Népszabadság, 2007. június (65. évfolyam, 126-151. szám)
2007-06-01 / 126. szám
www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2007. JÚNIUS 1., PÉNTEK Vélemény • 13 Körinek László jogász, a Magyar Rendészettudományi Társaság elnöke Finszter Géza remekül leírta (A rendőr erkölcsi aknamezőn dolgozik, május 22.) a rendőrség három „ősbűnét”: a hierarchiát, a titkolózást és az erőszakot. Ezek valóban a rendészet diszfunkcionális működésének lényegi elemei. Amivel gondolatmenetét ki lehet egészíteni, az a rendőrség politikaitársadalmi beágyazódottsága, illetve annak nehézségei. Minap a Rebisz egyik vezetője a nyilvánosság előtt elpanaszolta, hogy munkatársait, illetve azok autóit az utcán leköpködik. Ez persze a véleménynyilvánításnak nem túl választékos formája, de tudomásul kell venni. Számomra nem túl férfias gesztus erről ország-világ előtt panaszkodni. De ne ítéljük el egyik felet sem! Németországban a karlsruhei alkotmánybíróságig jutott el a rendőrök panasza, akik nehezen viselték el, hogy a lakosság nyíltan - az ott becsmérlőnek számító - Bulle (bika) kifejezéssel illesse őket. A taláros testület kimondta, hogy a német rendőr közszolga, s el kell tűrnie ezt a sértést. Szívesebben hallgattam volna ettől a rebiszes rendőrtiszttől valami olyan önvallomást, hogy rendkívül fájlalják mindazt, amivel kollégáikat gyanúsítják, s erősen foglalkoztatja őket, miben hibáztak. Milyen apró jeleket nem vettek észre, mikor nem figyelmeztették bajtársaikat a fenyegető veszélyekre. Mert számomra ez az egyik „ősbűn”: a bajtársiasság kétarcúsága. A rendőrök közössége hangsúlyozottan maszkulin, férfivonásokat hordozó, már-már „macsó” közösség. És ez így van jól! Szükség van arra, hogy az életét kockáztató rendőr teljesen megbízzon társában, akiért adott esetben ő is kockára teszi akár az életét is. A jó parancsnok ugyanígy tesz, a bajba került beosztottját védi, mert tudja, hogy így tud jó csapatszellemet építeni, ami őt, az ügyet és végső soron minket, állampolgárokat is véd. De ez a bajtársiasság bűnöket is leplez, amikor a „mi” tudat megóvása érdekében apróbb-nagyobb mulasztásokat, vétségeket elnéz a bajtárs, a parancsnok, s ezzel elveti a magját az egyre súlyosabb további kihágásoknak. Aztán, aki tud és hallgat a társa, beosztottja mulasztásáról, elveszti jogalapját arra, hogy a nagyobb vétket szóvá tegye. Egy másik „ősbűn” a rendőrség előmeneteli, kiválasztási rendszere. Az ideális az lenne, ha egy rendőr kizárólag szakmai, emberi értékei alapján jutna előbbre a ranglétrán. Sajnos ez nem így működik. A politika unos-untalan beleszól, hogy azok kerüljenek fontos pozíciókba, akiktől nagyobb lojalitás remélhető. Ilyesmi persze máshol is van, de Magyarországon a szerencsétlenül polarizálódott poli A három „ősbűn” Tévednek a politikusok, amikor azt hiszik: akkor teszik legjobban a dolgukat, ha a rendőrséggel gyors sikereket éretnek el, ha a kapitális, a lakosságot joggal felháborító ügyeket mindenáron, akár az igazság árán is „felderíttetik”. tikai légkörben ez már túlzott mértékű. A rendkívül tanulékony, ambiciózus rendőrök hamar megértették, hogy érdemes egy helyi országos politikus kegyébe férkőzni, aki aztán a belügyi, rendészeti miniszter figyelmébe fogja ajánlani az illetőt, s így gyorsabban haladhat előre a pályáján. Az ilyen parancsnok a politikai politikusok felé kiszolgáltatott, a vezetettjei felé pedig lenézett lesz. Képes a gyámjául választott politikust éjnek évadján felvenni, hogy a legfrissebb szenzációról elsőként neki számoljon be; képes gyors sikert produkálni olyan ügyekben, ahol a megfontolt nyomozás talán más eredményt hozott volna; és képes lehet az ügy felderítése helyett inkább megveretni a gyanúsítottat, hogy a politikusok mielőbb