Népszabadság, 2007. február (65. évfolyam, 27-50. szám)
2007-02-17 / 41. szám
O Füzes Oszkár rosz beszédet mondott az orosz elnök Münchenben, rögtön félre is értették. Pedig Putyin (majdnem) semmi újat nem mondott, és a közönség sem volt új. Váratlan a fellépés stílusa volt, és az időzítés. A müncheni biztonságpolitikai találkozó afféle elvont barátkozásra való, nem arra, hogy egyik vagy másik ország - emlékszik még valaki a kifejezésre? - diplomáciai demarst, nagy akciót csináljon. Putyin ezt tette, látványos szófordulatokkal kinyilvánítva a már többször deklarált Putyin-doktrínát. Emlékszik még valaki? Oroszország különleges („szuverén”) hatalom, amely egyszerre tart igényt arra, hogy egyenjogú legyen a többi nagyhatalommal és arra, hogy respektálják különleges vonásait és igényeit. Ez több évszázados orosz külpolitikai mentalitás, a többi nagyhatalom több évszázada nem képes „kezelni” az ebből eredő konfliktusokat. Leegyszerűsítve a kérdés 1991 óta úgy aktuális, hogy: hajlandó-e Oroszország középhatalomként besorolni egy Amerika által vezetett kollektív biztonsági rendszerbe? Az oroszok zöme szerint már a kérdés sem jogos. Oroszország nem „csak” egy a középhatalmak sorában; Amerika csak ne vezesse egyedül a „nemzetközi közösséget”, ahogy a globális döntéshozók klubját nevezni illik; és ugyan miért kellene egy olyan államnak, mint Oroszország, rendszerszerűen besorolnia bármilyen szerkezetbe?! Hiszen például Amerika is önállóan cselekszik, ha tud, és ha nem, akkor gyakran él az alkalmi, érdek szerint változtatható koalíciók lehetőségével. Ha Putyin csak ennyit mond, akkor a müncheni illusztris társaság többsége csöndben bólogat, ezek közismert orosz szempontok, lehet beszélni róluk. Ám Putyin két szempontból túllépte az „illendőség” határát. Először is kereken a nemzetközi jog szándékos megsértésével (megkerülésével) vádolta meg Amerikát, (kül)politikai értelemben kriminalizálva Washington több lépését. Másodszor lényegében erkölcstelennek minősítette, úgy általában, Amerika feltételezett világuralmi törekvését. E két felvetés okozta, hogy a meglepett nyugati közönség fagyos, sőt hidegháborús leheletet érzett Putyin szájából. Ez a megközelítés valóban emlékeztet a hidegháborús felfogásra: a (másik) világhatalom erkölcstelen, sőt bűnös, és globális hegemóniára tör. Aki pedig Washington szövetségese, az ebben segíti Amerikát („bűnrészes”). A németek és franciák, általában a nyugat-európaiak feszengve hallgatták Putyint - erre a szemrehányásra nem számítottak -, és még ennél is fontosabb, hogy ez a logika már nem alkalmas keret semmilyen érdemi megvitatáshoz. Nem azért, mert Amerika bírálhatatlan lenne akár egyik, akár másik felvetés talaján. Hanem azért, mert ez eleve, szándékát, lényegi minőségét illetően bélyegzi meg a világhatalmat, felszólítva: változz meg, vagy kiközösítünk. Ebben sem morálisan, sem reálpolitikailag nem partner egyik középhatalom sem, Putyin e „felhívásával” alaposan túllőtt a célon. Nincs ma, és belátható ideig nem is lesz olyan fejlett országa a világnak, amely ellenségnek akarná Amerikát, legyen bármennyi vitája vele. Oroszországnak pedig nincs semmije, amivel díjazni tudná az Amerika ellen fordulókat. És végül - ez nagyon fontos! - valójában Putyin sem akar Amerika ellensége lenni, sőt. Oroszország nem