Népszabadság, 2007. szeptember (65. évfolyam, 204-228. szám)

2007-09-08 / 210. szám

www.nol.hu NÉPSZABADSÁG • 2007. SZEPTEMBER 8. SZOMBAT Hétvége • 5 KENTAURBESZÉD Az idei turistaszezonban felhangzott az idegenvezetők szervezetének panasza: hi­vatalos engedéllyel nem rendelkezők téves történeteket, adatokat mondanak a váro­sainkról, országunkról, történelmünkről. Olyanokat, amelyek állítólag nem úgy van­nak. Elrettentő példaként idézték például, hogy egy idegenvezetésre vetemedett kül­földi képes volt azt állítani, hogy az Andrássy út a Millennium térre vezet. Oh, borzalom! Képzeljük el, hogy egy kirgiz, vagy argentin turista ilyen információval a fejében tér haza. De miket mondhatnak az­tán az ilyen botcsinálta idegenvezetők Ist­ván királyról vagy Sisiről? Jobb ebbe bele se gondolni, hanem inkább rögvest rendőrileg ellenőriztetni - miként e kívánalom több­ször hangot kapott -, hogy van-e hivatalos engedélye annak, aki turisták tájékoztatásá­nak felelősségét vállalja magára.­­ Igaz, nemrégiben, amikor Pozsonyban a szlovák rendőrség fülön csípett egy, ha jól emlék­szem, szekszárdi illetőségű történelemta­nárt, akinek nem volt Szlovákiára érvényes idegenvezetői engedélye, mégis beszélt di­ákjainak Pozsony történelméről, s ezt itt­hon nálunk a közvélekedés disznóságnak, sovén piszkálódásnak tartotta. De biztosak lehetünk-e abban, hogy a szekszárdi tanár a szlovákiai történelemfelfogásnak megfele­lően ismertette a valaha Pozsonyban tör­ténteket. S itt van a kutya elásva: a történe­lemfelfogások és leírások sokszor össze­egyeztethetetlen sokféleségében. Van persze egyszerűbb magyarázat is: az idegenvezetők érdekvédelmi szervezete a vizsgával, engedéllyel nem rendelkezők kontárságára hivatkozva védi tagjai anyagi érdekeit. S ezzel önmagában semmi baj nincs. Tegyék dolgukat! A kontárság kérdé­se azonban, jelen esetben, hogy ki kit vezet a történelem útvesztőiben, s hogy egyazon eseményekről miért vannak a mintegy hi­vatalos, nemzeti történetírásokban egy­mástól merőben eltérő elbeszélések forga­lomban - ez már bonyolultabb. A Ki ért a történelemhez? kérdésének megválaszolá­sa persze még akkor se volna könnyű, ha azok, akiknek diploma igazolja történészi mivoltukat, egyetértenének egymással. De tudjuk, hogy alapvető kérdésekben még ők se értenek, nem hogy egyet, de néha még szót se egymással. Van-e egységes tanköny­ve a Kárpát-medencében, nemzetállami ke­retek közt élő népeknek e térségben történ­tekről? Legalább azoknak, amelyek az Euró­pai Unió tagjai? Vagy akár csak két szom­szédos országnak itt e tájon? A válasz: nincs, nincs, nincs.­­ De nem folytatnám az ilyen kéztördeléses sopánkodásba hajló - noha nem elégszer ismételt - hiányfelsoro­lást. Inkább, ha más vidékről is, egy pozitív példát említenék, egy új könyvet az 1857-es indiai felkelésről. A mi iskolás tankönyveink szipoj­­lázadásként (néha egybeírva, néha külön, néha kötőjellel) vagy indiai nemzeti felke­lésként ejtenek erről szót. Méltán, mert a XIX. század gyarmatépítő birodalmainak, főként a Brit Birodalomnak ez a legmegrá­zóbb, sok mindenre kiható eseménye. Az angolul sepoynak írt és szipojnak ejtett per­zsa szó, a szipahi egyébként lovas katonát jelent, s mi szpáhiként ismerjük. Ázsia leg­nagyobb hadseregének a Kelet-Indiai Tár­saság irányítása alatt, északon az akkori In­diát teljes szélességében megkaparintó Bengáli Hadseregnek 139 ezer indiai kato­nájából - vagyis a szipojokból - 7796 kivé­telével 1857 tavaszán mind fellázadt brit