Népszabadság, 2009. május (67. évfolyam, 102-126. szám)
2009-05-30 / 126. szám
2009. MÁJUS 30., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 4 • Hétvége www.nol.hu A múlt köde 2005. MÁJUS Révész Sándor Május 8-án a Várfok utcai végállomáson várakozó zsúfolt 21-es buszon egy eklektikus hadi öltözetben (zöld rohamsisak, zubbony, bakancs, pajzs, szamurájkard) pompázó társaság egyik tagja a hagyományőrző kardját átdöfte egy tizenöt éves cigány fiún, akit válságos állapotban szállítottak el a mentők. A busz utasai tétlenül szemlélték az eseményeket, a dicső hagyományok őrzőit senki sem zavarta a menekülésben. A rendelkezésre álló információk alapján szinte mindenki, aki egyáltalán gondolt valamit az ügyről, úgy vélte, összefüggés van a támadás és az áldozat származása között. Tamás Gáspár Miklós egyenesen „magyar nácik” művének tulajdonította a bűncselekményt. Ezért később elnézést kért. Kóczé Angéla roma szociológus bölcs és higgadt cikkben fejtette ki: „nem hiszem, hogy túlzott jelentőséget kellene tulajdonítani annak, hogy az áldozat roma”, de fel kell tenni a kérdést: vajon ugyanilyen tétlen közönnyel követte volna az eseményeket az a sok utas, ha nem roma az áldozat, vagy ha (ráadásul) az elkövető látszik romának? (Közöny a köbön. Magyar Hírlap, 2005. május 14.) „Hiba volna abba a zsákutcába belemenni, hogy rasszista vagy nem rasszista, mert bőven elegendő, hogy egy 15 éves magyar gyereket... az utcán ledöfnek” - nyilatkozta Horváth Aladár a Magyar Rádió 16 óra című műsorában (mielőtt belement volna maga is ama „zsákutcába”). „Nyilvánvaló, hogy a bámészkodó, esetleg megjegyzést tevő gyerek rasszjegyei váltották ki a brutalitást” - írta a Magyar Nemzet vezérpublicistája (Torkos Matild: Erőszak és politika, 2005. május 19.). Gyurcsány Ferenc a parlamentben azt mondta, hogy a körülményekből következően itt „bizony a fajgyűlölet által mozgatott bűncselekményről van szó”, meg azt is, hogy „nem jó, ha akkor is kemény és túlságosan is egyértelmű szavakat használunk, amikor ennek még nincs itt az ideje, és minősítünk”. Pokorni Zoltán a Fidesz nevében elutasította ezt az óvatoskodást, és így korholta a miniszterelnököt: „Szóljon a saját rendőrségének, hogy akkor ne takargassa ennek a gyilkossági kísérletnek a nyilvánvaló rasszista oldalát, mert ezt teszi az ön rendőrsége”. Május 15-én a Moszkva téren a liberálisoktól igen távol, a kádárista hagyományokhoz viszont igen közel álló Magyar Ellenállók és Antifasiszták Szövetsége tüntetést szervezett, melyen a roma politikusokon és az áldozat édesanyján kívül két antiliberális szónok lépett föl: Tamás Gáspár Miklós és az a Hegedűs Zsuzsa, aki a következő évi választások előtt a Fidesz lelkes híveként vált ugyanannak a „jobboldali” sajtónak a kedvencévé, amely azelőtt lelkesen mocskolta őt. Az etnikai motívum vélelme tehát egyáltalán nem korlátozódott a „balliberális körökre”, de erre ma már kevesen emlékeznek. Amint elfogták a tettest, aki félig roma származású volt, a „jobboldali” sajtó azonnal a „központi irányítású”, „balliberális” hisztéria lelepleződéséről beszélt. Áder János frakcióvezető a parlamentben Gyurcsány Ferencet szólította fel bocsánatkérésre azért a prejudikálásért, amiben, mint láttuk, saját helyettese, Pokorni Zoltán járt az élen. A polgári körösök a Várban ellentüntetést szerveztek. Szónokaik azokat minősítették „valódi rasszistának”, akik a