Népszabadság, 2006. augusztus (64. évfolyam, 178-204. szám)
2006-08-29 / 202. szám
„Külföldi” turisták voltunk, de megbántuk Félkarú rablóként üzemelő céges taxi és készséges metróügyeletesek, idegen nyelven megszólalni képtelen belvárosi rendőrök és őszinte szuvenírárusok - ezek jutottak részünkül, miután egy napra külföldi turistává vedlettünk át Budapesten. Lopes Elvira-Pál Zsombor Nyelvünk az angol, akcentusunk azonosíthatatlan, a keleteurópai tájjal ismerkedő tekintetünk riadt - ahogy a feltúrt Deák téren állunk, tökéletes ifjú külföldi turistapárnak érezzük magunkat. Egyikünkben még élénken él az emlék, ahogy Londonban két köbméter ingyentérképet és kinyomtatott jó tanácsot nyomtak a kezébe az első információs pontnál, úgyhogy a közeli Tourinform felé vesszük az irányt. A pult mögött ücsörgő munkatárs angoltudására egy rossz szavunk sem lehet, és azonnal ad egy hatalmas térképet is. Vadászunk mellé a polcról egy néhány oldalas túlélőkalauzt, benne a megbízható taxitársaságok számai, tudnivalók a tömegközlekedésről, valamint határozott hangvételű tanácsok a night clubok elkerülésére. Az olcsó belvárosi szállást firtató kérdésünkkel aztán zavarba hozzuk a bentieket: azt mondják, az inkább a mellettük lévő privát iroda profilja. - Mit értenek olcsó alatt? - kérdi odaát bizalmatlanul a félhomályos helyiségben ülő hölgy, aki gyenge angolságáról a „hát” szó gyakori ismételgetésével próbálja elterelni a figyelmet. Miután megmondjuk neki, hogy ötezer alattira gondoltunk, gyorsan talál valamit hétezerötért, majd fintorgásunkra arról próbál meggyőzni minket, hogy az ajánlott zuglói panzió még lényegében a belvárosban van. A címet csak a foglaló fejében adná ki, így odébbállunk, és jól tesszük: a Váci utcában hasonló áron földszinti, udvari szobát bérelhetnénk. Fellelkesülünk, ide nekünk a várost! De merre is? Nem akarjuk eldugott célpontokkal magasra tenni a lécet, úgyhogy csak a pár sarokkal odébb levő vásárcsarnok felé próbáljuk útbaigazíttatni magunkat. A sétálóutcában hömpölygő külföldiek között két huszonéves rendőr ácsorog. - Mit mond? - kérdezi grimaszolva a copfos rendőrnő az idegen nyelv hallatán. - Nemt’om, nem értem - mondja zavartan férfi kollégája, de nem adjuk fel. - Vásárcsarnok. Nagy. Közel. - Nem értem, b... meg! - fordul el erre ideges röhögéssel a nő. Bánatunkban szuvenírnézegetésbe kezdünk. - Csinálj már valamit velük, ezek nem magyarok - szól oda a nyári kisegítőnek tűnő fiatal lánynak az egyik üzletvezető, amint ráköszönünk. Úgy döntünk, okoskodó turisták leszünk, és piszkálódni kezdünk az egész utcát beterítő matrjoskababa-özön láttán, a lány azonban egyből elismeri, hogy azok kevés magyar népi jelleget hordoznak. - Akkor mit ajánlana? - faggatjuk, ő pedig a kollégájához fordul: - Most mondjam meg nekik, hogy innen semmit? - Mondd - szurkolunk magunkban, de ehelyett a díszcsomagolású paprikát kezdi kínálgatni, így magára hagyjuk. Senki nem mondta meg, hol lehet a vásárcsarnok, úgyhogy csalódottan Buda felé vennénk az irányt. Az idős metrópénztáros hölgy az angolt hallva elzárkózik a beszélgetéstől. A mozgólépcsőn ellenőrök karjaiba futunk. Megelőzzük az érdeklődést, és mi kérdezünk. A középkorú nő szaggatottan, de precízen útbaigazít minket. A nem várt segítségen felbuzdulva egy megállóval arrébb, a forgalmi ügyeleten is próbát teszünk: itt az egyik hölgy nehezen, de értelmezi a kérdést, majd tolmácsolja a válaszokat, amiket kollégája diktál. Kissé tétován evickélünk a felszín felé a Kálvin téri állomásnál. A peronon itt is ellenőr áll, meg is állít minket. Turkálni kezdünk a zsebünkben, aztán két lejárt, három órával korábbi jegyet adunk oda. - Nem jó! - csóválja a fejét. Értetlenkedve nézünk rá. - No valid ticket - mormogja. Nem értjük, mire gondolhat, erre előkap egy tollat, és elkezd firkálni a jegyünkön. - Time - mutat a fenti órára. Továbbra sem értjük, de ettől begurul. - Pay ticket control, no police problem - ismerteti álláspontját éles hangon. Csak pár száz forint van nálunk - mutatjuk