Népszabadság, 2009. december (67. évfolyam, 281-305. szám)

2009-12-22 / 299. szám

2009. DECEMBER 22., KEDD • NÉPSZABADSÁG 12 • Vélemény Csendes diplomácia, összehangolt fellépés Catherine Ashton, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, az Európai Bizottság alelnöke Az Európai Unió huszonhét kormányfője közel egy hónappal ezelőtt megválasztott az unió első külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjévé. A tisztséget a lisszaboni szerződés hozta létre. Ugyanezzel a szerző­déssel új lehetőségek nyílnak meg előttünk arra, hogy egy igazságosabb és a polgárok igényeinek jobban megfelelő Európát hoz­zunk létre. Emellett abban is segítségünk­re lehet, hogy határozottabban és nagyobb egyetértésben tudjunk fellépni a nemzetkö­zi porondon. Az EU jó hírnévnek örvend szerte a vi­lágban. Ez annak köszönhető, hogy nagyra becsüljük a szabadságot és a demokráciát, a jogállamiságot és az emberi jogok tiszte­letét. Már most is meggyőződéssel, őszin­tén beszélünk az előttünk álló nagy kihívá­sokról, legyen szó éghajlatváltozásról, sze­génységről, konfliktusokról vagy a terroriz­musról. Négy kontinensen is sikeres polgá­ri és katonai küldetésben veszünk részt, to­vábbá mi nyújtjuk a világon a legtöbb hu­manitárius segélyt és projektfinanszírozást. Nem utolsósorban pedig félmilliárdos né­pességünkkel gazdasági nagyhatalom va­gyunk. Mégis az a vád ér minket, hogy po­litikai téren nem lépünk fel kellő súllyal. Kettős szerepemben feladatom az, hogy biztosítsam az unió határozottabb és egy­ségesebb fellépését. Hiszek abban, hogy a „csendes diplomácia” sokszor meghozza gyümölcsét. Legelső feladatom a lisszaboni szerző­dés által előirányzott diplomáciai szolgálat kialakítása lesz. Az Európai Külügyi Szol­gálat központja Brüsszelben lesz, ugyanak­kor számos képviseletet tartunk majd fenn szerte a világban. Terveim szerint hálóza­tunk Európa büszkesége lesz, melyre az egész világ csodálattal tekint majd: az unió valamennyi tagországának legtehetsége­sebb embereit fogja foglalkoztatni közös ügyünk érdekében. Az Európai Uniónak ki kell vennie a ré­szét a válságok és a konfliktusok kezelé­séből. Ez egyrészt kötelességünk, mert je­lentős világpolitikai súllyal rendelkezünk, másrészt Európa biztonsága szempontjából is ez az okos politika. Célom az, hogy elő­segítsem az együttműködést, és használ­jam, illetve továbbfejlesszem azokat a vál­ságkezelési mechanizmusokat, amelyekkel az unió rendelkezik. E mechanizmusok, va­lamint a rendelkezésre álló polgári és kato­nai erők továbbfejlesztése elengedhetetlen a sikeres fellépéshez. A Balkán-félszigeten és a Dél-Kauká­­zusban már most is fontos szerepünk van. A Közel-Keleten a folyamatban lévő tevé­kenységre és a párbeszéd ösztönzésére építve az Egyesült Államokkal karöltve tu­dunk fellépni. Afrikában is jelen vagyunk: ott többek között biztonságos átjáró meg­teremtésén dolgozunk Afrika szarva körül, ahol kalóztámadások veszélyeztetik a ten­geri hajózást. Ezt a munkát nélkülözhetet­len kezdeményezések egészítik ki a száraz­földön. Ugyanakkor Afganisztánban is bi­zonyítjuk elkötelezettségünket mind kato­nai jelenlétünkkel, mind oktatási tevékeny­ségünk és a hiányzó infrastruktúra megte­remtése révén. Az Európai Unió finanszí­rozza például az afgán rendőrség több mint felének fizetését. Ezenfelül partnereinkkel együtt továbbra is nyomást gyakorolunk Iránra, hogy betartsa a nukleáris program­ját érintő nemzetközi kötelezettségeit. Törekedni fogok arra is, hogy megerő­sítsük az együttműködést stratégiai part­nereinkkel, köztük az Egyesült Államokkal, Kínával, Oroszországgal, Indiával és Bra­zíliával. Túl kell lépnünk a fennálló véle­ménykülönbségeken, hogy meg tudjunk fe­lelni annak a sok kihívásnak, amely mind­annyiunkat érint. Ez a szemlélet nem jelenti azt, hogy megfeledkeznénk további partne­reinkről - az EU a világ számos országával épített ki kétoldalú kapcsolatokon és