Népszabadság, 2007. október (65. évfolyam, 229-254. szám)

2007-10-13 / 240. szám

2007. OKTÓBER 13., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 2 • Hétvége WWW.NOL.HU Romhányi Tamás Balassagyarmaton a legtöbb helybeli készséggel útbaigazítja az idegent, ha az egykori megyeházát, a Palóc Múzeumot, vagy az angolkisasszonyok házát keresi, de értetlenül vonja meg a vállát, ha a Csonttelep, a Kecske-liget vagy a Rozs­dás Szálló felől kérdezik. Pedig a maguk módján ezek is ismert helyek, ahol a tele­pülésre vetődött nincstelenek tucatjai vészelik át a hideg éjszakákat. Igaz, ezt többnyire titokban teszik, jelenlétük sok­szor még a környező házakban lakóknak sem tűnik fel. Mintha lenne egy árnyék­város is, ahol árnyékemberek laknak. A nógrádi kisvárosban évről évre több a fedél nélkül maradt ember. A helyi bör­tönből szabaduló rabok egy részének nincs hová hazamenni. A pszichiátriai in­tézetből elbocsátott betegek közül sem mindenkit várnak otthon, hát maradnak a balassagyarmati utcákon. De újabb és újabb arcok érkeznek a környező falvak­ból is, a nyugdíjas szülők kihalása után jövedelem nélkül maradt munkanélkü­liek húzódnak be a városba. A Vöröske­reszt balassagyarmati irodájában már több mint háromszáznyolcvan hajlékta­lant, illetve potenciális hajléktalant tarta­nak nyilván. Igaz, a listán szereplők egy része a városkörzethez tartozó huszon­hat község valamelyikében él - például egy szerszámos sufniban, vagy közművek nélküli gazdasági épületben. Balassa­gyarmaton „csupán” kétszázan lehetnek. A helyi népkonyhán naponta száz-száz­­húsz adag ételt adnak ki, a szociális mun­kások pedig további ötven olyan embert gondoznak, akik nem járnak be a segély­­szervezethez. Csakhogy a város utcáin a hajléktalan­ságnak semmi nyoma. Senki nem kéreget a sarkon, nem alszanak emberek a pado­kon, a kapualjakban sem látni mocskos rongyokat. Mintha a hajléktalanok tény­leg valahol másutt lennének. Valami csattog, mondja Mazzag Éva főor­vos a balassagyarmati kórház fertőző osztályának folyosóján, lehet, hogy a Feri csinál valamit. Benyit a szobába, és igaza van, Horváth Ferenc balassagyarmati haj­léktalan ütöget két követ egymáshoz ki­tartóan, hátha egy kipattanó szikra végre meggyújtja a szája végében remegő ciga­rettát. - Na jöjjön velem, Feri - mosolyog a főorvos - tudja, hogy itt bent különben sem szabad dohányozni. Kint az udvaron adok magának tüzet. Horváth Ferencet néhány hete csak­nem agyonverték az utcán. A támadók betörték a koponyáját, gyomrát, mellka­sát összerugdosták. Amikor megtalálták, Budapestre indult vele a mentő, mert a helyi kórházban nem tudták volna a fej­sérülését műteni. Amikor kiderült, hogy életben marad, visszahozták Balassagyar­matra, ott sebei állapota miatt a fertőző osztályra került. A 35 éves férfi semmit nem mond a tá­madóiról. Sem másról. Ha egyáltalán megszólal, többnyire cigarettát kér. Szo­bafestő volt, sokat ivott. A mentő vagy tízszer szállította be a detoxikálóba, oly­kor rendőrségi előállítása is volt. Az ilyen utazásokat egy ideje kiszámlázzák az érintetteknek. Horváth Ferenc össze­gyűlt vagy 250 ezer forint tartozása, azt átváltották letöltendő büntetésre. Míg a börtönben volt, odahaza meghalt az édesanyja. Mikor szabadult, nem látta