Népszabadság, 2007. június (65. évfolyam, 126-151. szám)

2007-06-01 / 126. szám

www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2007. JÚNIUS 1., PÉNTEK Vélemény • 13 Körinek László jogász, a Magyar Rendészettudományi Társaság elnöke Finszter Géza remekül leírta (A rendőr er­kölcsi aknamezőn dolgozik, május 22.) a rendőrség három „ősbűnét”: a hierarchiát, a titkolózást és az erőszakot. Ezek valóban a rendészet diszfunkcionális működésének lényegi elemei. Amivel gondolatmenetét ki lehet egészíteni, az a rendőrség politikai­társadalmi beágyazódottsága, illetve annak nehézségei. Minap a Rebisz egyik vezetője a nyilvá­nosság előtt elpanaszolta, hogy munkatár­sait, illetve azok autóit az utcán leköpködik. Ez persze a véleménynyilvánításnak nem túl választékos formája, de tudomásul kell venni. Számomra nem túl férfias gesztus erről ország-világ előtt panaszkodni. De ne ítéljük el egyik felet sem! Németországban a karlsruhei alkotmánybíróságig jutott el a rendőrök panasza, akik nehezen viselték el, hogy a lakosság nyíltan - az ott becsmérlő­nek számító - Bulle (bika) kifejezéssel illes­se őket. A taláros testület kimondta, hogy a német rendőr közszolga, s el kell tűrnie ezt a sértést. Szívesebben hallgattam volna ettől a rebiszes rendőrtiszttől valami olyan önval­lomást, hogy rendkívül fájlalják mindazt, amivel kollégáikat gyanúsítják, s erősen foglalkoztatja őket, miben hibáztak. Milyen apró jeleket nem vettek észre, mikor nem figyelmeztették bajtársaikat a fenyegető ve­szélyekre. Mert számomra ez az egyik „ősbűn”: a bajtársiasság kétarcúsága. A rendőrök kö­zössége hangsúlyozottan maszkulin, férfi­vonásokat hordozó, már-már „macsó” kö­zösség. És ez így van jól! Szükség van arra, hogy az életét kockáztató rendőr teljesen megbízzon társában, akiért adott esetben ő is kockára teszi akár az életét is. A jó pa­rancsnok ugyanígy tesz, a bajba került be­osztottját védi, mert tudja, hogy így tud jó csapatszellemet építeni, ami őt, az ügyet és végső soron minket, állampolgárokat is véd. De ez a bajtársiasság bűnöket is leplez, amikor a „mi” tudat megóvása érdekében apróbb-nagyobb mulasztásokat, vétségeket elnéz a bajtárs, a parancsnok, s ezzel elveti a magját az egyre súlyosabb további kihá­gásoknak. Aztán, aki tud és hallgat a társa, beosztottja mulasztásáról, elveszti jogalap­ját arra, hogy a nagyobb vétket szóvá tegye. Egy másik „ősbűn” a rendőrség előme­neteli, kiválasztási rendszere. Az ideális az lenne, ha egy rendőr kizá­rólag szakmai, emberi értékei alapján jutna előbbre a ranglétrán. Sajnos ez nem így működik. A politika unos-untalan beleszól, hogy azok kerüljenek fontos pozíciókba, akiktől nagyobb lojalitás remélhető. Ilyes­mi persze máshol is van, de Magyarorszá­gon­­ a szerencsétlenül polarizálódott poli­ A három „ősbűn” Tévednek a politi­kusok, amikor azt hiszik: akkor te­szik legjobban a dolgukat, ha a rendőrséggel gyors sikereket éretnek el, ha a kapitális, a lakos­ságot joggal felhá­borító ügyeket mindenáron, akár az igazság árán is „felderíttetik”. tikai légkörben­­ ez már túlzott mértékű. A rendkívül tanulékony, ambiciózus rend­őrök hamar megértették, hogy érdemes egy helyi­ országos politikus kegyébe férkőzni, aki aztán a belügyi, rendészeti miniszter fi­gyelmébe fogja ajánlani az illetőt, s így gyorsabban haladhat előre a pályáján. Az ilyen parancsnok a politikai politikusok felé kiszolgáltatott, a vezetettjei felé pedig lené­zett lesz. Képes a gyámjául választott poli­tikust éjnek évadján felvenni, hogy a legfris­sebb szenzációról elsőként neki számoljon be; képes gyors sikert produkálni olyan ügyekben, ahol a megfontolt nyomozás ta­lán más eredményt hozott volna; és képes lehet az ügy felderítése helyett inkább megveretni a gyanúsítottat, hogy a politiku­sok mielőbb bejelenthessék az országot fel­háborító