Népszabadság, 2011. március (69. évfolyam, 50-75. szám)

2011-03-09 / 57. szám

2011. MÁRCIUS 9., SZERDA • NÉPSZABADSÁG 18 • Kultúra KIÁLLÍTÁS Istenem Modem, Debrecen Rózsa Gyula Nehéz ügy ez. Ha egy kiállítás bevezető szövege azzal a köz­léssel kezdi (katalógus nincs), hogy valamennyi művész kötő­dik vagy nem kötődik valamely keresztény felekezethez, hí­vő, az ember zavarba jön. Egy­részt feszeng, mert olyan ma­gáninformációt bíztak rá, amely nem rá tartozik. Másrészt, ha kritikus, egy pillanatra megtor­pan. Ugyanis „hithez, valláshoz, transzcendenciához kötődő” művek esetében mindig fennáll tárgykör és teljesítmény össze­mosódásának a veszélye. Mint a rettenetes budakeszi Himnusz­emlékmű, vagy a negyvenöt éve magát szocialistának kinevező Kilencek művészcsoport (akkor az volt a kurzus) esetében. A jó művek persze nem hagyják magukat. S ha Buk­ta Imre vagy Kicsiny Balázs da­rabjai (részletesen majd alább) úgy viselkednek eredetiségben, gondolatban és hitelességben, hogy a generális tárgytól nem függetlenül erős alkotások, ak­kor arra köteleznek, hogy tár­latnak lássuk a tárlatot. Temati­kusnak, mint a „nők a művészet­ben” vagy a „balatoni festők” öt­let alá rendezetteket. Akkor hamar kitetszik az e tárgykörben különösen kísértő utánmásolás. Rögtön a belépés­nél figyelmeztetnek erre Oláh Mátyás képei és plasztikái, ame­lyek nem tesznek egyebet, mint papírra és kőre kopíroznak, na­gyítanak és kicsinyítenek remek román kori részleteket. Csupa gyönyörű töredéket, amelyeket nem kelt új életre, nem értel­mez újra sem az eredetitől elté­rő lépték, sem az eredetitől el­térő anyag. Ismétlés, a középko­ri ember hite, világképe, félel­mei és feloldozása nélkül. Akár­csak Asztalos Zsolt Madonna­szobra üveg alatt s Galambja vi­rágkoszorúval, mindkettő a ka­tolikus közhelygiccs ügyében. Mert meglehet, súlyos elméleti kommentárok megvilágítanák, mi ennek az egy az egyben elő­állított művirágos Szűz Máriá­nak, igazi kitömött galambnak a jelentősége, ilyenek híján csak annyit érzékelünk, hogy a mű­vek sem iróniával, sem együtt­érzéssel, sem más érzelmi-gon­dolati intencióval nem illetik a kegyes trivialitást. Ellentétben Bukta bőséges és sokféle jelenlétével. Ez a mélysé­gesen agrárrealista művész min­dig - most is - úgy tömöríti mű­vein irónia és azonosulás, köz­napi vacakság és mély emberség ellentéteit, hogy a végeredmény hiteles, komisz józanság lesz. A Tiszteletadás elődeimnek Sar­lós Boldogasszony napján két fénykép-önarckép. A madzaggal megkötött nadrágban, a dróttal lefogott rossz szalmafedélben, a görbe, hántolatlan gerendában és a levett sapkás vigyázzállás­ban azonban annyi kopottan pá­­toszos ünnepélyesség van, hogy a néző Buktával együtt tiszteleg. Eszébe sem jut, hogy a nevezett ünnep katolikus népszokás sze­rint nem erre késztet, s hogy illő rekvizitje nem a falhoz támasz­tott vasvilla. Bukta tud megidézni és ér­telmezni népi katolicizmust. Vásznain a töviskoszorús Krisz­tus-szívek, a köpenyes-máriás templomi lobogók nem kevés­bé esendőek, mint a valóság­ban, de olyan valóságos-valótlan tűnődéssel jelennek meg, hogy sem az imádkozók, termésért fohászkodó figurák hitét, sem a művész darabos-komisz szem­léletét nem veszítik el. Tudjuk, a vallásos művészet legalább százötven éve válság­gal viaskodik, és legkésőbb a preraffaeliták, a beuroni iskola óta küzd a megújulásért. Hogy