Népszabadság, 2009. július (67. évfolyam, 152-178. szám)

2009-07-27 / 174. szám

2009. JÚLIUS 27., HÉTFŐ • NÉPSZABADSÁG 12 • Vélemény www.nol.hu Kádár András, a Magyar Helsinki Bizottság társelnöke Sok mindenben egyetértek Szikinger Ist­vánnal (A jogállam alapjai, július 13.). Teljes mértékben igazat adok neki abban, hogy a kormányzati szerveknek (különös tekintet­tel az igazságügyi minisztériumra) nem csak a számukra kedvező bírósági döntések esetében kellene a jogkövető magatartás fontosságát hangsúlyozniuk, illetve ilyen magatartást tanúsítaniuk. Abban is egyetér­tek, hogy a rendőrség a július 4-re bejelen­tett, a Magyar Gárdával kapcsolatos rendez­vényeket a gyülekezési törvény alapján nem tilthatta volna meg. De vitatom érvelésének néhány fontos elemét, és felhívnám a figyel­met egy-két egyéb szempontra, ami az ese­mények értékeléséhez elengedhetetlen. Nem értek egyet Szikinger István azon állításával, miszerint semmi nem cáfolja, hogy a gárda egyenruhájának viselése to­vábbra is a véleménynyilvánítási szabadság védelme alá esik. A bírói ítélet valóban rög­zítette, hogy az egyenruha viselése még ak­kor is a véleménynyilvánítás jogához tarto­zik, ha az másokban visszatetszést, kelle­metlen érzéseket kelt, és a gárda tevékeny­sége nem az egyenruha-viselés miatt jog­sértő, hanem összességében (a vonulások­kal és az elhangzott beszédekkel együtt). Ám a bíróság ezzel csak annyit mondott, hogy önmagában az egyenruha miatt nem oszlatta volna fel az egyesületet. Ebből nem következik, hogy az egyenruhát ezentúl is viselni lehet. Történt közben ugyanis vala­mi fontos: maga a feloszlatás. Az egyenruha viselését megengedő álláspont pedig nem egyeztethető össze a feloszlatásnak a moz­galomra való kiterjesztésével. Az ügyben született ítéletek az egyesü­let és a mozgalom összetartozását - helye­sen - tényként kezelték: az egyesületet a mozgalom keretei között tartott megmoz­dulások miatt oszlatták fel, a mozgalom te­vékenységét az egyesületnek tudva be, ami­nek logikus folyománya, hogy az egyesület feloszlatása után a mozgalom sem tevé­kenykedhet törvényesen, hiszen az egyúttal az egyesület továbbműködését is jelentené. A mozgalmat pedig a külvilág számára szimbólumai testesítik meg, elsősorban az egyenruha. Egy rendezvény - a megneve­zése mellett - attól jelenik meg a Magyar Gárda rendezvényeként, hogy azon a részt­vevők a gárda egyenruháját viselik, így az egyenruha nyilvános helyen való viselése a jogerős bírói ítélettel feloszlatott mozga­lom továbbélését jelentené. Ha továbbra is jogszerűen lehetne viselni az egyenruhát - akár nagy tömegeket megmozgató rendez­vényeken is­­, a bíróság döntése értelmét vesztené, hiszen az egyesület (illetve az az­zal összefonódott mozgalom) feloszlatása ily módon a gyakorlatot tekintve nem jelen­tene semmit, az ítélet nem lenne több üres deklarációnál. (Nem releváns érv, hogy a bírói döntés csak a cigánysorokon való egyenruhás masírozás tilalmát jelenti, az egyenruhában való gátépítést nem, hiszen egyéb feloszlatott szervezeteknél sincs ar­ról szó, hogy tevékenységük nem jogelle­ A jogállam támaszai A közhatalmi szer­vek felelőssége per­sze nagyobb, hiszen ezek alkotják a jog­állam alapját. A jog­állam támaszát vi­szont a jogaikkal fe­lelősen élő polgárok jelentik. Ahhoz, hogy a jogál­lam sta­bil maradjon, erre is, arra is szükség van. nem részeit folytathatják: a feloszlatott szer­vezetnek mindenfajta tevékenységet be kell szüntetnie.) A fenti értelmezés egybevág az Emberi Jogok Európai Bíróságának a Vajnai-ügy­­ben hozott döntésével is. Ez ugyanis nem azt mondta ki, hogy a vörös csillag viselése semmilyen körülmények között nem tiltha­tó és büntethető jogszerűen, hanem azt, hogy nem egyeztethető össze az emberi jo­gi egyezménnyel, ha a vörös csillag viselé­sét önmagában, a jelképezett tartalom vizs­gálata nélkül szankcionálják. Vajnai