rasszista veszéllyel „riogatnak”. A Moszkva téri tüntetőknek (akkor még nem is tudtuk, mennyire jó okuk volt polgártársaik veszélyérzetét ébreszteni, a valóságos veszélyekre nem kíváncsi polgártársainknak meg jó ürügyük lett ezeket a jó okokat továbbra is negligálni. Hogyan kell elismerni az eseti tévedést úgy, hogy a figyelmeztetés általános érvényességét fönntartsuk? Ez volt az a nagyon nehéz kérdés, amire keveseknek volt jó válaszuk. Talán még a Magyar Narancsé volt a legjobb: „Közös aggodalmunknak éppenséggel volt alapja, s aki az ügyben történt fordulat után eltagadná azt is, hogy az eset után akár etnikai indíttatású tettre is lehetett gondolni, az Az etnikai motívum vélelme tehát egyáltalán nem korlátozódott a „balliberális körökre”, de erre ma már kevesen emlékeznek. Amint elfogták a tettest, aki félig roma származású volt, a „jobboldali” sajtó azonnal a „központi irányítású”, „balliberális” hisztéria lelepleződéséről beszélt, nem ebben az országban él. Mint ahogyan azt sem lehet kárhoztatni, hogy másfél ezer abszolút jó szándékú ember demonstráción fejezte ki felháborodását és félelmét. Nagyon jól tették egyébként, mert attól, hogy jelenleg úgy tűnik, az incidens nem rasszista indíttatású volt..., még nem változott meg maga a közeg is, amelyben ilyen jellegű támadáskor sokak (sokunk) első reakciója az, ami. (...) ...ilyen jellegű bűncselekményekkor bizony a jövőben is jobb lesz inkább »árnyékra vetődni«, mint »taktikusan kivárni«.” ( Türelmetlenség. Magyar Narancs, 2005. május 26.) Ha nem így lenne, akkor bizony azóta sem vetődtünk volna sehová, azóta is csak némán és taktikusan szemlélnénk, miként szaporodnak a rasszista orvtámadásnak „tetsző” események áldozatai, hiszen (szinte) egyetlen elkövető sem került még elő az árnyékból. A Fidesz és az MSZP ellenzékben mindig követelte, hatalmon pedig mindig megtagadta a konszenzusos államfőjelölést. Ellenzékben hivatkoztak rá, kormányozván fütyültek rá, hogy az alkotmány szellemének és a nemzet egységét kifejező államfő szerepkörének a konszenzusos jelölés felel meg. Orbán Viktor már olyannyira politikai zsákmánynak tekintette az államfői pozíciót, hogy a koalíciós tárgyalások idején el is adta a jelölés jogát a kisgazdáknak, s a jelölt kiválasztásába Torgyán és Orbán még koalíciós partnerüket, az MDF-et sem vonták be. „Akárcsak alkotmánybírákat, legfelső bírósági elnököt vagy számvevőszéki elnököt sem a kormánytöbbségnek kell állítania, hanem a politikai erők együttesének. Ha az alkotmány szükségmegoldásként, a harmadik fordulóban lehetővé is teszi az egyszerű többséggel történő köztársaságielnök-választást, parlamenti többsége nem hatalmazza fel a kormányoldalt arra, hogy - Orbán Viktor és Torgyán József példáját követve - ne is keresse a konszenzust az ellenzékkel. Nem hatalmazza fel az MSZP-t arra, hogy - Orbán Viktor példáját követve - a vele közös világnézetet képviselő jelöltet, a »mi köztársasági elnökünket« keresse, ahelyett, hogy a többi parlamenti erővel együtt az egész ország új köztársasági elnökét keresné” - írta Bauer Tamás. (Szereptévesztésben a szocialisták. Magyar Hírlap, 2005. április 2.) Elvben ezt az álláspontot képviselte az SZDSZ is, a gyakorlatban viszont nem volt túlzottan elvszerű. Az SZDSZ először bedobta lehetséges jelöltként Gombár Csaba nevét, aki egész biztosan nem lehetett volna a nemzet egységét kifejező konszenzusos