meg­állapodásokon alapuló szoros hálózatot. E hálózat, valamint a multilaterális rendszer hasznunkra lesz értékeink megismertetése és érdekeink érvényesítése érdekében. Mindenekelőtt szeretném, ha az unión belül továbbra is nyílt és komoly vita foly­na külpolitikai céljainkról. Munkámat kül­ügyminiszter kollégáimmal, a tagállamok parlamentjeivel és az Európai Parlamenttel együttműködésben fogom végezni. Európa egyik szellemi atyja, Jean Monnet egyszer azt mondta: „Nagyravágyónak mindenki nagyravágyó. A kérdés csak az, mire vágyik az ember: arra, hogy egy tisztséget betölt­­hessen, vagy arra, hogy valamit elérjen.” Én a magam részéről arra vágyom, hogy vala­mit elérhessek: remélem, hogy főképviselői tevékenységemet az elért eredmények fém­jelzik majd. WWW.NOL.HU A babakocsi helyett a nagyvárosban sokkal célszerűbb­nek és boldogítóbb­­nak bizonyult a hor­dozás. Jó minősé­gű ruhák cserélnek gazdát a családi és ismerősi körben, és telik egy-egy már­kás darabra is. (Gyermek érkezésé­re készülve) Gyermek érkezésére készülve Rumbold Éva tanár Jó tudni, mi mennyibe kerül, fontos az ön­­gondoskodás és a pénzügyi tervezés. De ta­lán túl sokat hallani arról, mekkora anyagi teher a gyerek (lásd a Jól fial a bababiznisz című írást, november 7.). És keveset arról, hogy a gyerek mekkora öröm és jóféle belső változás. Sok-sok, munkájában sikeres fiatal párt ismerek, akik szép lakásban élnek, ké­nyelmes autóban utaznak­­ és félnek a gyer­mekvállalással járó anyagi csődtől. Teljesen megértem őket, én is szívesen nyaralok és eszem lazacot, nem akarom puritán élet­módra, kemence melletti nemezmellény­­varrogatásra buzdítani őket. Viszont jó hí­reim vannak, amelyekkel nemigen találko­zunk az ismerősök beszélgetéseiben. Az egyik: egyáltalán nem kerül olyan sokba a gyerek, illetve nem elsősorban pénzbe kerül. A magazinokat lapozgatva azt hihetjük, muszáj megvenni a méregdrá­ga babakocsit, nadrágpelenkát, játékhegyet. Valóságos iparág épült erre, bűntudatkeltő marketingfogásokkal: „Ugye ön is a legjob­bat akarja a gyermekének?” Mi a harmadik babát várjuk. Nemrég belelapoztam egy, a védőnők szakmai támogatásával készült tá­jékoztatóba. Döbbenten vettem észre, hogy nekünk szinte semmink nincs az ott rek­lámozott termékek közül. Nincs elektro­mos hintánk, babakocsink, kiságyunk, ba­baszobánk bababútorral, fali dekorációnk, gyerekülésünk, cumink, cumisüvegünk, sterilizálónk, párásítónk, légzésfigyelőnk, otthoni magzatiszívhang-hallgatónk, ita­tópoharunk, üveges bébiételünk, fagyasz­tott őssejtünk, eldobható pelenkánk, pelen­kaszagtalanító zsákunk, játszószőnyegünk, nem altatunk bárányhimlő és rotavirus el­len, és nem megyünk „babamozira”, ahogy a négydimenziós ultrahangot hívják. Sokan vagy bele sem vágnak, vagy egyetlen gye­rek után megelégelik ezt a költséges her­cehurcát - ez egyébként a demográfiai ka­tasztrófa egyik oka. A többiek meg folya­matos stresszben vannak, hogy mi mindent „megadhatnának a gyerekeiknek”. Szereket, termékeket próbálnak ránk sózni folyton, mert „így működik a piac”, és nyoma sincs a szemléletformálásnak, a józan észnek. Mi két fontos döntést hoztunk meg a gyermekvállalás előtt: nem tartunk autót, és nem veszünk fel semmilyen hitelt. Bár nincs saját ingatlanunk, de döntésünk és a család időnkénti segítsége olyan bizton­ságot ad, amelyben nyugodt szívvel vállal­tunk három gyermeket. Nincs külön gye­rekszobánk, együtt alszunk egy nagy mat­racon. Cumisüveget, tápszert, babaevő­eszközt a gyerekeink nem is láttak. A ba­bakocsi helyett a nagyvárosban sokkal cél­szerűbbnek és boldogítóbbnak bizonyult a hordozás. Jó minőségű ruhák cserélnek gazdát a családi és ismerősi körben, és telik egy-egy márkás darabra is. A három és fél évig tartó eldobható pelenka-hazahurcolás­­ba és szeméttermelésbe nem akartunk be­szállni (most néztem meg egy széles kíná­­latú hipermarketben: a pelenkák darabára 48 és 92 forint között van), helyette