azonban új életet a technika, csak a technika nem teremt, azt elődök végtelen sora után itt egyebek közt Mátrai Erik túlten­gő kollekciója bizonyítja. Mát­rai videóikonokat készít, és vall­ja, hogy újítása az olajfestés egy­kori feltalálásával analóg. Ám­­ megint ide érkezünk vissza­­ at­tól, hogy Szent Ference mozog a kis képernyőn, hogy szentje­inek glóriája cirkulál, még­sem megrendítőbb, sem elidegení­­tőbb nem lesz a hatás. Ben Húr­os stációsorozata felettébb hát­rányosan került szemközt a Ki­csiny Balázséval. Az utóbbi ugyanis szénből készült, vázla­tos figurái mind bányászkoba­kot viselnek, és eléggé darabo­sak és groteszkek ahhoz (lásd Bukta agrárkötelmeit), hogy bá­nyászkálvária legyenek és ne le­gyenek. Mai technikában, installáció­ban a népi vallásosságot, mozgó­képet és a népi építészetet kom­bináló Huszár Andrea gondol­­kodott-érzett közérdekűen. Tá­vol attól a vallomásos-vetített korszerűségtől, amely szemé­lyes testi-lelki nyavalyákat ho­zott a kiállításra (több van), és amelyeknek keresztényi alázata a kőkeresztek efféle felirataira emlékeztet: „Az isten dicsőségé­re állíttatta Szabó Vendel és neje született Tóth Franciska.” Nem faragott képek Mindig fennáll tárgykör és teljesítmény összemosódásának a veszélye Fotó: Konyhás István Tolvajok fosztogatták a raktárát Némely műtárgy helyére értéktelenebbet csempésztek az Iparművészetiben Valaczkay Gabriella Hogy az elmúlt években kik és hány műtárgyat emeltek el az Iparművészeti Múzeum raktá­raiból, arról semmit sem mon­dott tegnapi, rendkívüli sajtó­­tájékoztatóján Takács Imre fő­igazgató. Ami biztos: korábban kiállított vagy publikált darab nincs az ellopottak között. Alig néhány hete, hogy be­jelentették: több helyen élet­­veszélyes állapotú az Üllői úti Iparművészeti Múzeum hom­lokzata, most pedig már arról cikkeznek a lapok, hogy több mint másfél évtizede dézsmál­ják valakik az intézmény raktá­rait. A hiányra akkor döbben­tek rá a muzeológusok, ami­kor az idei év elején esedékes, közgyűjteményi törvényben előírt leltárt végezték. Állító­lag egyes műtárgyakat érték­telenebbre cseréltek a tolva­jok, de vannak olyanok is, ame­lyek helyett ilyen „pótlék” sem áll most a raktárpolcon. Hogy pontosan hány darab és milyen értékű tárgy tűnt el, erről Takács Imre egyelőre nem adott ki információt, de nem is tehette, hiszen az általa február 16-án ismeretlen elkövető ellen tett feljelentés alapján jelenleg is vizsgálódik a Nemzeti Nyo­mozó Iroda műkincsvédelmi alosztálya. Takács mindössze annyit közölt a sajtóval, hogy korábban kiállított vagy publi­kált műtárgy nincs az ellopot­tak között. Hozzátette azt is, hogy nem ez az ügy határozza meg az intézmény jövőjét. Sok­kal inkább a tervezett homlok­zatrekonstrukció, a bővítés és a tartalmi megújulás. Az utóbbi középpontjában a megnövelt kiállítótér, valamint az évek óta hiányolt állandó kiállítás áll. Jávorszky Béla Szilárd PJ Harvey újfent azt tette, amit húsz éve megszokhattunk tő­le: húzott egy szokatlant. Kigu­rított egy olyan lemezt, amely pont annyiban következik az eddigi hétből, mint azok egy­másból: semennyire. Maxi­mum a felforgató, provoka­tív, bele­ az­ arcodba attitűd kö­ti össze őket. A negyvenesek klubjába lépett brit dalíró-elő­­adó az elmúlt húsz évben min­denesetre csak akkor szólalt meg, ha fontos mondandója akadt. Ezúttal sem tett kivételt. A Let