bejelenthessék az országot felháborító ügy „megoldását”. Ez átvezet egy újabb „ősbűnhöz” (ami a politikát is érinti): a jogállami értékek elutasításához. A rendszerváltás idején azt gondoltuk, hogy a diktatúra keserű tapasztalatai a jog tiszteletére késztetik az új politikai eliteket. Ehhez azonban - úgy tűnik - hiányoznak a morális alapok, de az a minimális jogismeret, jogérzék is, ami nélkül nem szabadna jogosítványt kapniuk a kormányzati hatalomért versengőknek. (Nem a jogi diplomára, hanem a demokratikus társadalmak írástudóitól elvárható közéleti kultúrára gondolok.) Hasonlóképp nagy gond a hivatalt vállalók gyanakvása a társadalomtudományokkal szemben. Magyarországon a rendészeti közjog művelésének több mint százéves hagyományai vannak. Lelkes kutatók újra felfedezték ezeket az értékeket. Magyar nyelven is olvashatóvá tették a legutóbbi fél évszázad rendőrkutatásainak azokat az eredményeit, amelyeket a demokratikus országok elértek. Politikusi önhittség és felkészületlenség kell ahhoz, hogy a döntéshozók elhiggyék magukról - nekik ilyen ismeretekre nincs szükségük. A nyolcvanas évek végétől mind több alkotmányjogi és közigazgatási megalapozású elemzés készült a magyar rendőrség jogállami átalakulásáról. A rendészeti kutatások olyan ágazatai is lendületet kaptak, amelyek korábban nem voltak jelen a hazai tudományos gondolkodásban. Megszülettek az első magyar művek a rendőrségi szociológia, etika és szervezéselmélet témakörében. A kutatások eredményei azonban a partikuláris kísérletek szintjén maradtak. A részterületek művelői egymással sem tudtak párbeszédet folytatni, mert mindegyik a saját tudományának a kompetenciájába zárva vizsgálta a rendészetet. Eközben az is nyilvánvalóvá vált, hogy éppen a rendészet olyan, legérzékenyebb területein hiányzik a tudományos értékelés, mint a politikai és a szakmai irányítás alkotmányos formáinak kidolgozása, a rendőrségi erőszak-monopólium működtetése, a csapaterős rendészet és a honvédelem közötti kapcsolatok feltárása és a titkosszolgálati módszerek hatókörének kijelölése az alkotmányos demokráciában. A kilencvenes évek közepére a kutatások megtorpantak, amiért a politika érdektelensége mellett az egyoldalú kutatói megközelítés is felelős. A jogdogmatika csak arra összpontosít, hogy milyennek kell lenniük a rendészeti eljárásoknak, de arra nem, hogy azok milyenek a valóságban. A rendőr-szociológia hajlamos devianciákra mindig kész szubkultúrákat látni és láttatni a testületekben, a különböző menedzserelméletek viszont közbiztonságot termelő üzemeknek képzelik a rendfenntartást. A kriminológia érdeklődése a nemzeti bűnmegelőzési stratégiára összpontosult, nem igazán érezve teendőit akkor, amikor az áldozata már csak a rendőri beavatkozástól várhat segítséget. Sok rendőrbűnnek kellett napvilágra kerülnie ahhoz, hogy újra előkerüljön egy tíz évvel ezelőtti kutatási jelentés, ami a magyar rendőrség civil kontrolljának lehetőségeit vázolta. Most megrémült főhivatalnokok keresik lázasan azt a példatárat, amely a hét évvel ezelőtt lezajlott korrupciós kutatás eredményeit összegezte. Ha nincsenek a botrányok, valószínűleg a kíváncsiság sem támadt volna föl ilyen hirtelen. A rendészet elméletének ismerői idejekorán figyelmeztettek: ne fogjon a kormányzat olyan reformokba, amelyeknek hiányoznak a közjogi alapjai, ne készüljenek olyan tervek, amelyek nem rögzítik - akár a legkegyetlenebb őszinteséggel - a rendvédelmi szervek mai állapotát. Az eddig elkészült koncepciókra azonban a szembenézés helyett inkább az volt a jellemző, hogy minél szomorúbbak a tények, annál rosszabb nekik. Tévednek a politikusok, amikor azt hiszik: akkor teszik legjobban a dolgukat, ha a rendőrséggel gyors sikereket éretnek el, ha a