Népszabadság, 2011. január (69. évfolyam, 1-25. szám)

2011-01-15 / 12. szám

2011. JANUÁR 15., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 10 • Hétvége www.nol.hu Colin Firth belebetegedett VI. György szerepébe „Végre abban a korban vagyok, hogy azt is eljátszhatom, akinek múltja van, nem­csak azt, akinek jövője, és ebben a tudat­ban már nem is idegesítenek annyira a rán­caim”, mondja a megfilmesített angol szép­­irodalom egykori szívtiprója, Colin Firth (50), aki vasárnap este a legjobb színész­nek járó Golden Globe-díj tulajdonosa le­het. Firth az idei „díjkiosztó évad” egyik legnagyobb esélyese, akit csak az foszthat­na meg a hamarosan átadásra kerülő SAG­­(színészszövetségi) és az Oscar-díjtól, ha teljesen szalonképtelen kijelentésre ragad­tatná magát, vagy ha egy kocsmában orr­ba vágna valakit. Idáig azonban nem sül­­­lyedhet egy finom angol család sarja, aki patinás iskolákba járt, és egy népszerű brit uralkodó megformálásáért remél bebo­csátást a hollywoodi legendák csarnoká­ba. Colin Firth a torontói filmfesztiválon adott interjút a Népszabadságnak A király beszéde észak-amerikai világbemutatójá­nak délutánján. Návai Anikó - A filmet (amelyet február 3-tól vetítenek a magyar mozik is) úgy címkézték az ame­rikai kritikusok, hogy „két gondolkodó ro­mánca”: a királyé és a logopédusé. Kö­zel száz év és pár ezer mérföld távlatából könnyű így megítélni, de akkor és ott tényleg ilyen romantikus volt ez a viszony?­­ Romantikus oldás és kötés, azt hi­szem, ez a megfelelő kifejezés a király és a logopédus barátságára, mely a felszí­nen könnyed, de a mélyben nagyon ko­moly és rögös. Akinek beszédhibája van, olyan, mintha vákuumban élne, mert kép­telen adekvát módon kifejezni magát, te­hát képtelen bármilyen intimitásra. Meg­nyitni a legnehezebb. Ha átlagemberekről lenne szó, még hagyján. De itt egy alsó kö­zéposztálybeli polgárra hárul, hogy felold­ja, megfejtse és megszabadítsa a gátlásai­tól a brit uralkodót, akinél szemérmesebb lény kevés van a világon.­­A brit királyi ház történetében kevésbé járatos olvasóink kedvéért: a dadogó Al­bert herceg úgy lett VI. György király, hogy bátyja, Dávid, azaz VIII. Eduárd király le­mondott a trónról, mert feleségül vette Wal­lis Simpsont, egy polgári származású elvált asszonyt­­ abban a történelmi pillanatban, amikor Hitler és Mussolini hatalomra jutott. A brit uralkodónak meggyőző beszédekkel kellett megnyugtatnia a népét a rádióban, mert ez volt a legkorszerűbb médium. A király beszél! - A hang sokat árthat és sokat használ­hat. Szinte mindent elmond egy emberről, ahogyan beszél. VI. György apjának még könnyű dolga volt. Teljes harci díszben fel­ült a lovára, integetett, mosolygott, meg­szólalnia se kellett, és rajongtak érte. Mire VI. Györgyöt megkoronázták, az uralkodó­ház alkotmányos jogai már nem léteztek, a törvénykezés is kikerült a király kezéből. Viszont elvárta tőle az ország, hogy zengő baritonján szép kerek szózatokat mondjon a rádióban, ráadásul élőben, mert a hang­­rögzítést még nem találták fel, tehát vág­ni se tudták. VI. György 40 évesen lett ki­rály, amikor az ember már eléggé betoko­­sodott ahhoz, hogy elkezdjen