkat miatta. Erőfeszítés egyáltalán, hogy életben maradjanak a dolgok - mert a kötet főszereplője a mindenféle alakban, helyzetben fenyegető és megélhető halál. A halál könyököl ki a kötetből, a nagymama szóhasználatával élve (Hangyatérkép), a pusztulás a családi és természeti vegetációban, a képzelt halál a gyötrelmekben, a kitalált halál védekezésül, s persze a kivégzett szerelmek, elmállott kapcsolatok gyászmunkája. Az utóbbi adja a könyv két kiemelkedő novelláját. Noha a Vonalkód írásainak hangsúlyos, nagyobbik hányada a gyerekkor miliőjébe vezet, a szülte gyermeki, elemi küzdelem a vágyak „kezelhetőségéért” a felnőtt traumák megjelenítésében válik igazán mesei, jelképi erejűvé. Talán nem véletlen, hogy mindkét történet idegenben (hétköznapokon kívül) játszódik: a Hideg padlóban egy keserves japán úton találnak végső nyughelyet az egykori kívánságok, a Take five-ban egy párizsi albérlet dúlja szét a Pesten hátrahagyott, megállapodott, „felnőtt” viszony békéjét. Tóth Krisztina hangja itt igazán vad, kíméletlen és zabolázott egyszerre, akár egy Marguerite Duras-regényben. Következetesen megírt és lenyűgözően szerkesztett kötet. Az elbeszélő - akárcsak a Porhóban - kisgyerekének pillanatképével, a gyerek tudásával, várakozásával és a halál látványával indul, majd egy mindent visszaöklendő beteg brutális metaforájával zár. Mert reménytelen és viszolyogtató, de megkerülhetetlen feladat: újranézni. (Magvető, 188 oldal, 1990 forint) Reményi József Tamás Tóth Krisztina irályának értéke, jellegzetessége a hangvétel, amely tárgyszerű, de sebzett, dísztelen, de artisztikus, csöndes, de energikus.