Népszabadság, 2009. október (67. évfolyam, 230-255. szám)

2009-10-31 / 255. szám

2009. OKTÓBER 31., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 2 • Hétvége WWW.NOL.HU O A múlt köde 2005. OKTÓBER Révész Sándor rbán Viktorról kiderült, hogy nem több, „csak egy ócska nemzetáruló”. Ez hiteles jobboldali forrásból, az általa pártfogolt Demokrata című lapból derült ki. Az Országgyűlés hatal­mas többséggel megszavazta Románia fel­vételét az EU-ba. Igennel szavazott mind a 84 jelen lévő fideszes képviselő, köztük Orbán Viktor. A Fidesz-frakció közel fele nem szavazott. Két hónappal korábban Orbán Tusnádfürdőn azt ígérte, ha nem lesz Erdélyben autonómia, nem lehet Ro­mánia az unió tagja. „Szeretném nagyon egyértelműen megfogalmazni a vélemé­nyemet: ha megtagadják az Erdélyben élő magyaroktól az autonómiát, akkor Romá­nia szerintem nem kellő alappal kéri felvé­telét az Európai Unióba.” (lásd: Népsza­badság, 2005. október 4.) Szájer József is leszögezte 2004 augusztusában a Demok­ratában, hogy Románia uniós tagságához való hozzájárulást Erdély autonómiájának megadásához kötik. Ehhez a nyilatkozat­hoz kapcsolódott Bencsik András vezér­cikke, miszerint: „Az erdélyi autonómia kérdésében alkalmazandó vétó sorsdöntő lesz a magyarság túlélési esélyeit illetően. (...) Ha van autonómia, akkor Románia csatlakozik, ha nincs, akkor nem. (...) Nem túlzás tehát azt mondani, hogy a vétóhoz való viszony fehéren feketén megmutatja majd, hogy ki az, aki nemcsak üres közhe­lyekben, de a tettekben is hűséges a nem­zetéhez és a hazájához. És ki az, aki be­széljen bármilyen tudálékosan vagy mé­­zesmázosan, tulajdonképpen csak egy ócska nemzetáruló.” (Demokrata, 2004. augusztus 12.) Minél többet mondogatták, hogy nem lesz választási a költségvetés, annál választá­sibb lett. Pedig már október elején is volt annyira választást, hogy a hozzáértők tud­ják: most úszik el végleg a 2010-es eurónk. „Úgy lesz ebből 2013-as euró, ahogy a 2008-asból lett 2010-es” - prófétálta kiváló szakírónk (Várkonyi Iván: Reménytelenül, Népszabadság, 2005. október 5.). A mi­niszterelnök, mihelyt elérhetetlenné tette, nyomban le is savanyúzta az eurószőlőt: „Nincs okunk bármi áron gyorsan mene­külni nemzeti valutánktól, nincs okunk bármi áron lemondani a monetáris függet­lenségről.” A bármi ár az igazmondás, a le­hetőségeinkkel való őszinte szembenézés és a szavazatvásárlásról való lemondás lett volna. A közgazdász ugat, a karaván halad: „De a mi kormányunk jobban tudja. Azok­nál a közgazdászoknál is, akik arra mutat­nak rá, hogy az árfolyam esetleges jelentős leértékelődése súlyos zavarok forrása le­het, amikor egyre magasabb a vállalkozá­sok és a háztartások valutában keletkezett adóssága...” (Soós Károly Attila: Zónán kí­vül, zónán belül, HVG, 2005. október 15.) Az eurómenetrend szétrúgása nem iz­gatta különösebben a közvéleményt, az el­lenzéket sem, de a közgazdászokat és a pi­acokat annál inkább. „Fenntartható insta­bilitási pályán halad a magyar gazdaság”, de „ez már nem tarthat így sokáig” - fi­gyelmeztetett Antal László. „A költségve­tési szigorítás mellett szól, hogy a haloga­tás finanszírozási következményei belát­­hatatlanok” - huhogott Lengyel László. Abban a lapszámban, melyben a Népsza­badság ezt a két Lászlót idézte, a vezércikk a miniszterelnök legújabb ígéretéről szólt, miszerint egyetlen iskolát sem hagynak megszüntetni, kerül, amibe kerül. „Gyurcsány Ferenc mostanában sokat ígérget. (...) mondhatnánk azt is, ígéretes politikus. Csak szaván ne fogja magát.” (Tóth Ákos: Keresztbe - kasul, Népsza­badság, 2005. október 7.) Ugyanezen a napon a Népszavában Bolgár György óvja Gyurcsányt attól, hogy túllicitálja Orbánt: „a hiány nagyon nincs rendben, és nagyon sok mindent fel­boríthat. Kétségtelen, Gyurcsány nem ön­szántából lépett az