Népszabadság, 2010. január (68. évfolyam, 1-25. szám)

2010-01-16 / 13. szám

2010. JANUÁR 16., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 12 • Hétvége www.nol.hu A nagyi randira megy Doros Judit Két éve vesztette el feleségét az egyik Bács-Kiskun megyei kisvárosban élő K. Árpád. A hetvenkét éves, nyugdíjas ka­tonatiszt ötven évig élt házasságban. Azt mondja: voltak ugyan összezördülések kö­zöttük, de tisztességgel felnevelték három gyermeküket, mindegyik a saját lábára állt, már nem szorulnak támogatásra. Az idős úr kiegyensúlyozott anyagi körülmények között él a saját lakásában, van nyugdíja, az egészsége rendben van, így akár elége­dettnek is mondhatná magát - ha nem nyo­masztaná a magány.­­ Az a legrosszabb, hogy nincs kivel megbeszélnem a dolgokat - mondja. Ko­rábban a feleségével mindent megvitattak, akár azt, hogy mit főzzenek ebédre, akár azt, hogy milyen volt a tévéműsor, vagy azt, hogy mire mennyit költsenek. Retten­tően hiányzik neki, hogy egész nap nincs kihez szólnia. Bekapcsolja a rádiót, hogy ne legyen olyan nagy a csend, de az nem helyettesítheti a valódi beszélgetést. K. Árpád ezért nemrég úgy döntött, kapcsolatot keres korban hozzáillő höl­gyekkel, akikkel randevúzhat, sétálgathat, pótolhatja valamelyest azt az űrt, amit a fe­lesége halála okozott számára. - Nincs lelkiismeret-furdalásom a dön­tés miatt, tudom, hogy a nejem is egyetér­tene ezzel, és nem haragudna rám - ma­gyarázza az idős férfi, aki csendben hoz­záteszi: nem akar újra megnősülni, bár azt sem zárja ki, hogy ha valódi társra lelne, azzal még összekötné az életét. Csakhogy a randevúzás nehezebben megy, mint gondolta. - Először a feleségem egyik egyedül élő barátnőjét hívtam fel, s csak annyit kér­tem, üljünk le egy kicsit beszélgetni. A te­lefonban úgy tűnt, örül nekem, meg is be­széltünk egy időpontot, de aztán két nap­pal előtte felhívott, és lemondta. Ezt azzal magyarázta, hogy a gyerekei lebeszélték a találkozóról, mert „az ő korában már nem illik randevúzgatni”. A nyugdíjas katonatiszt ezután az uszo­dában próbálkozott ismerkedni, ahová he­tente háromszor jár. Szóba elegyedett né­hány asszonnyal, de amikor felvetette, hogy esetleg uszodán kívül is találkozza­nak, rendre elutasító választ kapott. Az egyik nyugdíjasklubban aztán meg­ismerkedett egy özvegyasszonnyal, akivel mindjárt az elején megtalálta a közös han­got. Hasonló volt az érdeklődési körük, mindketten szerettek kertészkedni, és ki­derült, hogy a tévében is ugyanazokat a so­rozatokat nézik szívesen. A klubfoglalko­zásokat hetente egyszer tartották, így ott rendszeresen összefutottak. Az intézmény falain kívül azonban nem találkoztak. Az asszony arra hivatkozott, hogy neki délutá­nonként és hétvégén az unokákra kell vi­gyázni egyedül élő lányának. A férfi próbálta „fellázítani” a nagyma­mát, hogy ne fogadja el ezt a helyzetet, hi­szen neki is van saját élete, eleget dolgozott már a gyerekeiért, igenis „jár neki” a saját boldogsága, de a kapcsolatuk végül kudarc­ba fulladt. A nagyi azt mondta, a lánya még fiatal, számára pedig fontosabb, hogy az ő élete rendeződjön, és nem akar összetűzés­be kerülni a családjával amiatt, hogy esetleg nem segít ellátni az unokákat. Csak a rokon segíthet­ ­ A fiatalok önzőek, csak magukra gondol­nak, s úgy vélik, ha valaki nyugdíjba ment, az aktív élete már be is fejeződött, onnan­tól nincs más szerepe, mint hogy afféle mindenesként - ha kell, ügyintézőként, ha kell, gyerekfelügyelőként - működjön köz­re a család ügyes-bajos dolgainak rende­zésében, s mindig legyen készenlétben - osztja meg velem a véleményét az egyik Tévedés azt hinni, hogy a nagymamá­nak nem szorul ös­­­sze a gyomra, nem remeg a lába és nem ver gyorsab­ban a szíve, ha meg­pillantja a szeretett férfit. bükki faluban élő idős tanárember. Neki is hasonlóak a tapasztalatai, mint K. Árpád­nak, azzal kiegészítve, hogy egy pár száz lelkes, viszonylag zárt kistelepülésen még nehezebb egy ilyen találkozást összehozni, mint egy nagyobb városban.