ügy „megoldását”. Ez átvezet egy újabb „ősbűnhöz” (ami a politikát is érinti): a jogállami értékek el­utasításához. A rendszerváltás idején azt gondoltuk, hogy a diktatúra keserű tapasz­talatai a jog tiszteletére késztetik az új poli­tikai eliteket. Ehhez azonban - úgy tűnik - hiányoznak a morális alapok, de az a mini­mális jogismeret, jogérzék is, ami nélkül nem szabadna jogosítványt kapniuk a kor­mányzati hatalomért versengőknek. (Nem a jogi diplomára, hanem a demokratikus társadalmak írástudóitól elvárható közéleti kultúrára gondolok.) Hasonlóképp nagy gond a hivatalt vállalók gyanakvása a társa­dalomtudományokkal szemben. Magyaror­szágon a rendészeti közjog művelésének több mint százéves hagyományai vannak. Lelkes kutatók újra felfedezték ezeket az értékeket. Magyar nyelven is olvashatóvá tették a legutóbbi fél évszázad rendőrkuta­tásainak azokat az eredményeit, amelyeket a demokratikus országok elértek. Politikusi önhittség és felkészületlenség kell ahhoz, hogy a döntéshozók elhiggyék magukról - nekik ilyen ismeretekre nincs szükségük. A nyolcvanas évek végétől mind több al­kotmányjogi és közigazgatási megalapozá­sú elemzés készült a magyar rendőrség jog­állami átalakulásáról. A rendészeti kutatá­sok olyan ágazatai is lendületet kaptak, amelyek korábban nem voltak jelen a hazai tudományos gondolkodásban. Megszület­tek az első magyar művek a rendőrségi szo­ciológia, etika és szervezéselmélet téma­körében. A kutatások eredményei azonban a partikuláris kísérletek szintjén maradtak. A részterületek művelői egymással sem tudtak párbeszédet folytatni, mert mind­egyik a saját tudományának a kompetenciá­jába zárva vizsgálta a rendészetet. Eközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy éppen a ren­dészet olyan, legérzékenyebb területein hi­ányzik a tudományos értékelés, mint a poli­tikai és a szakmai irányítás alkotmányos formáinak kidolgozása, a rendőrségi erő­szak-monopólium működtetése, a csapat­erős rendészet és a honvédelem közötti kapcsolatok feltárása és a titkosszolgálati módszerek hatókörének kijelölése az alkot­mányos demokráciában. A kilencvenes évek közepére a kutatá­sok megtorpantak, amiért a politika érdek­telensége mellett az egyoldalú kutatói megközelítés is felelős. A jogdogmatika csak arra összpontosít, hogy milyennek kell lenniük a rendészeti eljárásoknak, de arra nem, hogy azok milyenek a valóság­ban. A rendőr-szociológia hajlamos de­vianciákra mindig kész szubkultúrákat lát­ni és láttatni a testületekben, a különböző menedzserelméletek viszont közbiztonsá­got termelő üzemeknek képzelik a rend­­fenntartást. A kriminológia érdeklődése a nemzeti bűnmegelőzési stratégiára össz­pontosult, nem igazán érezve teendőit ak­kor, amikor az áldozata már csak a rendőri beavatkozástól várhat segítséget. Sok rendőrbűnnek kellett napvilágra ke­rülnie ahhoz, hogy újra előkerüljön egy tíz évvel ezelőtti kutatási jelentés, ami a ma­gyar rendőrség civil kontrolljának lehetősé­geit vázolta. Most megrémült főhivatalnok­ok keresik lázasan azt a példatárat, amely a hét évvel ezelőtt lezajlott korrupciós kuta­tás eredményeit összegezte. Ha nincsenek a botrányok, valószínűleg a kíváncsiság sem támadt volna föl ilyen hirtelen. A rendészet elméletének ismerői ideje­korán figyelmeztettek: ne fogjon a kor­mányzat olyan reformokba, amelyeknek hiányoznak a közjogi alapjai, ne készülje­nek olyan tervek, amelyek nem rögzítik - akár a legkegyetlenebb őszinteséggel - a rendvédelmi szervek mai állapotát. Az ed­dig elkészült koncepciókra azonban a szembenézés helyett inkább az volt a jel­lemző, hogy minél szomorúbbak a tények, annál rosszabb nekik. Tévednek a politikusok, amikor azt hi­szik: akkor teszik legjobban a dolgukat, ha a rendőrséggel gyors sikereket éretnek el, ha a kapitális, a lakosságot joggal felháborító ügyeket