Népszabadság, 2011. január (69. évfolyam, 1-25. szám)
2011-01-15 / 12. szám
2011. JANUÁR 15., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 10 • Hétvége www.nol.hu Colin Firth belebetegedett VI. György szerepébe „Végre abban a korban vagyok, hogy azt is eljátszhatom, akinek múltja van, nemcsak azt, akinek jövője, és ebben a tudatban már nem is idegesítenek annyira a ráncaim”, mondja a megfilmesített angol szépirodalom egykori szívtiprója, Colin Firth (50), aki vasárnap este a legjobb színésznek járó Golden Globe-díj tulajdonosa lehet. Firth az idei „díjkiosztó évad” egyik legnagyobb esélyese, akit csak az foszthatna meg a hamarosan átadásra kerülő SAG(színészszövetségi) és az Oscar-díjtól, ha teljesen szalonképtelen kijelentésre ragadtatná magát, vagy ha egy kocsmában orrba vágna valakit. Idáig azonban nem süllyedhet egy finom angol család sarja, aki patinás iskolákba járt, és egy népszerű brit uralkodó megformálásáért remél bebocsátást a hollywoodi legendák csarnokába. Colin Firth a torontói filmfesztiválon adott interjút a Népszabadságnak A király beszéde észak-amerikai világbemutatójának délutánján. Návai Anikó - A filmet (amelyet február 3-tól vetítenek a magyar mozik is) úgy címkézték az amerikai kritikusok, hogy „két gondolkodó románca”: a királyé és a logopédusé. Közel száz év és pár ezer mérföld távlatából könnyű így megítélni, de akkor és ott tényleg ilyen romantikus volt ez a viszony? Romantikus oldás és kötés, azt hiszem, ez a megfelelő kifejezés a király és a logopédus barátságára, mely a felszínen könnyed, de a mélyben nagyon komoly és rögös. Akinek beszédhibája van, olyan, mintha vákuumban élne, mert képtelen adekvát módon kifejezni magát, tehát képtelen bármilyen intimitásra. Megnyitni a legnehezebb. Ha átlagemberekről lenne szó, még hagyján. De itt egy alsó középosztálybeli polgárra hárul, hogy feloldja, megfejtse és megszabadítsa a gátlásaitól a brit uralkodót, akinél szemérmesebb lény kevés van a világon.A brit királyi ház történetében kevésbé járatos olvasóink kedvéért: a dadogó Albert herceg úgy lett VI. György király, hogy bátyja, Dávid, azaz VIII. Eduárd király lemondott a trónról, mert feleségül vette Wallis Simpsont, egy polgári származású elvált asszonyt abban a történelmi pillanatban, amikor Hitler és Mussolini hatalomra jutott. A brit uralkodónak meggyőző beszédekkel kellett megnyugtatnia a népét a rádióban, mert ez volt a legkorszerűbb médium. A király beszél! - A hang sokat árthat és sokat használhat. Szinte mindent elmond egy emberről, ahogyan beszél. VI. György apjának még könnyű dolga volt. Teljes harci díszben felült a lovára, integetett, mosolygott, megszólalnia se kellett, és rajongtak érte. Mire VI. Györgyöt megkoronázták, az uralkodóház alkotmányos jogai már nem léteztek, a törvénykezés is kikerült a király kezéből. Viszont elvárta tőle az ország, hogy zengő baritonján szép kerek szózatokat mondjon a rádióban, ráadásul élőben, mert a hangrögzítést még nem találták fel, tehát vágni se tudták. VI. György 40 évesen lett király, amikor az ember már eléggé betokosodott ahhoz, hogy elkezdjen megnyílni és megváltozni. De úrrá lett magán, legyűrte a legnagyobb hendikepjét, mert bátyjával ellentétben megvolt benne a kellő felelősségtudat az országa, a népe és a királyi címe iránt. Hihetetlen lelkierőre volt szüksége, mert ahhoz, hogy végre dadogás nélkül beszéljen, fel kellett tépnie legtitkosabb gyerekkori sérelmeit, szabadjára kellett engednie az elfojtásait és szembe kellett néznie a félelmeivel. De tudta, hogy nincs más választása, mert odaát a kontinensen Mussolini és Hitler odapattant a mikrofon elé és milliókat bűvölt el az üvöltözésével. Aki egy kukkot se tud németül, az is értette, hogy Hitler nem a szeretetről, a békéről és a testvériségről papol. VI. Györgynek ezt az elsöprő demagógiát kellett közömbösítenie azzal, hogy higgadtan, nyugodtan, meggyőzően, folyékonyan beszél. Tulajdonképpen még az is mindegy, hogy mit mond, mert minden szavát emberileg hitelesíti, hogy saját magát győzte le érte. - Ön soha nem dadogott? - Sajnos soha. Azért mondom, hogy sajnos, mert kész paradoxon, hogy meg kellett tanulnom