Népszabadság, 2007. augusztus (65. évfolyam, 178-203. szám)
2007-08-11 / 187. szám
www.nol.hu Szőcs László Jacques X. egy szíjra akasztva lógott a szerelőcsarnokban, két oszlop között, amikor ráakadtak a munkatársai. Ötvenöt éves volt, öt gyermek apja, elvált, de kollégái úgy tudják, nemrég talált magának új társat. Egy híján harminc éve dolgozott Mulhouseban, a Peugeot elzászi gyáregységében. Havi ezerötszáz eurót (370 ezer Ft) keresett. - Első látásra nem voltak munkahelyi gondjai - mondta róla a szakszervezetis. A munkakörét kicsit átalakították, de hát ez lehetett akkora baj. Az idegenkezűséget ugyanis csak formalitás volt kizárnia a rendőrségi szakértőnek, hiszen a gyárban mindenki tudta: Jacques X. is az lett. Vagyis öngyilkos. Ez már az ötödik eset a PSA Citroennél február óta. A francia sajtóban nyomon követhető nyilatkozatok szerint mindenki „megdöbbent”, „megrökönyödött”, „a vizsgálatok a szakértők bevonásával folynak” - ám a miértre nincs egyértelmű válasz. Jean-Luc Vergne, a vállalatcsoport humánerőforrás-igazgatója nem is titkolta ezt, amikor a Le Mondenak nyilatkozott: - Teljesen értetlenül állok a helyzet előtt. Munkaszervezés, biztonság - ezekben otthon vagyok. De öngyilkosságok? Erre nem képeztek ki - mondja. A 42 éve alapított Peugeot - amelyet továbbra is a névadó család ural - a Citroennel összeházasodva Európa második legnagyobb autógyára a Volkswagen mögött. A számok imponálóak: öt százalékot hasít a világpiacból, naponta 14 ezer jármű gurul le a szerelőszalagról, évente csaknem kétmillió Peugeot-t és másfél millió Citroent adnak el öt kontinensen. Ehhez persze kisebb bizonytalanság járul: az eladások épp ezer járművel elmaradnak a céltól, a forgalom 0,7 százalékkal visszaesett, s négyezer alkalmazottól válnak meg végkielégítéssel, korengedményes nyugdíjazással a francia gyáregységekben. Az öt öngyilkosság mégis lámpát gyújtott a fejekben: a munkások túlterheltséggel és a munkahelyi magánnyal magyarázzák a rejtélyes haláleseteket. Azelőtt vertük a blattot, együtt ettünk, ma már a fiúk kint SMS-eznek és cigiznek a szünetben - magyarázta Patrick Schorr, a Munkáserő szakszervezet veterán, 78 éves aktivistája. Ronald Laventin, a mulhouse-i karosszériarészleg dolgozója (31) hozzáteszi: az új munkaszervezés tagadhatatlanul meghozta ugyan a gyümölcsét, de megszűnt a holtidő, a dolgozók idejét száz százalékban lekötik, a „munkahelyi szocializációnak” vége. Hosin, kaizen, karosi - ezek japán szavak. A PSA Citroenhez a Toyotától jöttek. Az első kettő egy teljesítményhatékony módszert, illetve teljesítményoptimalizálást takar. A harmadik jelentését a magyar nyelv kifejezéssel írja körül: „halálra dolgozza magát”. Korábban a munkahelyi öngyilkosságok igen ritkák voltak. A jelenség nagyon konkrét helyzetekben bukkant fel, így például a vidékről való elmeneküléskor, ami az agrárium rettentő válságát kísérte - fejtette ki véleményét Christophe Dejours pszichiáter és munkapszichológus. Úgy látja viszont: az elmúlt évtizedben nyugtalanítóan nő a „karosik” száma, mégpedig a munka A halál oka: karosi Rejtélyes öngyilkosságok a Peugeot-Citroennél - Meglazultak a társadalmi kötelékek? Hősin, kaizen, karosi-ezek japán szavak. A PSA Citroenhez a Toyotától jöttek. Az első kettő egy teljesítményhatékony módszert, illetve teljesítményoptimalizálást takar. A harmadik jelentését a magyar nyelv kifejezéssel írja körül: „halálra dolgozza magát”. megosztás végletekig feszítettsége miatt. Van olyan vállalatvezetési felfogás, amely az „Oszd meg és uralkodj!” elvét alkalmazva abban látja a siker garanciáját, hogy a dolgozókat minél alaposabban kontrollálják. Márpedig ez ellentmondásba kerül a „dolgozói kultúrával” - Franciaországban legalábbis bizonyosan. A 80-as években az informatika már lehetőséget adott a dolgozó teljes tevékenységének ellenőrzésére, akár a feje feletti kémkedésre is. Az öngyilkosság a társadalmi kötelék meglazulásának a legvége. Márpedig ez a kötelék strukturálja a munka világát. A munka megszervezését nem lehet az elvégzendő feladatok rideg és racionális, minden pillanatban kiértékelhető felosztására