mindenáron, akár az igazság árán is „felderíttetik”. El kellene végre hinniük, hogy a társadalom józanabbik része kellően érett ahhoz, hogy ne azt várja el a saját rendőrségétől, amit Derrick felügyelőtől vagy Colombo hadnagytól megszokott. Persze cseppet sem üdvözítő, de azért elviselhető tény, hogy a lassan tíz éve tör­tént Fenyő-gyilkosságnak nincs meg az el­követője, vagy hogy máig sincs meg az első többszörös gyilkossággal párosult magyar (Hungária körúti) bankrablás tettese. Tu­dom, nehéz elfogadni - de mégis a jogállam a legfontosabb érték, amit akkor szolgál jól a hatalom, ha inkább futni hagy tíz bűnöst, de nem veti börtönbe felületes nyomozás után, vagy meg nem engedett eszközök al­kalmazásával (netán koholt bizonyítékok­kal) Pusoma Dénest vagy idősebb és ifjabb Burka Ferencet (akik - talán nem mellesleg­­ valamennyien roma származásúak). Ha ezt megérti a politika, és egy-egy ügybe nem kíván „gyorsító módon” beleavatkoz­ni, talán akkor is végzi a dolgát a rendőrség. És ezzel nem csupán a hatalmon lévőknek, hanem az ellenzéknek is tisztában kell len­nie - hogy ne próbáljon minden esetből fegyvert kovácsolni. Végezetül: bár szomorú, hogy a rendőr­ség mennyi hibájára derült most fény, és hogy egyébként jó szakemberek s maga a miniszter is távozni kényszerült, noha köz­vetlen felelősségük nem volt a történtek­ben - egyre talán mégis jó, ami történt, ta­lán végre a döntéshozók rádöbbennek arra, hogy a rendőrködés nehéz mesterség, pénzbe kerül, vannak szabályai, melyeket tiszteletben kell tartani. Kár, hogy erre sú­lyos esetek figyelmeztettek, nem pedig a szakma korábbi vészjelzései. Marabu rajza OLVASÓI LEVELEK A legutolsó szempont Jó, hogy foglalkoznak az inzulinpumpa té­májával, de az eddigi írásokból - hozzáér­tés híján - kimaradt a lényeg. Ez pedig az, hogy miközben néhány forgalmazó köz­pénzekből meggazdagszik, számos rászo­ruló meghal, az állam pedig többszörösen ráfizet. Ez nem túlzás. Nézzük a tényeket. Az inzulinpumpa használatának nem az a lényege, hogy nem kell szúrni, meg hogy kényelmes. Ez lényegtelen és nevetséges szempont. A lényeg az, hogy a pumpával a fiatalkori (1-es típusú) cukorbetegeknél megelőzhetőek a szövődmények. A hagyo­mányos (injekciós) kezelés nem képes megfelelően stabilizálni az ilyen betegek vércukorszintjét, ezért húsz év után szem­műtétekre, dialízisre, amputálásokra és bypassműtétekre van szükség. Természe­tesen csak azoknál, akik nem haltak bele a szívinfarktusba vagy a veseelégtelenségbe. Hatalmas összeget megspórolhatna az OEP, ha a még szövődményekkel nem ter­helt fiatalok megkapnák az inzulinpumpát. A hivatalos vélemény az, hogy a cukorbe­tegség a hagyományos módszerekkel is „szinten tartható”, ezért csak az kap pum­pát, akinek már szövődményei vannak. A valóság sajnos más. A fiatalkori diabétesz hagyományos eszközökkel nem tartható szövődménymentes állapotban. A pumpa egy olyan készülék, amelynek reális értéke nem több háromszázezer fő­ A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrö­zik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja ma­gának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje. Hatalmas összeget megspórolhatna az OEP, ha a még szövődményekkel nem terhelt fiata­lok megkapnák az inzulinpumpát. (A legutolsó szempont) m­atnál. Két processzort és némi finomme­chanikát tartalmaz. Számos hasonló bo­nyolultságú műszer kerül ennyibe. Ezzel szemben az OEP egymillió forint körüli összeget fizet ki a forgalmazónak. Ennek jelentős része a magyar importőr haszna, más része a külföldi nagykereskedő árrése. Ha az OEP közvetlenül intézné a behoza­talt, legalább háromszoros mennyiséget le­hetne behozni ugyanannyi pénzből. A jelenlegi rendszer hosszú távon na­gyon drága. A szövődmények miatti mun­kaidő kiesés és azok rendkívül költséges kezelése (műtétek, dialízisek, stb.) sokkal többe kerülnek, mint a rászorulók pumpá­val való ellátása. A betegek életminőségét és életben maradási esélyeit, mint érvet nem is boncolgatom, mert úgy tűnik, hogy ez itt a legutolsó szempont. Kovács D. István Budapest Gyalogtúrára ítélt kismamák Pár napja született gyermekem a Miskolci Megyei Kórház szülészetén. Sajnos két nap után kiderült, hogy a kialakult sárgasága miatt a koraszülött osztályra át kell szállí­tani kezelésre. Egyúttal közölték a párom­mal, hogy háromóránként menjen át a szü­lészetről (ahogy tud) a kb. 600 méterre lé­vő osztályra szoptatni a gyermekét. Ez na­ponta hajnal öt órától kezdődően napi öt alkalom, távolságban pedig összesen hat kilométer. Ez tisztes táv egy egészséges embernek is, nem még egy 2-3 napja szült, varratokkal rendelkező anyának. Ja, és mily szerencsések vagyunk, hogy nem tél van, ezért nem­­ 20 fokban, és térdig érő hóban kell gyalogtúrázni. Sajnos nem is bírja mindennap a távot teljesíteni - a ter­hességgondozóban nem erre készítették fel -, így sajnálatunkra a gyermek látja a kárát, kénytelen egy-két anyatejes étkezést kihagyni. Megjegyzem, hogy információm szerint ez szinte minden második kisma­mánál így van. Ráadásul közölték vele, hogy a szülészeti osztályról ki kell költöz­nie, ha új beteg érkezik. Igaz, felajánlották neki az anyaszállót. Meglátásom szerint a kialakult helyzet­ről nem az ottani orvosok tehetnek. Nem tudom, ezért ki a felelős, nem is az én tisz­tem ezt eldönteni. De azt biztosan tudom, hogy ha a gyermekemnek vagy édesanyjá­nak bármilyen - a fentiekkel összefüggő - problémája, betegsége lesz, gondolkodás, és mérlegelés nélkül azonnal megteszem a jogi lépéseket. Megjegyezném továbbá, hogy egy kijelölt, ún. súlyponti kórházról van szó, ahol a kórtermekben még mindig balkáni állapotok vannak, és szó szerint szinte mindennap, mindent lopnak a bete­gektől. Szekrényeken nem működnek a zá­rak, a kórteremnek sincs kulcsa. Ez as­­­szisztálás a gátlástalan tolvajoknak. Szívesen venném miniszter asszony vé­leményét is, akinek ezúton is gratulálok a kinevezéséhez. Kovács Mátyás Mezőkövesd LEVÉLTURMIX • • „Hatévesen a legendás népművelő, Muharay Emilről elnevezett táncházba kéredzkedtem...” - mondja Palya Bea a ve­le készült interjúban (Szívhang, május 4.). E félmondatban két meghökkentő tájéko­zatlanságról árulkodó állítás is van. Muharay ugyanis nem népművelő volt, ha­nem néprajzkutató, író, rendező, és nem Emilnek hívták, hanem Elemérnek. Lengyelfi Miklós Siófok • Gömöri Endre halála nagy veszteség mindazoknak az újságoknak - így a Nép­­szabadságnak is -, amelyekbe dolgozott, de még nagyobb veszteség az olvasóknak. Ha­lála alkalmából Gyurcsány Ferenc is mél­tatta (Kormányfői méltatás, május 9.), ám egy apró pontatlanság belecsúszott ebbe az igazán elismerést érdemlő gesztusba. A kormányfő szerint Gömöri a háború után az Új Magyarország című hetilapnál, Pethő Tibor mellett kezdte pályáját, de az Új Ma­gyarország alapítója és főszerkesztője, aki­től mindenki tanult, Boldizsár Iván volt. Pető Gábor Pál ny. újságíró, Budapest • Megszoktam már, hogy a képernyőn, a köztéri hirdetőtáblákon, a sajtótermékek­ben és az óriási mennyiségben rám zúduló reklámkiadványokon hol hízelgő, hol fe­nyegető modorban igyekeznek rávenni va­laminek a megvételére. De mostanában egyre ingerültebben vagyok kénytelen tu­domásul venni, hogy sok millió gyanútlan sorstársammal együtt ország-világ előtt le­­hülyéznek. Szeretném tudni, milyen érzés hat át másokat, amikor lépten-nyomon azt harsogják a fülébe, hogy „10 éves a Media Markt. Hülye, aki nem ünnepel!” Nos, ezek után én a magam részéről akkor sem ün­nepiek, ha már vásároltam ennél a vállalat­nál, de kétszer is meggondolom, hogy to­vábbra is kapcsolatban maradjak vele. Mert hülye azért nem vagyok! Kalmár György Gyömrő

Next