Népszabadság, 2009. december (67. évfolyam, 281-305. szám)
2009-12-22 / 299. szám
2009. DECEMBER 22., KEDD • NÉPSZABADSÁG 12 • Vélemény Csendes diplomácia, összehangolt fellépés Catherine Ashton, az EU külügyi és biztonságpolitikai főképviselője, az Európai Bizottság alelnöke Az Európai Unió huszonhét kormányfője közel egy hónappal ezelőtt megválasztott az unió első külügyi és biztonságpolitikai főképviselőjévé. A tisztséget a lisszaboni szerződés hozta létre. Ugyanezzel a szerződéssel új lehetőségek nyílnak meg előttünk arra, hogy egy igazságosabb és a polgárok igényeinek jobban megfelelő Európát hozzunk létre. Emellett abban is segítségünkre lehet, hogy határozottabban és nagyobb egyetértésben tudjunk fellépni a nemzetközi porondon. Az EU jó hírnévnek örvend szerte a világban. Ez annak köszönhető, hogy nagyra becsüljük a szabadságot és a demokráciát, a jogállamiságot és az emberi jogok tiszteletét. Már most is meggyőződéssel, őszintén beszélünk az előttünk álló nagy kihívásokról, legyen szó éghajlatváltozásról, szegénységről, konfliktusokról vagy a terrorizmusról. Négy kontinensen is sikeres polgári és katonai küldetésben veszünk részt, továbbá mi nyújtjuk a világon a legtöbb humanitárius segélyt és projektfinanszírozást. Nem utolsósorban pedig félmilliárdos népességünkkel gazdasági nagyhatalom vagyunk. Mégis az a vád ér minket, hogy politikai téren nem lépünk fel kellő súllyal. Kettős szerepemben feladatom az, hogy biztosítsam az unió határozottabb és egységesebb fellépését. Hiszek abban, hogy a „csendes diplomácia” sokszor meghozza gyümölcsét. Legelső feladatom a lisszaboni szerződés által előirányzott diplomáciai szolgálat kialakítása lesz. Az Európai Külügyi Szolgálat központja Brüsszelben lesz, ugyanakkor számos képviseletet tartunk majd fenn szerte a világban. Terveim szerint hálózatunk Európa büszkesége lesz, melyre az egész világ csodálattal tekint majd: az unió valamennyi tagországának legtehetségesebb embereit fogja foglalkoztatni közös ügyünk érdekében. Az Európai Uniónak ki kell vennie a részét a válságok és a konfliktusok kezeléséből. Ez egyrészt kötelességünk, mert jelentős világpolitikai súllyal rendelkezünk, másrészt Európa biztonsága szempontjából is ez az okos politika. Célom az, hogy elősegítsem az együttműködést, és használjam, illetve továbbfejlesszem azokat a válságkezelési mechanizmusokat, amelyekkel az unió rendelkezik. E mechanizmusok, valamint a rendelkezésre álló polgári és katonai erők továbbfejlesztése elengedhetetlen a sikeres fellépéshez. A Balkán-félszigeten és a Dél-Kaukázusban már most is fontos szerepünk van. A Közel-Keleten a folyamatban lévő tevékenységre és a párbeszéd ösztönzésére építve az Egyesült Államokkal karöltve tudunk fellépni. Afrikában is jelen vagyunk: ott többek között biztonságos átjáró megteremtésén dolgozunk Afrika szarva körül, ahol kalóztámadások veszélyeztetik a tengeri hajózást. Ezt a munkát nélkülözhetetlen kezdeményezések egészítik ki a szárazföldön. Ugyanakkor Afganisztánban is bizonyítjuk elkötelezettségünket mind katonai jelenlétünkkel, mind oktatási tevékenységünk és a hiányzó infrastruktúra megteremtése révén. Az Európai Unió finanszírozza például az afgán rendőrség több mint felének fizetését. Ezenfelül partnereinkkel együtt továbbra is nyomást gyakorolunk Iránra, hogy betartsa a nukleáris programját érintő nemzetközi kötelezettségeit. Törekedni fogok arra is, hogy megerősítsük az együttműködést stratégiai partnereinkkel, köztük az Egyesült Államokkal, Kínával, Oroszországgal, Indiával és Brazíliával. Túl kell lépnünk a fennálló véleménykülönbségeken, hogy meg tudjunk felelni annak a sok kihívásnak, amely mindannyiunkat érint. Ez a szemlélet nem jelenti azt, hogy megfeledkeznénk további partnereinkről - az EU a világ számos országával épített ki kétoldalú kapcsolatokon és megállapodásokon