és újraosztására szorítani. A valós világban semmi sem pontosan úgy van, ahogy előre eltervezték, hanem az „együtt megélésen” is kell alapulnia. Amikor beszélünk, a másikra odafigyelünk, érvelünk egy kávé mellett, akkor olyasmiket is felhozunk, amiket egy intézményesebb keretben soha: kritizáljuk a főnökséget, szóba hozzuk mindazt, ami nem működik, nehezen megy, zavar - érvel a szakember. Választási lehetőség? - Itt? Vagy állod a sarat, vagy megtörsz, vagy pedig kirúgnak - felelte a 26 éves Joris a Le Figaro riporterének. - Ez nem mehet így tovább! Akciótervet követelünk! Van, amikor az egyeztetések már semmire nem vezetnek! - fakadt ki Vincent Duse, a CGT vezető szakszervezeti tömörülés titkára. Ám Christian Streiff, a PSA Citroen viszonylag új vezérigazgatója határozottan visszautasítja, hogy bárki is a gyárra kenje az öngyilkosságokat. - A munka nem ok, önmagában legalábbis semmiképpen nem ok az öngyilkosságra. A média és számos, a média által felkért megszólaló, úgymint szakszervezetek, orvosok, pszichológusok szoros kapcsolatot akartak felállítani e kettő között - fejtette ki sajtóértekezletén. Szerinte nagyobb alázattal kellene megközelíteni egy olyan jelenséget, amelyet senki nem ért. (Ahol a médiát hibáztatják, ott korlátozhatják is: nem kaptam engedélyt, hogy belépjek a mulhouse-i gyár területére és ott riportot készítsek.) Azt azért nem lehet állítani, hogy semmi ne történt volna. Segélyvonalat hoztak létre a dolgozóknak, hat szakember várja őket pszichológiai konzultációra. A szakszervezet felmérésén az 1694 válaszadó 63 százaléka állította, hogy munkája a tavalyi év eleje óta fáradságosabb lett. Egytől tízig (1 = egyáltalán nem 10 = mindig) terjedő skálán általában hetest adtak a munkások olyan kérdésekre, hogy például vannak-e alvásproblémáik. Brüsszel, 2007. augusztus Ajtóalagút a Peugeot-Citroen mulhouse-i üzemében Fotó: AFP - Olivier Morin • Mulhouse-tól történetesen mindössze nyolcvan kilométerre, a vogézekbeli Épinaiban látta meg a napvilágot, és nevelkedett Émile Dürkheim (1858-1917), a szociológia tudományának egyik megalapítója. Fő műveinek egyikében, Az öngyilkosságban (1897) kimutatta: a katolikusok azért vetnek ritkábban véget önkezükkel az életüknek, mint a protestánsok, mert társadalmilag integráltabbak, közösségi kapcsolataik erősebbek. A társadalmi integráció alacsony foka magányhoz, végsősoron öngyilkossághoz vezet - érvelt Dürkheim. NÉPSZABADSÁG • 2007. AUGUSZTUS 11., SZOMBAT Hétvége • 7 A pogromprogram Miklós Gábor Bíróság elé állítható-e a politikai/ nemzetiségi/faji gyűlöletkeltés? Ezt a feladványt kellene megoldani most Lódzban. A lengyelországi nagyvárosban alig két hete kezdett nyomozást a Nemzeti Emlékezet Intézetének (IPN) helyi kirendeltsége. Ez a szervezet hivatott a „lengyel nemzet ellen elkövetett bűncselekmények” feltárására. Most, a helyi hatóság kezdeményezésére, az 1967-1968-as események feltárására kezdtek vizsgálatot. Ekkor néhány hónap alatt a lengyel állampárt, a titkosszolgálatok és az államapparátus egyesült erővel indított anticionista - értsd zsidógyűlölő - kampányt az országban maradt kevés asszimilált zsidó ellen. Egyes források szerint 20 ezren mentek el, más források 13 ezer kényszerű kivándorlóról tudnak. Akik elmentek, többnyire magasan képzett, lengyel kultúrájú emberek voltak. A felsőfokú végzettségűek aránya nyolcszorosa volt az országos átlagnak - mondta a kérdés egyik lengyel kutatója. Professzorok, művészek, filmesek, sőt korábbi pártfunkcionáriusok és titkosrendőrök is kivándoroltak. Izraelbe kellett volna menniük, ám többnyire az USA-ba, a skandináv országokba utaztak. Egy különös úti okmánnyal hagyták el az országot. Az volt ráírva, hogy az illető „nem állampolgára a Lengyel Népköztársaságnak”. A „lengyel ’68” természetesen csak kis részben volt zsidó ügy, azonban mindaz, ami akkor történt, régi és új gyűlöleteket kavart fel. A kommunista párt és a biztonsági apparátus a társadalomban élő legsötétebb előítéleteket hívta elő. Jól előkészített spontaneitással tették, amit tettek. Az IPN lódzi ügyésze, Anna Galkiewicz közleményében azt írja, hogy