lenne képes (és nem is akar) ismét egyedül szemben állni a Nyugattal, Kínával és a globális kihívásokkal. Noha Moszkvának egy ideje van pénze, amiből üzemeltetni képes az államot és beindíthat néhány szociális programot, de a feldolgozóipar és az infrastruktúra fejlesztésére távolról sem elég. Itt sok évtizedes, piaci alapú, a húzóágazatokra ügyesen felkapaszkodó beruházásokra, dollár- és eurómilliárdok ezreire van és lesz szüksége Oroszországnak. És arra, hogy feltétel nélkül, minden különcködési igényt félretéve, beilleszkedjen a világgazdaságba. Amelyben most az energiát és egyes hadiipari termékeket leszámítva gyakorlatilag nem létezik Oroszország. Mielőtt Münchenbe indult, Putyin a Kremlbe hívta az oligarchákat. Az orosz nagytőke bárói parancsot kaptak, fektessék A semennyi határa .Éppen e hátrány miatt akar Moszkva hol egyenjogú, hol pedig különleges elbánást a többiekkel való kapcsolatban. Putyin ezt a kettős igényt szögezte le Münchenben,és kimondatlanul egy harmadikat is: Oroszország esetről esetre önmaga, egyedül, „szuverén” akarja eldönteni, hogy mikor kapjon egyenjogú és mikor különleges elbánást, hazai fejlesztésekbe profitjukat, méghozzá feldolgozóipari és infrastrukturális beruházásokba. A parancs nyomatékosítására másnap a főügyészség újabb pert akasztott a már börtönben lévő Yukos-vezér, Hodorkovszkij nyakába: így jár, aki lázad, sőt az is, aki nem rögtön engedelmeskedik. Az orosz nagytőke nyilván engedelmesen benyom majd néhány milliárdot a Kreml által kijelölt ágazatokba. Kérdés, hogy igazi piac, szerves multinacionális együttműködés, valóban fejlett technológia és pénzügyi, fejlesztési know-how nélkül e milliárdok termőre fordulnak-e. Nagyobb kérdés, hogy a nagyon súlyos életminőségi, környezeti, népességcsökkenési, oktatási és egészségügyi problémákkal küszködő Oroszország egyáltalán képes-e önerejéből felzárkózni a nyugati középhatalmakhoz, és közben állni a versenyt Kínával, vagy akár Indiával. Putyin tisztában van vele, hogy atomfegyverek ide, energiakészletek oda, Oroszország erőforrásai finoman szólva végesek, a globális verseny különféle pályáin hátránnyal indul. Éppen e hátrány miatt akár Moszkva hol egyenjogú, hol pedig különleges elbánást a többiekkel való kapcsolatban. Putyin ezt a kettős igényt szögezte le Münchenben, és kimondatlanul egy harmadikat is: Oroszország esetről esetre önmaga, egyedül, „szuverén” akarja eldönteni, hogy mikor kapjon egyenjogú, és mikor különleges elbánást. Ez a lényegi újdonság a müncheni beszédben. Moszkva kész alkudni, de maga dönti el, hogy miben. És csak utána dönti el, hogy mennyire. Ebből az következik, hogy bizonyos dolgokban nem hajlandó alkudni, semennyire. E „semennyi” határát akarja Moszkva kitapogatni, kijelölni és elfogadtatni a többiekkel. Pontosabban: meghatározni azokat a területeket (a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt), amelyekben Oroszország magának igényli a kizárólagos vagy meghatározó döntési jogot. Putyin, Amerika bírálatába csomagolva, lényegében e területek konkrét listáját sorolta fel. A moszkvai igények sora egyelőre nem különösebben hosszú. 1. Oroszország részt kér a globális és regionális konfliktusok kezelésében - jogos. Sőt, kifejezetten hasznos és üdvözlendő. 