Népszabadság, 2011. január (69. évfolyam, 1-25. szám)

2011-01-15 / 12. szám

2011. JANUÁR 15., SZOMBAT • NÉPSZABADSÁG 8 • Hétvége www.nol.hu 1990 Révész Sándor A Nemzeti Együttműködésről szóló nyilat­kozat szerint a megszállás és a diktatúra 46 évét „az átmenet két zavaros évtizede követ­te”. Sorozatunkban áttekintjük, honnan hová ment át a Fidesz e húsz zavaros évben. 1990. MÁJUS 2-ÁN összeült az első szabadon választott Országgyűlés. A Fidesz a képvi­selői helyek 5,4 százalékát szerezte meg 8,9 százalékos listás eredménnyel és két egyéni győzelemmel. Kövér László a Fidesz és az SZDSZ közös jelöltjeként futott be Pápán, Sopronban pedig Szájer József szimboli­kus értékű győzelmet aratott a kommunista utódpárt frontembere, Pozsgay Imre fölött. A VÁLASZTÁSI PROGRAMOT 1989 októbe­rében fogadta el a Fidesz II. kongresszu­sa. A program szerint Magyarországnak „a piacgazdaságra és a parlamentáris demok­ráciára épülő nyugati társadalmak” példáját kell követnie, melyek „a jólét és szabadság soha nem tapasztalt szintjét érték el”. A Fidesz nem szán erős hatásköröket az államfőnek, aki kizárólag a miniszterelnök ellenjegyzésével oszlathatja fel a parlamen­tet, annál inkább az Alkotmánybíróságnak, mely „csak akkor lesz önálló hatalmi ág, ha a parlament döntéseit is felülvizsgálhat­ja”, „az alkotmánybírák kiválasztását” pe­dig „függetleníteni kell a parlamenti erővi­szonyoktól”. A helyi társadalomról szóló rész alap­eszméje az önkormányzatok megerősíté­se a kihelyezett állami hivatalokkal szem­ben: „ki kell iktatni a megyék határozatlan államhatalmi-politikai szerepkörét. Mai fel­adataik létjogosultsága eleve felülvizsgálat­ra szorul, mivel számos közülük a szocia­lista állam hagyományos beavatkozó szere­péből fakad”. A Fidesz olyan „sokszínű iskolarend­szert” kívánt, „amelyben az állampolgárok egyéni választására van bízva, hogy mit, ho­gyan és hol akarnak tanulni. Ebből követ­kezik, hogy az iskolarendszernek azt állam­polgárok és a helyi közösségek igényeihez kell alkalmazkodnia, az államnak pedig az e szolgáltatásokhoz szükséges keretfeltéte­leket kell biztosítania.” A felsőoktatás auto­nómiájának elengedhetetlen feltétele a tan­díj bevezetése. A Fidesz „határozottan fel kívánt lépni” az „államnemzet-felfogás” ellen, mivel „Az állam és a nemzet közötti lényegi különb­ség elmosása a nemzeti kizárólagosságot képviselő nacionalizmusok legfontosabb ideológiai tézise, amely hivatkozási ala­pul szolgál az etnokratikus hatalomgyakor­lás számára.” A Fidesz a nemzetet „minde­nekelőtt kulturális jelenségnek” tekintette, a magyar nemzetről pedig megállapította, hogy az „heterogén kulturális hagyomány­rétegekre épül”, s a Fidesz „a liberalizmus talaján állva minden kulturális hagyomány­réteget a nemzeti egész részének tekint, beleértve a magát nemzetietlennek tekintő irányzatokat is. (...) Elfogadhatatlannak tar­tunk minden olyan nemzeti érdekként fel­tüntetett szándékot, amely az egyén és kö­zösségei szabad akaratát korlátozza.” A Fidesz gazdasági elképzeléseit meg­határozta a „kétkedés a politika gazdasági teljesítményre gyakorolt pozitív hatásával szemben. (...) A politika nagyon »sikeres« lehet a gazdasági problémák okozásában, de a korrekcióra már sokkal kevésbé képes. (...) Nem hiszünk a gazdasági gondjainkra megváltást hozó államban. (...) Az államha­talom gazdaságot szabályozó tevékenysége potenciális góca az ellenőrizhetetlen hata­lomkoncentrációnak...” A Fidesz által ajánlott válságkezelés fő pillére a privatizáció, a szigorú antiinfláci­ós politika, a tartósan fizetésképtelen nagy­­vállalatok gyors és drasztikus felszámolása, a „bizonyos gazdálkodókat” versenyelőny­höz