alapuló szoros hálózatot. E hálózat, valamint a multilaterális rendszer hasznunkra lesz értékeink megismertetése és érdekeink érvényesítése érdekében. Mindenekelőtt szeretném, ha az unión belül továbbra is nyílt és komoly vita folyna külpolitikai céljainkról. Munkámat külügyminiszter kollégáimmal, a tagállamok parlamentjeivel és az Európai Parlamenttel együttműködésben fogom végezni. Európa egyik szellemi atyja, Jean Monnet egyszer azt mondta: „Nagyravágyónak mindenki nagyravágyó. A kérdés csak az, mire vágyik az ember: arra, hogy egy tisztséget betölthessen, vagy arra, hogy valamit elérjen.” Én a magam részéről arra vágyom, hogy valamit elérhessek: remélem, hogy főképviselői tevékenységemet az elért eredmények fémjelzik majd. WWW.NOL.HU A babakocsi helyett a nagyvárosban sokkal célszerűbbnek és boldogítóbbnak bizonyult a hordozás. Jó minőségű ruhák cserélnek gazdát a családi és ismerősi körben, és telik egy-egy márkás darabra is. (Gyermek érkezésére készülve) Gyermek érkezésére készülve Rumbold Éva tanár Jó tudni, mi mennyibe kerül, fontos az öngondoskodás és a pénzügyi tervezés. De talán túl sokat hallani arról, mekkora anyagi teher a gyerek (lásd a Jól fial a bababiznisz című írást, november 7.). És keveset arról, hogy a gyerek mekkora öröm és jóféle belső változás. Sok-sok, munkájában sikeres fiatal párt ismerek, akik szép lakásban élnek, kényelmes autóban utaznak és félnek a gyermekvállalással járó anyagi csődtől. Teljesen megértem őket, én is szívesen nyaralok és eszem lazacot, nem akarom puritán életmódra, kemence melletti nemezmellényvarrogatásra buzdítani őket. Viszont jó híreim vannak, amelyekkel nemigen találkozunk az ismerősök beszélgetéseiben. Az egyik: egyáltalán nem kerül olyan sokba a gyerek, illetve nem elsősorban pénzbe kerül. A magazinokat lapozgatva azt hihetjük, muszáj megvenni a méregdrága babakocsit, nadrágpelenkát, játékhegyet. Valóságos iparág épült erre, bűntudatkeltő marketingfogásokkal: „Ugye ön is a legjobbat akarja a gyermekének?” Mi a harmadik babát várjuk. Nemrég belelapoztam egy, a védőnők szakmai támogatásával készült tájékoztatóba. Döbbenten vettem észre, hogy nekünk szinte semmink nincs az ott reklámozott termékek közül. Nincs elektromos hintánk, babakocsink, kiságyunk, babaszobánk bababútorral, fali dekorációnk, gyerekülésünk, cumink, cumisüvegünk, sterilizálónk, párásítónk, légzésfigyelőnk, otthoni magzatiszívhang-hallgatónk, itatópoharunk, üveges bébiételünk, fagyasztott őssejtünk, eldobható pelenkánk, pelenkaszagtalanító zsákunk, játszószőnyegünk, nem altatunk bárányhimlő és rotavirus ellen, és nem megyünk „babamozira”, ahogy a négydimenziós ultrahangot hívják. Sokan vagy bele sem vágnak, vagy egyetlen gyerek után megelégelik ezt a költséges hercehurcát - ez egyébként a demográfiai katasztrófa egyik oka. A többiek meg folyamatos stresszben vannak, hogy mi mindent „megadhatnának a gyerekeiknek”. Szereket, termékeket próbálnak ránk sózni folyton, mert „így működik a piac”, és nyoma sincs a szemléletformálásnak, a józan észnek. Mi két fontos döntést hoztunk meg a gyermekvállalás előtt: nem tartunk autót, és nem veszünk fel semmilyen hitelt. Bár nincs saját ingatlanunk, de döntésünk és a család időnkénti segítsége olyan biztonságot ad, amelyben nyugodt szívvel vállaltunk három gyermeket. Nincs külön gyerekszobánk, együtt alszunk egy nagy matracon. Cumisüveget, tápszert, babaevőeszközt a gyerekeink nem is láttak. A babakocsi helyett a nagyvárosban sokkal célszerűbbnek és boldogítóbbnak bizonyult a hordozás. Jó minőségű ruhák cserélnek gazdát a családi és ismerősi körben, és telik egy-egy márkás darabra is. A három és fél évig tartó eldobható pelenka-hazahurcolásba és szeméttermelésbe nem akartunk beszállni (most néztem meg egy széles kínálatú hipermarketben: a pelenkák darabára 48 és 92 forint között van), helyette