Attila elítélése a bíróság érvelése szerint azért volt jogsértő, mert nem lehetett alappal fel­tételezni, hogy Vajnai a vörös csillagot - amely a bíróság szerint a nemzetközi balol­dali mozgalmak jelképe is egyben­­ a kom­munista önkényuralmi rendszerekkel való azonosulás kifejezése céljából viselte. A strasbourgi bíróság tehát annak vizsgálatát követeli meg, hogy a kérdéses jelkép mit szimbolizál - a gárda egyenruhájának azon­ban nincsen másik olvasata: egyértelmű, hogy egy olyan mozgalomhoz való tarto­zást fejez ki, amelyet azért oszlatott fel a bí­róság, mert tevékenysége konfliktusok szí­tásával, az erőszak veszélyének kiváltásával sérti mások jogait és szabadságát. Általában persze igaza van Szikinger Ist­vánnak abban, hogy jogállamban az igaz­ságszolgáltatás nem magatartási szabályo­kat létesít, hanem egyedi jogvitákat dönt el, de jelen ügyben kicsit más a helyzet. Ami­kor ugyanis a bíróság döntést hoz a szerve­zet feloszlatásáról, általános érvényű tar­tózkodási kötelezettséget ró mindenkire (tehát kvázi normát alkot) abban az érte­lemben, hogy az adott szervezet tevékeny­ségében többé jogszerűen senki sem vehet részt. E kötelezettség megszegését a Btk. részben szankcionálja (hiszen a feloszlatott szervezet vezetését büntetni rendeli), rész­ben nem (hiszen a feloszlatott szervezet­ben való részvétel - a cikk írásakor - nem minősül szabálysértésnek sem). De a tila­lom mindenesetre érvényesen létrejön. A fentiekből az is következik, hogy a gárda egyenruhájában jogszerűen tüntetni nem lehet. Ez is egyet jelent annak a mozgalom­nak a továbbműködésével, amelyről a bíró­ság jogerősen kimondta, hogy tevékenysé­gével mások jogait és szabadságát sérti. Az ilyen rendezvény tehát a gyülekezési tör­vény 2. §-ának (3) bekezdésébe ütközik, nem tekinthető a gyülekezési jog hatálya és védelme alá tartozónak, a rendőrségnek pedig a törvény 14. §-a alapján kötelessége azt feloszlatni. Ettől még Szikinger bírálata a július 4-i rendőri fellépéssel kapcsolatban jogos le­het: ha a rendőrség nem a megfelelő jog­alapra támaszkodva oszlatta fel a tömeget, ha nem nyújtott kielégítő tájékoztatást az intézkedés okáról, céljáról és jogi hátteré­ről, ha a szükségesség és arányosság köve­telményének nem megfelelő intézkedése­ket és kényszerítő eszközöket alkalmazott, akkor fellépése nem felelt meg a jogállami követelményeknek. Szikinger István másik állítása, amit vi­tatok, az, hogy az Erzsébet téren mindaddig jogszerűen lehetett (volna) tüntetni, amed­dig ott bűncselekmény vagy más jogsértés nem történik. Abban igazat adok neki, hogy az eredetileg bejelentett tüntetések megtil­tására a rendőrségnek nem volt jogalapja. Azt azonban nem tartom elfogadható, „jog­állami” reakciónak, hogy a szervezők ugyanabban az időpontban és tárgyban, né­hány sarokkal arrébb, megtartják demonst­rációjukat anélkül, hogy az adva lévő jogor­voslati lehetőségeket kimerítenék. Sem az Emberei Jogok Európai Bírósága, sem a magyar Alkotmánybíróság nem tar­totta szükségtelenül és aránytalanul korlá­tozónak azt a szabályt, hogy a rendezvé­nyeket három nappal korábban kötelező bejelenteni. Mindkét testület elfogadta le­gitim indoknak, hogy a hatóságoknak kell némi felkészülési idő ahhoz, hogy a rendez­vények zavartalan lebonyolításával, illetve a versengő jogok közötti konfliktusok meg­felelő feloldásával kapcsolatos kötelezett­ségeiknek eleget tegyenek. Az eddigi dön­tések szerint két esetben fogadható el a be­jelentési időköz be nem tartása: spontán tüntetések esetén, amikor a tüntetést kivál­tó okkal szemben az állampolgárok azon­nal, központi szervezői tevékenység nélkül gyűlnek össze, hogy véleményüket békésen kifejezésre juttassák, s a gyors reagálású tüntetések esetén, amikor a demonstrációt kiváltó eseményről, körülményről ugyan előre értesülnek az érintettek, de az olyan időben van, amikor a háromnapos