Népszabadság, 2006. október (64. évfolyam, 231-255. szám)

2006-10-28 / 253. szám

20 • 2006. OKTÓBER 28., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG Extra/Média István, az elfogadott Kelen Károly A Magyar Televízió ritkán szo­kott olyan nagy feneket keríteni egy új műsor beharangozásá­nak, hogy az indulás előtt nagy­jából fél évvel sajtótájékoztatón jelenti be. A tavasszal induló sokfordulós tévéműsor kereté­ben válogatják ki a legalkal­masabb énekeseket-színésze­­ket, akik eljátszathatják majd a főszerepeket az István, a király című darabban, a Szörényi-Bró­­dy-rockopera bemutatásának 25. évfordulóján, 2008. augusztus 19-én a Bazilika előtt. A műsor címe: A társulat. Al­címe: Mondd, te kit választanál! Amiből következik, hogy a mos­tanában divatos közönségszava­­zós tehetségkutató-sorozatok­­hoz hasonló műsorra lehet szá­mítani. Csak nem egy győztes lesz, hanem legalább nyolc. (A nyolc legfontosabb szerep - tál­tosasszony, Laborc, Gizella, Torda, Sarolt, Réka, Koppány és István - alakítóján kívül sok-sok mellékszereplőre és statisztára is szükség lesz.) Azért a fenti sorrendben ír­tuk a főszerepeket, mert az el­képzelések szerint 2008 febru­árjától a nyolc döntőben ebben a sorrendben dől majd el, ki játszhatja-énekelheti az adott szerepet a bemutatón. A sajtótájékoztatón Rudi Zol­tán tévéelnök arról beszélt, hogy a műsorban szinte meg­testesül az MTV közszolgálati szerepvállalása. Igazi kultúrát - ráadásul magyar kultúrát, mert a fő művön kívül is a legfonto­sabb magyar zenés darabokból választott részleteket fognak el­­énekelni-eljátszani a szereplők - mutatnak be. És ahogy mond­ta, Szén­t István­­ király szerept még a mai zaklatott körülmé­nyek­ között sem kérdőj­elezi meg egy politikus sem. Hacsak maga a darab nem vet föl kételyeket vele szemben - tehetnénk hozzá, ha a kákán is csomót keresnénk. De mert ép­pen ez is hozzájárul ahhoz, hogy a mű kiemelkedjék a tájé­koztatón többször is világszín­vonalúnak nevezett magyar mu­sicalirodalomból, inkább az iránt érdeklődtünk, miben lesz más ez, mint a kereskedelmi te­levíziók az American Idol című produkciót eddig nagy sikerrel másoló vetélkedőt. Lévai Balázs, a műsor produ­cere szerint a fő különbség, hogy nem egyszerűen jó hango­kat keresnek, hanem színes egyéniségeket, olyan tehetsége­ket, akik nemcsak el tudják éne­kelni, hanem el is tudják játsza­ni az adott szerepet.­­ Rosta Mária társproducer keresett meg a gondolattal - meséli Lévai Balázs -, és eskü­szöm, hogy már kidolgoztuk az ötletet, amikor kiderült, hogy Angliában Andrew Lloyd Webber hasonló módon keres főszereplőt A muzsika hangja új előadásához. Mi viszont nem egy szereplőt, hanem egy egész társulatot válogatunk össze a nézők segítségével. A zsűriről egyelőre annyit le­het tudni, hogy valószínűleg az előadás rendezőjének kiválasz­tott Szikora János vezeti majd. Szörényi Levente és Bródy János nagy érdeklődéssel figyeli majd a műsorfolyamot, de a produk­cióban nem vár rájuk meghatá­rozó szerep. • Feleleveníti a Ki mit tud?