korszerű, kényelmes, negyven fokon mosható textilpelenkát használunk, és minden erőltetés nélkül biliztetjük is a kisebbet (a módszerről lásd: babaabilin.hu). Három-négy jó minőségű természetes szert használunk a takarításhoz. Ilyen-olyan elektromos gépünk, így áramfogyasztásunk alig van. E megoldásokat az élet hozta - és gazdaságosnak is bizonyultak. A második jó hír: a munkaerőpiacról sem okvetlen szorul ki az anya. Én a második egyetemi szakot fejeztem be baba mellett, fordítani meg újságírni kezdtem, és rendszeresen járok érettségiztetni. Tanárként - ha visszatérek - sokkal hatékonyabb leszek. Élek a kismamáknak szánt Start Plusz-kártya előnyeivel és a három gyerek után járó adókedvezménnyel is. Mások akkor kezdtek azóta is sikeres kisvállalkozásba, amikor két-három gyerek után el kellett gondolkodniuk a jövőről, és nem akartak újból nyolctól négyig dolgozni. WAHM (Working At Home Mothers): a tengerentúlon bevett szokás, hogy a gyermeknevelés mellett is végezhető munkába kezdenek az anyák. Ez a módszer elterjedőben van itthon is (lásd: mamami.hu/forum/ forumdisplay.php/f=43). Az egyik anyuka kis szériás üveg ékszereket gyárt, a másik natúrkozmetikumokat forgalmaz, a harmadik családi napközit alapított, a negyedik perinatális (születés körüli) segítő lett. Megtalálták a piaci rést, és lelkesen, önállóan dolgoznak a vállalkozásukban. A harmadik: igen, az óvodai hely sok településen kevés, a családi napközi drága. De a hasonló gondolkodású szülők szervezhetnek spontán, kölcsönös szívességnyújtáson alapuló gyermekes kisközösségeket, hogy ők maguk dolgozni tudjanak. Egészen biztos, hogy mondjuk féltucatnyi gyerek sokkal jobban jár érzelmileg az ismerős anyuka tágas lakásában, házikosztján, és beteg is sokkal ritkábban lesz, mint egy húszfős óvodai csoportban. Végül: a szívből vállalt gyerek, a spontánul, gyerekközpontúan nevelt csemete és főleg a többgyerekes életmód kincset érő továbbképzés apának és anyának egyaránt. Odafordulás, lényeglátás, szervezés, találékonyság - valóságos mesterképzés. Mi vagyunk a középosztály alja. Nem valószínű, hogy gyerekeink mind értékes ingatlant örökölnek, és külföldi egyetemen tanulnak. Viszont mindent megkapnak, ami fontos: időt, élményt, jó levegőt, művelődést, jókedvű szülőket. Marabu rajza A felvilágosult, önmagát progresszívnak tartó értelmiség legfeljebb annyit hajlandó belátni, hogy nem áll rendelkezésére minden tudás, amivel a jelen problémáit orvosolni lehet. (Lehetünk szabadon konzervatívok) Lehetünk szabadon konzervatívok Béndek Péter a szerző filozófus, PhD A filozófusok és a tudósok Istennel kapcsolatos belátásaiban mással össze nem hasonlítható jelentősége van annak, hogy mennyire látják saját szakmájuk korlátait. A felvilágosodás és a tudományos haladás alapján álló gondolkodók - akik a tudományukat folyamatosan bővülő és egyre pontosabb ismeretek tárházának tekintik - nem vesznek tudomást Istenről se mint tudományos elvről, se mint a világi tudományos elvek korlátjáról. A felvilágosult, önmagát progresszívnak tartó értelmiség legfeljebb annyit hajlandó belátni, hogy nem áll rendelkezésére minden tudás, amivel a jelen problémáit orvosolni lehet. Azt viszont szilárdan hiszi, hogy a problémák megérthetők, összességükben a súlyuk csökkenthető, illetőleg hogy a problémák zöme akár teljesen fel is számolható. A progresszív értelmiség azt gondolja, hogy megvan az értelem, az erkölcs és a jóakarat ahhoz, hogy a világ a jelenlegi állapotában - különösképpen a liberális demokráciák adta keretek között - folyamatosan javuló életfeltételekkel szolgáljon az emberi faj számára, ezért tehát csak idő kérdése, hogy mikor köszönt be az Örök Béke kora. Ezzel a hittel szemben áll a konzervatív értelmiség felfogása, amely szerint se a szakmánk (a filozófia, a tudomány), se a szakmánk tárgyát képező emberi állapot nem írható le