ér­telmét hazamenni Zircre. Amikor a Vö­röskereszt helyi vezetője rátalált, már a második vagy harmadik éjszakát töltötte egy nagykabátban vacogva a köztemető vécéjén ülve. Két év alatt ez volt a második hajlékta­lant ért támadás a kisvárosban. Tavaly­előtt a vasút melletti betonbunkerben al­vó Hernádi Imrét öntötte le valaki ben­zinnel, majd a helyiség szellőzőnyílásán át égő gyertyát dobott rá. A férfi arra éb­redt, hogy lángol rajta a nadrág, fojtó füst ül a helyiségben. Szerencsére időben le tudta tépni magától rongyait, maradandó sérülések nélkül úszta meg a támadást. A Vöröskereszt feljelentésére indult nyo­mozás nem vezetett eredményre, a tettes ismeretlen maradt. Horváth Ferenc ügyében már feljelen­tést sem tettek. Vida Ferenc valaha tengerjáró hajón szol­gált, bejárta az egész világot. Az üzletág megszüntetése után egyre többet ivott, végül az utcán kötött ki. Két éve szinte az egész telet az egykori Ipoly-híd alatt húzó Árnyékváros lakói . Balassagyarmaton az ezredfordulón kilencven hajlék­talan élt. Három év múlva száz­negyvenen voltak. Idén kétszáz körül lehetnek, a kör­nyező települése­ken élőkkel együtt számuk a négyszá­zat közelíti. ta ki, pedig a szociális munkások rend­szeresen hívták: jöjjön be a hajléktalan­­szállóra. Makacs ember volt, maradt. Nem sokkal később amputálni kellett fa­gyott lábát. Balassagyarmaton még senki nem látott tolókocsiban ülő kéregetőt. Más városban a Vida Ferenchez hasonló sorsra jutott emberek közszemlére tett nyomorukkal próbálnak egy kis apró­pénzhez jutni. A palóc kisváros lakói nem is látják őt. Hiszen naphosszat otthon ül egy albérletben - amelyet a Vöröskereszt pályázaton nyert pénzből fizet neki - és húsz órán át le nem veszi a szemét a tévéről. A balassagyarmati hajléktalanok élete más településekkel ellentétben nem a vá­ros előtt zajlik. Mindennapi gondjaikat afféle védőernyőként fogja fel - és takar­ja el - a város elől a helyi Vöröskereszt. A segélyszervezetnél kifejezetten gyakorla­tias munkamódszert honosított meg egy tizenkét évvel ezelőtt kinevezett vezető. Bőhm Sándor mindig is műszaki ember­nek tartotta magát, korábbi munkahelye­in művezetőként, építésvezetőként dol­gozott, utolsó beosztásában az önkor­mányzat gazdasági ellátó szervezetét irá­nyította, mígnem az akkori képviselő-tes­tület számos tagjával összeveszett. A vá­rosban abban az időben kizárólag a Vö­röskereszt helyi szervezeténél kerestek vezető beosztásra alkalmas embert, Bőhm Sándor pedig - bár addigi pályafu­tása aligha bátoríthatta - pályázott és nyert. A szociális munkát nem afféle kegyes szolgálatnak, jótét segítségnyújtásnak te­kintette, hanem racionális feladatokra bontotta. Első intézkedéseivel új munka­rendet vezetett be, mondván, ha hajlékta­lanok este tízkor vackolják be magukat éjszakai szálláshelyeikre, akkor a szociá­lis munkásoknak sem nyolctól négyig kell dolgozniuk. Éjszakánként lefekvés előtt saját autójával végigjárta a város mások elől rejtett zugait, nehogy valaki másnap reggelre megfagyjon azért, mert nem volt senki, aki időben észrevette vol­na a földön fekvő embert. Alig néhány hónapja dolgozott csak a Vöröskereszt­nél, amikor az önkormányzat szociális és egészségügyi osztályától engedélyt kért egy (akkor még) ötvenadagos