Népszabadság, 2007. február (65. évfolyam, 27-50. szám)

2007-02-17 / 41. szám

O Füzes Oszkár rosz beszédet mondott az orosz elnök Münchenben, rög­tön félre is értették. Pedig Putyin (majdnem) semmi újat nem mondott, és a közönség sem volt új. Váratlan a fellépés stílusa volt, és az időzítés. A müncheni biztonságpoli­tikai találkozó afféle elvont barátkozásra való, nem arra, hogy egyik vagy másik or­szág - emlékszik még valaki a kifejezésre? - diplomáciai demarst, nagy akciót csináljon. Putyin ezt tette, látványos szófordulatokkal kinyilvánítva a már többször deklarált Putyin-doktrínát. Emlékszik még valaki? Oroszország különleges („szuverén”) hata­lom, amely egyszerre tart igényt arra, hogy egyenjogú legyen a többi nagyhatalommal­­ és arra, hogy respektálják különleges vo­násait és igényeit. Ez több évszázados orosz külpolitikai mentalitás, a többi nagyhata­lom több évszázada nem képes „kezelni” az ebből eredő konfliktusokat. Leegyszerűsítve a kérdés 1991 óta úgy aktuális, hogy: hajlandó-e Oroszország kö­zéphatalomként besorolni egy Amerika ál­tal vezetett kollektív biztonsági rendszer­be? Az oroszok zöme szerint már a kérdés sem jogos. Oroszország nem „csak” egy a középhatalmak sorában; Amerika csak ne vezesse egyedül a „nemzetközi közössé­get”, ahogy a globális döntéshozók klubját nevezni illik; és ugyan miért kellene egy olyan államnak, mint Oroszország, rend­­szerszerűen besorolnia bármilyen szerke­zetbe?! Hiszen például Amerika is önállóan cselekszik, ha tud, és ha nem, akkor gyak­ran él az alkalmi, érdek szerint változtatha­tó koalíciók lehetőségével. Ha Putyin csak ennyit mond, akkor a müncheni illusztris társaság többsége csöndben bólogat, ezek közismert orosz szempontok, lehet beszél­ni róluk. Ám Putyin két szempontból túllépte az „illendőség” határát. Először is kereken a nemzetközi jog szándékos megsértésével (megkerülésével) vádolta meg Amerikát, (kül)politikai értelemben kriminalizálva Washington több lépését. Másodszor lé­nyegében erkölcstelennek minősítette, úgy általában, Amerika feltételezett világ­uralmi törekvését. E két felvetés okozta, hogy a meglepett nyugati közönség fa­gyos, sőt hidegháborús leheletet érzett Putyin szájából. Ez a megközelítés valóban emlékeztet a hidegháborús felfogásra: a (másik) világha­talom erkölcstelen, sőt bűnös, és globális hegemóniára tör. Aki pedig Washington szövetségese, az ebben segíti Amerikát („bűnrészes”). A németek és franciák, álta­lában a nyugat-európaiak feszengve hall­gatták Putyint - erre a szemrehányásra nem számítottak -, és még ennél is fontosabb, hogy ez a logika már nem alkalmas keret semmilyen érdemi megvitatáshoz. Nem azért, mert Amerika bírálhatatlan lenne akár egyik, akár másik felvetés talaján. Ha­nem azért, mert ez eleve, szándékát, lénye­gi minőségét illetően bélyegzi meg a világ­hatalmat, felszólítva: változz meg, vagy ki­közösítünk. Ebben sem morálisan, sem reálpolitikai­­lag nem partner egyik középhatalom sem, Putyin e „felhívásával” alaposan túllőtt a célon. Nincs ma, és belátható ideig nem is lesz olyan fejlett országa a világnak, amely ellenségnek akarná Amerikát, legyen bár­mennyi vitája vele. Oroszországnak pedig nincs semmije, amivel díjazni tudná az Amerika ellen fordulókat. És végül - ez na­gyon fontos! - valójában Putyin sem akar Amerika ellensége lenni, sőt. Oroszország