korsze­rű, kényelmes, negyven fokon mosható tex­tilpelenkát használunk, és minden erőltetés nélkül biliztetjük is a kisebbet (a módszer­ről lásd: babaabilin.hu). Három-négy jó mi­nőségű természetes szert használunk a ta­karításhoz. Ilyen-olyan elektromos gépünk, így áramfogyasztásunk alig van. E megol­dásokat az élet hozta - és gazdaságosnak is bizonyultak. A második jó hír: a munkaerőpiacról sem okvetlen szorul ki az anya. Én a máso­dik egyetemi szakot fejeztem be baba mel­lett, fordítani meg újságírni kezdtem, és rendszeresen járok érettségiztetni. Tanár­ként - ha visszatérek - sokkal hatékonyabb leszek. Élek a kismamáknak szánt Start Plusz-kártya előnyeivel és a három gyerek után járó adókedvezménnyel is. Mások ak­kor kezdtek azóta is sikeres kisvállalkozás­ba, amikor két-három gyerek után el kel­lett gondolkodniuk a jövőről, és nem akar­tak újból nyolctól négyig dolgozni. WAHM (Working At Home Mothers): a tengeren­túlon bevett szokás, hogy a gyermekneve­lés mellett is végezhető munkába kezde­nek az anyák. Ez a módszer elterjedőben van itthon is (lásd: mamami.hu/forum/ forumdisplay.php/f=43). Az egyik anyu­ka kis szériás üveg ékszereket gyárt, a má­sik natúrkozmetikumokat forgalmaz, a har­madik családi napközit alapított, a negye­dik perinatális (születés körüli) segítő lett. Megtalálták a piaci rést, és lelkesen, önál­lóan dolgoznak a vállalkozásukban. A harmadik: igen, az óvodai hely sok te­lepülésen kevés, a családi napközi drága. De a hasonló gondolkodású szülők szer­vezhetnek spontán, kölcsönös szívesség­nyújtáson alapuló gyermekes kisközössé­geket, hogy ők maguk dolgozni tudjanak. Egészen biztos, hogy mondjuk féltucatnyi gyerek sokkal jobban jár érzelmileg az is­merős anyuka tágas lakásában, házikoszt­ján, és beteg is sokkal ritkábban lesz, mint egy húszfős óvodai csoportban. Végül: a szívből vállalt gyerek, a spon­tánul, gyerekközpontúan nevelt csemete és főleg a többgyerekes életmód kincset érő továbbképzés apának és anyának egyaránt. Odafordulás, lényeglátás, szervezés, találé­konyság - valóságos mesterképzés. Mi va­gyunk a középosztály alja. Nem valószí­nű, hogy gyerekeink mind értékes ingatlant örökölnek, és külföldi egyetemen tanulnak. Viszont mindent megkapnak, ami fontos: időt, élményt, jó levegőt, művelődést, jó­kedvű szülőket. Marabu rajza A felvilágosult, ön­magát progresszív­nak tartó értelmi­ség legfeljebb an­­­nyit hajlandó be­látni, hogy nem áll rendelkezésé­re minden tudás, amivel a jelen prob­lémáit orvosolni lehet. (Lehetünk szaba­don konzervatívok) Lehetünk szabadon konzervatívok Béndek Péter a szerző filozófus, PhD A filozófusok és a tudósok Istennel kap­csolatos belátásaiban mással össze nem hasonlítható jelentősége van annak, hogy mennyire látják saját szakmájuk korlátait. A felvilágosodás és a tudományos haladás alapján álló gondolkodók - akik a tudomá­nyukat folyamatosan bővülő és egyre pon­tosabb ismeretek tárházának tekintik - nem vesznek tudomást Istenről se mint tudomá­nyos elvről, se mint a világi tudományos el­vek korlátjáról. A felvilágosult, önmagát progresszívnak tartó értelmiség legfeljebb annyit hajlandó belátni, hogy nem áll ren­delkezésére minden tudás, amivel a jelen problémáit orvosolni lehet. Azt viszont szilárdan hiszi, hogy a prob­lémák megérthetők, összességükben a sú­lyuk csökkenthető, illetőleg hogy a problé­mák zöme akár teljesen fel is számolható. A progresszív értelmiség azt gondolja, hogy megvan az értelem, az erkölcs és a jóakarat ahhoz, hogy a világ a jelenlegi állapotában - különösképpen a liberális demokráciák adta keretek között - folyamatosan javuló életfeltételekkel szolgáljon az emberi faj számára, ezért tehát csak idő kérdése, hogy mikor köszönt be az Örök Béke kora. Ezzel a hittel szemben áll a konzerva­tív értelmiség felfogása, amely szerint se a szakmánk (a filozófia, a tudomány), se a szakmánk tárgyát képező emberi álla­pot nem írható le