kapitális, a lakosságot joggal felháborító ügyeket mindenáron, akár az igazság árán is „felderíttetik”. El kellene végre hinniük, hogy a társadalom józanabbik része kellően érett ahhoz, hogy ne azt várja el a saját rendőrségétől, amit Derrick felügyelőtől vagy Colombo hadnagytól megszokott. Persze cseppet sem üdvözítő, de azért elviselhető tény, hogy a lassan tíz éve történt Fenyő-gyilkosságnak nincs meg az elkövetője, vagy hogy máig sincs meg az első többszörös gyilkossággal párosult magyar (Hungária körúti) bankrablás tettese. Tudom, nehéz elfogadni - de mégis a jogállam a legfontosabb érték, amit akkor szolgál jól a hatalom, ha inkább futni hagy tíz bűnöst, de nem veti börtönbe felületes nyomozás után, vagy meg nem engedett eszközök alkalmazásával (netán koholt bizonyítékokkal) Pusoma Dénest vagy idősebb és ifjabb Burka Ferencet (akik - talán nem mellesleg valamennyien roma származásúak). Ha ezt megérti a politika, és egy-egy ügybe nem kíván „gyorsító módon” beleavatkozni, talán akkor is végzi a dolgát a rendőrség. És ezzel nem csupán a hatalmon lévőknek, hanem az ellenzéknek is tisztában kell lennie - hogy ne próbáljon minden esetből fegyvert kovácsolni. Végezetül: bár szomorú, hogy a rendőrség mennyi hibájára derült most fény, és hogy egyébként jó szakemberek s maga a miniszter is távozni kényszerült, noha közvetlen felelősségük nem volt a történtekben - egyre talán mégis jó, ami történt, talán végre a döntéshozók rádöbbennek arra, hogy a rendőrködés nehéz mesterség, pénzbe kerül, vannak szabályai, melyeket tiszteletben kell tartani. Kár, hogy erre súlyos esetek figyelmeztettek, nem pedig a szakma korábbi vészjelzései. Marabu rajza OLVASÓI LEVELEK A legutolsó szempont Jó, hogy foglalkoznak az inzulinpumpa témájával, de az eddigi írásokból - hozzáértés híján - kimaradt a lényeg. Ez pedig az, hogy miközben néhány forgalmazó közpénzekből meggazdagszik, számos rászoruló meghal, az állam pedig többszörösen ráfizet. Ez nem túlzás. Nézzük a tényeket. Az inzulinpumpa használatának nem az a lényege, hogy nem kell szúrni, meg hogy kényelmes. Ez lényegtelen és nevetséges szempont. A lényeg az, hogy a pumpával a fiatalkori (1-es típusú) cukorbetegeknél megelőzhetőek a szövődmények. A hagyományos (injekciós) kezelés nem képes megfelelően stabilizálni az ilyen betegek vércukorszintjét, ezért húsz év után szemműtétekre, dialízisre, amputálásokra és bypassműtétekre van szükség. Természetesen csak azoknál, akik nem haltak bele a szívinfarktusba vagy a veseelégtelenségbe. Hatalmas összeget megspórolhatna az OEP, ha a még szövődményekkel nem terhelt fiatalok megkapnák az inzulinpumpát. A hivatalos vélemény az, hogy a cukorbetegség a hagyományos módszerekkel is „szinten tartható”, ezért csak az kap pumpát, akinek már szövődményei vannak. A valóság sajnos más. A fiatalkori diabétesz hagyományos eszközökkel nem tartható szövődménymentes állapotban. A pumpa egy olyan készülék, amelynek reális értéke nem több háromszázezer fő A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje. Hatalmas összeget megspórolhatna az OEP, ha a még szövődményekkel nem terhelt fiatalok megkapnák az inzulinpumpát. (A legutolsó szempont) matnál. Két processzort és némi finommechanikát tartalmaz. Számos hasonló bonyolultságú műszer kerül ennyibe. Ezzel szemben az OEP egymillió forint körüli összeget fizet ki a forgalmazónak. Ennek jelentős része a magyar importőr haszna, más része a külföldi nagykereskedő árrése. Ha az OEP közvetlenül intézné a behozatalt, legalább háromszoros mennyiséget lehetne behozni ugyanannyi pénzből. A jelenlegi rendszer hosszú távon nagyon drága. A szövődmények miatti munkaidő kiesés és azok rendkívül költséges kezelése (műtétek, dialízisek, stb.) sokkal többe