pa­rancsnokaik ellen. Az utolsó csepp története a felkelés ki­töréséhez szakállas történet. Hadd nö­vesszem ezt a szakállat, s emlékeztessek ar­ra, hogy az indiai katonák zendüléséhez ve­zető végső esemény - amiből a felkelés ki­nőtt, s aminek ténybeliségét az egyébként egyet nem értő történészek mindig is elfo­gadták - egyfajta lőszerrel kapcsolatos. Mo­dernizációs okból akkortájt vezettek be az angol katonaságnál egy úgynevezett vont­csövű muskétát, amely még elöltöltős volt, füstös lőpor kellett hozzá, de a fegyver csö­ve már huzagolt volt, ami miatt a fojtás ne­hézkesebbé vált. A megfelelő fojtás végett a lövedéket és lőport tartalmazó töltény bo­rítását erősen átitatták zsírral. Ebből lett a baj. A katonának ugyanis, hogy a lőport a fegyver csövébe tölthesse, előbb el kellett harapnia a töltény papírját, ami a bőséges zsírozás miatt eleve gusztustalan volt. El is terjedt, hogy a kalkuttai fegyvergyárban disznózsír és marhafaggyú keverékét hasz­nálják, aminek már az érintése is mind a muzulmános, mind a hinduk számára a val­lási előírások súlyos megsértését jelentette. A gyarmati vezetés aztán hiába kapott ész­be, s kezdtek a lőszerhez méhviaszt és tisz­tított vajat használni, a baj megtörtént: a szipojok szemében igazolódott, hogy a hit­térítők nemcsak prédikálnak, hanem meg is alázzák őket hitükben. A felkelésben részt­vevő szipojok túlnyomó többsége ugyan hindu vallású brahmin volt, de egyként a Delhiben élő agg, természetesen muzul­mán vallású mogul fejedelem zöld zászlaja alatt sorakoztak fel szent háborúra a ke­resztények ellen. Ezzel a töltényüggyel azonban sokan és sokáig megtalálni vélték a kontinens méretű felkelés okát, nevezete­sen a babonás bennszülöttek primitív vallá­sosságát. Hatalmas területen, két éven keresztül húzódó, véres eseményekről jelentősége miatt rengeteget írtak. A felkelés okairól nemzeti, vallási, kasztbéli, vagy osztálykü­lönbségek mentén kifejtett, de egymással alig egyeztethető magyarázatok keringenek másfél száz év óta. Ugyan miket mesélhet Delhiben, a felkelés középpontjában, a hí­res Vörös Erődben az idegenvezető? Kinek a meséjét mondhatja?­­ Most azonban, cso­dák csodája, megjelent tavaly egy könyv, William Dalrymple könyve (The Last Mughal), amelyet Indiában is, Pakisztánban is, s az angolbeszédű tudományos körök­ben és a napi sajtóban kalap lengetve üdvö­zölnek. Nemcsak azért, mert nagyon jól van megírva és az utolsó mogul uralkodó idejé­nek udvari kultúrájáról, Delhi ezerarcú hét­köznapjairól lenyűgöző tárgyismerettel ír, hanem mert tárgyilagos, kiegyensúlyozott, s a máig viaskodó emlékezések közepette senkinek a mundérját nem védi. Brit alatt­valóként a britekét se. S egyáltalán nem Az idegenek vezetése A gyarmati veze­tés aztán hiába kapott észbe, s kezdtek a lőszer­hez méhviaszt és tisztított vaj­at használni, a baj megtörtént: a szipojok szemé­ben igazolódott, hogy a hittérítők nemcsak prédikál­nak, hanem meg is alázzák őket hi­tükben. utolsósorban a könyv szenzációs jelentősé­gét az adja, hogy akadt végre egy szerző, aki nemcsak nemzeti legendákból, osztály­harcos elvekből vagy a gyarmatosítók civi­lizációs hevületéből értelmezte a keserves történteket, hanem évek munkájával, első­ként végigolvasta munkatársaival a delhii levéltár másfél évszázada szépen megőr­zött, de senki által eddig végig nem böngé­szett több tízezernyi urdu és perzsa nyelvű dokumentumát. Minden történész álma, hogy ilyenféle, még feltáratlan források tö­megéhez jusson. Ez