a nyomozás a kommunista állam funkcionáriusai ellen folyik majd „nemzetiségi alapon folyó gyűlöletkeltés, a zsidó származású lengyel állampolgárok hátrányos megkülönböztetése” miatt. A vizsgálatot előkészítő anyag megállapítja, hogy a párt akkori vezetője, Wladyslaw Gomulka adta ki a jelszót: leplezzék le az imperialista-cionista ötödik hadoszlopot. A helyi pártvezetés pedig gyorsan reagálva az utasításra azonnal brosúrákat adott ki a cionizmus lengyelellenes lényegéről. Kiderült, hogy zsidólistákat is készítettek. Gyűléseket tartottak, ahol leleplezték a „cionistákat”, értsd a zsidókat. A kampány sok embernek volt kedvére. A leváltottak és állásukból kirúgottak helyére (cionista listákat állítottak össze) megfelelő személyek jelentkeztek, akiknek nagyon jól jött a tisztogatás. Az állami gyűlöletbeszédre válaszoltak a „tömegek”. Az antiszemita sablonok és előítéletek olyan erővel törtek elő, amilyenre valószínűleg Gomulka sem számított. Saját pártbeli ellenfeleivel akart leszámolni, hatalmát akarta megerősíteni. Ám vihart aratott, amely végül őt is elsodorta. Feltehető, hogy a nyomozás és az iratok feltárása a következő hónapokban kideríti, kik voltak azok a pártfunkcionáriusok, államvédelmisek és újságírók, akik teljes erővel vetették magukat a kampányba, illetve, akik kezdeményezték az „etnikai” tisztogatást. Kiderül majd, hogyan osztották újra a megürülő funkciókat, az emigrálók lakásait. Érdekes lesz, ha megnevezik az ügyészek a brosúrák, újságcikkek szerzőit. Érdekes pályák rajzolódhatnak ki egészen mostanáig. Érdekes lesz, ha kiderül: a nacionalista, fajgyűlölő előítéletek hogyan éltek túl rezsimváltásokat a politika felső szintjein is. A lengyel hatvannyolc csak látszólag volt „anticionista” kampány. Következményei folytatódtak a hetvenes-nyolcvanas években, egyes szereplői feltűntek a Szolidaritásban és körülötte. A párt akkori gyűlöletkampányában felhasználta a munkásokat, és épített a társadalomban élő egyházias zsidóellenességre. Az ávóval szembeni gyűlöletet az „ávósok zsidók voltak” tézissel akarta levezetni. Érdekes lesz, ha kiderül, milyen szerepet szántak annak idején a szervezők egyházi kapcsolataiknak... A vizsgálat aligha foglalkozik az ideológiai szörnyszülöttek továbbélésével, de a lengyel olvasó esetleg felismeri azt, hogyan erősítette meg a társadalomban amúgy is élő előítéleteket az állampárt. Az elmúlt években a lengyelek több alkalommal is találkoztak saját közelmúltbeli tragédiáikkal. Ilyen volt a Jedwabneeset feltárása. Ebben, a korábban a szovjetek által megszállt, lengyelországi kisvárosban a németek bevonulása után a lakosok lengyel fele legyilkolta zsidó szomszédait. Pogrom volt. Ahogy gyilkosságok nélküli pogrom volt az is, amit 1967-ben, ’68-ban szervezett az akkori lengyel állampárt. Azóta is vannak, akik mindig készek az hasonló történeteket, a kollektív bűnössé nyilvánítást megmagyarázni, azzal, hogy az csupán válasz volt. A lódzi múltkutatók feladata túllép intézményük eddigi vállalkozásain. Nem egyszerűen titkosszolgálati iratokat, ügynökjelentéseket és hasonlókat csoportosítanak, lepleznek le egykori besúgókat vagy hajdani brutális ávósokat. A rendszerré szerveződő babonával, a társadalomban élő primitív gyűlölettel találkoznak majd. Félő, hogy ez nehéz feladat lesz, hiszen alapvetően politikai intézményről van szó. A szavazók jóakaratáért versengő politikusok pedig szívesen emelnek emlékművet a társadalmi szolidaritás szép példáinak, szeretnek hízelegni a nemzetnek. Most a kommunista állam vezetőinek, tisztviselőinek pogramprogramját elemezve kénytelenek lesznek túllépni az eddigi kereteken. A konfliktusok elkerülhetetlenek, hiszen élő emberekről lehet szó, akik esetleg becsületük helyreállítására, netán kárpótlásra is igényt tartanak. És jönnek a hírek, amelyek bizonyítják: a botrány túlélte az államszocializmust. Wladyslaw Gomulka első titkár fél évvel a hatalomra jutása után, 1957 januárjában a LEMP nagygyűlésén mond beszédet. Tizenegy évvel később a pártbeli hatalmi harc jegyében ő adta ki a jelszót: leplezzék le az imperialistacionista ötödik hadoszlopot. Fotó: AFP