jelölt, miután rádióelnök korában a médiaháború hőseként kiérdemelte a pártatlan közmédia elpusztításán fáradozó jobboldal ádáz gyűlöletét. Később megelégedett volna az SZDSZ azzal is, ha az MSZP-vel kettesben találnak megfelelő jelöltet, sőt elfogadta volna jelöltnek Bárándy Pétert, a Medgyessy-kormány volt miniszterét is, holott azelőtt az SZDSZ vezetői is pontosan azt hirdették, amit idézett cikkében Bauer Tamás: „Olyan személy, aki korábbi kormánytagként, a szocialista párt egyik vezetőjeként vált ismertté a közvéleményben, nem válhat egyik napról vagy egyik hónapról a másikra alkalmassá arra, hogy kifejezze a nemzet egységét.” Az SZDSZ-nek azonban nem állt módjában elvtelen kompromisszumot kötni, mert a tökéletesen kompromisszumképtelen MSZP még ezt a lehetőséget sem adta meg neki. A szocialisták többsége harciasan és szenvedélyesen ragaszkodott Szili Katalin jelöléséhez. Minden párt frusztrálttá válik, amikor egy mentalitásától idegen személyiség ad neki esélyt a sikerre. Ilyenné vált az MDF is Antall József feltűnése után, és az MSZP is Gyurcsány Ferenc feltűnése után. Ez a frusztráció határozta meg az MSZP irracionális viselkedését az elnökválasztás folyamatában. Kompenzációnak kellett Szili Katalin mint Gyurcsány ellenpólusa, és kompenzációnak kellett valami bizonyság is, hogy mégis „az van, amit mi akarunk”. Hogy mégsem csak Gyurcsánynak van akarata, hanem a pártnak is. A Gyurcsány irányába lefojtott indulatok térültek el a rossz kompromisszumokra még igen, de a teljes behódolásra azért mégsem hajlandó SZDSZ felé. „A szocialisták azt jelölnek, akit akarnak, de csak olyan személy futhat be, akit mi akarunk - ez az SZDSZ álláspontja. A szocialista pártnak elege van ebből a mentalitásból. Az MSZP-t mindig a gyenge pártok között tartották számon, mert mindig a kiegyezésre játszunk, megalkuszunk. Milyen pipogya párt az, amelyik nem tud köztársaságielnök-jelöltet állítani? (...) Úgy tudom, hogy Gyurcsány Ferenc miniszterelnök nem igazán ért egyet a jelölésével. Erre mondja azt, hogy »a koalíció jövőjét félti«. Szerintem meg a koalíciónak nincs borúsabb jövője, mint hogy kompromisszumokat köt. (...) Nagy tévedés, hogy június 6-a, az államfőválasztás napja a tét. A tét: 2006. Akartok 2006-ban közös jelölteket, vagy nem akartok? Ez a kérdés!” - nyilatkozta Toller László. (Nagy Szilvia interjúja, Népszabadság, 2005. április 6.) Mások is messze túlbecsülték a szocialisták zsarolási potenciálját. „Tudomásul kell venni mindenkinek, hogy a politika súlyát mások ítélik meg. A közvélemény. Ez ad mandátumot, és nem a túlburjánzó önbecsülés” - jelentette ki Suchman Tamás, aki hevesen óvta a pártvezetést attól, hogy tudomásul vegye: nem kaptak elég mandátumot a közvéleménytől ahhoz, hogy azt választhassák meg államfőnek, aki nekik tetszik. Szegény Suchman még Medgyessy bukását sem heverte ki: „A pártvezetés és a pártelit, ha nem érti meg, hogy megalázták, megzsarolták, megtévesztették, ugyanúgy, mint tavaly nyáron (ti. a Medgyessy- Gyurcsány-váltás idején), akkor nagy baj van. (...) A szocialista pártban politizáló liberális baloldaliak vagy baloldali liberálisok a híd szerepét játszották a két koalíciós partner között. Szükség volt rájuk. Úgy tűnik, túljátszották ezt a szerepet. (...) Tavaszi szél vizet áraszt. A jelenlegi konfliktust tovább élezők pedig pártszakadást fognak előidézni”. (Suchman Tamás: Egy egészen