juttató állami támogatások megszün­tetése, a versenysemlegesség szigorú ér­vényesítése, a hazai monopóliumokat ver­senyre kényszerítő import liberalizálása az árrendszer liberalizálásával együtt, „mert a hatósági árszabályozás csak az infláció megjelenési formáját változtathatja meg, de nem képes annak okát megszüntetni”. Ami pedig a társadalombiztosítást illeti, a Fidesz „a kötelező befizetésre épülő, de szabadon választható nyugdíjbiztosítók” mellett tette le a garast. A VÁLASZTÁSOK UTÁN a Fidesz vezérkara Orbán Viktor szüleinek nyaralójában tár­gyalt arról, hogy miként politizáljanak a tv­ A Fidesz átmenetele A fiatal demokra­ták azt követelték, hogy „ne nyilvá­nítsák gyanúsnak, ne számoltassák el, ne vonják felelős­ségre sem listák, sem valamilyen meghatározások szerint emberek egész csoportjait”. vábbiakban. A morális alapon álló, elvsze­rű politizálás és az érdekkövető, úgymond „pragmatikus” politizálás hívei csaptak ös­­­sze. Lovas Zoltán sajtófőnök feltette a kér­dést, „igaz-e még a régi jelszó: a célunk nem a hatalom, hanem a szabadság”. Erre Orbán Viktor így válaszol: „Annyi szabadságunk van, amennyi hatalmunk.” (Lovas Zoltán: Jöttem, láttam, győztek, 1990, 271. o.) Ha a hatalom mértéke és a szabadság mértéke ily módon függ össze, az a logika szabályai sze­rint két dolgot jelent: 1. A legteljesebb sza­badságot a teljhatalom biztosítja; 2. a társa­dalom túlnyomó többsége, mely számotte­vő hatalommal nem rendelkezik, számotte­vő szabadsággal sem rendelkezhet. A FIDESZ AZ MDF ÉS AZ SZDSZ nagykoalíciós kormányzását propagálta. Azt találta volna helyesnek, ha az MDF a „katasztrofális kö­vetkezményekkel fenyegető földprogram­jukat” a kormányra erőltető kisgazdák he­lyett a szabad demokratákkal kormányoz kétharmados többség birtokában. Az ek­kor érvényes jogrend olyan sok, nyilván­valóan kormánypárti kompetenciába tarto­zó döntést kötött kétharmados többséghez, hogy valóban reménytelennek tűnt egysze­rű többséggel kormányozni. Az MDF és az SZDSZ azonban nagykoalíció helyett pak­tumot kötött, melynek következtében je­lentősen csökkent a kétharmados törvé­nyek száma. A Fidesz a paktumot árulás­ként élte meg, és kamarillapolitikaként ítél­te el. Egyrészt azért, mert az SZDSZ egyma­ga használta ki az ellenzék zsarolási poten­ciálját, másrészt nem ért el elég erős ellen­zéki pozíciókat. A fiatal demokraták szerint ragaszkodni kellett volna ahhoz, hogy csak kétharmados többséggel lehessen dönteni a földtulajdonról, a kárpótlásról és a priva­tizációról. Mindezen kérdésekben a Fidesz a „jobboldali” kormányéval élesen szem­ben álló, liberális álláspontot képviselt. MÁJUS 22-ÉN megkezdődött a kormány­­program vitája. Orbán Viktor leszögezte, hogy a megvitatandó iromány kormány­­programnak nem minősíthető, ezért megvi­tatni sem lehet, „ami itt folyik, azt valójában alkalmatlan tárgyon elkövetett megvitatási kísérletnek kellene tekinteni”. A benyújtott „dokumentum nem más, mint tényleíráso­­kat és kívánságokat tartalmazó kijelentések laza gyűjteménye”. JÚNIUS 4-ÉN, a trianoni békediktátum alá­írásának 70. évfordulóján Szabad György házelnök egyperces néma felállást rendelt el az Országgyűlésben. A szabad demokra­ták is, a szocialisták is engedelmesen feláll­tak, Orbán Viktor azonban határozottan ki­vezényelte a Fidesz-frakciót az ülésterem­ből. Előző nap a Fidesz III. kongresszusa nyilatkozatot adott ki, miszerint „a Fidesz mélységes ellenérzéssel figyeli azon szer­vezetek tevékenységét, amelyek Trianon tragikus évfordulója ürügyén olcsó nép­szerűségre igyekeznek szert tenni. Az álta­luk szervezett különféle demonstrációk és megnyilvánulások: 1. Sértik a határokon tú­li magyarok érdekét. 