népkonyha és egy ötvenfős nappali melegedő létesí­tésére. „Sándor, hol van ebben a városban öt­ven hajléktalan?” - kérdezte tőle az illeté­kes főtanácsos. Bőhm Sándor aznap este egy rendhagyó városnéző túrára vitte a hivatal illetékeseit. Bekanyarodott a déli ipartelep mögötti hobbitelkekhez vezető földúton, ahol a szerszámos sufnik között akkor tünedeztek fel az utolsó kocsma zá­rása után fekhelyükhöz tartó férfiak. Megállt a temető hátsó kerítésénél, ahol a ravatalozóban éjszakázó hajléktalanok szoktak beosonni, majd a vasútállomás mögötti, Kecskeligetnek nevezett elvadult parkhoz hajtott, ahol a fák takarásában egy félbevágott autóbuszbelsőben többen aludtak éppen. Ez itt a Rozsdás Szálló, ők a mai vendégek, mutatta a hivatalnokok­nak. Egyikük rácsodálkozott, hogy valaki a földön fekve a Távolban egy fehér vitor­la című könyvet olvassa. Nincs abban semmi meglepő, mondta Bőhm Sándor, hiszen nemcsak iskolázatlan emberek ke­rülnek ki az utcára. A kedvenc könyvét forgató hajléktalan például vadászpilóta volt, csak egy katapultáláskor szerzett ge­rincsérülés a katonai pályafutását is ketté­törte. Onnan pedig már nem is túlzottan kanyargós út vezetett az utcáig. A következő megálló a kilencedik vá­gány volt, a leghátsó, rozsdás sínpár, ahol a használaton kívüli, javításra váró kocsi­kat tárolják. Ezek közül Bőhm Sándor ké­résére minden este nyitva hagynak egyet vagy kettőt az ismerős vasutasok, azzal, hogy hajnalban üresen és tisztán akarják látni a kocsikat. A városközpontban be­néztek a piac környéki pincékbe és a szinte rabszolgaként dolgoztatott, sok­szor fogolyként tartott hajléktalanok szállásaként szolgáló kamrához. Reflek­torral bevilágítottak az Ipoly szabályozá­sa után szárazra került Madách-híd ala­csony pillérei alá, majd az egykor volt vá­góhíd Csonttelep néven ismert hulladék­­tárolója felé vették az irányt, ahol a félig tető nélkül maradt gazdasági épületekbe sokgyermekes családok költöztek be. Aznap este az önkormányzati embe­rek Balassagyarmatban egy új, számukra addig ismeretlen várost fedeztek fel. - Ez a világ már az ördögé. A pusztulásig hátralévő idő: negyedóra és két perc - je­lenti a sajátos számítása szerint mért időt Bogdán András deszkából eszkábált ka­lyibájának ajtaján. A torzonborz szakállú, kopaszodó férfi soha nem tanult szakmát, csak a gitárján játszott. A gitárja ma is megvan, bár az alsó húrok helyét csak egy kopott csík őrzi a hangszeren, és a maradék négyet is úgy pengeti, hogy már egyetlen akkordot sem fog le hozzá. De erre már nincs is szükség, hiszen Bandi néhány éve mással sem foglalkozik, csak imádkozik. Olykor bemegy a városba és kukázik. Előző, műanyagdarabokból épült kunyhója tavalyelőtt leégett. Úgy emlék­szik akkor csaptak fel a lángok, amikor kilépett az ajtón, ami számára egyértel­mű bizonyítéka volt annak, hogy az ör­dög packázik vele, mert kiválasztott lett. Azon a karácsonyon a népkonyhán ren­dezett ünnepi ebéd alkalmával félrevonta Bőhm Sándort és a zsebéből elővett tíz­ezer forintot, hogy ossza szét a szegények között. Ennyit sikerült félretennie az ös­­­szegyűjtött rézdrótok árából. A Vöröske­reszt vezetője a megdöbbenésről szólni sem tudott. Egy évvel később Bandi elmaradt a nappali melegedőből. Megsértette