nem lenne képes (és nem is akar) ismét egyedül szemben állni a Nyu­gattal, Kínával és a globális kihívásokkal. Noha Moszkvának egy ideje van pénze, amiből üzemeltetni képes az államot és be­indíthat néhány szociális programot, de a feldolgozóipar és az infrastruktúra fejlesz­tésére távolról sem elég. Itt sok évtizedes, piaci alapú, a húzóágazatokra ügyesen fel­­kapaszkodó beruházásokra, dollár- és eurómilliárdok ezreire van és lesz szüksége Oroszországnak. És arra, hogy feltétel nél­kül, minden különcködési igényt félretéve, beilleszkedjen a világgazdaságba. Amely­ben most az energiát és egyes hadiipari ter­mékeket leszámítva gyakorlatilag nem léte­zik Oroszország. Mielőtt Münchenbe indult, Putyin a Kremlbe hívta az oligarchákat. Az orosz nagytőke bárói parancsot kaptak, fektessék A semennyi határa .Éppen e hátrány miatt akar Moszkva hol egyenjogú, hol pedig különleges elbánást a többi­ekkel való kapcso­latban. Putyin ezt a kettős igényt szögezte le Münchenben,és kimondatlanul egy harmadikat is: Oroszország eset­ről esetre önma­ga, egyedül, „szuverén” akarja eldönteni, hogy mikor kapjon egyenjogú és mikor különleges elbánást, hazai fejlesztésekbe profitjukat, méghozzá feldolgozóipari és infrastrukturális beruhá­zásokba. A parancs nyomatékosítására másnap a főügyészség újabb pert akasztott a már börtönben lévő Yukos-vezér, Hodorkovszkij nyakába: így jár, aki lázad, sőt az is, aki nem rögtön engedelmeskedik. Az orosz nagytőke nyilván engedelme­sen benyom majd néhány milliárdot a Kreml által kijelölt ágazatokba. Kérdés, hogy igazi piac, szerves multinacionális együttműködés, valóban fejlett technológia és pénzügyi, fejlesztési know-how nélkül e milliárdok termőre fordulnak-e. Nagyobb kérdés, hogy a nagyon súlyos életminőségi, környezeti, népességcsökkenési, oktatási és egészségügyi problémákkal küszködő Oroszország egyáltalán képes-e önerejéből felzárkózni a nyugati középhatalmakhoz, és közben állni a versenyt Kínával, vagy akár Indiával. Putyin tisztában van vele, hogy atomfegyverek ide, energiakészletek oda, Oroszország erőforrásai finoman szólva végesek, a globális verseny különféle pá­lyáin hátránnyal indul. Éppen e hátrány miatt akár Moszkva hol egyenjogú, hol pedig különleges elbánást a többiekkel való kapcsolatban. Putyin ezt a kettős igényt szögezte le Münchenben, és kimondatlanul egy harmadikat is: Oroszor­szág esetről esetre önmaga, egyedül, „szu­verén” akarja eldönteni, hogy mikor kapjon egyenjogú, és mikor különleges elbánást. Ez a lényegi újdonság a müncheni be­szédben. Moszkva kész alkudni, de maga dönti el, hogy miben. És csak utána dönti el, hogy mennyire. Ebből az következik, hogy bizonyos dolgokban nem hajlandó alkudni, semennyire. E „semennyi” határát akarja Moszkva ki­tapogatni, kijelölni és elfogadtatni a töb­biekkel. Pontosabban: meghatározni azokat a területeket (a szó szoros és átvitt értel­mében egyaránt), amelyekben Oroszország magának igényli a kizárólagos vagy megha­tározó döntési jogot. Putyin, Amerika bírá­latába csomagolva, lényegében e területek konkrét listáját sorolta fel. A moszkvai igények sora egyelőre nem különösebben hosszú. 1. Oroszország részt kér a globális és regionális konfliktusok ke­zelésében - jogos. Sőt, kifejezetten hasznos és üdvözlendő. 