ugyan eddig is a szak­emberek rendelkezésére állt, csak éppen nem érdekelt senkit. „Felfedezéséhez” csak nyitottság, az ellenfél megértésének szán­déka kellett. Jut eszembe, egyszer egy hadtörténé­szünket hallgattam, aki rezignáltan közölte, hogy az 1848-49-es szabadságharc történe­téről számos magyar szerző írt már, noha a bécsi hadilevéltár, ahol a császári csapatok, vagyis az ellenség dokumentumait őrzik, enyhén szólva kevéssé volt látogatott a tárggyal foglalkozó magyar szerzők által. Pedig például a tápióbicskei csatában, a magyarok nem magukban harcoltak. Hogy úgy mondjam ez nem csak a mi csatánk volt, még ha akkor szerencsésen a veressip­­kások diadalmaskodtak is. Érdekes lehet az egészet adó másik fél szempontja is, hogy ne maradjunk eltévedt idegenek saját törté­nelmünkben. Gombár Csaba Hagyományőrzők eljászották az egyko­ri csata jeleneteit (Tápióbicske, 2007. április 4.) Fotó: MTI - Mészáros János M Blahó Miklós erre tart a közgazdaság-tudo­mány? Bár elsősorban nem erre keresték a választ az Európai Közgazdasági Társaság és az Ökonomet­­riai Társaság éves konferenciáján - ame­lyet az idén Budapesten rendeztek meg a Közép-európai Egyetem és a Magyar Tu­dományos Akadémia szervezésében­­, de mind a meghívott, mind a benyújtott és elfogadott előadások jól tükrözték, mi­lyen irányzatok, áramlatok, módszerek terjednek. Egyrészről, a professzorokkal, kutatók­kal folytatott beszélgetésekből kiderült, hogy a tudománnyal foglalkozók elsöprő többsége a gyakorlatias megközelítés hí­ve. A Nobel-díjas amerikai Robert Engle, aki egyébként statisztikai módszertani újításaiért részesült ebben a kimagasló el­ismerésben, egyetértett azzal a felvetés­sel, hogy például a fejlett ipari államokra váró demográfiai, közfinanszírozási kihí­vások nem ideológiai, hanem tényleges megoldásokat követelnek. Hasonlóan ér­velt Assar Lindbeck, aki részt vett a svéd jóléti modell kidolgozásában, majd re­formjában. Úgy látja, nem a kormányok színezetétől függ, hogy megvalósítják-e - és miként - a kényszerű átalakításokat. A szocialista, liberális, konzervatív jelzők ma már szinte semmiféle jelentést sem hordoznak magukban. A beszélgetőpart­nerek, különösen az ifjabb nemzedék tag­jai, jót derültek, s meg is hökkentek, ami­ iskolázott iskolakerülők A kutatási mo­dellek páldául azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem garantálja a gaz­dasági növekedés iramának felpör­gését, ha egy or­szág egyre több pénzt költ kuta­tás-fejlesztésre. kár arról értesültek, hogy a magát konzer­vatívnak valló magyar ellenzék a neolibe­ralizmus bélyegét ragasztaná rá a szociál­­liberális koalíció által meghirdetett prog­ramra, miközben például Svédországban a jobbközép kormány vezet be sok tekin­tetben kísértetiesen hasonló reformokat. Ezzel együtt szinte minden előadás megpróbált szembeszegülni a szakmában, s különösen a politikusok körében esetleg tévesen rögzült vagy korábban érvényes, mára azonban megváltozott összefüggé­sekkel. A Világbank fiatal, de már vezető közgazdásza, Sergio Schmukler arra volt kíváncsi, vajon a feltörekvő piacok - mint amilyen a magyar is - valóban megfagy­nak, s összetöredeznek-e, ha a globális pénzügyi légkör úgy lehűl, mint mostaná­ban, az amerikai jelzáloghitelek zavarai miatt. Nos, kimutatta, hogy ez a népszerű felfogás bizony tarthatatlan. A kérdéses piacokon éppenséggel növekedik a forga­lom, s viselkedésük inkább hasonlít a fej­lett országok kereskedésére. Ám a globális bizonytalanságok legfőbb