Népszabadság, 2006. október (64. évfolyam, 231-255. szám)
2006-10-28 / 253. szám
20 • 2006. OKTÓBER 28., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG Extra/Média István, az elfogadott Kelen Károly A Magyar Televízió ritkán szokott olyan nagy feneket keríteni egy új műsor beharangozásának, hogy az indulás előtt nagyjából fél évvel sajtótájékoztatón jelenti be. A tavasszal induló sokfordulós tévéműsor keretében válogatják ki a legalkalmasabb énekeseket-színészeket, akik eljátszathatják majd a főszerepeket az István, a király című darabban, a Szörényi-Bródy-rockopera bemutatásának 25. évfordulóján, 2008. augusztus 19-én a Bazilika előtt. A műsor címe: A társulat. Alcíme: Mondd, te kit választanál! Amiből következik, hogy a mostanában divatos közönségszavazós tehetségkutató-sorozatokhoz hasonló műsorra lehet számítani. Csak nem egy győztes lesz, hanem legalább nyolc. (A nyolc legfontosabb szerep - táltosasszony, Laborc, Gizella, Torda, Sarolt, Réka, Koppány és István - alakítóján kívül sok-sok mellékszereplőre és statisztára is szükség lesz.) Azért a fenti sorrendben írtuk a főszerepeket, mert az elképzelések szerint 2008 februárjától a nyolc döntőben ebben a sorrendben dől majd el, ki játszhatja-énekelheti az adott szerepet a bemutatón. A sajtótájékoztatón Rudi Zoltán tévéelnök arról beszélt, hogy a műsorban szinte megtestesül az MTV közszolgálati szerepvállalása. Igazi kultúrát - ráadásul magyar kultúrát, mert a fő művön kívül is a legfontosabb magyar zenés darabokból választott részleteket fognak elénekelni-eljátszani a szereplők - mutatnak be. És ahogy mondta, Szént István király szerept még a mai zaklatott körülmények között sem kérdőjelezi meg egy politikus sem. Hacsak maga a darab nem vet föl kételyeket vele szemben - tehetnénk hozzá, ha a kákán is csomót keresnénk. De mert éppen ez is hozzájárul ahhoz, hogy a mű kiemelkedjék a tájékoztatón többször is világszínvonalúnak nevezett magyar musicalirodalomból, inkább az iránt érdeklődtünk, miben lesz más ez, mint a kereskedelmi televíziók az American Idol című produkciót eddig nagy sikerrel másoló vetélkedőt. Lévai Balázs, a műsor producere szerint a fő különbség, hogy nem egyszerűen jó hangokat keresnek, hanem színes egyéniségeket, olyan tehetségeket, akik nemcsak el tudják énekelni, hanem el is tudják játszani az adott szerepet. Rosta Mária társproducer keresett meg a gondolattal - meséli Lévai Balázs -, és esküszöm, hogy már kidolgoztuk az ötletet, amikor kiderült, hogy Angliában Andrew Lloyd Webber hasonló módon keres főszereplőt A muzsika hangja új előadásához. Mi viszont nem egy szereplőt, hanem egy egész társulatot válogatunk össze a nézők segítségével. A zsűriről egyelőre annyit lehet tudni, hogy valószínűleg az előadás rendezőjének kiválasztott Szikora János vezeti majd. Szörényi Levente és Bródy János nagy érdeklődéssel figyeli majd a műsorfolyamot, de a produkcióban nem vár rájuk meghatározó szerep. • Feleleveníti a Ki mit tud?-ot a Magyar Televízió. Korábbi bejelentések szerint már idén elindult volna a tehetségkutató, ám az MTV tájékoztatása szerint „az önkormányzati választások miatt a megyei és városi önkormányzatok nem tudtak együttműködni a szervezésben”. Ezért halasztottak. A versenyt jövő májusban hirdetik meg, a zsűri elnöke Szinetár Miklós lesz. A Média oldalt szerkeszti: Haszán Zoltán e-mail: haszanz@nepszabadsag.hu Pókok a sztárok szájában Még több patkány, még több ízeltlábú és még több félelem. Ezzel csábít jelentkezőket az RTL Klub, amely újraindítja a Rettegés foka című műsort. Haszán Zoltán Az amerikai NBC-n a hatodik széria után most cseng le, Magyarországon az RTL Klub viszont újra leporolja a tévé által bátorságpróbának, a médiahatóság elemzésében viszont egyszerűen undormányshownak nevezett Fear Factor (magyarul: A rettegés foka) című műsort. Tavaly tavasszal a magyar nézők már kaptak ízelítőt a műfajból, emlékeik felfrissítésére álljon itt néhány feladat: tarantula pókokat kell az egyik üvegládából a másikba átpakolni, de közben minden állatot tíz másodpercre szájba kell venni. Valamint: a bikahere, marhabél, epe, halszósz, marhaszem, disznóháj, szemfolyadék, marhaagyvelő alapanyagokból készült háromnegyed literes Rettegés foka koktél elfogyasztása. A próba sikertelennek minősül, ha a játékos