orbáni költekezés útjá­ra, és a választások előtt öngyilkosságot követne el, ha letérne róla. De legalább nem kellene az úton tovább menni...” (Gyurcsány az orbáni úton, Népszava, 2005. október 7.) A Magyar Hírlap is ezen a napon írt szerkesztőségi cikket a költ­ségvetésről, melyből kiderül „mennyire baloldali és nem liberális kormánya van az országnak. Ugyanis a spórolás, a közszféra leépítése, az egészségügy, az oktatás fi­nanszírozásának átalakítása kimaradt a jö­vő évi tervezésből”, a költségvetés egy lé­pést sem tesz a konszolidáció irányában, holott ez már nem halogatható tovább (Egy baloldali büdzsé, Magyar Hírlap, 2005. októbert­7.). Széles Gábor természe­tesen nem nehezményezte, hogy a lapja li­berálisabb kormányt és megszorítóbb költségvetést sürget, hiszen a Népszabad­ságnak is azt nyilatkozta: „a lap liberális szellemiségén eszem ágában sincs változ­tatni, sőt sokkal keményebb liberális lapot fogunk készíteni” (Haszán Zoltán: Széles Gábor lapot kér, Népszabadság, 2005. ok­tóber 4.) Mészáros Tamás, ha nem is egye­dül, de kisebbségben maradt a véleményé­vel, miszerint a költségvetés jó és bölcs kompromisszumot képvisel, s „bocsána­tos, hogy a koalíció utolsó költségvetését nem a kamikazefilozófia ihlette”. (Mészá­ros Tamás: Csak konszolidáltan, 168 Óra, 2005. október 6.) Ma már kicsit többen és jobban tudjuk, ha még nem is elegen és eléggé, hogy a po­litikában az öngyilkosság is, a túlélés is, a győzelem is, a vereség is ideiglenes. A rö­vid távra szóló öngyilkosság hosszú távú túlélést jelenthet - és fordítva. A rövidlátó győzelem a hosszú távú vereség garan­ciája. A közgazdászok, és a közírók mozgása nem nagyon izgatta a kormányt, csakhogy hamarost a piac is fölmorajlott. Olyan vészjóslóan, hogy Gyurcsány válságstábot hívott össze, s október 17-én bejelentette, mégiscsak össze tudja egyeztetni a moder­nizációt és a hevesen dobogó baloldali jó szívét a 2010-es euróval. Valahogy még­sem nyugodott meg mindenki: „mi a ga­rancia arra, hogy mindez nem pusztán egy újabb blöff, hiszen a miniszterelnöknek az utóbbi hetekben tett bejelentéseivel... si­került leküzdenie kormánya költségvetési hitelességét az elődje szintjére.” (Gaál Csaba: Vissza az euróhoz?, Világgazdaság, 2005. október 18.) És ez még csak a leküz­dés kezdete volt. Ahogy fogyott a „költségvetési” hite­lesség, úgy gyarapodott a politikai. A köz­vélemény-kutatások szerint az MSZP föl­zárkózott a Fidesz mellé. A Heti Válasz utána­nézett, miként reagál a Fidesz erre a helyzetre. Egyrészt: „a Fidesz eltanulta a szocialista csodafegyvert: 2006-ra a polgá­riak is szavazóik aprólékos nyilvántartása alapján mozgósítják támogatóikat” - vagyis az általuk 2002-ben csalásértékű­nek és törvénytelennek nyilvánított gya­korlatot kívánják követni. Másrészt: „a Fi­desz tanult Angela Merkel hibájából”, ki­nek előnye azért fogyott el rövid idő alatt majdnem teljesen, „mert idő előtt kezdett beszélni pártja programpontjairól, lehető­séget adva ellenfelének, hogy ízekre szed­je az ígéreteket”. (Szőnyi Szilárd: Fazon­­igazítás, Heti Válasz, 2005. október 20.) A 25 ezer példányban megjelenő Népszava hirtelen felugrott a milliós nagyságrend­be. Egy ingyenes különszámmal ugrott fel, mely a kormány százlépéses programját népszerűsíti, s melyben Gyurcsány exklu­zív nyilatkozat keretében csókoltatja a né­pet. „A kormánynak semmilyen módon semmi köze nincs a kiadványhoz”, nyilat­kozta a kormány szóvivője. A párt nem rendelt ilyet, az MSZP-től „egyetlen fillér sem került a Népszavához a kiadványért”, nyilatkozta a párt szóvivője. A Népszava a saját pénzéből finanszírozta a kiadványt, állította a masszívan veszteséges lap fő­­szerkesztője, Németh Péter, aki biztosan nem hazudott­­ a kiadvány költségét ille­tően, mert azt nem árulta el. Az egymillió példányt, melyhez