-ot a Magyar Televízió. Korábbi bejelen­tések szerint már idén elindult vol­na a tehetségkutató, ám az MTV tá­jékoztatása szerint „az önkormány­zati választások miatt a megyei és városi önkormányzatok nem tud­tak együttműködni a szervezés­ben”. Ezért halasztottak. A ver­senyt jövő májusban hirdetik meg, a zsűri elnöke Szinetár Miklós lesz. A Média oldalt szerkeszti: Haszán Zoltán e-mail: haszanz@nepszabadsag.hu Pókok a sztárok szájában Még több patkány, még több ízeltlábú és még több félelem. Ezzel csábít je­lentkezőket az RTL Klub, amely újraindítja a Rette­gés foka című műsort. Haszán Zoltán Az amerikai NBC-n a hatodik széria után most cseng le, Ma­gyarországon az RTL Klub vi­szont újra leporolja a tévé által bátorságpróbának, a médiaha­tóság elemzésében viszont egyszerűen undormányshow­­nak nevezett Fear Factor (ma­gyarul: A rettegés foka) című műsort. Tavaly tavasszal a ma­gyar nézők már kaptak ízelítőt a műfajból, emlékeik felfrissí­tésére álljon itt néhány fel­adat: tarantula pókokat kell az egyik üvegládából a másikba átpakolni, de közben minden állatot tíz másodpercre szájba kell venni. Valamint: a bikahe­re, marhabél, epe, halszósz, marhaszem, disznóháj, szem­folyadék, marhaagyvelő alap­anyagokból készült háromne­gyed literes Rettegés foka kok­tél elfogyasztása. A próba si­kertelennek minősül, ha a játé­kos egy percen belül kiköpi vagy kihányja az italt. Az RTL mentségére, de nem a szerep­lők védelmében jegyezzük meg: a tévé a saját sztárjait is befektette egy üvegkoporsóba fehér patkányok közé, összebi­lincselt kézzel, illetve a pókok szájba vételének feladata is a VIP vendégeknek szólt. A szereplők önkéntesek, nem kandi kamerás áldozatok. A filmek előtti bemutatkozás képsoraiból az derült ki, hogy többnyire azért jelentkeztek, mert saját képességeik határa­it akarták megismerni, az öt­millió forintos fődíj pedig csak újabb motiváció volt ehhez. (Az egyik szereplő azt mond­ta, hogy ő csúszdás ágyat ven­ne a nyereményből ötéves gyermekének.) Megkerestünk három sze­replőt, azt a kérdést téve fel nekik, ők miként élték meg a forgatást. Herbert Erika és Kiss Krisztina nem is A rettegés fo­kára, hanem a Való Világra je­lentkezett, oda azonban nem fértek be. Helyette ezt ajánlot­ták fel nekik, és némi gondol­kodás után el is fogadták. Sipos Ritát az RTL Klub kereste meg, hogy szerepeljen a mo­dellek részvételével zajló mű­sorban. Megtiszteltetésnek vette. Mindhármuk szerint csábító volt, hogy az egyhetes forgatás helyszíne Buenos Ai­res. Mint mondják, biztosan kell magamutogatás is a sze­repléshez, de elsősorban saját maguk legyőzésének szándé­ka, határaik megismerése mo­tiválta őket. Hogy visszataszítóak vol­­tak-e a feladatok? Herbert Eri­ka és Sipos Rita az első fizikai teszten kiesett, Kiss Krisztina viszont nyert, egyebek között azzal, hogy képes volt megen­ni egy marhaszemet. Szerinte ott a helyszínen az dolgozik az emberben, hogy nem eshet ki, le kell gyűrnie az undorát, ha nyerni akar (csak egyetlen győztes van adásonként). Egyébként nem a marhaszem­­evés volt számára a legnehe­zebb - bár nem szokott rá -, hanem egy rámpás, autós fel­adat, mert nem rutinos sofőr. Mindhárman jó emlékeket őriznek a műsorról, ami a mé­diahatóságról már nem mond­ható el. Az ORTT tavaly őszi elemzésében az szerepel, hogy a kiskorúak kialakulóban lévő morális értékeit kedvezőtlen irányba befolyásolhatják az ilyen típusú műsorok, mivel azt sugallhatják, hogy az em­beri méltóság nem sérthetet­len, sőt, bizonyos ellenszolgál­tatásokért megvásárolható. „Az