2. Oroszország, ahol kell, szeretne maga körül egy biztonsági zónát, amelyben barátságos, de legalább nem el­lenséges államok veszik körül. Jogos - ha ezt az érintett másik állam érdekeit és szuvere­nitását figyelembe véve alakítják ki. De itt már akadnak éles konfliktusok, egyfelől az érintett szomszédok egy részével, másfelől magával Amerikával. Az USA is szeretne egy biztonsági gyűrűt Oroszország körül: lehetőleg olyan szomszédai legyenek Moszkvának, akik kellőképpen Nyugat-ba­rátok, sőt, ha lehet, NATO-szövetségesek és partnerek is. 3. Oroszország olyan külpoliti­kai egyensúlyt szeretne magának, amelyben Kínát, Indiát, Amerikát és Európát a maga szempontjából egymással vagy egymás el­len „súlyozhatja”. Logikus törekvés. 4. Oroszország legalább középtávú, de ha le­het, hosszú távú stratégiai előnyökre akarja váltani az energiafüggőségből származó mostani pozíciót. Ennek van pozitív olvasa­ta: Moszkvát az EU partnerévé készteti, hisz Európa a fő vásárlója­, és van negatív olva­sata: sok országgal a kétoldalú viszonyban Moszkva erőfölényben lép fel. Az ilyen or­szágok között van hazánk, de például Né­metország is. 5. Oroszország, ismét saját döntése alapján, meghatározná, hogy hova és mennyi nagymultit enged be a maga pia­cára, és cserébe hol és mennyi helyet köve­tel orosz nagymultiknak más piacokon. Ez utóbbi kulcskérdés: az alku kimene­tele nagyon hosszú időre meghatározza Oroszország tényleges fejlődési lehetősé­geit, érdemi (hatalmi) pozícióit. Mindössze három állam van a világon, amely szükség esetén, a maga érdekében képes lefogni a világpiac „láthatatlan kezét”: USA, Kína, Oroszország. De nem is lefogni akarják ter­mészetesen, hanem a maguk felé hajlítani: ez utóbbira pedig Oroszország egyelőre nem igazán képes. Putyin ezt a képességet akarja megszerezni, azzal, amije van: nagy­­politikai, energetikai és hadiipari pozíciók kihasználásával. Münchenben a nagypoliti­kai pozíciókat bocsátotta áruba, de a fel­ajánlást úgy csomagolta, ahogy egy volt vi­lághatalomhoz illik: kemény, harcos megfo­galmazásokba. Pontosabban egy ismét feltörekvő hatalom vezetőjeként. Putyin azt hiszi, hogy az iraki kudarcok miatt Amerika most viszonylag gyengébb, tehát engedékenyebb. Ettől még az ajánlat komoly, meg is fog­ják fontolni a többi nagyok. Sőt - és ez a hozzánk hasonló kis országok szempontjá­ból éppen annyira lehet aggasztó, mint ígé­retes - nagyjából el is fogják fogadni. Hi­szen senkinek nem érdeke, hogy kiközösít­se Oroszországot. Amerika Bush elnöksége idején különösen sokat tett azért, hogy az oroszok bekerüljenek a világpiacra. Van azonban egy döntően fontos lélek­tani tényező: a bizalom. Putyin müncheni beszéde csak tovább rontotta az Oroszor­szág iránt nyugati bizalmat, amely nagyban csökkent a gázostor csattogtatása, az Irán körüli orosz sunnyogás és az orosz belpoli­tika furcsaságai miatt. Ismét erős kételyek övezik Moszkvát: képes-e, egyáltalán akar­ja-e érvényesíteni a demokratikus alap­normákat? Ha nem, akkor ideig-óráig, rö­vid távú és önös haszonból némelyek kor­látozottan együttműködnek Oroszország­gal, de Moszkva ismét kizárja magát a világ jövőjébe való beilleszkedésből. Az orosz politika számára ez az igazi határ, amin túl­lépni veszélyes, és nem éri meg, a haszna­ semennyi. Putyin felavatja az orosz katonai hírszerzés (GRU) új lőterét. Münchenben túllőtt a célon? Fotó: Reuters/ltar-Tass/Presidential Press Service

Next