­­ Itt nem lehet elbújni a presszó sarká­ban a gyerekek vagy az unokák elől, hisz mindenki mindenkit ismer, és hamar híre megy az ilyen eseménynek. Könnyen meg is szólják az embert, mondván: „Mit akar az a vén bolond, örüljön, hogy él, s ne az asszonyokon járjon az esze!” - mondja.­­ A család is egyfajta szégyenként éli meg, hogy az egyedül maradt nagypapa, nagy­mama, legyen bármilyen fiatalos és élet­erős is, a párja elvesztése után egyáltalán gondolni mer egy másik társra, s nem gyá­szol méltón, akár élete végéig. Ebből a csapdahelyzetből egyetlen kiút lehet faluhelyen: az, ha maguk a rokonok hozzák össze az egyedül élőket. Ilyenkor kényelmi szempontok is vezérlik a dön­tést: az ötven-hatvan éves özvegyasszo­nyok még hosszú ideig képesek ellátni egy idősebb, beteges embert, cserébe azért az anyagi biztonságért, amelyet a két nyug­díj jelent. A családról pedig leveszi annak a terhét, hogy az egyedül élő nagypapáról rendszeresen gondoskodniuk kelljen. Ér­zelmekről ez esetben szó sincs, a kölcsö­nösen előnyös érdekek terelnek egy fedél alá két idegen embert, akik egy idő után esetleg megszokják egymás rigolyáit. A nyolcvanéves szolnoki Kiss Julianna huszonöt éve maradt egyedül, s mivel szol­gálati lakásban laktak a férjével, annak ha­lála után albérletbe kényszerült. Munka­helye sosem volt, háztartásbeliként dolgo­zott, az özvegyi nyugdíjából nehezen tu­dott megélni. Hirdetést adott fel, idősek el­látását vállalta, lakhatásért cserébe. Jelent­kezett is egy hetvenéves férfi, aki korábban gazdálkodott, s évek óta egyedül élt. - Odaköltöztem hozzá, főztem, mostam, vasaltam rá. Papírt nem írtunk arról, hogy milyen feltételekben állapodtunk meg, de azt ígérte, ha odaadóan gondoskodom róla, vesz majd nekem egy kis lakást, hogy a ha­lála után is biztonságban élhessek - mond­ja az asszony. - Nagy háza volt, a gyerekei folyton attól rettegtek, hogy kisemmizem őket az örökségükből, és az öreg rám íratja a teljes vagyonát. Közben az én gyerekeim meg a fülemet rágták, hogy mi lesz azzal a beígért kis lakással, hiszen ha ő meghal, mehetek megint albérletbe. Teltek az évek, s lassan kezdtünk úgy élni egymás mellett, mint férj és feleség. Vágtunk disznót, fő­zettünk pálinkát, készítettünk befőttet, ka­páltuk a kertet, tartottunk tyúkokat, és es­ténként azzal a megnyugtató érzéssel fe­küdtem le, hogy van valaki a másik szobá­ban. Amikor meghalt, nem volt bennem fé­lelemérzés, az évek során kiismertem an­­­nyira, hogy tudjam: ha megígérte, biztosan gondoskodott rólam. Így is történt, a végrendeletéből kide­­rült, hogy vett az asszonynak egy kis gar­zonlakást a belvárosban. Kiss Julianna most is itt él, a gyerekei néha meglátogat­ják, de amúgy egész nap csönd van körü­lötte, nem tud szólni senkihez. S most azon gondolkodik, újra fel kellene adnia egy hir­detést. Nem a pénzért vagy a lakásért, ha­nem azért, hogy napközben legyen kivel szót váltania - mondja asszony. Összebútoroznak Egyszerűbbnek tűnik a kapcsolatterem­tés akkor, ha idősek otthonában él valaki. Ilyenkor a család befolyása csökken, van, akit végképp magára hagynak, s emiatt ön­állóbban dönthet a sorsáról. Szabó Julian­na, a szolnoki kistérség egyesített szociá­lis intézményének igazgatója azt mondja: az idősotthonokban nem ritka a házasság, s maga is több alkalommal volt már eskü­vői tanú párra talált lakóknál. Előfordul az is, hogy házasságot nem kötnek, de a lakó­otthonon belül esetleg összebútoroznak. A körülmények nem alkalmasak hagyomá­nyos háztartás vezetésére, hisz legfeljebb egy közös szobát kapnak a párok, de ez is lehetőséget teremt az együttélésre.