kerülnek, mint a rászorulók pumpával való ellátása. A betegek életminőségét és életben maradási esélyeit, mint érvet nem is boncolgatom, mert úgy tűnik, hogy ez itt a legutolsó szempont. Kovács D. István Budapest Gyalogtúrára ítélt kismamák Pár napja született gyermekem a Miskolci Megyei Kórház szülészetén. Sajnos két nap után kiderült, hogy a kialakult sárgasága miatt a koraszülött osztályra át kell szállítani kezelésre. Egyúttal közölték a párommal, hogy háromóránként menjen át a szülészetről (ahogy tud) a kb. 600 méterre lévő osztályra szoptatni a gyermekét. Ez naponta hajnal öt órától kezdődően napi öt alkalom, távolságban pedig összesen hat kilométer. Ez tisztes táv egy egészséges embernek is, nem még egy 2-3 napja szült, varratokkal rendelkező anyának. Ja, és mily szerencsések vagyunk, hogy nem tél van, ezért nem 20 fokban, és térdig érő hóban kell gyalogtúrázni. Sajnos nem is bírja mindennap a távot teljesíteni - a terhességgondozóban nem erre készítették fel -, így sajnálatunkra a gyermek látja a kárát, kénytelen egy-két anyatejes étkezést kihagyni. Megjegyzem, hogy információm szerint ez szinte minden második kismamánál így van. Ráadásul közölték vele, hogy a szülészeti osztályról ki kell költöznie, ha új beteg érkezik. Igaz, felajánlották neki az anyaszállót. Meglátásom szerint a kialakult helyzetről nem az ottani orvosok tehetnek. Nem tudom, ezért ki a felelős, nem is az én tisztem ezt eldönteni. De azt biztosan tudom, hogy ha a gyermekemnek vagy édesanyjának bármilyen - a fentiekkel összefüggő - problémája, betegsége lesz, gondolkodás, és mérlegelés nélkül azonnal megteszem a jogi lépéseket. Megjegyezném továbbá, hogy egy kijelölt, ún. súlyponti kórházról van szó, ahol a kórtermekben még mindig balkáni állapotok vannak, és szó szerint szinte mindennap, mindent lopnak a betegektől. Szekrényeken nem működnek a zárak, a kórteremnek sincs kulcsa. Ez asszisztálás a gátlástalan tolvajoknak. Szívesen venném miniszter asszony véleményét is, akinek ezúton is gratulálok a kinevezéséhez. Kovács Mátyás Mezőkövesd LEVÉLTURMIX • • „Hatévesen a legendás népművelő, Muharay Emilről elnevezett táncházba kéredzkedtem...” - mondja Palya Bea a vele készült interjúban (Szívhang, május 4.). E félmondatban két meghökkentő tájékozatlanságról árulkodó állítás is van. Muharay ugyanis nem népművelő volt, hanem néprajzkutató, író, rendező, és nem Emilnek hívták, hanem Elemérnek. Lengyelfi Miklós Siófok • Gömöri Endre halála nagy veszteség mindazoknak az újságoknak - így a Népszabadságnak is -, amelyekbe dolgozott, de még nagyobb veszteség az olvasóknak. Halála alkalmából Gyurcsány Ferenc is méltatta (Kormányfői méltatás, május 9.), ám egy apró pontatlanság belecsúszott ebbe az igazán elismerést érdemlő gesztusba. A kormányfő szerint Gömöri a háború után az Új Magyarország című hetilapnál, Pethő Tibor mellett kezdte pályáját, de az Új Magyarország alapítója és főszerkesztője, akitől mindenki tanult, Boldizsár Iván volt. Pető Gábor Pál ny. újságíró, Budapest • Megszoktam már, hogy a képernyőn, a köztéri hirdetőtáblákon, a sajtótermékekben és az óriási mennyiségben rám zúduló reklámkiadványokon hol hízelgő, hol fenyegető modorban igyekeznek rávenni valaminek a megvételére. De mostanában egyre ingerültebben vagyok kénytelen tudomásul venni, hogy sok millió gyanútlan sorstársammal együtt ország-világ előtt lehülyéznek. Szeretném tudni, milyen érzés hat át másokat, amikor lépten-nyomon azt harsogják a fülébe, hogy „10 éves a Media Markt. Hülye, aki nem ünnepel!” Nos, ezek után én a magam részéről akkor sem ünnepiek, ha már vásároltam ennél a vállalatnál, de kétszer is meggondolom, hogy továbbra is kapcsolatban maradjak vele. Mert hülye azért nem vagyok! Kalmár György Gyömrő