Népszabadság, 2009. december (67. évfolyam, 281-305. szám)

2009-12-19 / 297. szám

2009. DECEMBER 19., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 12 • Hétvége Bhopal és a tücsök ciripelése . Szász Balázs és mielőtt megérkeznék, már belépek Bhopal ár­nyékába. Starszi állomá­son éppen egy fiatal ké­mikus, Rohit ül le mel­lém a vagonban. A szokásos kérdések után persze előkerül az is, mit is kere­sek én itt. - Adam, a gáztragédia! Igen, a metál­­izocianát - MIC - okozhat lélegzési prob­lémákat, bőrirritációt, vakságot. Halálos - mondja. - Génről génre vándorol. Kérdezném, ezt hogy értsem, de ek­kor érkezik be a vonat, az egész állomás feléled a déli nagy melegben. Rohit el­tűnik. Az India szívében fekvő Bhopal volt a helyszíne a világ eddigi legnagyobb ipa­ri tragédiájának. Huszonöt éve, egy de­cemberi hajnalon a Union Carbide cég üzemében egy lyukas cső révén víz ke­rült a 61o-es tartályba, amelyben 42 ton­na metil-izocianátot tároltak. A bekövet­kező láncreakció során óriási mennyisé­gű gáz került a levegőbe, amelyet a keleti szél az üzem melletti, sűrűn lakott Atal- Ajub Nagar negyed felé terelt. A beszá­molók földi poklot említenek - égető ér­zés a tüdőben, vakság, hányás, köhögési rohamok, fulladás. Tízezrek menekültek, amerre láttak. A számok szédítőek, de a köztük tátongó szakadék az, ami döbbe­netes: a kormány 15 ezer, a segélyszer­vezetek 25 ezer, a katasztrófa következ­tében máig elhunyt emberről beszélnek. Tízezer ide vagy oda... A vonat dombokon halad felfelé. Bhopal a Malva-fennsíkon fekszik, nagy, zöld erdő­ségek veszik körül, kanyonokon és pla­tókon haladunk át. Nem messze van Sze­­oni, itt született Maugli, ez a különös táj ihlette Kiplinget A dzsungel könyvének megírására. Egy kéregető vonszolja magát végig a vonaton, égési sérüléseit mutogatja - ő is áldozat? A város határában, a mezőn egy ember bambulja a körötte félkaréj­ban álló gémeket. Azok visszanéznek rá. Mögöttük nagy lakóházak, Kelet-Európát idézik, csak a házak tetején rozsdásodó víztartályok árulkodnak az utánozhatat­lan indiai enyészet jeleivel. A bhopali üzem lezárt területét azóta 24 monszun verte, áztatta a mérget a föld­be, néhányan, akik jártak bent, rozsdáso­dó, méreggel teli tartályokról számolnak be. A Greenpeace tíz éve megvizsgálta az üzemben talajvizet, és riasztó értékeket talált - a megengedett higanyháttérérték hatmilliószorosát. Atal-Ajub Nagar kútja­­iban a szén-tetrakloridszint a megenge­dett 682-szerese volt. Becslések szerint mára ez az érték az akkorinak a hétszere­sére emelkedett. Ezt a vizet isszák a helyi­ek, ebben fürdenek, és ahogy Indra Szin­­ha, a tragédiáról könyvet megjelentetett író fogalmazott: lassan és intim módon mérgeződnek meg. Az indiai kormány nem ismeri el a veszélyt, a Union Carbi­­de-ot azóta megvásárolta a Dow Chemi­cals, amely mossa kezeit. Teheti, hiszen az ország vezetése és a korrupt politiku­sok mindent megtesznek az Egyesült Ál­lamok és a pénz kegyeiért. A perek áll­nak. Az állomáson mindent ellepnek a legyek, és azonnal feltűnik: ez itt még Indiában is roppant mocskos városnak számít. Nem tudom eldöntetni: a hely tényleg ilyen si­ralmas, vagy csak én látom annak? Ekkor jön oda hozzám két diák, nagy szemek­kel, örülnek, hogy végre élőben gyakorol­hatják angoltudásukat. O, a gáztragédia, mondják szinkronban, de másról beszél­getnének inkább - még meg sem szület­tek a tragédia idején. Onnan tudnak csak róla, hogy előző nap volt a 25. évforduló­ja, tömegtüntetéssel, sztrájkkal. Jobb is, hogy egy napot késtem. Ekkor határozom el: nem a tragédiáról írok majd, hanem a városról. Egy közeli hotelbe vitetem magam. A re­cepciónál a fejem fölött lassan kavarja az állott levegőt egy ventilátor. A hatalmas termetű tulajdonos egy kanapén terpesz­kedik, egy embere masszírozza. Amikor megtudja, milyen okból vagyok itt, félig kinyitja a szemét. - Itt van közel - mondja. Mosolyog, tudja, hogy ráharaptam, ma este nála szállok meg. Amikor leülök kitölteni a regisztrációs papírt, még odalöki. - Ő is a gáztragédia áldozata - és a masszőr felé bök. - Meghalt a felesége, a fia, ő maga is beteg. Tüdő - mondja, és tágra nyitja a szemét. A „masszőrre” nézek, szomorú csend veszi körül, ahogyan dolgozik. Amikor megszólítom, a mellkasomat fürkészi, csak rövid időre tekint a szemembe. - Megkérdezné tőle, elmondaná-e a történetét? - kérdem a tulajtól. - Na, mondd el, mi volt! - lök egyet az emberen, de leállítom. - Inkább azt mondja el, kapott-e vala­milyen kártérítést? - Huszonötezret - mondja a tulaj. - Rúpiát? - kérdem, a nagyjából száz­ezer forintnyi összeg felett