értelmesen Isten figyelmen kívül hagyásával. Abból következően, hogy a konzervatív ember nem képes elfogult optimizmussal értékelni az emberi fajta képességeit, szkeptikus az emberi értelem lehetőségeivel és a puszta emberi humanitásra alapozott társadalmi jóakarat sikerességével kapcsolatban, Isten mindig is nyitott opció marad számára. De ha az, akkor mindjárt annál több is: valóság. A konzervativizmus a filozófiában nem más, mint a filozófia - az ész és tárgyai - korlátainak felismerése. A konzervatív filozófia pedig Istenre mutat, mert egy filozófián túli erőt remél a saját határain túl éppen azoknak a problémáknak és aggasztó gondoknak a dolgában, amelyekkel önmaga nem tud mit kezdeni, ám amelyeket negligálni sem akar. Valódi konzervatív filozófia éppen ezért nem lehet Isten nélkül. Ami pedig a felvilágosult filozófiát és tudományt illeti, azok már régen elérték önmaguk határait. Már régóta nem képesek megelőlegezni a problémákat és a megoldásokat, és már régóta csak kezelik az emberiség gondjait. A világ már régen kiszabadult a megértés és a normák ellenőrzése alól, és ilyen körülmények között a megértésére irányuló minden akarat csak részleges és torz lehet. A cselekvés mindig a megértés előtt jár, a normák folyamatos ostrom alatt állnak és morzsolódnak szét, az individuum megölte a személyiséget. A szabad akarat a hordozójából kiszakadt, önálló életre kelt masinériaként töri-zúzza a még felismerhető világot. Három példa az antinómikussá romlott emberi helyzetre: a géntechnológia és a befektetési bankok fölötti kontroll lehetetlensége, az igazságosság elvének lehetetlensége, valamint a termelés és a fogyasztás alapjainak összeegyeztethetetlensége. A felvilágosult értelmiségnek már reménye sincs, hogy „fogást találjon” a szabad akaraton, de még úgy tesz, mintha reménykedne: ahogy a múltban, úgy a jövőben is igaz lesz, hogy a problémákkal lépést tartanak majd a megoldásaik, hogy az emberi értelem újra és újra diadalt fog aratni, és visszaveszi a kontrollt az akarat felett. Ez azonban a problémák teljes meg nem értéséről árulkodik. Azok a problémák, amikről úgy tudni, megoldották őket, sose jutottak el a megoldásig, de új problémákat generáltak, vagy más régi problémákkal keveredve olyan szörnyszülötteket hoztak létre, amelyeknek már a leírása is hibás. A tudományos és filozófiai ész egyre tökéletesebben veszítette el közösségét a világgal, amelyben élt, általuk maga az emberi ész idegenetlen el a világtól és önmagától, hogy végül eljussunk oda, ahol most tartunk: csak az önáltatás maradt azzal kapcsolatban, hogy urai vagyunk a helyzetnek, a legadekvátabb állapot pedig a reménytelenség. A kétségbeesés teremt hitet ilyen körülmények között, hogy az egy újfajta emberi észnek legyen a szülője, amely visszatalál Istenhez és a természet törvényeihez. Ha progresszív barátaink, akik nem látják a „társiatlan társiasság” tragédiáját (a magánérdek és a közjó konfliktusának feloldhatatlanságát), akik nem látják a modern filozófiák funkciótlanságát és kudarcosságát, akik nem látják a legújabb társadalomelméletek körbeforgó természetét és a napjainkra teljessé vált kiszáradását, akik nem látják a „fejlett” világ elszakadását minden maradék eszményétől, és mindent összevetve nem látják a racionálisan belátható elmélet és a gyakorlat összeférhetetlenségét - ha tehát ezek a barátaink hajlandóak volnának a saját elméleteiket kitenni a puszta ráció lakmuszpapírjának - nos, az valódi megváltás volna az emberiség számára. Ez azonban már politikai, ha nem egyenesen egzisztenciális bátorságra vallana. Egy elmélet vagy kultúra kudarcosságát felismerni követel ugyan némi erudíciót, de azért nem is lehetetlen. Sokkal nagyobb erőfeszítés a kudarcot bevallani. És a dolgok - köztük a modernség kudarcosságának elismerése - itt akadnak el. A tét nagy. De a gyávaság legalább akkora.