Népszabadság, 2009. május (67. évfolyam, 102-126. szám)

2009-05-30 / 126. szám

2009. MÁJUS 30., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 4 • Hétvége www.nol.hu A múlt köde 2005. MÁJUS Révész Sándor Május 8-án a Várfok utcai végállomáson várakozó zsúfolt 21-es buszon egy eklekti­kus hadi öltözetben (zöld rohamsisak, zub­bony, bakancs, pajzs, szamurájkard) pom­pázó társaság egyik tagja a hagyományőrző kardját átdöfte egy tizenöt éves cigány fiún, akit válságos állapotban szállítottak el a mentők. A busz utasai tétlenül szemlélték az eseményeket, a dicső hagyományok őr­zőit senki sem zavarta a menekülésben. A rendelkezésre álló információk alap­ján szinte mindenki, aki egyáltalán gondolt valamit az ügyről, úgy vélte, összefüggés van a támadás és az áldozat származása kö­zött. Tamás Gáspár Miklós egyenesen „ma­gyar nácik” művének tulajdonította a bűn­­cselekményt. Ezért később elnézést kért. Kóczé Angéla roma szociológus bölcs és higgadt cikkben fejtette ki: „nem hiszem, hogy túlzott jelentőséget kellene tulajdoní­tani annak, hogy az áldozat roma”, de fel kell tenni a kérdést: vajon ugyanilyen tétlen közönnyel követte volna az eseményeket az a sok utas, ha nem roma az áldozat, vagy ha (ráadásul) az elkövető látszik romának? (Közöny a köbön. Magyar Hírlap, 2005. má­jus 14.) „Hiba volna abba a zsákutcába bele­menni, hogy rasszista vagy nem rasszista, mert bőven elegendő, hogy egy 15 éves ma­gyar gyereket... az utcán ledöfnek” - nyilat­kozta Horváth Aladár a Magyar Rádió 16 óra című műsorában (mielőtt belement volna maga is ama „zsákutcába”). „Nyilván­való, hogy a bámészkodó, esetleg megjegy­zést tevő gyerek rasszjegyei váltották ki a brutalitást” - írta a Magyar Nemzet vezér­publicistája (Torkos Matild: Erőszak és poli­tika, 2005. május 19.). Gyurcsány Ferenc a parlamentben azt mondta, hogy a körülmé­nyekből következően itt „bizony a fajgyűlö­let által mozgatott bűncselekményről van szó”, meg azt is, hogy „nem jó, ha akkor is kemény és túlságosan is egyértelmű szava­kat használunk, amikor ennek még nincs itt az ideje, és minősítünk”. Pokorni Zoltán a Fidesz nevében elutasította ezt az óvatos­kodást, és így korholta a miniszterelnököt: „Szóljon a saját rendőrségének, hogy akkor ne takargassa ennek a gyilkossági kísérlet­nek a nyilvánvaló rasszista oldalát, mert ezt teszi az ön rendőrsége”. Május 15-én a Moszkva téren a liberáli­soktól igen távol, a kádárista hagyomá­nyokhoz viszont igen közel álló Magyar El­lenállók és Antifasiszták Szövetsége tünte­tést szervezett, melyen a roma politikuso­kon és az áldozat édesanyján kívül két antiliberális szónok lépett föl: Tamás Gás­pár Miklós és az a Hegedűs Zsuzsa, aki a következő évi választások előtt a Fidesz lel­kes híveként vált ugyanannak a „jobbolda­li” sajtónak a kedvencévé, amely azelőtt lel­kesen mocskolta őt. Az etnikai motívum vélelme tehát egy­általán nem korlátozódott a „balliberális körökre”, de erre ma már kevesen emlékez­nek. Amint elfogták a tettest, aki félig roma származású volt, a „jobboldali” sajtó azon­nal a „központi irányítású”, „balliberális” hisztéria lelepleződéséről beszélt. Áder Já­nos frakcióvezető a parlamentben Gyurcsány Ferencet szólította fel bocsánat­kérésre azért a prejudikálásért, amiben, mint láttuk, saját helyettese, Pokorni Zoltán járt az élen. A polgári körösök a Várban el­lentüntetést szerveztek. Szónokaik azokat minősítették „valódi rasszistának”, akik a