Népszabadság, 2007. október (65. évfolyam, 229-254. szám)

2007-10-13 / 240. szám

Ormos Mária 1944. október 15. A Magyar Rádió 13 órakor közreadta Horthy Miklós kormányzó kiált­ványát, amelyben bejelentette, hogy fegy­verszünetet kér, mivel Németország a há­borút elvesztette, szövetségesi kötelezett­ségeit pedig sorra, rendre megszegte. Állás­pontja alátámasztásául Bismarckot idézte: „Egyetlen nemzet sem köteles feláldozni magát szövetségesének oltárán.” Horthy nem árulta el, hogy a fegyverszünetet jóval előbb javasolta, és az erről szóló okmányt egy magyar delegáció október 11-én már alá is írta. A kormányzó nyilvánvalóan a Magyar­­országot megszállás alatt tartó németek miatt titkolózott, előttük azonban így sem maradt rejtve a magyar átállási szándék. Edmund Veesenmayer, a magyarországi Gauleiter, akit finoman birodalmi főmeg­bízottnak tituláltak, úgy látta, hogy a né­met manőverezési, illetve visszavonulási terep, vagyis Magyarország megtartása érdekében ki kell játszani az utolsó adut, és e gondolatnak Hitlert is megnyerte. Az előkészületben lévő „magyar árulás” ká­ros következményeinek elhárítása megér­te, hogy Hitler kijelentse: ebben az or­szágban az egyedüli erő, amely német el­ismerést kaphat, nem más, mint a Nyilas­keresztes Párt és annak vezére, Szálasi Ferenc. Szálasi 1935 márciusában kezdte el poli­tikai pályáját, amikor bejelentette a Nemzet Akaratának Pártja megalakítását, amelynek székhelyeként saját budapesti lakáscímét adta meg. A rendőrségi jelentések szerint a pártszékház környékén jó ideig nem mutat­kozott mozgás, 1937-ben azonban a párt életre kelt, és az év végén, valamint a követ­kező két évben óriási propagandát fejtett ki. A taglétszám ugyanebben az időben hirte­len több százezerre nőtt. Mivel csodák a politika birodalmában sem teremnek, ne­héz feltételezni, hogy a röplapozással, szer­vezéssel, gyűlésekkel kapcsolatban felme­rülő kiadásokat a párt saját bevételeiből fe­dezte volna. A tagok ugyanis nagyrészt kis egzisztenciát képviseltek, jelentős tagdíj te­hát aligha folyt be. Elképzelhetetlen, hogy a magyar zsidó nagytőke érdemlegesen tá­mogatott volna egy nyíltan antiszemita pár­tot, de ugyanez a nyilasok által földreform­mal fenyegetett birtokosrétegről is csak ne­hezen feltételezhető. A magyar szervek tudtak összegekről, amelyeket a nyilasok Ausztriában vettek fel, de erős a gyanú, hogy e pénzek valójában német eredetűek voltak, és az Anschlusst követően ehhez már kétség sem fért. A náci párt által lábra állított Aussenpolitisches Amt (Külpoliti­kai Hivatal) profiljába tartozott a nemzeti­szocialista jellegű és a nácik iránt szimpá­tiát tanúsító külföldi pártok támogatása. E feltételeknek a magyar párt kétségtelenül megfelelt. A párt 1939 tavaszán vette fel a Nyilas­keresztes Párt nevet, és ebből az alkalom­ból programot is kibocsátott. „Szent István birodalmának helyreállítása”, vagyis a totá­lis revízió mellett a program központi ele­me a „munkaállam” kiépítése volt, amely optimális feltételeket biztosít minden fiá­nak, „mert lehetetlenné teszi az élősdi, munka nélküli jövedelmeket azzal, hogy a hitelélet irányításával megszünteti a) a ka­matuzsorát, b) az árak megszabásával az áringadozásokból eredő spekulációt, c) és ezzel leküzdi a gazdasági válságokat”. Szo­ciális adózást, az áfa csökkentését, a telek­­spekuláció felszámolását, földreformot, közmunkákat, az energiaszolgáltatók álla­mosítását stb. ígérte, illetve követelte a program, és ezek a szlogenek sok ember fülében jól hangzottak. Emellett sürgették a zsidók „visszaszorítását”, valamint a zsi­dóval folytatott nemi viszony törvényes ül­dözését. Az 1939-ben megrendezett válasz­tásokon a Nyilaskeresztes Párt 31 