megnyílni és megváltozni. De úrrá lett magán, legyűrte a legnagyobb hendikepjét, mert bátyjával ellentétben megvolt benne a kellő felelős­ségtudat az országa, a népe és a királyi cí­me iránt. Hihetetlen lelkierőre volt szük­sége, mert ahhoz, hogy végre dadogás nél­kül beszéljen, fel kellett tépnie legtitko­sabb gyerekkori sérelmeit, szabadjára kel­lett engednie az elfojtásait és szembe kel­lett néznie a félelmeivel. De tudta, hogy nincs más választása, mert odaát a konti­nensen Mussolini és Hitler odapattant a mikrofon elé és milliókat bűvölt el az üvöl­tözésével. Aki egy kukkot se tud németül, az is értette, hogy Hitler nem a szeretet­­ről, a békéről és a testvériségről papol. VI. Györgynek ezt az elsöprő demagógiát kel­lett közömbösítenie azzal, hogy higgadtan, nyugodtan, meggyőzően, folyékonyan be­szél. Tulajdonképpen még az is mindegy, hogy mit mond, mert minden szavát em­berileg hitelesíti, hogy saját magát győz­te le érte. - Ön soha nem dadogott? - Sajnos soha. Azért mondom, hogy saj­nos, mert kész paradoxon, hogy meg kel­lett tanulnom dadogni, aztán ki kellett gyógyulnom belőle. De ez a szakmám. Ha elkeseredett embert játszom, el kell ér­jem, hogy itt belül elszomorodjak, aztán meg kell győzni magamat, hogy mégse le­gyek szomorú. Nem tudom vagy inkább nem akarom elmondani, milyen fizikai és pszichológiai trükkökkel juttattam el ma­gam odáig, hogy Albert hercegként, aki VI. György néven lett király, meggyőzzem a nézőt a nagy nehezen kierőszakolt szavak és az örökkévalóságig tartó, görcsösen fáj­dalmas szünetek őszinteségéről. Fizikailag annyira igénybe vett ez a szerep, hogy min­den este súlyos migrénnel feküdtem le. A bal karom szabályosan belebénult. A stáb orvosa szerint becsípődött egy idegszál, annyira koncentráltam. Szóval rendesen megszenvedtem érte, hogy nem akartam belecsúszni a karikatúrába. Ugyanakkor arra is gondolnom kellett, hogy egy más­fél órás filmben nem lehet ötperces szüne­teket tartani a szavak között, mégis érzé­keltetni kell az elnémulással járó feszültsé­get. Sokat segített a húgom, aki beszédte­rápiával foglalkozik, és a forgatókönyv író­ja, David Seidler, aki dadog. Seidler mesél­te, hogy amikor felveszi a telefont, soha nem szól bele, hogy halló, mert képtelen kimondani a „h”-t. És az étteremben nem rendel rostélyost, mert az „r”-rel is hadilá­bon áll. Tehát csak halat eszik. Vagyis a da­dogás olyan döntésekre kényszeríti, ame­lyek abszolút idegenek tőle. - Most töltötte be az ötvenet. Hogyan néz vissza­­ és előre? - Nem sanyargatom magam a múlttal és nem hergelem magam a jövővel. Az élet körkörös, csatákat nyersz, aztán kiderül, hogy tulajdonképpen vesztettél, de mindig fölpattansz, mint a keljfeljancsi, és kacs­karingózol tovább, mert a legrövidebb út nem létezik A és B között. Minden csepp­folyós és folyamatosan átértékelődik: a család, a barátok, a feleségemmel való vi­szonyom, semmi nem állandó. A bizalmat nem lehet egyszer s mindenkorra letudni, ápolni kell. De kedvelem, hogy itt tartok az életemmel, mert szakmailag kitágult a játékterem. El merek vállalni egy gyászo­ló apát, amire huszonévesen alkalmatlan lettem volna. Tudom, mit jelent