2. Semmibe veszik a kisebbségi sorban élő magyarok politikai szervezeteinek kinyilvánított kívánságát.” SZEPTEMBER ELEJÉN a Fidesz terjedelmes dokumentumban értékelte az Antall-kor­­mány első száz napját. Javára írták, hogy jó­vátehetetlen hibát nem követett el, s a de­mokratikus átmenet a közrend megbomlá­sa nélkül halad előre. Viszont: „a kormány egyfelől feltűnő hajlandóságot mutat ar­ra, hogy belemerüljön közvetlen gyakorla­ti haszonnal nem kecsegtető szimbolikus, mondhatni ideológiai kérdésekbe, más­felől pedig túlzott jelentőséget tulajdonít a személyi ügyeknek. E két véglet között elvész az, amire pedig a leginkább szük­ség lenne: a követhető és számon kérhető cselekvési elvek lefektetése”. Az MDF-et sajnálatos módon a sajátjuknak tekintik „olyan politikai erők is, melyeknek törek­vései bármiféle szabadelvűséggel össze­férhetetlenek. Ezek az erők kétségbe von­ják a liberális jogállam alapelveit, az állam­­polgári jogegyenlőséget. Tisztázatlan a vi­szonyuk a piaci gazdasághoz, s különös bi­zalmatlansággal viseltetnek a nyugati tőké­vel, sőt, általában a modern nyugati civili­zációval szemben.” A kormánypárti politi­kusok „nagyon könnyen »lekommunistáz­­zák« azokat az ellenfeleiket, akik megha­ragítják őket. Másfelől meg roppant nagy­vonalúak, amikor olyan... volt kommunis­ta tisztségviselőkről van szó, akikre szük­ségük van, és akiktől lojalitást remélnek.” A fiatal demokraták azt követelték, hogy „ne nyilvánítsák gyanúsnak, ne számoltas­sák el, ne vonják felelősségre sem listák, sem valamilyen meghatározások szerint emberek egész csoportjait.” Az MDF ún. „Justitia-tervét”, amely például a pártálla­mi tisztségviselőket megfosztotta volna a tisztségviselőként kapott fizetés után járó nyugdíjtól, „színtiszta dilettantizmusnak” minősítették, s „botrányos részbírósági... gondolatról” beszéltek. A Fidesz azt is ne­hezményezte, hogy a kormány centralizá­cióra és a végrehajtó hatalom erősítésére törekszik, „új, a kormánytól függő, széles körű, vagy akár körülhatárolatlan felhatal­mazással működő hatóságokat, hivatalokat hoz létre”. Elismerték, hogy a kormánynak joga van a politikai pozíciókba a saját em­bereiket kinevezni, de: „Aggasztónak tart­juk azonban, ha egy kormány a személyes függőség rendszerét próbálja kialakítani a gazdálkodó szerveknél, az államigazgatás szakapparátusaiban, különösen veszedel­mes ez a törekvés az olyan intézmények­nél, mint például a tömegtájékoztatási esz­közök, amelyek nem tölthetik be feladatu­kat, ha nem függetlenek a végrehajtó hata­lomtól.” Az MDF vezetősége „nagyon haj­lamos rá, hogy a kormány fölött gyakorolt kritikát úgy utasítsa el, mintha az ellenzék vagy a sajtó Magyarország presztízsét ásná alá, magát a magyar nemzetet támadná. (...) ...a kormánypárt vezérei hajlamosak össze­téveszteni pártjukat és választóikat az or­szággal, a nemzettel”. SZEPTEMBER 11-ÉN Jeszenszky Géza külügy­miniszter a parlamentben kijelentette, hogy a kormánykoalíció pártjai jóval hiteleseb­ben képviselik a „szabadelvűnek nevezett politikai eszmék, nem utolsósorban pedig a magyarság nemzeti értékei és érdekei irán­ti elkötelezettséget, mint a tisztelt ellenzék sok tagja”, s értetlenségét fejezte ki, hogy akiknek a nevezett értékek fontosak, vajon mit keresnek az ateisták és marxisták, illet­ve az ezeket az eszméket a közelmúltban a társadalomra ráerőltetők oldalán, miért nem állnak át hozzájuk. Mindhárom ellen­zéki párt kivonult, közös sajtótájékoztatót tartott, s ezen Orbán a tavaszi választáso­kon tapasztalt durva, kirekesztő megnyilvá­nulásokra utalva kijelentette: „egyszer már volt részünk olyan mocskos kampányban, ahol lezsidózták