2. Oroszország, ahol kell, szeretne maga körül egy biztonsági zónát, amelyben barátságos, de legalább nem ellenséges államok veszik körül. Jogos - ha ezt az érintett másik állam érdekeit és szuverenitását figyelembe véve alakítják ki. De itt már akadnak éles konfliktusok, egyfelől az érintett szomszédok egy részével, másfelől magával Amerikával. Az USA is szeretne egy biztonsági gyűrűt Oroszország körül: lehetőleg olyan szomszédai legyenek Moszkvának, akik kellőképpen Nyugat-barátok, sőt, ha lehet, NATO-szövetségesek és partnerek is. 3. Oroszország olyan külpolitikai egyensúlyt szeretne magának, amelyben Kínát, Indiát, Amerikát és Európát a maga szempontjából egymással vagy egymás ellen „súlyozhatja”. Logikus törekvés. 4. Oroszország legalább középtávú, de ha lehet, hosszú távú stratégiai előnyökre akarja váltani az energiafüggőségből származó mostani pozíciót. Ennek van pozitív olvasata: Moszkvát az EU partnerévé készteti, hisz Európa a fő vásárlója, és van negatív olvasata: sok országgal a kétoldalú viszonyban Moszkva erőfölényben lép fel. Az ilyen országok között van hazánk, de például Németország is. 5. Oroszország, ismét saját döntése alapján, meghatározná, hogy hova és mennyi nagymultit enged be a maga piacára, és cserébe hol és mennyi helyet követel orosz nagymultiknak más piacokon. Ez utóbbi kulcskérdés: az alku kimenetele nagyon hosszú időre meghatározza Oroszország tényleges fejlődési lehetőségeit, érdemi (hatalmi) pozícióit. Mindössze három állam van a világon, amely szükség esetén, a maga érdekében képes lefogni a világpiac „láthatatlan kezét”: USA, Kína, Oroszország. De nem is lefogni akarják természetesen, hanem a maguk felé hajlítani: ez utóbbira pedig Oroszország egyelőre nem igazán képes. Putyin ezt a képességet akarja megszerezni, azzal, amije van: nagypolitikai, energetikai és hadiipari pozíciók kihasználásával. Münchenben a nagypolitikai pozíciókat bocsátotta áruba, de a felajánlást úgy csomagolta, ahogy egy volt világhatalomhoz illik: kemény, harcos megfogalmazásokba. Pontosabban egy ismét feltörekvő hatalom vezetőjeként. Putyin azt hiszi, hogy az iraki kudarcok miatt Amerika most viszonylag gyengébb, tehát engedékenyebb. Ettől még az ajánlat komoly, meg is fogják fontolni a többi nagyok. Sőt - és ez a hozzánk hasonló kis országok szempontjából éppen annyira lehet aggasztó, mint ígéretes - nagyjából el is fogják fogadni. Hiszen senkinek nem érdeke, hogy kiközösítse Oroszországot. Amerika Bush elnöksége idején különösen sokat tett azért, hogy az oroszok bekerüljenek a világpiacra. Van azonban egy döntően fontos lélektani tényező: a bizalom. Putyin müncheni beszéde csak tovább rontotta az Oroszország iránt nyugati bizalmat, amely nagyban csökkent a gázostor csattogtatása, az Irán körüli orosz sunnyogás és az orosz belpolitika furcsaságai miatt. Ismét erős kételyek övezik Moszkvát: képes-e, egyáltalán akarja-e érvényesíteni a demokratikus alapnormákat? Ha nem, akkor ideig-óráig, rövid távú és önös haszonból némelyek korlátozottan együttműködnek Oroszországgal, de Moszkva ismét kizárja magát a világ jövőjébe való beilleszkedésből. Az orosz politika számára ez az igazi határ, amin túllépni veszélyes, és nem éri meg, a haszna semennyi. Putyin felavatja az orosz katonai hírszerzés (GRU) új lőterét. Münchenben túllőtt a célon? Fotó: Reuters/ltar-Tass/Presidential Press Service