rasszista veszéllyel „riogatnak”. A Moszkva téri tüntetőknek (akkor még nem is tudtuk, mennyire­ jó okuk volt pol­gártársaik veszélyérzetét ébreszteni, a való­ságos veszélyekre nem kíváncsi polgártár­sainknak meg jó ürügyük lett ezeket a jó okokat továbbra is negligálni. Hogyan kell elismerni az eseti tévedést úgy, hogy a fi­gyelmeztetés általános érvényességét fönntartsuk? Ez volt az a nagyon nehéz kér­dés, amire keveseknek volt jó válaszuk. Ta­lán még a Magyar Narancsé volt a legjobb: „Közös aggodalmunknak éppenséggel volt alapja, s aki az ügyben történt fordulat után eltagadná azt is, hogy az eset után akár etni­kai indíttatású tettre is lehetett gondolni, az Az etnikai motívum vélelme tehát egy­általán nem korlá­tozódott a „bal­liberális körökre”, de erre ma már ke­vesen emlékeznek. Amint elfogták a tettest, aki félig roma származású volt, a „jobboldali” sajtó azonnal a „központi irányí­tású”, „bal­liberális” hisztéria lelepleződéséről beszélt, nem ebben az országban él. Mint ahogyan azt sem lehet kárhoztatni, hogy másfél ezer abszolút jó szándékú ember demonstráci­ón fejezte ki felháborodását és félelmét. Nagyon jól tették egyébként, mert attól, hogy jelenleg úgy tűnik, az incidens nem rasszista indíttatású volt..., még nem válto­zott meg maga a közeg is, amelyben ilyen jellegű támadáskor sokak (sokunk) első re­akciója az, ami. (...) ...ilyen jellegű bűncse­lekményekkor bizony a jövőben is jobb lesz inkább »árnyékra vetődni«, mint »taktiku­san kivárni«.” (­­ Türelmetlenség. Magyar Narancs, 2005. május 26.) Ha nem így len­ne, akkor bizony azóta sem vetődtünk vol­na sehová, azóta is csak némán és taktiku­san szemlélnénk, miként szaporodnak a rasszista orvtámadásnak „tetsző” esemé­nyek áldozatai, hiszen (szinte) egyetlen el­követő sem került még elő az árnyékból. A Fidesz és az MSZP ellenzékben mindig követelte, hatalmon pedig mindig megta­gadta a konszenzusos államfőjelölést. El­lenzékben hivatkoztak rá, kormányozván fütyültek rá, hogy az alkotmány szellemé­nek és a nemzet egységét kifejező államfő szerepkörének a konszenzusos jelölés felel meg. Orbán Viktor már olyannyira politikai zsákmánynak tekintette az államfői pozíci­ót, hogy a koalíciós tárgyalások idején el is adta a jelölés jogát a kisgazdáknak, s a jelölt kiválasztásába Torgyán és Orbán még koa­líciós partnerüket, az MDF-et sem vonták be. „Akárcsak alkotmánybírákat, legfelső bírósági elnököt vagy számvevőszéki elnö­köt sem a kormánytöbbségnek kell állíta­nia, hanem a politikai erők együttesének. Ha az alkotmány szükségmegoldásként, a harmadik fordulóban lehetővé is teszi az egyszerű többséggel történő köztársasági­­elnök-választást, parlamenti többsége nem hatalmazza fel a kormányoldalt arra, hogy - Orbán Viktor és Torgyán József példáját követve - ne is keresse a konszenzust az el­lenzékkel. Nem hatalmazza fel az MSZP-t arra, hogy - Orbán Viktor példáját követve - a vele közös világnézetet képviselő jelöl­tet, a »mi köztársasági elnökünket« keres­se, ahelyett, hogy a többi parlamenti erővel együtt az egész ország új köztársasági elnö­két keresné” - írta Bauer Tamás. (Szerepté­vesztésben a szocialisták. Magyar Hírlap, 2005. április 2.) Elvben ezt az álláspontot képviselte az SZDSZ is, a gyakorlatban vi­szont nem volt túlzottan elvszerű. Az SZDSZ először bedobta lehetséges jelölt­ként Gombár Csaba nevét, aki egész bizto­san nem lehetett volna a nemzet egységét kifejező konszenzusos