időköz betartása értelmetlenné tenné a rendez­vényt, vagy hatását jelentősen csökkente­né. Ilyen volt a Bukta kontra Magyarország­­ügy is, amikor hosszabb idővel a román és a magyar miniszterelnök - egy nappal az ese­mény előtt bejelentett - találkozója után már nyilvánvalóan nem lett volna olyan ereje a tiltakozásnak, mint az esemény idő­pontjában és helyszínéhez közel. Jelen esetben egyikről sem lehetett szó. Ha a Szikinger által idézett rendőrségi tájé­koztatás megfelel a valóságnak, a szervezők június 23-án, azaz közel két héttel július 4-e előtt tudomást szereztek róla, hogy a rend­őrség rendezvényük megtartását megtiltot­ta. A gyülekezési törvény értelmében a tiltó határozattal szemben három napon belül bírósághoz kell fordulni, amely újabb há­rom napon belül meghozza döntését - s ha a rendőrség határozatát a bíróság hatályon kívül helyezi, a szervező a megjelölt idő­pontban és helyen megtarthatja a rendez­vényt. A szervezők nem éltek ezzel a lehe­tőséggel, hanem módosított helyszínen, de az eredetileg tervezett időpontban és tarta­lommal megtartották a demonstrációt. Ha elfogadnánk Szikinger István véle­ményét, hogy ez az eljárás mindaddig tör­vényes, amíg az így megtartott gyűlésen jogsértés nem történik, kiüresítenénk a há­rom nappal korábbi bejelentésre vonatkozó szabályt, és arra biztatnánk az állampolgá­rokat, hogy ne fáradjanak a rendőrség tiltó határozatával szembeni jogorvoslat igény­­bevételével, egyszerűen menjenek az utcá­ra (ne pont arra, hanem egy másikra), és demonstráljanak kedvük szerint. Lényegét tekintve ugyanarról a jelenség­ről van szó, mint a gárda egyenruhájának további viselése esetén. Az állampolgárok azon magatartása, hogy az állami szervek nekik nem tetsző döntéseivel szemben nem a jogszabályok által biztosított jogorvoslati utat veszik igénybe, hanem az ilyen dönté­seket teljes mértékig figyelmen kívül hagy­va, azokkal tudatosan szembeszegülve ala­kítják magatartásukat, ugyanúgy hozzájárul a jogállam aláásásához, mint a közhatalmi szervek jogsértő tevékenysége (különösen ha egy európai parlamenti mandátumokat szerzett párt vezetőiről, magukat jogvédők­nek, azaz a jogállamiság elkötelezett hívei­nek nevező közszereplőkről van szó). A közhatalmi szervek felelőssége persze na­gyobb, hiszen ezek alkotják a jogállam alap­ját. A jogállam támaszát viszont a jogaikkal felelősen élő polgárok jelentik. Ahhoz, hogy a jogállam stabil maradjon, erre is, ar­ra is szükség van.­ ­ Főnök!... Vétel!... Már megint egy jogi kiskapu! utasítást kérünk, tiltott egyenruha viseléséért kell-e intézkedést foganatosítani Marabu rajza A prostinak jól megy dolga... Csapó Emma, a Kiút Veled Egyesület Ökumenikus Segítségnyújtás a Prostitúció Nélküli Világért munkatársa „Prostitúció nem is létezne, ha nem lenne rá állandó kereslet...” - írta Sárosi Péter (Vi­lág szexmunkásai, egyesüljetek!, június 26.). Szóval prostiknak lenniük kell. S miért ne lennének, ha a „szexmunka ugyanúgy lehet önként választott foglalkozás, mint bár­mely más munka a szogáltatóiparban”. Az önként választóknak bizonyára lett volna más választási lehetőségük is. Ők bizonyára megbeszélték szüleikkel vagy életük párjával, milyen foglalkozást válasszanak, felmérték e munkakör szépsé­geit, perspektíváit. Nem vakon, nem kény­szerből ugrottak bele a dologba, nyilván megvolt a képzettségük, lehetőségük, hogy másmilyen munkát kapjanak, s abban a biz­tos tudatban választották ezt, hogy bármi­kor éppoly önkéntesen abbahagyhatják, amilyen önkéntesen elkezdték. Amikor valaki munkát vállal, megnézi a ...többen megerő­szakolták. Sírt, til­takozott, kiabált, megverték és meg­alázták. Kivitték az országútra, és mi­vel Katalin nem tel­jesített, rúgták, körbeállták, és töb­ben lepisilték. Nem értek célt, ellenállt­ munkahelyet, érdeklődik a munkaidő, a fi­zetés, a munkakörülmények iránt. Az önkéntes