új műfaj által felvetett kér­désekkel kapcsolatban a jelen­legi törvényi rendelkezések nem igazítanak el egyértelmű­en, így a műsorszolgáltató gyakorlata leginkább moráli­san helyteleníthető” - fogal­maz az elemzés. Az amerikai NBC-n futó Fear Factor hatodik epizódja. A kamera az elásott koporsóban is forog, amíg ki nem ássák a lányt Fotó: NBC Palanovics Norbert Tokió Mellfogdosás főműsoridőben, meztelen férfiak egymást forró viasszal dobálják, hason csúszás folyékony csokoládén, a nagy­mama kvízkérdésekre adott rossz válaszaival pedig unokáját egy katapulttal repíti az égbe. Megalázó kandikamera-jelene­­tek, egy nyelvtörő elrontását herére mért ütéssel büntető játék, könyvtárban bemutatott néma kínzások, például egy hang nélkül eltűrt orrszőrtépés; ezek még a visszafogottabb pél­dák azokból a japán tévéshow­­kból, amelyek az internetes videomegosztókon keresztül Magyarországra is eljutottak. Mi pedig arra próbáltunk vá­laszt találni, vajon mitől nézik a japánok a világ legbrutálisabb­­nak - és sokak szerint legidió­tábbnak - mondott műsorait, és hogy a fentiek tényleg jellemző­­ek-e az ottani televízióra? Az átlagos japán naponta négy órát tölt a tévé előtt, az NHK közszolgálati televízió fel­mérése alapján pedig a lakosok 95 százaléka néz mindennap té­vét. A készülékeket egyébként a japánok 86 százaléka az élet el­engedhetetlen részének tartja. Ennek megfelelően a szem rá­gógumija a szigetországban szó szerint mindenhol megtalálha­tó: a boltban, az orvosnál, a taxi­ban, a hivatalokban, az utcán, és a legújabb fejlesztések révén most már digitálisan az autók navigációs rendszerein és a mo­biltelefonokon is. Ha Tokióban bekapcsoljuk a tévénket, akkor általában a kö­vetkező programokra lelhetünk: sportprogram sok-sok elemzés­sel, hevesen bólogató és csodál­kozó női kommentátorral; hír­program, végletekig komoly szakértőkkel; természet- vagy utazási program, gyönyörű ké­pekkel; főzőcske, ahol a fősze­replők hatalmas „finom, finom” felkiáltások közepette eszik meg az elkészített csodákat; anime-rajzfilmek időponttól függően változó tartalommal; televíziós drámák, amelyeket ál­talában reggel vagy még gyak­rabban este sugároznak, vala­mint a végeláthatatlan mennyi­ségű szórakoztató program, az úgynevezett variety show. A népszerű „nyugati” prog­ramok, mint például a 24 vagy a Miami helyszínelők legtöbbször a kábelhálózatok tematikus csa­tornáin érhetők el. Vitát váltott ki például, amikor tavaly az NHK köztelevízió egyik műhol­das csatornáján útjára indította a Született feleségeket. Sokan a tradicionális japán értékrenddel ellentmondónak találták ugyan­is a világon sok helyen népszerű amerikai műsort. A brutalitást és a túlzásokba eső vicceket viszont még a köz­­szolgálati csatornán is elfogad­ják. Ezekben pedig a szórakoz­tató műsorok, vetélkedők viszik a prímet, amelyeknek legtöbb­ször több „híresség” házigazdá­ja is van. A legnépszerűbb híres­ségek ismertetőjegye az, hogy ők már nem bohóckodnak, csak mások „hülyeségeit” koordinál­ják. Az Elveszett jelentés című, Sofia Coppola rendezte filmből is megismert japán show-k pe­dig az amerikai Jackass szadis­ta-mazochista programjait és Majka Cool TV-s műsorait idio­tizmusban - tegyük­ hozzá, krea­tivitásban is - fényévekkel elő­zik meg. Az ilyen