hitetlen­­kedve. - Igen - mondja a főnök, és felveszi ál­ságosan együttérző álarcát. - Gyógysze­reket kell vennie, asztmára. Havonta ezer rúpiáért­­ tartja magánál a szót, míg az ember némán, lassan masszírozza. - Hogyan fizeti ki? - kérdezem az em­bertől. - Masszázs és borotválás - mondja an­golul, és egy pillanatra sem áll meg. - A-ku-pres­-szú-ra - szótagolja a fő­nök. Később látom a masszőrt, amint az ut­cán a szomszéd boltos hájas testét pró­bálja „összegyúrni”. Huszonötezer rúpia - egyéves kezelés-Az 1984-es bhopali katasztrófa egyik gyermekáldozatá­nak fényképét tart­ják egy újdelhi de­monstráció résztve­vői. A gyermek fény­képét Pablo Bartho­lomew indiai fotós készítette, és 1984- ben elnyerte vele a World Press Photo fődíját. Fotó: AFP Az India szívében fekvő Bhopal volt a helyszíne a világ eddigi legnagyobb ipari tragédiájának. Huszonöt éve, egy decemberi hajna­lon a Union Carbide cég üzemében egy lyukas cső révén víz került a 610-es tar­tályba, amelyben 42 tonna metálizo­­cianátot tároltak, de elegendő. Az indiai állam emellett tízévente újabb huszonötezret ad a káro­sultaknak. Pedig a cég hibás volt: nem fo­gadták el az állam által korábban kijelölt, a várostól távolabb fekvő területet, minő­­ségkontroll szinte nem is létezett, a mér­geket földbe ásott medencében tárolták a Nyugaton előírt acéltartályok helyett. Ami leginkább felháborító, az a kettős mérce, amellyel a Nyugatot és Indiát ke­zelték. Bhopalban olyan rovarirtót gyár­tottak, amit az Egyesült Államokban rég betiltottak. Összességében pedig a több tízezer érintett annyi kártalanítást ka­pott, amennyit maga a Union Carbide az Erin Brockovich című film révén híressé vált amerikai tragédiában fizetett ki két­száz károsult családnak. Másnap hajnalban az Atal-Ajab Nagar negyedbe indulok. Az apró téglaházakból ítélve a hely valahol a nyomor- és a sze­génynegyed között félúton lehet. A gyer­mekek az utcán végzik el dolgukat, még­is, tiszta, takaros porták között haladunk. Balra a Union Car­­bide-üzem terüle­tét övező nagy, fe­hér fal, tele felira­tokkal. „25 év iga­zságtalanság, 25 év szenvedés” - hatal­mas betűkkel. Megkérem a rik­sasofőrt, várjon meg, míg körbené­zek. A szűk utcákon mindenki üres kö­csögökkel, kannák­kal lépdel - a haj­nali vízhordás ideje ez. Néhány helyen a kormány kiépítette a vezetékes ivóvíz­rendszert, de ezrek isszák továbbra is a mérgezett vizet. Itt és más, közeli ne­gyedekben a bete­gen született gyer­mekek aránya tíz­szerese az indiai, egyébként is ma­gas átlagnak. Pusz­tít, az „intim mér­gezés”. A gyárterület egyik nyitott kapuján egy ember jön ki.­­ Engedély nélkül tilos a bemenet - mondja, majd hátra sem pillantva megy tovább. Belépek a hatalmas zöld terület­re. Az üzem nem látszik innen, a fák alatti hajnali párán át rőzsegyűjtő alakok szű­rődnek át. Odébb tehén legel. Egy sarokban teázó. Meginnék a helyi­ekkel egy teát, készüljön akár mérgezett vízből is. Meghívom a sofőrt is, de az tün­tetőleg a riksában marad. - Ezek szegény emberek - mormogja. A szemben lévő asztalnál férfi ül, asztmati­kusan köhög. Megkapom a teát, a legjobb, amit mostani utamon Indiában kóstoltam. Megiszom és rendelek még egyet. „Csöndben ne lépj az éjszakába át. Dúlj­­jnkj, ha megszakad a napvilág” - olvastam Dylan Thomas két sorát az üzem falán. A vonaton, Dél felé nem tudok elszakadni a várostól, ahol tízezer élet csupán a plusz­mínusz hordaléka. Arundhati Roy, a neves indiai írónő nemrég új könyvvel jelent meg, Tücskö­ket hallgatva címmel. A riportokból ös­­­szeállított kötet címe magyarázat: szíve­sen hallgatná a tücskök ciripelését - így Roy -, de amíg a hazájában ilyen igazság­talanságok történnek, egyszerűen nem teheti meg. Igen ám, de Bhopalban is szólnak a tücskök, a masszőr pedig járja a hotel környékét, és szomorúságát ujjain át ad­ja ki magából. El. A vonaton Rodzsittal, a bhopáli tévé­hír­adónál dolgozó fiatal kameramannal be­szélgetek. Szülei a tragédia napján es­küdtek. Éjfél után vacsoráztak a vendé­gek, amikor elhangzott a riadó. Menekül­tek, szörnyű volt, mondja, de túlélték - igaz, az apja azóta egy kicsit asztmás. Egy kicsit.­­ Tudja, Indiában rövid a memóriánk. Az évforduló napján minden Bhopalról szólt. Aztán, másnap huss! Ennyi. Nem tudom eldönteni: az-e a hazug­ság, ha megy tovább az élet Bhopal után, vagy ha nem? Hallgathatjuk-e a tücskök ciripelését? A válasz talán igen. De előbb el kell mondanom, hogyan történt. A brutali­tást, a szomorú masszőrt, a remek teát és a ciripelő tücsköket. Bhopal, 2009. december Jelentős egészségügyi és környezeti károsodásokat okozó vegyi szennyezések WWW.NOL.HU

Next