egy asszony, aki a parókáját a fejére téve kifi­gurázta. Az erősen kopaszodó férfi ugyanis viseletes műhajakkal leplezi a hiújságán esett csorbát, néha szőke, más­kor fekete frizurával látni az utcán. - Látom benned a halált - mondta hi­deg hangon az őt gúnyoló nőnek és vis­­­szavette a parókáját. A következő hóna­pokban távol maradt. Az asszonyról nem sokkal később kiderült, hogy rákos beteg. A Csonttelep, ahol Bogdán András új kalyibájánál néha azt kérik a történetet ismerők, hogy imádkozzon értük a tor­zonborz remete, alig kőhajításnyira esik a városba bevezető 22-es főúttól. Az ott el­haladó autóból azonban azok sem látnak semmit, akik kifejezetten keresik a fák ta­karásában meghúzódó romos épületeket. Balassagyarmaton az ezredfordulón ki­lencven hajléktalan élt. Három év múlva száznegyvenen voltak. Idén kétszáz kö­rül lehetnek, a környező településeken élőkkel együtt számuk a négyszázat kö­zelíti. Lassan ellehetetlenül az a koncep­ció, amely minden hajléktalant ismerős­ként kezel és személyre szabott megol­dást keres a problémájára. Bőhm Sándor alapelve, hogy mindenkin segíteni kell, aki maga is tenni akar a boldogulásáért. Az utcára került férfiakat és nőket pár­­kapcsolatok alakítására bátorítja, az egy­másba kapaszkodó párokat fedél alá jut­tatja, még ha csupán egy üres kalyiba, vagy egy néhány hónapig tartó albérlet­ről van is csupán szó. A betegeknek rok­kantnyugdíjat intéz, az egészségeseknek szakmát és munkát szerez, igaz, a leg­több esetben csak napszám, feketemun­ka jöhet szóba. Persze, neki sem sikerül minden. Volt, amikor a szálló egyik lakója kiverte a szo­ciális munkás fogát. Máskor a munkaügyi központ előadója egy gyermekmegőrző­be helyezte el az egyik hajléktalant. Bőhm Sándor aznap este felhívta a tiszt­viselőt, hogy köszöni a segítséget, de másnap már nem engedi dolgozni a párt­­fogoltját. „Nem bízhattok rá gyerekeket, három öngyilkossági kísérlete volt” - mondta a telefonba. A munkahelyét ily módon elvesztő férfit később egy szoba­festő-tanfolyammal kárpótolta, bár volt egy kis lelkifurdalása, amikor látta, hogy a hatvanéves festőtanonc az egész napos létrázás után nem tud lábra állni. A leg­nagyobb csalódást azonban Ilonka jelen­tette neki. A férje által elzavart asszony két kisgyerekével hónapokig vándorolt, mígnem a balassagyarmati hajléktalan­­szállón kötöttek ki. Bőhm Sándor iskolát, óvodát, albérletet és munkahelyet inté­zett, ügyvédet fogadott, perelt az asszony nevében. Amikor a pénz megérkezett, Ilonka egyik napról a másikra eltűnt a vá­rosból. Azt sem mondta­ viszontlátásra. A Vöröskereszt balassagyarmati iro­dáján dolgozó tíz ember segítségével évente harminc hajléktalan kezd új életet Balassagyarmaton. Igaz, közben ötven­hatvan új hajléktalan jelenik meg a város utcáin. A körforgás ütemét jelző adat, hogy a huszonnégy ágyas hajléktalan­­szállón tavaly nyolcvanöt lakó fordult meg. Azaz: egy év alatt háromszor cseré­lődött ki a szálló teljes lakóközössége. Történt mindez anélkül, hogy Balassa­gyarmat afféle hajléktalanközponttá nőt­te volna ki magát. Hiszen minden a leg­nagyobb titokban történt. Mondhatni ár­nyékban. Horváth Ferenc a balassagyarmati kórház udvarán Fotók: Teknős Miklós Böhm Sándor látogatóban Bogdán Andrásnál

Next