mandátu­mot szerzett. Az ámokfutás Rendszerváltás nyilas-nemzetiszocialista módra 1944 Magyarországán A nyilashatalom mindent megtett annak érdekében, hogy „jóvátegye” a Horthy által el­követett „súlyos hibát”, a budapes­ti zsidók megkí­­mélését. Végre­hajtotta a fővá­rosban a zsidónak minősített embe­rek elkülönítését, és részben a kije­lölt gettóban, részben úgyneve­zett csillagos há­zakban zsúfolta össze őket. Külön­böző módszereket alkalmazott an­nak érdekében, hogy a szállítóesz­köz hiányában már nem depor­tálható zsidók kö­zül saját hatáskör­ben minél többet meggyilkoljon. További veszedelmet azonban a nyilas­keresztesek egyelőre nem tartogattak a ma­gyar rendszerre nézve. Ennek számos oka volt. Részben azért nem tettek szert na­gyobb társadalmi támogatottságra, mert a „győri program” néven ismert nagy beru­házási projekt eltüntette a munkanélkülisé­get, a gazdaság megélénkülése emelkedő béreket és fizetéseket eredményezett, a nö­vekvő fogyasztás jót tett a gazdálkodóknak, a kisiparosoknak és kiskereskedőknek, és az életszínvonal ettől kezdve néhány évig a középosztály körében is szépen emelke­dett. A munka becsületének megmentésére tehát a nyilasprogramra nem volt szükség. Ilyen körülmények között a megígért nagy politikai áttörést nem lehetett végrehajtani. A stagnálást és a visszafejlődést elősegítet­te emellett, hogy a német finanszírozás va­lószínűleg megszűnt. A magyar politikai színskála jobb szélén feltűnt ugyanis Imrédy Béla, aki jóval megbízhatóbb part­nernek ígérkezett, mint a ki- és beszámítha­tatlan Szálasi. Az első nagy barátkozási hul­lámot követően német hivatalos tényezők 1944-ig szóba se álltak Szálasi Ferenccel. Végül alaposan gyengítette a párt pozí­cióját, hogy a magyar politikai élet szinte minden számottevő szereplője hátat fordí­tott ennek a pártnak, és az általa képviselt politikai ideológiát se fogadta el. Noha a párt végleges betiltására nem került sor, és egy-egy alkalommal Darányi Kálmán, illet­ve Teleki Pál miniszterelnök találkozott a párt képviselőjével, ezeknek az epizódok­nak nem volt folytatásuk, és Szálasinak nem sikerült kicsikarnia az annyira vágyott audienciát a kormányzónál. A kormányzói elismerés viszont 1941 elejétől kezdve Szálasi számára életkérdéssé vált. A rend­szerváltást ugyanis a román Vasgárda leve­rése és felszámolása után - olasz mintára - kizárólag a kormányzóval együttműködve és a németek által fedezve tartotta lehetsé­gesnek. Horthy Miklós azonban az olasz ki­rály, III. Viktor Emánuel szerepére nem pá­lyázott, a németek pedig nem tartottak igényt a nyilasok támogatására. Mi több, még az Imrédy által vezetett csoport és ma­ga Imrédy sem állt szóba a nyilasokkal. Az utóbbinak nem voltak számottevő „ideoló­giai” okai, hanem a konkurenciaharc mel­lett sokkal inkább Szálasi szellemi képessé­geinek megítélése játszott benne szerepet. Mindent összevéve a Nyilaskeresztes Párt napja csak akkor kelt fel, amikor Ber­linben a magyar politikai rendszeré a kor­mányzóéval egyetemben végleg leáldozott, és midőn maga a párt újra törpepárttá zsu­gorodott vissza, 1944 nyarán maga Szálasi is úgy vélekedett, hogy a taglétszám nem le­het több 40-50 ezernél. A berlini urak tehát már nagyon elkeseredettek lehettek, ami­kor 1944 szeptemberében eldöntötték, hogy kijátsszák ezt a kis pártot mint utolsó ütőkártyát. Erre attól kezdve készülődtek, hogy Horthy Miklós megmakacsolta ma­gát, és megakadályozta a budapesti zsidók deportálását, gyakorlatilag meggyilkolását, majd pedig leváltotta a németeket mara­déktalanul kiszolgáló Sztójay-kormányt, és egy olyat állított a helyébe, amelytől elvár­hatta az átállást és a háború befejezését. Horthy átállási kísérletét és kudarcának okait