forrása nem egyéb, mint Kína és India betagozódása a világgazdaságba, s magas megtakarítási rátája, ám ez átmeneti folyamatnak ígérke­zik, ahogy gazdagodnak, és egyre többet fogyasztanak. A pályakezdőnek számító német Gernot Mueller azt a vélekedést igyekezett szertefoszlatni, hogy a költség­­vetési költekezés gyorsítja a gazdasági nö­vekedés ütemét. Kérdés, a politikusokig eljut-e az üzenete, s ha igen, megértik-e? Ez a pragmatikus, a folyamatokat átér­tékelő szemlélet jellemezte egyrészről ezt a nagyszabású nemzetközi tudóstalálko­zót, másrészről pedig ismét egyértelművé vált, hogy nincs egyetlen, meghatározó vonulat a közgazdaság-tudományban. Míg korábban a klasszikus, a neoklasszikus, a keynes-i vagy a monetarista iskola rátele­pedett a gondolkodásra, s a közgazdászok maguk is fontosnak tartották jelezni hova­tartozásukat, ma már ez szinte teljesen el­tűnt. - Ennek is megvan persze az elmélet­­történeti, gyakorlati magyarázata - mond­ja Halpern László, az MTA Közgazdaság­­tudományi Intézetének igazgatóhelyette­se, aki e konferencia szervezésében, elő­készítésében is részt vett. - Az ok az - te­szi hozzá -, hogy a makrogazdasági kuta­tásnak, például a növekedés vizsgálatának a jelentősége valamelyest csökkent, s a fi­gyelem átterelődött a mikrovilágra, vagyis a vállalatok, a háztartások, az emberi vi­selkedés, az oktatás, a kultúra, az egész­ségügy, a fejlődés vagy az energia kutatá­sára. Azért, mert a közgazdaságtan úgy ér­zi, hogy a maga módszereivel érdemi vála­szokat tud adni, s ezek a válaszok aztán természetesen visszahatnak a makrodön­­tésekre is. A közgazdasági iskolák szere­pét megkérdőjelezte az a felismerés is, hogy a közgazdaságtan művelői - bi­zonyos feltételek elfogadása esetén - ugyanarra az eredményre jutnak a kutatá­sok során. Az információs technológia fejlődése lehetővé tette, hogy a kutatók gazdag adattárakkal dolgozzanak, új szemponto­kat vessenek fel, és elemezzenek. A ház­tartás statisztikai felmérésekbe így kerül­hetett be például az elégedettséget firtató kérdés, amely túlmegy a jövedelmi viszo­nyok, a gépesítettség megfigyelésén, s azt is rögzíti, hogy az emberek hogyan látják a jövőt, hogyan érzik magukat. De az áru­házi vonalkódok összesítéséből keletkező adattömeg is választ adhat a kereskedőket érdeklő vásárlói szokásokra, amelyek per­sze hasznosak lehetnek általánosabb kö­vetkeztetések levonására is. A makro- és mikroökonómia szétválá­sa és új kölcsönhatása további részterüle­tek kibontakozását idézte elő. - A hagyo­mányos pénzügytan inkább a makrois­­meretekbe ágyazódott be, miközben önál­ló területté vált a pénzügyi piacok műkö­désének leírása - jegyzi meg Halpern László. A makrokutatás iránya is változik, hiszen a gazdasági növekedés helyett in­kább az üzleti ciklusok megfigyelése ke­rült előtérbe, vagy például az innováció szerepe. A kutatók sok modellt hoztak lét­re annak bemutatására, hogy az újító szel­lemű vállalatok miért is újító szelleműek, vajon hogyan hatnak a gazdaságra, ho­gyan szakadnak ki nagyvállalatokból kis cégek egy-egy innováció megvalósítására. Ezek a modellek például azt bizonyítják, hogy egyáltalán nem garantálja a gazdasá­gi növekedés iramának felpörgését, ha egy ország egyre több pénzt költ kutatás­­fejlesztésre. S általánosságban is épp az a tanulság szűrhető le e konferencia nyo­mán is, hogy a közgazdaságtan akkor hasznosulhat a kormányzati intézkedé­sekben, ha a döntéshozók megértik és al­kalmazzák a tudomány eredményeit.

Next