veszteni, sajnálni, fájni, értemi, hogy emberek miért dobják el az életüket, vagy fontolgatják a gondolatot, mint ez a király is, és ez embe­rileg legalább annyira gazdagít, amennyit művészileg kivesz belőlem. Az uralkodó a népé­hez szól - Colin Firth a váratlanul trónra emelt VI. György királyt alakítja Forgalmazó: Budapest Film Próba • •Ö Spiró György lelgettek, a kezemet rázták, hátba veregettek, lányok bámultak rám bazsalyogva, igézően azon a kará­csonyi bulin, amelyen bejelentették a szer­ződtetésemet. Milyen jó, hogy te is köztünk vagy! Rég itt lett volna a helyed! A nagyszerű táncoskomikus, akiről azt terjesztették, hogy nincsen humora, átha­tóan a szemembe nézett, és felajánlotta, hogy egyik nap körbevezet és megmutatja a város nevezetességeit. Csaknem könnye­zett a boldogságtól, hogy tehet érteni vala­mit; meghatottan hálálkodtam. Másnap ju­tott az eszembe: miféle nevezetességeket akar mutogatni az isten háta mögött, ahol a színházon kívül semmi sincs? És még ne­ki ne lenne humora? Tizenegy felé az asztalokat váratlanul a falnak tolták, a székeket sorokba rendez­ték, kiderült, hogy műsor lesz. Évente egy­szer állnak össze ők hárman, világosítottak fel, nem beszélik meg előre, mik lesznek a témák, csak figyeljek. Bejött a három szí­nész, és nekiálltak rögtönözni. Vinnyog­tunk az elejétől a végéig. A szöveg felidéz­­hetetlen, senkinek sem jutott eszébe, hogy hangfelvételt készítsen, és fényképek is alig maradtak fenn ebből az időből. Talán attól féltek, hogy amit megörökítenek, az elveszti az életerejét. Január elején kezdtem dolgozni. Jó volt ott lenni közöttük, akiket addig távolról becsültem; jó volt jelen lenni a próbákon; jó volt dumálgatni fröccsöt vagy sört iszo­gatván. Az elkoszolódott, sötétbarna lam­béria borítású, rosszul megvilágított szí­nészklubban két oldalt a falhoz illesztett hosszú padon meg az asztaloknál lehetett üldögélni naphosszat, próba és előadás előtt, alatt és után; senkinek sem akaró­­dzott hazamenni a színészházba, a leg­többször késő éjjel, olykor hajnalban osz­lottunk fel. Egyik délben elhallgattak, amikor oda­ültem az egyik asztalhoz, és a köszöné­semre éppen hogy csak morogtak valamit. Ültem meglepődve, aztán felálltam, kér­tem egy sört a pultnál, másik asztalhoz vit­tem, leültem, ők is elhallgattak. A fejembe csapott a vér, kimentem a büféből, vártam egy sort, visszamentem, ebédet kértem. A büfépultra támaszkodva, az üldögélőknek háttal vártam, amíg elkészítik. Odavittem egy harmadik asztalhoz, leültem, ott is el­hallgattak. Szerettem volna hinni, hogy rémeket látok, de nem. Minden átmenet nélkül ki­közösítettek. Nem vádoltak semmivel, tő­mondatban még válaszoltak is, ha kérdez­tem valamit, mégis érzékeltették, hogy nem létezőnek minősítettek. Riadtan kutattam, mi rosszat követhet­tem el. A munkámat tisztességesen végez­tem, megcsináltam, amire kértek, nem ár­tottam senkinek, a klubba lépve mégis mintha hideg, nyirkos falba ütköztem vol­na. A klubot nem lehetett kikerülni, csak ott lehetett sebtében bekapni valamit, és ott ja­vítgattuk a szöveget, elemeztük ki a próbát, ott sakkoztunk, ott politizáltunk, ott plety­káltunk, azazhogy már csak ők, mert