­­ Sokan érvelnek azzal, hogy Nyugat- Európában vagy az Egyesült Államokban nyugdíjaskorukban jóval aktívabbak az em­berek, mint nálunk: ilyenkor akár új életet kezdenek, megházasodnak, beutazzák a vi­lágot. Nos, nálunk a nyugdíjasok többsége álmodni sem mer ilyen életformáról, mert örülhet, ha a létét fenntartja a minimál­bér körüli jövedelméből, nemhogy utazni, színházba, moziba járjon - mondja az or­vos végzettségű intézményvezető. Az utódok gyakran a vagyonukat és az örökségüket féltik, amikor ellenzik az egye­dül maradt szülő párkeresését. Ha például megnősül a nagypapa vagy férjhez megy a nagymama, úgy annak halála után házastár­sa haszonélvezőként továbbra is a lakásban marad. Akár jelentős vagyonról van szó, akár kisebbről, ugyanúgy acsarkodnak mi­atta az örökösök. Azt már kevesen látják be, hogy édesapjuk, édesanyjuk életminősége mennyivel jobbá vált azáltal, hogy társra leltek - mondja Szabó Julianna. Hétköznapi szex - Anyám teljesen meghülyült, vénségé­­re randizni jár egy csokornyakkendős pa­sival - ezt állítja Éva, aki férjével, három gyerekével Egerben, egy kertes házban él. Néhány éve özvegyen maradt édesanyja szintén ebben a városban, de külön lakás­ban lakik, s rendszeresen tartják a kapcso­latot. Évát meglepte, amikor anyja előállt azzal, hogy van valakije, akit szeret, s aki­hez ugyan nem akar férjhez menni, de a le­hető legtöbb időt szeretné eltölteni a tár­saságában. - Nem attól félek, hogy a férfi elveszi a vagyonunkat, hiszen anyám lakása már rég az unokák nevére van íratva, sokkal job­ban aggódom amiatt, hogy esetleg csaló­dás éri őt. Attól félek, hogy a nagy szere­lem végén majd hoppon marad, és az ő ko­rában ezt már nem olyan könnyű kihever­ni - érvel Éva. Tibor viszont évek óta arra biztatja édesanyját: menjen társaságba, keressen olyan urakat, akikkel szívesen van együtt, ne temesse el magát, hisz még csak hatvan­két éves, nemrég ment nyugdíjba. - Anyám már húsz éve él egyedül, apám korán elhagyott minket - mondja Tibor. - Amíg kicsik voltunk, egyedül kellett min­ket eltartania, sok pluszmunkát vállalt, s ha volt is férfi az életében, nekünk egyet sem mutatott be közülük. Ám Tibor most hiába unszolja az anyját ismerkedésre, ő azzal hárít, hogy megszok­ta az életét egyedül, nehezen viselné el egy férfi motoszkálását a lakásban. Az idősekkel és az öregedéssel együtt járó problémákkal foglalkozó Magyar Ge­rontológiai és Geriátriai Társaság főtitká­rának, Régius Ottónak az a tapasztalata, hogy a család gyakran gátja az idősebbek boldogulásának, boldogságának. - Időnként olyan dolgok miatt ragasz­kodnak a nagyszülő állandó jelenlété­hez, amelyre nem is gondolnánk - mond­ja. - Például jó, ha van otthon valaki, míg ők dolgoznak, mert vigyáz a házra, átve­szi a postástól az ajánlott levelet, fogadja az iskolából hazatérő unokát - hangoztatja a szakember. A hagyományok és az erköl­csi szokások is befolyásolják, hogy melyik család megengedő az idősek szerelmi éle­tét illetően, s melyikben zárkóznak el ka­tegorikusan ettől a témától.­­ Sok közép­korú férfi vagy nő fejében meg sem for­dul, hogy idős szülei számára a szexuali­tás még része lehet a hétköznapoknak, ha nem is olyan intenzitással, mint a harmin­cas-negyvenes éveikben. A statisztikák szerint lelkileg felvérte­­zettebb a betegség ellen és magasabb élet­kort ér el, akit körbevesznek az unokák, akit rendszeresen látogatnak a gyerekek. A gerontológiai társaság felmérése iga­zolta, hogy a hosszú élet egyik titka az em­beri kapcsolat. A megkérdezettek között volt százéves férfi, aki épp házasságkötés előtt állt: egy nyolcvanhat éves asszonyt vett feleségül, s elmondta, hogy ugyan­olyan izgalommal készült erre az esemény­re, mint az első esküvőjére, még fiatalon. - Tévedés azt hinni, hogy a nagymamá­nak nem szorul össze a gyomra, nem re­meg a lába, és nem ver gyorsabban a szíve, ha megpillantja a szeretett férfit - mondja a szakértő. A tapasztalatok szerint ebben a korban az érzelmek, a ragaszkodás is tar­­tósabb, s egy idős ember már nem válto­gatja partnereit. Ha rátalál a valódi társá­ra, azt megbecsüli, s nagy valószínűséggel élete végéig mellette marad. Kor- és gondtalan tánc. A Budapesti Táncrend Klub ren­dezvénye az Albert­­falvi Közösségi házban. Fotók: Kurucz Árpád

Next