dadogni, aztán ki kellett gyógyulnom belőle. De ez a szakmám. Ha elkeseredett embert játszom, el kell érjem, hogy itt belül elszomorodjak, aztán meg kell győzni magamat, hogy mégse legyek szomorú. Nem tudom vagy inkább nem akarom elmondani, milyen fizikai és pszichológiai trükkökkel juttattam el magam odáig, hogy Albert hercegként, aki VI. György néven lett király, meggyőzzem a nézőt a nagy nehezen kierőszakolt szavak és az örökkévalóságig tartó, görcsösen fájdalmas szünetek őszinteségéről. Fizikailag annyira igénybe vett ez a szerep, hogy minden este súlyos migrénnel feküdtem le. A bal karom szabályosan belebénult. A stáb orvosa szerint becsípődött egy idegszál, annyira koncentráltam. Szóval rendesen megszenvedtem érte, hogy nem akartam belecsúszni a karikatúrába. Ugyanakkor arra is gondolnom kellett, hogy egy másfél órás filmben nem lehet ötperces szüneteket tartani a szavak között, mégis érzékeltetni kell az elnémulással járó feszültséget. Sokat segített a húgom, aki beszédterápiával foglalkozik, és a forgatókönyv írója, David Seidler, aki dadog. Seidler mesélte, hogy amikor felveszi a telefont, soha nem szól bele, hogy halló, mert képtelen kimondani a „h”-t. És az étteremben nem rendel rostélyost, mert az „r”-rel is hadilábon áll. Tehát csak halat eszik. Vagyis a dadogás olyan döntésekre kényszeríti, amelyek abszolút idegenek tőle. - Most töltötte be az ötvenet. Hogyan néz vissza és előre? - Nem sanyargatom magam a múlttal és nem hergelem magam a jövővel. Az élet körkörös, csatákat nyersz, aztán kiderül, hogy tulajdonképpen vesztettél, de mindig fölpattansz, mint a keljfeljancsi, és kacskaringózol tovább, mert a legrövidebb út nem létezik A és B között. Minden cseppfolyós és folyamatosan átértékelődik: a család, a barátok, a feleségemmel való viszonyom, semmi nem állandó. A bizalmat nem lehet egyszer s mindenkorra letudni, ápolni kell. De kedvelem, hogy itt tartok az életemmel, mert szakmailag kitágult a játékterem. El merek vállalni egy gyászoló apát, amire huszonévesen alkalmatlan lettem volna. Tudom, mit jelent veszteni, sajnálni, fájni, értemi, hogy emberek miért dobják el az életüket, vagy fontolgatják a gondolatot, mint ez a király is, és ez emberileg legalább annyira gazdagít, amennyit művészileg kivesz belőlem. Az uralkodó a népéhez szól - Colin Firth a váratlanul trónra emelt VI. György királyt alakítja Forgalmazó: Budapest Film Próba • •Ö Spiró György lelgettek, a kezemet rázták, hátba veregettek, lányok bámultak rám bazsalyogva, igézően azon a karácsonyi bulin, amelyen bejelentették a szerződtetésemet. Milyen jó, hogy te is köztünk vagy! Rég itt lett volna a helyed! A nagyszerű táncoskomikus, akiről azt terjesztették, hogy nincsen humora, áthatóan a szemembe nézett, és felajánlotta, hogy egyik nap körbevezet és megmutatja a város nevezetességeit. Csaknem könnyezett a boldogságtól, hogy tehet érteni valamit; meghatottan hálálkodtam. Másnap jutott az eszembe: miféle nevezetességeket akar mutogatni az isten háta mögött, ahol a színházon kívül semmi sincs? És még neki ne lenne humora? Tizenegy felé az asztalokat váratlanul a falnak tolták, a székeket sorokba rendezték, kiderült, hogy műsor lesz. Évente egyszer állnak össze ők hárman, világosítottak fel, nem beszélik meg előre, mik lesznek a témák, csak figyeljek. Bejött a három színész, és nekiálltak rögtönözni. Vinnyogtunk az elejétől a végéig. A szöveg felidézhetetlen, senkinek sem jutott eszébe, hogy hangfelvételt készítsen, és fényképek is alig maradtak fenn ebből az időből. Talán attól féltek, hogy amit megörökítenek, az elveszti az életerejét. Január elején kezdtem dolgozni. Jó volt ott lenni közöttük, akiket addig távolról becsültem; jó volt jelen lenni a próbákon; jó volt dumálgatni fröccsöt vagy sört iszogatván. Az elkoszolódott, sötétbarna lambéria borítású, rosszul megvilágított színészklubban két oldalt a falhoz illesztett hosszú padon meg az asztaloknál lehetett üldögélni naphosszat, próba és előadás előtt, alatt és után; senkinek sem akaródzott hazamenni a színészházba, a legtöbbször késő éjjel, olykor hajnalban oszlottunk fel. Egyik délben elhallgattak, amikor odaültem az egyik