jelölt, miután rádió­elnök korában a médiaháború hőseként ki­érdemelte a pártatlan közmédia elpusztítá­sán fáradozó jobboldal ádáz gyűlöletét. Ké­sőbb megelégedett volna az SZDSZ azzal is, ha az MSZP-vel kettesben találnak megfele­lő jelöltet, sőt elfogadta volna jelöltnek Bárándy Pétert, a Medgyessy-kormány volt miniszterét is, holott azelőtt az SZDSZ ve­zetői is pontosan azt hirdették, amit idézett cikkében Bauer Tamás: „Olyan személy, aki korábbi kormánytagként, a szocialista párt egyik vezetőjeként vált ismertté a közvéle­ményben, nem válhat egyik napról vagy egyik hónapról a másikra alkalmassá arra, hogy kifejezze a nemzet egységét.” Az SZDSZ-nek azonban nem állt módjá­ban elvtelen kompromisszumot kötni, mert a tökéletesen kompromisszumképtelen MSZP még ezt a lehetőséget sem adta meg neki. A szocialisták többsége harciasan és szenvedélyesen ragaszkodott Szili Katalin jelöléséhez. Minden párt frusztrálttá válik, amikor egy mentalitásától idegen személyiség ad neki esélyt a sikerre. Ilyenné vált az MDF is Antall József feltűnése után, és az MSZP is Gyurcsány Ferenc feltűnése után. Ez a frusztráció határozta meg az MSZP irracio­nális viselkedését az elnökválasztás folya­matában. Kompenzációnak kellett Szili Ka­talin mint Gyurcsány ellenpólusa, és kom­penzációnak kellett valami bizonyság is, hogy mégis „az van, amit mi akarunk”. Hogy mégsem csak Gyurcsánynak van aka­rata, hanem a pártnak is. A Gyurcsány irá­nyába lefojtott indulatok térültek el a rossz kompromisszumokra még igen, de a teljes behódolásra azért mégsem hajlandó SZDSZ felé. „A szocialisták azt jelölnek, akit akar­nak, de csak olyan személy futhat be, akit mi akarunk - ez az SZDSZ álláspontja. A szocialista pártnak elege van ebből a men­talitásból. Az MSZP-t mindig a gyenge pártok között tartották számon, mert min­dig a kiegyezésre játszunk, megalkuszunk. Milyen pipogya párt az, amelyik nem tud köztársaságielnök-jelöltet állítani? (...) Úgy tudom, hogy Gyurcsány Ferenc mi­niszterelnök nem igazán ért egyet a jelölé­sével. Erre mondja azt, hogy »a koalíció jövőjét félti«. Szerintem meg a koalíció­nak nincs borúsabb jövője, mint hogy kompromisszumokat köt. (...) Nagy téve­dés, hogy június 6-a, az államfőválasztás napja a tét. A tét: 2006. Akartok 2006-ban közös jelölteket, vagy nem akartok? Ez a kérdés!” - nyilatkozta Toller László. (Nagy Szilvia interjúja, Népszabadság, 2005. áp­rilis 6.) Mások is messze túlbecsülték a szocia­listák zsarolási potenciálját. „Tudomásul kell venni mindenkinek, hogy a politika sú­lyát mások ítélik meg. A közvélemény. Ez ad mandátumot, és nem a túlburjánzó ön­becsülés” - jelentette ki Suchman Tamás, aki hevesen óvta a pártvezetést attól, hogy tudomásul vegye: nem kaptak elég mandá­tumot a közvéleménytől ahhoz, hogy azt választhassák meg államfőnek, aki nekik tetszik. Szegény Suchman még Medgyessy bukását sem heverte ki: „A pártvezetés és a pártelit, ha nem érti meg, hogy megalázták, megzsarolták, megtévesztették, ugyanúgy, mint tavaly nyáron (ti. a Medgyessy- Gyurcsány-váltás idején), akkor nagy baj van. (...) A szocialista pártban politizáló li­berális baloldaliak vagy baloldali liberáli­sok a híd szerepét játszották a két koalíciós partner között. Szükség volt rájuk. Úgy tű­nik, túljátszották ezt a szerepet. (...) Tavaszi szél vizet áraszt. A jelenlegi konfliktust to­vább élezők pedig pártszakadást fognak előidézni”. (Suchman Tamás: Egy egészen egyszerű