prostituált esetében korlát­lanok a lehetőségek: a munkaidő igazodik az üzletmenethez, lehet dolgozni éjjel-nap­pal, hóban, fagyban, kánikulában. Öltöző a bokor, öltözőszekrény egy nejlonszatyor. Mosakodási lehetőség a helyszínen, a mun­kához szükséges testrészre lokalizálva. A munkahely változó, lehet hazai országút, külföldi kupleráj. A munkáltató ad szállást, gondoskodik az utazásról, a munkáltatónak nem is kell feltétlenül tudnia, hogy éppen hol van. A munkaidő végét jelzi a főnök, amikor megjelenik, hogy eltegye a napi be­vételt. A munkavállaló nemcsak enni és in­ni kap, de drogot is, ha megérdemli. Mun­karuha is jár, nyári csipkebugyi télre is. A felvétel miatt sem kell izgulni, nem hallottam még, hogy valaki ne felelt volna meg prostinak, korra, nemre, iskolázottság­ra, egészségi állapotra, HÉV vírusra való te­kintet nélkül. Még az se baj, ha cigány. Mindenki jól jár! Az iskolázatlan, mun­kanélküli nő pénzhez jut, s meg is tarthatja, míg a strici el nem veszi tőle, a strici is jól jár, mert ez az egyetlen munka, amitől nem undorodik. Az állam is takarékoskodhat, nem kell iskolákat építenie, munkahelyeket teremtenie. Akinek nem jut sem ez, sem az, önkéntes prosti lesz. Még nyugdíjat sem kell neki fizetni. A prostik korán halnak, és egyébként sem nyugdíjjogosultak. Munkám során találkozom prostikkal, akik között vannak önkéntesek, s mégis se­gítséget kérnek. Judit például tudta, hogy szexmunkát vállal. Kis faluban lakott, férje munkanélkü­li volt, néha kaptak közmunkát a polgár­­mestertől. Kitartóan keresett munkát a kö­zeli városban, a közeli falvakban, de vagy megbetegedett, vagy megszűnt a munkahe­lye. A gyerekeket taníttatni kellett, a szám­lákat fizetni, a férj hol talált munkát, hol nem. Judit egyszer jelentkezett egy hirde­tésre, melyben egy irodába kerestek mun­katársat. A jelentkezésnél elmondták, hogy szexmunkáról van szó. Judit elkeseredésé­ben elvállalta. Tudta, mit vállal, remélte, hogy hamarosan abbahagyhatja. Már az el­ső nap is szörnyű volt, azonnal ott akarta hagyni őket, de már mindent tudtak róla, a gyerekekről is, a férjéről is. Azt is tudták, hogy pánikbeteg és depressziós. Mégsem engedték el. Fizetést csak egyszer kapott, azután csak annyit, hogy haza tudjon utazni és vissza. Senkinek nem merte elmondani, mibe keveredett, s hogy nem tud szabadul­ni. Az egyik vendéget megkérte, hogy vigye el a rendőrségre. Rögtön feljelentést tett, a stricit öt évre ítélték. Juditot többször is kényszeríteni próbálták, hogy vonja vissza a feljelentést, fenyegették, ijesztgették. Csa­ládja kiállt mellette, segítették a gyógyulá­sát. Azóta új szakmát szerzett, jó állása van. Róla mondhatjuk, hogy önként vállalta a prostitúciót, ha eltekintünk az anyagi kény­szertől. És miért is ne tekintenénk el tőle? Katalin soha nem akart prostituált lenni. Egy kávézóban dolgozott, ahol megismer­kedett egy nagyon vonzó fiatalemberrel. Megbeszélték, hogy egyik este zárás után elmennek szórakozni. Hogy mi történt tánc közben, arra Katalin nem emlékszik, csak arra, hogy azután több férfi is volt egy szo­bában, és többen megerőszakolták. Sírt, til­takozott, kiabált, megverték és megalázták. Kivitték az országútra, és mivel Katalin nem teljesített, rúgták, körbeállták, és töb­ben lepisilték. Nem értek célt, ellenállt. A szülők valahogy megtalálták, feljelen­tést akartak tenni, de nem tudták bizonyíta­ni a történteket. Évek teltek el azóta, Kata­lin még mindig pszichológushoz jár, még mindig vannak rémálmai, még mindig nem járhat egyedül, mert még fel-felbukkannak az őt elfogó strici urak. Kérdés: ha a keresletnek megfelel az ön­kéntes kínálat, akkor mivel magyarázható a kényszer és az erőszak? A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrö­zik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja ma­gának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Next