zsebünket kiforgatva, és próbáljuk megtudni, mi közük ehhez a rendőröknek. Villogó szemekkel keresi a megfelelő szavakat, miközben fenyegetően babrálja a telefonját, de kezdjük unni a kommunikációs szakadék áthidalhatatlanságát, úgyhogy elindulunk a lépcsőn. - Medikái, lédi? Medikái? - szól utánunk, kezét a feje előtt lengetve, elmeállapotunkra utalva. A Vigadónál aztán a természet szólítja egyikünket. Köröskörül exkluzív hotelek. Kis vacillálás után, határozott léptekkel az Intercontinental forgóajtaja felé tartunk, a portás pedig ránk mosolyog és biccent a fejével. Odabent hosszas keresgélés után lelünk rá a toalettre, mégsem zargat minket senki közben, noha nem nézünk ki éppen törzsvendégnek. Ideje esti program után néznünk. A külföldiek egyik kedvelt budai szórakozóhelyére, a Duna-parti Rióra esik a választásunk. Irány a hatalmas, csillogó pult. A nyegle szöszi eleinte - úgy tűnik - érti az angolt, aztán pont a borravalót valahogy nem. Sebaj, az itteni árakban már eleve a teljes személyzeté benne lehet. Fáradtan rogyunk le a többi külföldi mellé, a luxust idéző pálmafák alá. Ahogy a gazdag nyugatiakra vadászó, alulöltözött tinik kezdik megtölteni a mediterrán karantént, kezdjük visszasírni a nyugodt belvárost. A kijáratnál taxik sora, mi viszont spiccesek vagyunk és külföldiek, ami túlélőkalauzunk szerint rossz ómen. Ellenőrizzük a listát, és szerencsénk van: a kocsiajtón olvasható „Főtaxi” szerepel az ajánlott társaságok között. Be is vágódunk az első autóba, ahol a sofőr vigyorogva viszonozza az angol köszönést. Azonosítja új úti célunkat: a Bazilika mögötti kávézót, így megnyugodva dőlünk hátra. Mire felgyorsulunk, már hatszáznál jár az óra, az ezres határt pedig még az első lámpa előtt átlépjük, egy merész ötszázas ugrással. Ahogy tekergetni kezdjük a nyakunkat, sofőrünk is ráérez, hogy megtört az addig a hátsó ülést uraló idill, és az órát takarva a váltóra teszi a kezét. Fél perc sem telik el, amikor átlépjük a kétezret. Végül 2440-nél, a Tabán szélénél szólunk, hogy megállnánk - alig két kilométer után. Miután számlát kérünk, sofőrünk ugyanúgy remegni kezd idegességében, mint mi dühünkben, egy hevenyészett nyugtát kapunk, meg egy zavaros magyarázatot arról, hogy utcai tarifával jöttünk. Gyors fejszámolás szerint 7-800 forintnál kellene tartanunk. Kiszállás után, a számla és a rendszám birtokában egyből a diszpécsert tárcsázzuk. Ő viszont a reklamáció szó említésekor azonnal elfelejt angolul. A Tourinform nonstop ügyeleti számára váltunk, ahol a Főtaxi neve hallatán hüledeznek egy keveset, de végül leszögezik: nem tudnak mit csinálni, ez errefelé így működik. A mediterrán budai karanténból drága út vezet a Belvárosba Fotó: Reviczky Zsolt A vétkes taxisokat kirúgják Ez egyértelműen árdrágítás, ami azonnali szerződésbontást jelent - reagált a taxis történetre a Főtaxi vezérigazgatója. Garamszegi Miklós szerint az eset bizonyításához egy számla és a rendszám, vagy az ablakon található hívókód is elég, telefonos rendelésnél az időpontot és a címet kell bemondani. Bizonyítékot a taxióra által nyomtatott ellenőrzőlap, a „kutyafül" jelentene, de ezt külföldiek csak elvétve kérik el. A nagy taxitársaságok közti információcserének köszönhetően egy vétkes sofőr nem tud átszerződni egy másik céghez, de Garamszegi felhívta rá a figyelmet, hogy az ismert társaságok, így a Főtaxi emblémáját is gyakorta hamisítják rá autókra. A Riónál azonban valóban a céghez tartozó sofőr dolgozott, az említett útvonalat pedig egy külföldi barátaival ugyanitt pórul járt olvasónk tanácsára választottuk. (Lapunk úgy tudja, a budai szórakozóhelynél elszaporodó esetek miatt nemrég le is cserélték a taxisokat ellenőrző személyzetet.) A panasztétellel ritkán bajlódó - vagy a túlszámlázásra fel sem figyelő - külföldiekre azonban tapasztalataink szerint máshol, más ismert társaságok sofőrjei is utaznak: éjszakánként, egyik szórakozóhelyről a másikra tartva ugrik meg az óra. 1 NÉPSZABADSÁG • 2006. AUGUSZTUS 29., KEDD Magyarország • 5 HIRDETÉS