programok létezé­sét és sikerét a médiaszakembe­rek többféleképp magyarázzák. Az egyik magyarázat szerint, a japán tévé elsősorban gyere­keknek, idősebbeknek, házias­­­szonyoknak, részmunkaidős dolgozóknak szól, akiknek nincs sem igényük, sem szükségük komolyabb programokra. A ja­pán tradicionális munkakultú­rának megfelelően a legjobban műveltek a főműsoridőben nin­csenek a tévé közelében. Ami­kor pedig ők tévézni szeretné­nek, a program csak arra kell nekik, hogy regenerálódjanak, kikapcsolódjanak vagy feltöl­tődjenek. Ezt a szerepet pedig a már-már őrült adások, a lengén öltözött lányok és a vicces fel­adatok jól betöltik. Egy másik szakember véleménye az, hogy Japánban az amerikai rendszer­rel ellentétben nincsenek háló­zati televíziók, amelyek átvehet­nék a programokat. Ezzel hiány­zik az ismétlések, megismételt adások kultúrája. Emiatt pedig a japán műsorok üzenetét le kell egyszerűsíteni, és elsőre kell megértetni a nézővel. Egy harmadik szakértő úgy vélekedik, hogy a japán tévé­­show olyan, mint a szerepjáték. A hétköznapi életben visszafo­gott, érzelmeiket elfojtó japá­nok ezekben tudnak kibújni a bőrükből. Egy amerikai médiakutató szerint a japán tévéshow-k ugyan bugyuták, de ez nem je­lenti azt, hogy a távol-keleti or­szág lakóinak ne lenne igényük a gondolkodásra is késztető szó­rakoztatásra. Az ilyen igényt egyes videojátékok és az inter­net azonban sokkal jobban elé­gítik ki. Dave Spector, az egyik leghí­resebb, Japánban népszerűvé lett külföldi tévésztár úgy gon­dolja, hogy a szigetország tévé­műsorai sokkal érdekesebbek, gyorsabbak és spontánabbak, mint bárhol máshol a világban. A japán humort azonban nem könnyű a külföldinek meg­értenie. Nem mindig világos, hogy a megalázott, hülyének né­zett szereplő mikor kacsint vissza cinkosan, azaz mikor él­vezi a történetet, és mikor szen­ved igazán. A tapasztalat szerint azonban a japánok - akárcsak sok más nép a világon - bármit megtesznek egy kis hírnévért vagy épp egy kalap pénzért. Azt pedig e sorok írója is bizonyíta­ni tudja, hogy a japán tévéshow­­ban szenvedő alanyként szere­pelni egyáltalán nem is olyan rossz, sőt. Történt egyszer, hogy külföl­dieket kerestek egy program­hoz. Egy amatőr japán baseball­­csapatot egy profi női csapat el­len „idegenlégiósoknak” kellett (volna) segíteniük. Mondani sem kell, hogy a szerkesztők a legtehetségtelenebb külföldi „jött-menteket” választották ki, köztük engem is. Az egyik leg­nagyobb baseballstadionban felvett adás annak ellenére sem volt megalázó, hogy Japán egyik legnézettebb műsorában, főmű­soridőben elemezték tehetség­­telenségemet, többször lassítot­ták ki csetlés-botlásaimat, béná­­zásaimat és eséseimet, és röhö­gött rajtam a fél ország. Ha csak pár percre is, mégis „sztárnak” éreztem magam, később pedig többen is felismertek az utcán. Valószínűleg a legtöbb japán té­vészereplő is így van vele, ne­vetni pedig még a szigetország­ban is szeretnek az emberek. Más kérdés, hogy Japánban más a tabu és más a társadalmilag el­fogadott, mint az USA-ban vagy például nálunk. Bolond(os) japán tévéműsorok - Az érzelmeiket elfojtó szigetországiak a kamerák előtt bújnak ki a bőrükből, több millió néző örömére Ulhillkmmsm A Szépség és szörnyeteg japán verziója. A visszafogottabbak közé tartozik

Next