ügy. Népszava, 2005. április 11.) Galló Béla, az MSZP Gyurcsány-ellenes, antiliberális szárnyának leghegyesebb tollú képviselője úgy vélte, a szabad demokraták, ha nem hódolnak be, „egyszerre veszélyez­tetik saját parlamenti jövőjüket és a koalí­ció 2006-os győzelmét”, Szili jelöltségének visszavonása pedig hatalmas eróziót indíta­na el a pártban: „Szili személye ma már nemcsak Szili Katalint magát jelenti, ha­nem a szocialista tagság önbecsülésének próbakövét is”. (Galló Béla: Liberális vak­foltok. Népszava, 2005. április 14.) A Szilit megválasztó MSZP-kongres­­­szusról Nagy József tudósította a 168 Órát: „... egy öltönyös bácsi, a baloldali platform tagja állította tarhonyája fölül, hogy »az olyanokért utálják az SZDSZ-t kétezer éve, amit most a köztársaságielnök-jelölés körül csinálnak, érted, kétezer éve«... (...) Feled­nénk e kínos történetet, ha a magyar naran­csos kolléga nem tette volna hozzá a saját­ját. Vele egy miskolci aktíva viccelődött azon, hogy a »Diósgyőr bármikor megveri az MTK-t«.” (Mégis Szili, 168 Óra, 2005. áp­rilis 21.) A népi szilisták szószólói, Galló, Suchman és a többiek alig burkoltan meg­fenyegették Gyurcsányt, hogy vége a veze­tő szerepének, ha nem tudja, vagy pláne nem akarja biztosítani a Szili megválasztá­sához szükséges többséget. Gyurcsány úgy tett, mintha tudná. Hiába kérdezték tőle: „...számolnak a következ­ményekkel? Azzal, hogy így esetleg nem a koalíció, pontosabban a szocialisták jelöltje fog nyerni?” így válaszolt: „Nem gondolko­dunk ezen”. (Kocsi Ilona és Németh Péter interjúja, Népszava, 2005. május 21.) „Mi ezt megoldjuk” - nyugtatta meg Gyurcsány ifjú szimpatizánsait a bukás előtt két héttel. (Népszabadság, 2005. május 25.) „Szili Ka­talin lesz a köztársaság elnöke” - jelentette ki magabiztosan Hiller István pártelnök is. (Nagy Szilvia és Tóth Ákos interjúja, Nép­­szabadság, 2005. május 28.) A „balliberális sajtót” persze nem tudták megnyugtatni, mert nem is volt mivel. A Népszabadság (Kis Tibor, Aczél Endre, Ta­más Ervin), a Népszava (Petri Lukács Ádám), a 168 Óra (Mester Ákos) és a Ma­gyar Narancs (­ szerk.) publicistái kórus­ban kérlelték a szocialistákat, hogy ne ra­gaszkodjanak Szilihez, illetve Szilit, hogy vegye elő a Jobbik eszét, és mondjon le a je­löltségről. „...az MSZP már jó ideje izomból szeretné megoldani az adott problémát... Az az alternatíva ugyanis nyilván hamis..., hogy... vagy Szili, vagy jöhet az özönvíz. Mert akkor az özönvíz következik. Az MSZP harakirije.” (Kis Tibor: Harakiri előtt? Népszabadság, 2005. április 7.) A Ma­gyar Narancs volt az egyetlen liberális fó­rum, mely szerkesztőségi cikkeiben elvi él­lel képviselte azt a nézetet, hogy az állam­fői pozíció igenis a többség politikai zsák­mánya, de ugyanilyen határozottan állította azt is, hogy Szili indítása katasztrófa lenne, tekintettel egyfelől a koalíciós egyetértés hiányára, másfelől a jelölt tökéletes alkal­matlanságára. A hónap végén az SZDSZ megerősítette és véglegesítette döntését, miszerint nem szavaz Szili Katalinra. Itt megszakítjuk a mesét. Legközelebb a történet végkifejleté­vel, Sólyom László megválasztásának bot­rányos komédiájával folytatjuk. Szép álmokat. Szili Katalin, az államfőjelölő MSZP-kongresszu­­son, mögötte Toller László Fotó: Szabó Barnabás Galló Béla Fotó: Bánhalmi János Suchman Tamás Fotó: Móricz Simon Mortimer-Józsika­­tüntetés a Moszkva téren Horváth Aladárral Fotó: Kovalovszky Dániel

Next