a kormánynak semmi köze nem volt, az állami tulajdonban lévő Magyar Hivatalos Közlönykiadó nyomdá­jában nyomták. Épphogy kitakarították a magyar posta­ládákból a magyar Népszavát, beléjük bújt a Magyar Vizsla, mely a revolver-újságírás legalpáribb hagyományait ápolva ugatta a kormányt, ha nem egy, de több millió pél­dányban. Ehhez az úgyszintén ingyenes laphoz meg a Fidesznek nem volt semmi köze. A februárban Orbán Viktor jelenlé­tében megalakult Adózók Érdekvédelmi Szövetsége adta ki, s a lap megjelenésében közreműködők közül az egyetlen ismerhe­tő név a szövetség elnökéé, Horváth Éva kefekereskedő volt. Ő a Népszava főszer­kesztőjével ellentétben nem hallgatta el, miből adták ki a lapot: semmiből­: „egy fil­lérbe sem került. A nyomdától kezdve a helyiségen át minden ingyen volt”. (Ma­gyar Hírlap, 2005. október 27.) Az elnök asszony minden fórumon hangsúlyozta, hogy semmi köze, semmilyen párthoz, „csak a véletlen műve, hogy a Magyar Vizsla... szlogenjei hasonlítanak a Fideszé­­hez.” (idézi: Magyar Narancs, 2005. októ­ber 27.). Horváth Éva előző évben még a Fidesz egyik választókörzetének a vezető­je volt, egyébként pedig a rendkívül aktív Friss Levegőt Polgári Kört vezette, a lapot kiadó szervezet domain nevét pedig ugyanaz a cég tulajdonolta, mint a Fidelitasét. A független hölgy így ripako­­dott rá a Magyar Hírlap újságírójára: „Az a baj magukkal, hogy csak pártokban tudnak gondolkodni, pedig tudomásul kellene venni: a civilek ugyanúgy kampányolhat­nak”. (Joó Hajnalka: Fideszes macera he­lyett Magyar Vizsla, 2005. október 27.) A pártfinanszírozás kifehérítésének egyik akadálya manapság az, hogy a Fidesz nem fogadja el a kampánypénzek ellenőrzésé­nek kiterjesztését a „civil szervezetekre”. Ragaszkodik vizslái függetlenségéhez. A Tárki jelentést készített a 2003 júliusá­ban elindított Sulinet Expressz program­ról. Megállapították, hogy a program beindítása utáni évben a számítógép­használók tábora a hibahatáron belül, legfeljebb egy százalékkal növekedett. Bármennyire fáj ez a pedagógiai prog­resszió híveinek (például nekem), ebben az esetben Magyar Bálinttal szemben a Fidesz kőkonzervatív oktatási műhelyve­zetőjének, Sió Lászlónak volt igaza: „A Sulinet Expresszel hihetetlen összegű közpénzt költött el a tárca úgy, hogy a program valódi célja nem teljesült. Akik igénybe vették a programot, nem szá­mítógépek, hanem kiegészítő és szóra­koztató elektronikai termékek megvásár­lására fordították a támogatást, azaz a te­hetősök szórakozására költötte az állam az adóforintokat.” (Magyar Hírlap, 2005. október 27.) Gyurcsány Ferenc elment Amerikába. Öt­ven perc jutott neki az ifjabb Bushból. Ami sok. Idehaza elmondta, hogy szépen rendbe jött a magyar-amerikai viszony, amit Orbán jól elrontott, mert fontosabb volt neki a honi csőcselék, mint a nemze­ti külérdek. Ezért nem határolódott el a 2001. szeptember 11-re gyalázatos terror­párti nyilatkozattal reagáló Csurka Ist­vántól, amit Washingtonban nagyon rossz néven vettek. Az ellenzék felindult, ha­zugsággal vádolták Gyurcsányt. Erre a Külügyminisztérium nyilvánosságra hoz­ta Orbán washingtoni nagykövetének, Je­szenszky Gézának korabeli kétségbeesett titkos táviratait, melyek egyértelműen bi­zonyították, hogy Gyurcsány (ezúttal) igazat mondott, és azok hazudtak, akik hazugsággal vádolták őt. Fontos, hogy a közvélemény tudja, mikor ki hazudik. De nem ennyire! Ez „tökéletesen abszurd el­járás”, s a külügyminiszternek, ha nem tudta megakadályozni, le kellett volna mondania - írta Mészáros Tamás (Most kéne abbahagyni, Népszava, október 29.), akire, mint fentebb láttuk, egyáltalán nem a kormánnyal szembeni elfogultság jel­lemző. A nagykövetek bizalmas közlései a diplomácia alapeszközei. Ezek nélkül egyetlen kormány sem képes tájékozottan és kompetensen