egy percen belül kiköpi vagy kihányja az italt. Az RTL mentségére, de nem a szereplők védelmében jegyezzük meg: a tévé a saját sztárjait is befektette egy üvegkoporsóba fehér patkányok közé, összebilincselt kézzel, illetve a pókok szájba vételének feladata is a VIP vendégeknek szólt. A szereplők önkéntesek, nem kandi kamerás áldozatok. A filmek előtti bemutatkozás képsoraiból az derült ki, hogy többnyire azért jelentkeztek, mert saját képességeik határait akarták megismerni, az ötmillió forintos fődíj pedig csak újabb motiváció volt ehhez. (Az egyik szereplő azt mondta, hogy ő csúszdás ágyat venne a nyereményből ötéves gyermekének.) Megkerestünk három szereplőt, azt a kérdést téve fel nekik, ők miként élték meg a forgatást. Herbert Erika és Kiss Krisztina nem is A rettegés fokára, hanem a Való Világra jelentkezett, oda azonban nem fértek be. Helyette ezt ajánlották fel nekik, és némi gondolkodás után el is fogadták. Sipos Ritát az RTL Klub kereste meg, hogy szerepeljen a modellek részvételével zajló műsorban. Megtiszteltetésnek vette. Mindhármuk szerint csábító volt, hogy az egyhetes forgatás helyszíne Buenos Aires. Mint mondják, biztosan kell magamutogatás is a szerepléshez, de elsősorban saját maguk legyőzésének szándéka, határaik megismerése motiválta őket. Hogy visszataszítóak voltak-e a feladatok? Herbert Erika és Sipos Rita az első fizikai teszten kiesett, Kiss Krisztina viszont nyert, egyebek között azzal, hogy képes volt megenni egy marhaszemet. Szerinte ott a helyszínen az dolgozik az emberben, hogy nem eshet ki, le kell gyűrnie az undorát, ha nyerni akar (csak egyetlen győztes van adásonként). Egyébként nem a marhaszemevés volt számára a legnehezebb - bár nem szokott rá -, hanem egy rámpás, autós feladat, mert nem rutinos sofőr. Mindhárman jó emlékeket őriznek a műsorról, ami a médiahatóságról már nem mondható el. Az ORTT tavaly őszi elemzésében az szerepel, hogy a kiskorúak kialakulóban lévő morális értékeit kedvezőtlen irányba befolyásolhatják az ilyen típusú műsorok, mivel azt sugallhatják, hogy az emberi méltóság nem sérthetetlen, sőt, bizonyos ellenszolgáltatásokért megvásárolható. „Az új műfaj által felvetett kérdésekkel kapcsolatban a jelenlegi törvényi rendelkezések nem igazítanak el egyértelműen, így a műsorszolgáltató gyakorlata leginkább morálisan helyteleníthető” - fogalmaz az elemzés. Az amerikai NBC-n futó Fear Factor hatodik epizódja. A kamera az elásott koporsóban is forog, amíg ki nem ássák a lányt Fotó: NBC Palanovics Norbert Tokió Mellfogdosás főműsoridőben, meztelen férfiak egymást forró viasszal dobálják, hason csúszás folyékony csokoládén, a nagymama kvízkérdésekre adott rossz válaszaival pedig unokáját egy katapulttal repíti az égbe. Megalázó kandikamera-jelenetek, egy nyelvtörő elrontását herére mért ütéssel büntető játék, könyvtárban bemutatott néma kínzások, például egy hang nélkül eltűrt orrszőrtépés; ezek még a visszafogottabb példák azokból a japán tévéshowkból, amelyek az internetes videomegosztókon keresztül Magyarországra is eljutottak. Mi pedig arra próbáltunk választ találni, vajon mitől nézik a japánok a világ legbrutálisabbnak - és sokak szerint legidiótábbnak - mondott műsorait, és hogy a fentiek tényleg jellemzőek-e az ottani televízióra? Az átlagos japán naponta négy órát tölt a tévé előtt, az NHK közszolgálati televízió felmérése alapján pedig a lakosok 95 százaléka néz mindennap tévét. A készülékeket egyébként a japánok 86 százaléka az élet elengedhetetlen részének tartja. Ennek megfelelően a szem rágógumija a szigetországban szó szerint mindenhol megtalálható: a boltban, az orvosnál, a taxiban, a hivatalokban, az utcán, és a legújabb fejlesztések révén most már digitálisan az autók navigációs rendszerein és a mobiltelefonokon is. Ha Tokióban bekapcsoljuk a tévénket, akkor általában a következő programokra lelhetünk: sportprogram sok-sok elemzéssel, hevesen bólogató és csodálkozó női kommentátorral; hírprogram, végletekig komoly szakértőkkel; természet- vagy utazási program, gyönyörű képekkel; főzőcske, ahol a főszereplők hatalmas „finom, finom” felkiáltások közepette eszik meg az elkészített csodákat; anime-rajzfilmek időponttól függően változó tartalommal; televíziós drámák, amelyeket általában reggel vagy még gyakrabban este