England Shake nemcsak egyik legbizarrabb, legfelkava­­róbb és messze legpolitikusabb albuma lett, hanem a 2011-es év potenciális díjeső-várományo­­sa is. Nem csoda, hogy megje­lenése óta visszhangzik tőle a rocksajtó. Amikor tavaly áprilisban a BBC egyik politikai talkshow­­jában széttupírozott hajjal, ext­ravagáns tollas öltözetben, egy szál autoharpot pengetve elő­adta a címadó dalt, nemcsak a műsor vendégének, az aktuális brit miniszterelnöknek, Gor­don Brownnak kerekedett el a szeme. Abban a (YouTube­­on még elérhető) négy perc­ben minden benne van, ami az egész albumot jellemzi: pi­maszság, játékosság, önirónia. Múltból merített motívumok­kal kíméletlenül kommentálni a kurrens közéletet. - Mindig foglalkoztatott, mi történik a világban, de egészen mostanáig nem éreztem ma­gam képesnek arra, hogy da­laimban direktben írjak róla - nyilatkozta PJ Harvey új leme­ze kapcsán, s új albumának há­borús tematikája valóban szo­katlan az aktuálpolitikára ko­rábban áttételesen sem reflek­táló művésztől. Még akkor is, ha benne változatlanul az em­berit, a személyeset igyekszik megragadni. Az új korong kiin­dulópontja mindenesetre az el­ső világégés egyik legértelmet­lenebb csatája, amelyet a Galli­­poli-félszigetért vívtak a gyar­mati csapatokkal megerősített brit, francia és a török erők. Az állóháborúba merevedett euró­pai színtéren az antant új fron­tot akart nyitni, ezért határoz­ta el 1915 februárjában a Dar­danellák ostromát. Szárazon és vízen közel egy évig tartott a szintén állóháborúvá váló csa­ta, amely az antant súlyos kato­nai és taktikai vereségével ért véget, rengeteg halottal és el­vesztegetett hadianyaggal. Gal­lipoli tehát PJ Harvey számára az értelmetlenség, az emberte­lenség és a politikai átgondo­latlanság történelmi metaforá­ja, mely kézenfekvő és figyel­meztető tanulságokkal szolgál­hat a mai iraki és afganisztáni események megítéléséhez. A Let England Shake azon­ban nemcsak tematikájában, hanem alkotói szempontból is újat hozott PJ Harvey pályáján. Régebben, dalírás közben nála szinte egyszerre született a ze­ne és szöveg, az előbbi lükteté­sére ültette rá a szavakat, a pro­­zódia a dallamhoz igazodott. Az elmúlt években azonban sokkalta inspirálóbb lett szá­mára a költészet ereje. Minden nap írt valamit, szavakat, mon­datokat, gondolattöredéke­ket, s türelmesen kivárta, amíg azok évek alatt versekké, ver­­zékké, refrénekké értek össze. Majd az így kiforrott szövege­ket hónapokig anélkül énekel­gette, hogy közben bármilyen hangszerhez hozzányúlt vol­na. Csak amikor rátalált a sza­vakból, mondatokból fakadó dallamra, akkor kezdte keres­ni hozzá a megfelelő hangne­met és harmóniasort. Ezáltal a versek szinte maguktól fejlőd­tek dalokká. Legalábbis ő így élte meg. A Let England Shake-et hallgatva viszont fura kettősséget érez az ember: a vérrel, pusztulás­sal, sötét tónusokkal, helyen­ként kifejezetten apokaliptikus víziókkal terhes szövegek a ké­zenfekvőbbnél sokkalta kön­­­nyedebb, oldottabb, játékosabb zenei köntöst kaptak. Persze az egész tele van szarkazmussal és öniróniával, pökhendiséggel és szonikus fricskával, háborús sanzontöredékkel és blörkös eszelősséggel. De talán épp az volt a célja vele, hogy elbizony­­talanítson. Vagy hogy szorong­va, borzongva szórakoztasson. Hisz a nagypolitika és a tömeg­média ugyanezt teszi. Pi felrázza Angliát? Az énekesnőt