sokan elemezték. Elég azonban azt az egyetlen körülményt tudni, hogy a terve­zett bejelentést a nyilas puccskísérletről szerzett információk miatt október 20-ról 15-re helyezték át, és máris érthető, hogy a szükséges előkészítést nem lehetett végre­hajtani, ennek hiányában pedig a manőver így vagy úgy, de mindenképpen kudarcra volt ítélve. Bár maga Szálasi, letartóztatá­sától tartva, egyelőre bujkált, az alvezérek azonban minden nyilas kapcsolatot akti­váltak a fegyveres testületekben és az ad­minisztrációban, és mindent előkészítettek a hatalomátvételre. Végül Szálasi a német garancia birtokában szembefordult a kor­mányzóval, és lépre csalásához ő adott a németeknek ötletet: a családszerető em­bert támadják meg a fián keresztül. Való­ban ezt tették, és a kritikus pillanatban le­tartóztatott és elhurcolt fiának sorsával zsarolták meg. Október 16-án, kezében a Horthy aláírá­sát viselő kormányzói felhatalmazással, Szálasi végre elkezdhette „országlását”. A Vörös Hadsereg egységei ekkor már több ponton, így Szeged, Szentes és Szolnok tér­ségében a Tiszánál állnak, a német csapa­tok özönlenek nyugat felé, és Debrecen mellett dúl a háború egyik legnagyobb pán­céloscsatája, amit a németek hamarosan sú­lyos vereséggel zárnak. A „munkaállam” ki­alakítása tehát a korábbi kis magyar térség­hez képest is egyharmaddal kisebb terüle­ten kezdődött el, és a Szálasi-kormányzat által egyáltalán elérhető hatalmi terep nap­ról napra csökkent. A nyilas kormány nem egészen egy fél évig „kormányzott” egyre szűkülő „orszá­gában” - miközben Debrecenben már egy új, magát ideiglenesnek tekintő kormány is lábra állt -, de ez a rövid idő elegendő volt arra, hogy a háború végjátszmájában még több százezer ember halálát okozza, és az országot kifossza maradék vagyonából. A nyilaskereszt és az árpádsávos zászló szimbólumai alatt a nyilasok által fémjel­zett dúlás egyik eleme a kitelepítés volt. Az Alföldről Budapestre és a Dunántúlra már megelőzően áttelepített emberek és továb­biak tömegeit kényszerítették arra, hogy út­jukat a III. Birodalom felé folytassák, ahol azután a munkaképes nők és férfiak a de­portáltakéhoz erősen hasonlító körülmé­nyek között - barakkokban elhelyezve és éhezve - még jó néhány hónapig dolgoz­hattak német gyártelepeken a „végső győ­zelem” érdekében. Szálasi később kijelen­tette, hogy ha rajta múlt volna, az egész ma­gyar lakosságot áttelepíti Németországba. A nyilasuralom mellé állt főtisztek vezény­letével jelentős katonai erőket is elindítot­tak Ausztria, illetve Németország felé, mi­közben a magyar fővárost, ahonnan az új urak decemberben elmenekültek, elsősor­ban német katonai erők védték a Vörös Hadsereggel szemben. Noha a magyar egy­ségek harci cselekményekben már nem vagy alig vettek részt, sok magyar katona évekig hánykolódott idegen földön, míg­nem megtalálhatta a hazafelé vezető utat. A nyilashatalom mindent megtett annak érdekében, hogy „jóvátegye” a Horthy által elkövetett „súlyos hibát”, a budapesti zsi­dók megkímélését. Végrehajtotta a fővá­rosban a zsidónak minősített emberek el­különítését, és részben a kijelölt gettóban, részben úgynevezett csillagos házakban zsúfolta össze őket. Különböző módszere­ket alkalmazott annak érdekében, hogy a szállítóeszköz hiányában már nem depor­tálható zsidók közül saját hatáskörben mi­nél többet meggyilkoljon. Az eszközök kö­zött volt a Dunába lövés, a helyszínen tör­ténő kivégzés, a gyalogmenet valamilyen feltételezett német tábor felé, a nyugati ha­tárvédelem kiépítésére szolgáló rendsze­rekhez történő kirendelés. Folytatás a Hétvége 3. oldalán A nyilas rémuralom áldozatainak emlék­műve a pesti Duna-parton (Pauer Gyula alkotása) Fotó: Reviczky Zsolt

Next