velem a munkámon kívül nem álltak szóba. Megkísértett, hogy szólok az igazga­tónak, megálltam. Folyamatosan tartott a bojkott, elhallgattak, amikor feltűntem kö­zöttük, statiszták és neves színészek egy­aránt. Végeztem a munkámat leverten, be kellett látnom, hogy ez nem jött össze. Megkezdődött a szerződtetés, kiöltöz­tek a művészek, egy hétig a próbatáblán látható menetrend szerint vonultak az igazgatói irodába. A névsor végére estem, vártam a soromat. Nem volt miért izgul­nom, ősszel már nem leszek közöttük. Amikor ott ültem a sötétbarnára pácolt neobarokk tárgyalóasztalnál a kényelmet­len, neobarokk támlás székben, egyszer­re felhorgadt bennem az indulat. Ha szer­ződést ajánlanak, csak azért is elfogadom. Nézzék a pofámat még egy évig. Ez lesz a bosszúm, amiért nem fogadtak be. Az ajánlatot megköszöntem, aláírtam, és mehettem is kifelé. Az évadzáró bulin elveszetten lökdö­sődtem a füstös, levegőtlen, szeszgőzös tömegben. A homályban vakítóan villog­tak az erre az alkalomra felszerelt lámpák, beszélgetni nem lehetett, üvöltött a zene a hangszórókból, a magnót az egyik hango­sító fiú kezelte. A folyosón a vécé előtt pá­rok, fent az öltözők előtt párok, imbolygó alakok mindenütt, a vécé állandóan foglalt. Tombolt, vedelt és táncolt az egész szín­ház, én is vadul ittam és táncoltam, reggel az utolsók közt mentem el. Augusztus végén jött a távirat: évadnyitó. Sütött a kora délutáni nap, a nyárias me­legben a művészbejáró előtt pólóban, rö­vidnadrágban, nyári ruhácskában tolon­gott a társulat, zöldellt az elhanyagolt, bo­zótos, szemetes park a színház és a vasút­állomás között. A hosszú vonatozástól fá­radtan, nyomottan, szédelegve közeled­tem a színház felé. Kár volt leszerződnöm. Semmi értelme sem volt vállalni még egy teljes évadot, ezek között. Odaértem közéjük, és ők öleltek, csó­koltak, és úgy szóltak hozzám, mintha tíz éve velük csináltam volna végig minden évadot. Befogadtak. Nem értettem, mi történt a nyáron. A bulin elmondták. Minden új taggal eljátsszák, amit ve­lem. Nem kell megbeszélni, megy magá­tól. Mindenki be van avatva, velük is elját­szották, amikor újak voltak. Ha ők kibírták, bírja ki más is. Aki a beavatási tortúrát túléli, megér­demli, hogy a társulat tagja legyen. Aki nem bírja ki, húzzon el. Vadállat hírében álló vendégrendezők menekültek el hüp­­pögve, a munkát félbehagyva. A büfé bejáratában, a tévészoba meg a biliárdszoba egymással szemben, ferdén álló falára felszerelt két jókora tükör mel­lett halad el a gyanútlan újonc. Frontálisan játszik mindenki, de a tarkója, a háta véd­telen. Az arcára hiába erőltet nyugalmat, a tartása elárulja. Remek szórakozás nézni a tükörben, hogyan rogy meg, amint pofán csapja a minden zugból feléje áradó ellen­szenv, majd figyeljem meg. Hozzátették: eddig senki sem vette észre, hogy figyelik. Én se vettem észre. Rátarti volt az egész társulat, a legifjabb statisztában is dúlt az öntudat. Kajánul és gőgösen figyeltem az idegeneket én is, és nem álltam velük szóba. Elvégre a legjobb magyar színház tagjai voltunk. Aki a beavatási tortúrát túléli, megérdemli, hogy a társulat tagja le­gyen. Aki nem bír­ja ki, húzzon el.

Next