a Gallipoli-félszigetért vívott csata ihlette meg www.nol.hu Közösségi alkotás A rendező saját pénzéből forgott a tévéfilm Varsányi Gyula Mielőtt még valaki közpénzügyi kommandóért kiáltana, sietve szögezzük le: Szabó Csilla el­sőfilmes rendező saját pénzé­ből, néhány százezer (!) forint­ból forgatta le Komoly dolgok című ifjúsági játékfilmjét. A mű saját közegében jó fogadtatás­ra talált a tavalyi filmszemlén, a diákzsűri a tévéfilm kategória fődíját ítélte neki. Azóta egy-két művészmozi vetítgeti, legutóbb a pesti KINO játszotta. A filmet eddig mintegy kétezren látták. Rendhagyónak tekinthető, hogy a sztori három, lakótele­pen élő főhőse, a középiskolán éppen túljutott barátok: Szonja, Gergő és Lambert nem mutatja be a korosztályi deviancia stá­cióit. A három főhős nem drogo­­zik, nem tör be és még csak nem is agresszív. Csak él, ahogy tud. Nehezen, frusztráltan és főként érzelmi támasz nélkül. Lam­­bertnek nincsenek szülei, Szon­ja elvált apjával él, és Gergőnek is felszínes a kapcsolata a szü­leivel. Mindhárman bizonyta­lanok és bátortalanok, Lambert számítógépes harci játékokban próbálja kompenzálni elesettsé­­gét, Szonja belehabarodik a ná­la évtizedekkel idősebb hegedű­tanárába, miközben Gergő leg­hőbb vágya, hogy Szonja szerel­mét elnyerje. A 27 éves rende­ző, aki 2007-ben szerezte diplo­máját, nem varrja el a szálakat a film végére. Csupán a gyenge fi­zikumú Lambert tesz egy lépést: beáll hivatásos katonának, hogy a valóságban is megpróbálja a kommandós létet. Szonja sorsa az abortusz, Gergő pedig elkísé­ri a lányt az orvoshoz, felvállal­va az „apaságot”. „Nyitva hagytam a hősök jö­vőjét, mert ezzel is érzékeltet­ni akartam azt a kilátástalansá­got, amely manapság körülveszi őket” - mondja Szabó Csilla, és hozzáteszi, azért nem ábrázol a filmben különösebb devianciá­kat, mert átlagos fiatalokat akart bemutatni. Úgy véli, a média su­gallatára a közvélemény sokkal rosszabbnak ítéli ezt a korosz­tályt, mint amilyen a valóság­ban. A fölmerülő problémák ál­talánosabbak, mélyebbek a de­vianciáknál. És ezeket a figu­rákkal együtt, hitelesen jelení­tik meg a szereplők, akik pálya­kezdők, illetve színészi pályára készülők (Gölten Gergely, Mó­ga Piroska, Tóth Lambert). Mel­lettük kitűnő színészek tűnnek föl mellékszereplőként: Gáspár Tibor leharcolt apaként, Ter­hes Sándor idősödő macsóként és Polgár Csaba félvilági fotós­ként. A rendezőn kívül elsőfil­mes az operatőr, Domokos Ba­lázs. Szinte minden együtt van egy korosztályi filmhez, amely, mondhatni, virtusból születik. A rendező korábban (ami­kor még lehetett volna) nem pályázott állami filmtámogatás­ra. „Ha netán nyerek, egy bo­nyolult, elhúzódó adminisztra­tív folyamat kezdődött volna, amit nem akartam kivárni. Min­denképp filmet akartam csinál­ni, mert csak így tanul az em­ber” - mondja. A közreműkö­dők vállalták, hogy gázsi nélkül dolgoznak végig 12 forgatási na­pot. Szabó Csilla persze tisztá­ban van vele, hogy az ilyesmi ki­vételes alkalom. Ha majd ismét megindul a hazai filmfinanszíro­zás és -gyártás, a következő ter­vével ő is pályázni fog. Igényes közönségfilmeket akar készíte­ni, nem fesztiválzsűriknek. Ami pedig első filmjét illeti, szeretné, ha azt köztelevízióban is bemu­tatnák. De megvárja, míg stabi­lizálódnak a viszonyok, mert egyelőre ott is minden bizony­talan. Terhes Sándor és Móga Piroska

Next