és lekommunistázták az ellenzéket. Ennek azonban egyszer s min­denkorra vége, ezt még egyszer nem enged­heti meg magának az MDF”. AZ ÖNKORMÁNYZATI VÁLASZTÁSOKON a Fi­desz támogatottsága a duplájára nőtt. A fő­városban a két liberális párt megszerezte a mandátumok kétharmadát. Ekkor még a főpolgármestert nem közvetlenül válasz­tották, Demszky Gábor csak a fővárosi Fi­­desz-frakció szavazatával lehetett főpol­gármester. A Fidesz a támogatásáért cse­rébe a parlamenti mandátumáról lemondó Demszky bizottsági pozícióit kérte, így lett Kövér László a nemzetbiztonsági bizottság elnöke. Demszky az MDF-fel és a Fides­­­szel nagykoalícióban kívánta vezetni a fő­várost, ám ettől mindkét párt elzárkózott. OKTÓBER 25-ÉN az előzetes cáfolatok elle­nére 65 százalékkal emelték a benzin árát. A taxisok elállták az utakat, kitört a taxis­blokád, amelyet a közvélemény-kutatá­si adatok szerint a társadalom túlnyomó többsége támogatott. A Fidesz közleményt adott ki, miszerint „az Antall-kormány hi­vatali idejének hatodik hónapjában válsá­gos helyzetbe sodorta a kormányt és ön­magát”. Elmulasztotta az elkerülhetetlen intézkedéseket, ámította az ország népét, miközben „egyre halmozódtak a feszült­ségek, és mára betelt a pohár. Amíg a bel­ügyminiszter egy szűk elit akciójáról be­szél és a rendőrséggel fenyegetőzik, meg­mozdult az ország. A társadalom nemcsak egy meggondolatlan áremelés ellen tilta­kozik, hanem a hazugságok politikája el­len is... a szabadon választott kormány ha­zugságai megingatják a demokráciába ve­tett bizalmat... (...) Mindenfajta erőszakos megoldást elutasítunk! Tiszteletben tart­juk és támogatjuk mindenkinek azt a jogos igényét, hogy elégedetlenségét az állam­­polgári engedetlenség bevált módszerei­vel juttassa kifejezésre. Ügyelni kell azon­ban arra, hogy a jogos tiltakozás ne azokat sújtsa, akiknek nincs lehetőségük orvosol­ni a sérelmeket. (...) Elvárjuk, hogy a tör­téntekből a kormány vonja le a megfelelő politikai és személyi következtetéseket.” (Reggeli Pesti Hírlap, 1990. október 27.) Két nappal később ezt az értékelést egy másik nyilatkozat azzal egészítette ki, miszerint „nem szabad olyan politikai helyzetnek ki­alakulnia, amelyben az egyetlen megoldá­s a rendkívüli parlamenti választások ki­írása lenne. Elítélünk minden olyan politi­kai erőt, amely figyelmen kívül hagyja eze­ket a megfontolásokat.” (Magyar Nemzet, 1990. október 29.) Orbán Viktor a taxisblo­kád után az Országgyűlésben leszögezte, hogy az első számú felelősség a kormányé, mely hazudott, „a válság kezdetekor előbb fejét vesztve látványosan szétesett... majd miután magára talált, olyat tett, aminek kö­vetkeztében a válság legsúlyosabb, az erő­szak elszabadulásával fenyegető pillana­tait kellett átélnünk”. Orbán itt a be nem jelentett kormánypárti tüntetésre gondolt, melynek támogatásával „a kormány nem­csak az erkölcsi, de jogi alapját is elvesz­tette annak, hogy akár a blokád résztve­vőit, akár az őket támogató politikai erő­ket az alkotmányosság talajáról való leté­réssel vádolja”. Mindemellett a történtek­nek a másik oldalra nézve is súlyos tanul­ságai vannak, ti. „óriási felelősséget vállal magára az, aki mégoly jogos követelései­nek alátámasztására utcára vonul és máso­kat is utcára visz. Ezt csak olyan erőknek szabad megtenniük, akik biztosak lehetnek abban, hogy az eseményeket végig az ellen­őrzésük alatt tudják tartani”, a blokádnak pedig voltak olyan pillanatai, amikor egyál­talán nem ez volt a helyzet. A Fidesz által mély­ségesen elítélt kor­mánypárti tüntetés a taxisblokád ellen Fotó: Szabó Barnabás Orbán Viktor, Deutsch Tamás: a li­berális ifjak eleje Fotó: Teknős Miklós

Next