sugároznak, valamint a végeláthatatlan mennyiségű szórakoztató program, az úgynevezett variety show. A népszerű „nyugati” programok, mint például a 24 vagy a Miami helyszínelők legtöbbször a kábelhálózatok tematikus csatornáin érhetők el. Vitát váltott ki például, amikor tavaly az NHK köztelevízió egyik műholdas csatornáján útjára indította a Született feleségeket. Sokan a tradicionális japán értékrenddel ellentmondónak találták ugyanis a világon sok helyen népszerű amerikai műsort. A brutalitást és a túlzásokba eső vicceket viszont még a közszolgálati csatornán is elfogadják. Ezekben pedig a szórakoztató műsorok, vetélkedők viszik a prímet, amelyeknek legtöbbször több „híresség” házigazdája is van. A legnépszerűbb hírességek ismertetőjegye az, hogy ők már nem bohóckodnak, csak mások „hülyeségeit” koordinálják. Az Elveszett jelentés című, Sofia Coppola rendezte filmből is megismert japán show-k pedig az amerikai Jackass szadista-mazochista programjait és Majka Cool TV-s műsorait idiotizmusban - tegyük hozzá, kreativitásban is - fényévekkel előzik meg. Az ilyen programok létezését és sikerét a médiaszakemberek többféleképp magyarázzák. Az egyik magyarázat szerint, a japán tévé elsősorban gyerekeknek, idősebbeknek, háziasszonyoknak, részmunkaidős dolgozóknak szól, akiknek nincs sem igényük, sem szükségük komolyabb programokra. A japán tradicionális munkakultúrának megfelelően a legjobban műveltek a főműsoridőben nincsenek a tévé közelében. Amikor pedig ők tévézni szeretnének, a program csak arra kell nekik, hogy regenerálódjanak, kikapcsolódjanak vagy feltöltődjenek. Ezt a szerepet pedig a már-már őrült adások, a lengén öltözött lányok és a vicces feladatok jól betöltik. Egy másik szakember véleménye az, hogy Japánban az amerikai rendszerrel ellentétben nincsenek hálózati televíziók, amelyek átvehetnék a programokat. Ezzel hiányzik az ismétlések, megismételt adások kultúrája. Emiatt pedig a japán műsorok üzenetét le kell egyszerűsíteni, és elsőre kell megértetni a nézővel. Egy harmadik szakértő úgy vélekedik, hogy a japán tévéshow olyan, mint a szerepjáték. A hétköznapi életben visszafogott, érzelmeiket elfojtó japánok ezekben tudnak kibújni a bőrükből. Egy amerikai médiakutató szerint a japán tévéshow-k ugyan bugyuták, de ez nem jelenti azt, hogy a távol-keleti ország lakóinak ne lenne igényük a gondolkodásra is késztető szórakoztatásra. Az ilyen igényt egyes videojátékok és az internet azonban sokkal jobban elégítik ki. Dave Spector, az egyik leghíresebb, Japánban népszerűvé lett külföldi tévésztár úgy gondolja, hogy a szigetország tévéműsorai sokkal érdekesebbek, gyorsabbak és spontánabbak, mint bárhol máshol a világban. A japán humort azonban nem könnyű a külföldinek megértenie. Nem mindig világos, hogy a megalázott, hülyének nézett szereplő mikor kacsint vissza cinkosan, azaz mikor élvezi a történetet, és mikor szenved igazán. A tapasztalat szerint azonban a japánok - akárcsak sok más nép a világon - bármit megtesznek egy kis hírnévért vagy épp egy kalap pénzért. Azt pedig e sorok írója is bizonyítani tudja, hogy a japán tévéshowban szenvedő alanyként szerepelni egyáltalán nem is olyan rossz, sőt. Történt egyszer, hogy külföldieket kerestek egy programhoz. Egy amatőr japán baseballcsapatot egy profi női csapat ellen „idegenlégiósoknak” kellett (volna) segíteniük. Mondani sem kell, hogy a szerkesztők a legtehetségtelenebb külföldi „jött-menteket” választották ki, köztük engem is. Az egyik legnagyobb baseballstadionban felvett adás annak ellenére sem volt megalázó, hogy Japán egyik legnézettebb műsorában, főműsoridőben elemezték tehetségtelenségemet, többször lassították ki csetlés-botlásaimat, bénázásaimat és eséseimet, és röhögött rajtam a fél ország. Ha csak pár percre is, mégis „sztárnak” éreztem magam, később pedig többen is felismertek az utcán. Valószínűleg a legtöbb japán tévészereplő is így van vele, nevetni pedig még a szigetországban is szeretnek az emberek. Más kérdés, hogy Japánban más a tabu és más a társadalmilag elfogadott, mint az USA-ban vagy például nálunk. Bolond(os) japán tévéműsorok - Az érzelmeiket elfojtó szigetországiak a kamerák előtt bújnak ki a bőrükből, több millió néző örömére Ulhillkmmsm A Szépség és szörnyeteg japán verziója. A visszafogottabbak közé tartozik