Népszabadság, 2007. október (65. évfolyam, 229-254. szám)
2007-10-13 / 240. szám
2007. OKTÓBER 13., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 2 • Hétvége WWW.NOL.HU Romhányi Tamás Balassagyarmaton a legtöbb helybeli készséggel útbaigazítja az idegent, ha az egykori megyeházát, a Palóc Múzeumot, vagy az angolkisasszonyok házát keresi, de értetlenül vonja meg a vállát, ha a Csonttelep, a Kecske-liget vagy a Rozsdás Szálló felől kérdezik. Pedig a maguk módján ezek is ismert helyek, ahol a településre vetődött nincstelenek tucatjai vészelik át a hideg éjszakákat. Igaz, ezt többnyire titokban teszik, jelenlétük sokszor még a környező házakban lakóknak sem tűnik fel. Mintha lenne egy árnyékváros is, ahol árnyékemberek laknak. A nógrádi kisvárosban évről évre több a fedél nélkül maradt ember. A helyi börtönből szabaduló rabok egy részének nincs hová hazamenni. A pszichiátriai intézetből elbocsátott betegek közül sem mindenkit várnak otthon, hát maradnak a balassagyarmati utcákon. De újabb és újabb arcok érkeznek a környező falvakból is, a nyugdíjas szülők kihalása után jövedelem nélkül maradt munkanélküliek húzódnak be a városba. A Vöröskereszt balassagyarmati irodájában már több mint háromszáznyolcvan hajléktalant, illetve potenciális hajléktalant tartanak nyilván. Igaz, a listán szereplők egy része a városkörzethez tartozó huszonhat község valamelyikében él - például egy szerszámos sufniban, vagy közművek nélküli gazdasági épületben. Balassagyarmaton „csupán” kétszázan lehetnek. A helyi népkonyhán naponta száz-százhúsz adag ételt adnak ki, a szociális munkások pedig további ötven olyan embert gondoznak, akik nem járnak be a segélyszervezethez. Csakhogy a város utcáin a hajléktalanságnak semmi nyoma. Senki nem kéreget a sarkon, nem alszanak emberek a padokon, a kapualjakban sem látni mocskos rongyokat. Mintha a hajléktalanok tényleg valahol másutt lennének. Valami csattog, mondja Mazzag Éva főorvos a balassagyarmati kórház fertőző osztályának folyosóján, lehet, hogy a Feri csinál valamit. Benyit a szobába, és igaza van, Horváth Ferenc balassagyarmati hajléktalan ütöget két követ egymáshoz kitartóan, hátha egy kipattanó szikra végre meggyújtja a szája végében remegő cigarettát. - Na jöjjön velem, Feri - mosolyog a főorvos - tudja, hogy itt bent különben sem szabad dohányozni. Kint az udvaron adok magának tüzet. Horváth Ferencet néhány hete csaknem agyonverték az utcán. A támadók betörték a koponyáját, gyomrát, mellkasát összerugdosták. Amikor megtalálták, Budapestre indult vele a mentő, mert a helyi kórházban nem tudták volna a fejsérülését műteni. Amikor kiderült, hogy életben marad, visszahozták Balassagyarmatra, ott sebei állapota miatt a fertőző osztályra került. A 35 éves férfi semmit nem mond a támadóiról. Sem másról. Ha egyáltalán megszólal, többnyire cigarettát kér. Szobafestő volt, sokat ivott. A mentő vagy tízszer szállította be a detoxikálóba, olykor rendőrségi előállítása is volt. Az ilyen utazásokat egy ideje kiszámlázzák az érintetteknek. Horváth Ferenc összegyűlt vagy 250 ezer forint tartozása, azt átváltották letöltendő büntetésre. Míg a börtönben volt, odahaza meghalt az édesanyja. Mikor szabadult, nem látta értelmét hazamenni Zircre. Amikor a Vöröskereszt helyi vezetője rátalált, már a második vagy harmadik éjszakát töltötte egy nagykabátban vacogva a köztemető vécéjén ülve. Két év alatt ez volt a második hajléktalant ért támadás a kisvárosban. Tavalyelőtt a vasút melletti betonbunkerben alvó Hernádi Imrét öntötte le valaki benzinnel, majd a helyiség szellőzőnyílásán át égő gyertyát dobott rá. A férfi arra ébredt, hogy lángol rajta a nadrág, fojtó füst ül a helyiségben. Szerencsére időben le tudta tépni magától rongyait, maradandó sérülések nélkül úszta meg a támadást. A Vöröskereszt feljelentésére indult nyomozás nem vezetett eredményre, a tettes ismeretlen maradt. Horváth Ferenc ügyében már feljelentést sem tettek. Vida Ferenc valaha tengerjáró hajón szolgált, bejárta az egész világot. Az üzletág megszüntetése után egyre többet ivott, végül az utcán kötött ki. Két éve szinte az egész telet az egykori Ipoly-híd alatt húzó Árnyékváros lakói . Balassagyarmaton az ezredfordulón kilencven hajléktalan élt. Három év múlva száznegyvenen voltak. Idén