értelmesen Isten figyel­men kívül hagyásával. Abból következően, hogy a konzervatív ember nem képes elfo­gult optimizmussal értékelni az emberi faj­ta képességeit, szkeptikus az emberi érte­lem lehetőségeivel és a puszta emberi hu­manitásra alapozott társadalmi jóakarat si­kerességével kapcsolatban, Isten mindig is nyitott opció marad számára. De ha az, ak­kor mindjárt annál több is: valóság. A konzervativizmus a filozófiában nem más, mint a filozófia - az ész és tárgyai - korlátainak felismerése. A konzervatív filo­zófia pedig Istenre mutat, mert egy filozó­fián túli erőt remél a saját határain túl ép­pen azoknak a problémáknak és aggasztó gondoknak a dolgában, amelyekkel önma­ga nem tud mit kezdeni, ám amelyeket neg­ligálni sem akar. Valódi konzervatív filozó­fia éppen ezért nem lehet Isten nélkül. Ami pedig a felvilágosult filozófiát és tu­dományt illeti, azok már régen elérték ön­maguk határait. Már régóta nem képesek megelőlegezni a problémákat és a megol­dásokat, és már régóta csak kezelik az em­beriség gondjait. A világ már régen kisza­badult a megértés és a normák ellenőrzése alól, és ilyen körülmények között a megér­tésére irányuló minden akarat csak részle­ges és torz lehet. A cselekvés mindig a meg­értés előtt jár, a normák folyamatos ostrom alatt állnak és morzsolódnak szét, az indi­viduum megölte a személyiséget. A sza­bad akarat a hordozójából kiszakadt, önálló életre kelt masinériaként töri-zúzza a még felismerhető világot. Három példa az anti­­nómikussá romlott emberi helyzetre: a gén­­technológia és a befektetési bankok fölötti kontroll lehetetlensége, az igazságosság el­vének lehetetlensége, valamint a termelés és a fogyasztás alapjainak összeegyeztethe­­tetlensége. A felvilágosult értelmiségnek már remé­nye sincs, hogy „fogást találjon” a szabad akaraton, de még úgy tesz, mintha remény­kedne: ahogy a múltban, úgy a jövőben is igaz lesz, hogy a problémákkal lépést tar­tanak majd a megoldásaik, hogy az embe­ri értelem újra és újra diadalt fog aratni, és visszaveszi a kontrollt az akarat felett. Ez azonban a problémák teljes meg nem érté­séről árulkodik. Azok a problémák, amikről úgy tudni, megoldották őket, sose jutottak el a megoldásig, de új problémákat generál­tak, vagy más régi problémákkal keveredve olyan szörnyszülötteket hoztak létre, ame­lyeknek már a leírása is hibás. A tudomá­nyos és filozófiai ész egyre tökéletesebben veszítette el közösségét a világgal, amely­ben élt, általuk maga az emberi ész idegene­tlen el a világtól és önmagától, hogy végül eljussunk oda, ahol most tartunk: csak az önáltatás maradt azzal kapcsolatban, hogy urai vagyunk a helyzetnek, a legadekvátabb állapot pedig a reménytelenség. A kétségbeesés teremt hitet ilyen körül­mények között, hogy az egy újfajta embe­ri észnek legyen a szülője, amely visszata­lál Istenhez és a természet törvényeihez. Ha progresszív barátaink, akik nem látják a „társiatlan társiasság” tragédiáját (a magán­érdek és a közjó konfliktusának feloldhatat­lanságát), akik nem látják a modern filozó­fiák funkciótlanságát és kudarcosságát, akik nem látják a legújabb társadalomelméletek körbeforgó természetét és a napjainkra tel­jessé vált kiszáradását, akik nem látják a „fejlett” világ elszakadását minden mara­dék eszményétől, és mindent összevetve nem látják a racionálisan belátható elmélet és a gyakorlat összeférhetetlenségét - ha te­hát ezek a barátaink hajlandóak volnának a saját elméleteiket kitenni a puszta ráció lak­muszpapírjának - nos, az valódi megváltás volna az emberiség számára. Ez azonban már politikai, ha nem egye­nesen egzisztenciális bátorságra vallana. Egy elmélet vagy kultúra kudarcosságát felismerni követel ugyan némi erudíciót, de azért nem is lehetetlen. Sokkal nagyobb erőfeszítés a kudarcot bevallani. És a dol­gok - köztük a modernség kudarcosságá­nak elismerése - itt akadnak el. A tét nagy. De a gyávaság legalább akkora.

Next