asztalhoz, és a köszönésemre éppen hogy csak morogtak valamit. Ültem meglepődve, aztán felálltam, kértem egy sört a pultnál, másik asztalhoz vittem, leültem, ők is elhallgattak. A fejembe csapott a vér, kimentem a büféből, vártam egy sort, visszamentem, ebédet kértem. A büfépultra támaszkodva, az üldögélőknek háttal vártam, amíg elkészítik. Odavittem egy harmadik asztalhoz, leültem, ott is elhallgattak. Szerettem volna hinni, hogy rémeket látok, de nem. Minden átmenet nélkül kiközösítettek. Nem vádoltak semmivel, tőmondatban még válaszoltak is, ha kérdeztem valamit, mégis érzékeltették, hogy nem létezőnek minősítettek. Riadtan kutattam, mi rosszat követhettem el. A munkámat tisztességesen végeztem, megcsináltam, amire kértek, nem ártottam senkinek, a klubba lépve mégis mintha hideg, nyirkos falba ütköztem volna. A klubot nem lehetett kikerülni, csak ott lehetett sebtében bekapni valamit, és ott javítgattuk a szöveget, elemeztük ki a próbát, ott sakkoztunk, ott politizáltunk, ott pletykáltunk, azazhogy már csak ők, mert velem a munkámon kívül nem álltak szóba. Megkísértett, hogy szólok az igazgatónak, megálltam. Folyamatosan tartott a bojkott, elhallgattak, amikor feltűntem közöttük, statiszták és neves színészek egyaránt. Végeztem a munkámat leverten, be kellett látnom, hogy ez nem jött össze. Megkezdődött a szerződtetés, kiöltöztek a művészek, egy hétig a próbatáblán látható menetrend szerint vonultak az igazgatói irodába. A névsor végére estem, vártam a soromat. Nem volt miért izgulnom, ősszel már nem leszek közöttük. Amikor ott ültem a sötétbarnára pácolt neobarokk tárgyalóasztalnál a kényelmetlen, neobarokk támlás székben, egyszerre felhorgadt bennem az indulat. Ha szerződést ajánlanak, csak azért is elfogadom. Nézzék a pofámat még egy évig. Ez lesz a bosszúm, amiért nem fogadtak be. Az ajánlatot megköszöntem, aláírtam, és mehettem is kifelé. Az évadzáró bulin elveszetten lökdösődtem a füstös, levegőtlen, szeszgőzös tömegben. A homályban vakítóan villogtak az erre az alkalomra felszerelt lámpák, beszélgetni nem lehetett, üvöltött a zene a hangszórókból, a magnót az egyik hangosító fiú kezelte. A folyosón a vécé előtt párok, fent az öltözők előtt párok, imbolygó alakok mindenütt, a vécé állandóan foglalt. Tombolt, vedelt és táncolt az egész színház, én is vadul ittam és táncoltam, reggel az utolsók közt mentem el. Augusztus végén jött a távirat: évadnyitó. Sütött a kora délutáni nap, a nyárias melegben a művészbejáró előtt pólóban, rövidnadrágban, nyári ruhácskában tolongott a társulat, zöldellt az elhanyagolt, bozótos, szemetes park a színház és a vasútállomás között. A hosszú vonatozástól fáradtan, nyomottan, szédelegve közeledtem a színház felé. Kár volt leszerződnöm. Semmi értelme sem volt vállalni még egy teljes évadot, ezek között. Odaértem közéjük, és ők öleltek, csókoltak, és úgy szóltak hozzám, mintha tíz éve velük csináltam volna végig minden évadot. Befogadtak. Nem értettem, mi történt a nyáron. A bulin elmondták. Minden új taggal eljátsszák, amit velem. Nem kell megbeszélni, megy magától. Mindenki be van avatva, velük is eljátszották, amikor újak voltak. Ha ők kibírták, bírja ki más is. Aki a beavatási tortúrát túléli, megérdemli, hogy a társulat tagja legyen. Aki nem bírja ki, húzzon el. Vadállat hírében álló vendégrendezők menekültek el hüppögve, a munkát félbehagyva. A büfé bejáratában, a tévészoba meg a biliárdszoba egymással szemben, ferdén álló falára felszerelt két jókora tükör mellett halad el a gyanútlan újonc. Frontálisan játszik mindenki, de a tarkója, a háta védtelen. Az arcára hiába erőltet nyugalmat, a tartása elárulja. Remek szórakozás nézni a tükörben, hogyan rogy meg, amint pofán csapja a minden zugból feléje áradó ellenszenv, majd figyeljem meg. Hozzátették: eddig senki sem vette észre, hogy figyelik. Én se vettem észre. Rátarti volt az egész társulat, a legifjabb statisztában is dúlt az öntudat. Kajánul és gőgösen figyeltem az idegeneket én is, és nem álltam velük szóba. Elvégre a legjobb magyar színház tagjai voltunk. Aki a beavatási tortúrát túléli, megérdemli, hogy a társulat tagja legyen. Aki nem bírja ki, húzzon el.