külpolitizálni. Ha egy nagykövet nem lehet biztos benne, hogy a titkos távirata titkos marad, s nem hasz­nálhatja fel egy új kormány visszamenő­leg ellene és kormánya ellen, akkor ez az eszköz többé nem létezik. Hiába mondta Somogyi Ferenc külügyminiszter, hogy „ez a szerencsétlen eset nem ismétlődhet meg”, ki hiszi ezt el neki? És az összes utó­dának? Jeszenszky ugyan elég szánalma­san magyarázgatta, hogy az ő távirata nem is azt jelentette, amit, de abban fel­tétlenül igaza volt, hogy „a táviratok köz­zététele ellehetetlenítené a diplomáciai munkát”. (Magyar Hírlap, 2005. október 27.) A közvélemény már rég elfelejtette ezt a vitát, már rég nem számít, hogy me­lyik oldalon volt egy hazugsággal több, vagy kevesebb, de a nagykövetek, tartok tőle, azóta is ennek a precedensnek az ár­nyékában írják bizalmas jelentéseiket, és a következő kormány nagykövetei is így fogják. 2005-ben is eljött az ’56-os forradalom születésnapja. Áder János feltette a kér­dést, milyen jogon nyitja ki a száját ezen a napon az, aki a forradalom eltiprásában élenjáró Apró Antal unokáját vette felesé­gül... Gyurcsánynak viszont nemcsak arról volt mondanivalója, amit a nagyapósa fél évszázaddal azelőtt levert, hanem arról is, ami még meg sem történt. A szólás szabadsága című műsorban nyilatkozott a kormányfő. A nyilatkozatát délután vették föl, az ellenzéki főbeszéd és a saját beszéde előtt, és este adták le, amikor már mindkettő elhangzott. Krizsó Szilvia múlt időben kérdezett és a kor­mányfő múlt időben beszélt arról, ami a felvétel időpontjában jövő idő volt. Gyurcsány elmondta, hogy az ellenzéki hangvétel késztette őt saját beszédének lerövidítésére. S amikor ezt elmondta, még előtte voltunk a késztetésnek is, a le­rövidítésnek is. A néző átveréséhez kevés egy kormányfő, bűntárs is kell hozzá. Krizsó Szilvia elődjével, a királyi tévéből ebben a hónapban viharos szócsaták után kirúgott Friderikusz Sándorral ez aligha ment volna. Meghalt Eörsi István. A legvirgoncabb ’56-os börtöntöltelék, aki intellektuális kényelmetlenségszeretetben élte végig öröméhes életét. A környezetünk intel­lektuális kényelmét fölborító miértkor­szak és dackorszak bölcsis korunk alko­nyán fedi át egymást. Eörsinél ez az átfe­dés élete végéig eltartott. Hét évtizeden át borogatta föl környezete intellektuális és morális kényelmét. A dac, az intranzi­­gencia, a hajlíthatatlan gerinc a rögesz­­mésedés veszélyével jár. De Eörsit ez a veszély elkerülte. Nála eszmének nem volt esélye rögösödni, mert legkedvesebb és legrégibb eszméit is folyamatosan a kétségek frontvonalában tartotta. Ő an­­­nyira hitetlen Tamás volt, hogy egész éle­tében sebekbe furkálta az összes ujját. Minél kellemetlenebb volt egy igazság minél többek számára, annál jobban ér­dekelte őt, s annál szenvedélyesebben boncolgatta őket. Mindazonáltal a számá­ra kellemetlen igazságok érdekelték a leginkább. Igazán kellemetlen alak volt, és igazán kellemes. Derűs, optimista, ba­rátságos, vicces és empatikus, így aztán, pláne a kellemetlenségéhez képest meg­lehetősen sokan szerettük. Ha a lankadt publicista jó zárást keres egy szöveghez, E. I. önkéntesnél mindig talál valamit, ami éppen oda talál: „E. I. önkéntes 1995. május 19-én egy Mitzuschlag nevű osztrák kisvárosban két egymás mellé függesztett felirat láttán elveszti legendás optimizmusát. A ruhatár használata kötelező. Az itt elhelyezett tárgyakért nem vállalunk felelősséget. Ez is egy epigramma. Úgy érzem az egész világ ebben az állapotban van.” A Magyar Vizsla va­dászni indul Fotó: Móricz Simon Meghalt Eörsi István­Fotó: Bánhalmi János Orbán Viktorról ki­derült, hogy nem több, „csak egy ócska nemzet­áruló”. Ez hiteles jobboldali forrás­ból, az általa párt­fogolt Demokrata című lapból de­rült ki. A magyar-amerikai barátság útján Fotó: MTI

Next