kétszáz körül lehetnek, a környező településeken élőkkel együtt számuk a négyszázat közelíti. ta ki, pedig a szociális munkások rendszeresen hívták: jöjjön be a hajléktalanszállóra. Makacs ember volt, maradt. Nem sokkal később amputálni kellett fagyott lábát. Balassagyarmaton még senki nem látott tolókocsiban ülő kéregetőt. Más városban a Vida Ferenchez hasonló sorsra jutott emberek közszemlére tett nyomorukkal próbálnak egy kis aprópénzhez jutni. A palóc kisváros lakói nem is látják őt. Hiszen naphosszat otthon ül egy albérletben - amelyet a Vöröskereszt pályázaton nyert pénzből fizet neki - és húsz órán át le nem veszi a szemét a tévéről. A balassagyarmati hajléktalanok élete más településekkel ellentétben nem a város előtt zajlik. Mindennapi gondjaikat afféle védőernyőként fogja fel - és takarja el - a város elől a helyi Vöröskereszt. A segélyszervezetnél kifejezetten gyakorlatias munkamódszert honosított meg egy tizenkét évvel ezelőtt kinevezett vezető. Bőhm Sándor mindig is műszaki embernek tartotta magát, korábbi munkahelyein művezetőként, építésvezetőként dolgozott, utolsó beosztásában az önkormányzat gazdasági ellátó szervezetét irányította, mígnem az akkori képviselő-testület számos tagjával összeveszett. A városban abban az időben kizárólag a Vöröskereszt helyi szervezeténél kerestek vezető beosztásra alkalmas embert, Bőhm Sándor pedig - bár addigi pályafutása aligha bátoríthatta - pályázott és nyert. A szociális munkát nem afféle kegyes szolgálatnak, jótét segítségnyújtásnak tekintette, hanem racionális feladatokra bontotta. Első intézkedéseivel új munkarendet vezetett be, mondván, ha hajléktalanok este tízkor vackolják be magukat éjszakai szálláshelyeikre, akkor a szociális munkásoknak sem nyolctól négyig kell dolgozniuk. Éjszakánként lefekvés előtt saját autójával végigjárta a város mások elől rejtett zugait, nehogy valaki másnap reggelre megfagyjon azért, mert nem volt senki, aki időben észrevette volna a földön fekvő embert. Alig néhány hónapja dolgozott csak a Vöröskeresztnél, amikor az önkormányzat szociális és egészségügyi osztályától engedélyt kért egy (akkor még) ötvenadagos népkonyha és egy ötvenfős nappali melegedő létesítésére. „Sándor, hol van ebben a városban ötven hajléktalan?” - kérdezte tőle az illetékes főtanácsos. Bőhm Sándor aznap este egy rendhagyó városnéző túrára vitte a hivatal illetékeseit. Bekanyarodott a déli ipartelep mögötti hobbitelkekhez vezető földúton, ahol a szerszámos sufnik között akkor tünedeztek fel az utolsó kocsma zárása után fekhelyükhöz tartó férfiak. Megállt a temető hátsó kerítésénél, ahol a ravatalozóban éjszakázó hajléktalanok szoktak beosonni, majd a vasútállomás mögötti, Kecskeligetnek nevezett elvadult parkhoz hajtott, ahol a fák takarásában egy félbevágott autóbuszbelsőben többen aludtak éppen. Ez itt a Rozsdás Szálló, ők a mai vendégek, mutatta a hivatalnokoknak. Egyikük rácsodálkozott, hogy valaki a földön fekve a Távolban egy fehér vitorla című könyvet olvassa. Nincs abban semmi meglepő, mondta Bőhm Sándor, hiszen nemcsak iskolázatlan emberek kerülnek ki az utcára. A kedvenc könyvét forgató hajléktalan például vadászpilóta volt, csak egy katapultáláskor szerzett gerincsérülés a katonai pályafutását is kettétörte. Onnan pedig már nem is túlzottan kanyargós út vezetett az utcáig. A következő megálló a kilencedik vágány volt, a leghátsó, rozsdás sínpár, ahol a használaton kívüli, javításra váró kocsikat tárolják. Ezek közül Bőhm Sándor kérésére minden este nyitva hagynak egyet vagy kettőt az ismerős vasutasok, azzal, hogy hajnalban üresen és tisztán akarják látni a kocsikat. A városközpontban benéztek a piac környéki pincékbe és a szinte rabszolgaként dolgoztatott, sokszor fogolyként tartott hajléktalanok szállásaként szolgáló kamrához. Reflektorral bevilágítottak az Ipoly szabályozása után szárazra került Madách-híd alacsony pillérei alá, majd az egykor volt vágóhíd Csonttelep néven ismert hulladéktárolója felé vették az irányt, ahol a félig tető nélkül maradt gazdasági épületekbe sokgyermekes családok költöztek be. Aznap este az önkormányzati emberek Balassagyarmatban egy új, számukra addig ismeretlen várost fedeztek fel. - Ez a világ már az ördögé. A pusztulásig hátralévő idő: negyedóra és két perc - jelenti a sajátos számítása szerint mért időt Bogdán András deszkából eszkábált kalyibájának ajtaján. A torzonborz szakállú, kopaszodó férfi soha nem tanult szakmát, csak a gitárján játszott. A gitárja ma is megvan, bár az alsó húrok helyét csak egy kopott csík őrzi a hangszeren, és a maradék négyet is úgy pengeti, hogy már egyetlen akkordot sem fog le hozzá. De erre már nincs is szükség, hiszen Bandi néhány éve mással sem foglalkozik, csak imádkozik. Olykor bemegy a városba és kukázik. Előző, műanyagdarabokból épült kunyhója tavalyelőtt leégett. Úgy emlékszik akkor csaptak fel a lángok, amikor kilépett az ajtón, ami számára egyértelmű bizonyítéka volt annak, hogy az ördög packázik vele, mert kiválasztott lett. Azon a karácsonyon a népkonyhán rendezett ünnepi ebéd alkalmával félrevonta Bőhm Sándort és a zsebéből elővett tízezer forintot, hogy ossza szét a szegények között. Ennyit sikerült félretennie az összegyűjtött rézdrótok árából. A Vöröskereszt vezetője a megdöbbenésről szólni sem tudott. Egy évvel később Bandi elmaradt a nappali melegedőből. Megsértette egy asszony, aki a parókáját a fejére téve kifigurázta. Az erősen kopaszodó férfi ugyanis viseletes műhajakkal leplezi a hiújságán esett csorbát, néha szőke, máskor fekete frizurával látni az utcán. - Látom benned a halált - mondta hideg hangon az őt gúnyoló nőnek és visszavette a parókáját. A következő hónapokban távol maradt. Az asszonyról nem sokkal később kiderült, hogy rákos beteg. A Csonttelep, ahol Bogdán András új kalyibájánál néha azt kérik a történetet ismerők, hogy imádkozzon értük a torzonborz remete, alig kőhajításnyira esik a városba bevezető 22-es főúttól. Az ott elhaladó autóból azonban azok sem látnak semmit, akik kifejezetten keresik a fák takarásában meghúzódó romos épületeket. Balassagyarmaton az ezredfordulón kilencven hajléktalan élt. Három év múlva száznegyvenen voltak. Idén kétszáz körül lehetnek, a környező településeken élőkkel együtt számuk a négyszázat közelíti. Lassan ellehetetlenül az a koncepció, amely minden hajléktalant ismerősként kezel és személyre szabott megoldást keres a problémájára. Bőhm Sándor alapelve, hogy mindenkin segíteni kell, aki maga is tenni akar a boldogulásáért. Az utcára került férfiakat és nőket párkapcsolatok alakítására bátorítja, az egymásba kapaszkodó párokat fedél alá juttatja, még ha csupán egy üres kalyiba, vagy egy néhány hónapig tartó albérletről van is csupán szó. A betegeknek rokkantnyugdíjat intéz, az egészségeseknek szakmát és munkát szerez, igaz, a legtöbb esetben csak napszám, feketemunka jöhet szóba. Persze, neki sem sikerül minden. Volt, amikor a szálló egyik lakója kiverte a szociális munkás fogát. Máskor a munkaügyi központ előadója egy gyermekmegőrzőbe helyezte el az egyik hajléktalant. Bőhm Sándor aznap este felhívta a tisztviselőt, hogy köszöni a segítséget, de másnap már nem engedi dolgozni a pártfogoltját. „Nem bízhattok rá gyerekeket, három öngyilkossági kísérlete volt” - mondta a telefonba. A munkahelyét ily módon elvesztő férfit később egy szobafestő-tanfolyammal kárpótolta, bár volt egy kis lelkifurdalása, amikor látta, hogy a hatvanéves festőtanonc az egész napos létrázás után nem tud lábra állni. A legnagyobb csalódást azonban Ilonka jelentette neki. A férje által elzavart asszony két kisgyerekével hónapokig vándorolt, mígnem a balassagyarmati hajléktalanszállón kötöttek ki. Bőhm Sándor iskolát, óvodát, albérletet és munkahelyet intézett, ügyvédet fogadott, perelt az asszony nevében. Amikor a pénz megérkezett, Ilonka egyik napról a másikra eltűnt a városból. Azt sem mondta viszontlátásra. A Vöröskereszt balassagyarmati irodáján dolgozó tíz ember segítségével évente harminc hajléktalan kezd új életet Balassagyarmaton. Igaz, közben ötvenhatvan új hajléktalan jelenik meg a város utcáin. A körforgás ütemét jelző adat, hogy a huszonnégy ágyas hajléktalanszállón tavaly nyolcvanöt lakó fordult meg. Azaz: egy év alatt háromszor cserélődött ki a szálló teljes lakóközössége. Történt mindez anélkül, hogy Balassagyarmat afféle hajléktalanközponttá nőtte volna ki magát. Hiszen minden a legnagyobb titokban történt. Mondhatni árnyékban. Horváth Ferenc a balassagyarmati kórház udvarán Fotók: Teknős Miklós Böhm Sándor látogatóban Bogdán Andrásnál