egyszerű ügy. Népszava, 2005. április 11.) Galló Béla, az MSZP Gyurcsány-ellenes, antiliberális szárnyának leghegyesebb tollú képviselője úgy vélte, a szabad demokraták, ha nem hódolnak be, „egyszerre veszélyeztetik saját parlamenti jövőjüket és a koalíció 2006-os győzelmét”, Szili jelöltségének visszavonása pedig hatalmas eróziót indítana el a pártban: „Szili személye ma már nemcsak Szili Katalint magát jelenti, hanem a szocialista tagság önbecsülésének próbakövét is”. (Galló Béla: Liberális vakfoltok. Népszava, 2005. április 14.) A Szilit megválasztó MSZP-kongresszusról Nagy József tudósította a 168 Órát: „... egy öltönyös bácsi, a baloldali platform tagja állította tarhonyája fölül, hogy »az olyanokért utálják az SZDSZ-t kétezer éve, amit most a köztársaságielnök-jelölés körül csinálnak, érted, kétezer éve«... (...) Felednénk e kínos történetet, ha a magyar narancsos kolléga nem tette volna hozzá a sajátját. Vele egy miskolci aktíva viccelődött azon, hogy a »Diósgyőr bármikor megveri az MTK-t«.” (Mégis Szili, 168 Óra, 2005. április 21.) A népi szilisták szószólói, Galló, Suchman és a többiek alig burkoltan megfenyegették Gyurcsányt, hogy vége a vezető szerepének, ha nem tudja, vagy pláne nem akarja biztosítani a Szili megválasztásához szükséges többséget. Gyurcsány úgy tett, mintha tudná. Hiába kérdezték tőle: „...számolnak a következményekkel? Azzal, hogy így esetleg nem a koalíció, pontosabban a szocialisták jelöltje fog nyerni?” így válaszolt: „Nem gondolkodunk ezen”. (Kocsi Ilona és Németh Péter interjúja, Népszava, 2005. május 21.) „Mi ezt megoldjuk” - nyugtatta meg Gyurcsány ifjú szimpatizánsait a bukás előtt két héttel. (Népszabadság, 2005. május 25.) „Szili Katalin lesz a köztársaság elnöke” - jelentette ki magabiztosan Hiller István pártelnök is. (Nagy Szilvia és Tóth Ákos interjúja, Népszabadság, 2005. május 28.) A „balliberális sajtót” persze nem tudták megnyugtatni, mert nem is volt mivel. A Népszabadság (Kis Tibor, Aczél Endre, Tamás Ervin), a Népszava (Petri Lukács Ádám), a 168 Óra (Mester Ákos) és a Magyar Narancs ( szerk.) publicistái kórusban kérlelték a szocialistákat, hogy ne ragaszkodjanak Szilihez, illetve Szilit, hogy vegye elő a Jobbik eszét, és mondjon le a jelöltségről. „...az MSZP már jó ideje izomból szeretné megoldani az adott problémát... Az az alternatíva ugyanis nyilván hamis..., hogy... vagy Szili, vagy jöhet az özönvíz. Mert akkor az özönvíz következik. Az MSZP harakirije.” (Kis Tibor: Harakiri előtt? Népszabadság, 2005. április 7.) A Magyar Narancs volt az egyetlen liberális fórum, mely szerkesztőségi cikkeiben elvi éllel képviselte azt a nézetet, hogy az államfői pozíció igenis a többség politikai zsákmánya, de ugyanilyen határozottan állította azt is, hogy Szili indítása katasztrófa lenne, tekintettel egyfelől a koalíciós egyetértés hiányára, másfelől a jelölt tökéletes alkalmatlanságára. A hónap végén az SZDSZ megerősítette és véglegesítette döntését, miszerint nem szavaz Szili Katalinra. Itt megszakítjuk a mesét. Legközelebb a történet végkifejletével, Sólyom László megválasztásának botrányos komédiájával folytatjuk. Szép álmokat. Szili Katalin, az államfőjelölő MSZP-kongresszuson, mögötte Toller László Fotó: Szabó Barnabás Galló Béla Fotó: Bánhalmi János Suchman Tamás Fotó: Móricz Simon Mortimer-Józsikatüntetés a Moszkva téren Horváth Aladárral Fotó: Kovalovszky Dániel