Népszabadság, 2011. március (69. évfolyam, 50-75. szám)
2011-03-09 / 57. szám
2011. MÁRCIUS 9., SZERDA • NÉPSZABADSÁG 18 • Kultúra KIÁLLÍTÁS Istenem Modem, Debrecen Rózsa Gyula Nehéz ügy ez. Ha egy kiállítás bevezető szövege azzal a közléssel kezdi (katalógus nincs), hogy valamennyi művész kötődik vagy nem kötődik valamely keresztény felekezethez, hívő, az ember zavarba jön. Egyrészt feszeng, mert olyan magáninformációt bíztak rá, amely nem rá tartozik. Másrészt, ha kritikus, egy pillanatra megtorpan. Ugyanis „hithez, valláshoz, transzcendenciához kötődő” művek esetében mindig fennáll tárgykör és teljesítmény összemosódásának a veszélye. Mint a rettenetes budakeszi Himnuszemlékmű, vagy a negyvenöt éve magát szocialistának kinevező Kilencek művészcsoport (akkor az volt a kurzus) esetében. A jó művek persze nem hagyják magukat. S ha Bukta Imre vagy Kicsiny Balázs darabjai (részletesen majd alább) úgy viselkednek eredetiségben, gondolatban és hitelességben, hogy a generális tárgytól nem függetlenül erős alkotások, akkor arra köteleznek, hogy tárlatnak lássuk a tárlatot. Tematikusnak, mint a „nők a művészetben” vagy a „balatoni festők” ötlet alá rendezetteket. Akkor hamar kitetszik az e tárgykörben különösen kísértő utánmásolás. Rögtön a belépésnél figyelmeztetnek erre Oláh Mátyás képei és plasztikái, amelyek nem tesznek egyebet, mint papírra és kőre kopíroznak, nagyítanak és kicsinyítenek remek román kori részleteket. Csupa gyönyörű töredéket, amelyeket nem kelt új életre, nem értelmez újra sem az eredetitől eltérő lépték, sem az eredetitől eltérő anyag. Ismétlés, a középkori ember hite, világképe, félelmei és feloldozása nélkül. Akárcsak Asztalos Zsolt Madonnaszobra üveg alatt s Galambja virágkoszorúval, mindkettő a katolikus közhelygiccs ügyében. Mert meglehet, súlyos elméleti kommentárok megvilágítanák, mi ennek az egy az egyben előállított művirágos Szűz Máriának, igazi kitömött galambnak a jelentősége, ilyenek híján csak annyit érzékelünk, hogy a művek sem iróniával, sem együttérzéssel, sem más érzelmi-gondolati intencióval nem illetik a kegyes trivialitást. Ellentétben Bukta bőséges és sokféle jelenlétével. Ez a mélységesen agrárrealista művész mindig - most is - úgy tömöríti művein irónia és azonosulás, köznapi vacakság és mély emberség ellentéteit, hogy a végeredmény hiteles, komisz józanság lesz. A Tiszteletadás elődeimnek Sarlós Boldogasszony napján két fénykép-önarckép. A madzaggal megkötött nadrágban, a dróttal lefogott rossz szalmafedélben, a görbe, hántolatlan gerendában és a levett sapkás vigyázzállásban azonban annyi kopottan pátoszos ünnepélyesség van, hogy a néző Buktával együtt tiszteleg. Eszébe sem jut, hogy a nevezett ünnep katolikus népszokás szerint nem erre késztet, s hogy illő rekvizitje nem a falhoz támasztott vasvilla. Bukta tud megidézni és értelmezni népi katolicizmust. Vásznain a töviskoszorús Krisztus-szívek, a köpenyes-máriás templomi lobogók nem kevésbé esendőek, mint a valóságban, de olyan valóságos-valótlan tűnődéssel jelennek meg, hogy sem az imádkozók, termésért fohászkodó figurák hitét, sem a művész darabos-komisz szemléletét nem veszítik el. Tudjuk, a vallásos művészet legalább százötven éve válsággal viaskodik, és legkésőbb a preraffaeliták, a beuroni iskola óta küzd a megújulásért. Hogy azonban új életet a technika, csak a technika nem teremt, azt elődök végtelen sora után itt egyebek közt Mátrai Erik túltengő kollekciója bizonyítja. Mátrai videóikonokat készít, és vallja, hogy újítása az olajfestés egykori feltalálásával analóg. Ám megint ide érkezünk vissza attól, hogy Szent Ference mozog a kis képernyőn, hogy szentjeinek glóriája cirkulál, mégsem megrendítőbb, sem elidegenítőbb nem lesz a hatás. Ben Húros stációsorozata felettébb hátrányosan került szemközt a Kicsiny Balázséval. Az utóbbi ugyanis szénből készült, vázlatos figurái mind bányászkobakot viselnek, és eléggé darabosak és groteszkek ahhoz (lásd Bukta agrárkötelmeit), hogy bányászkálvária legyenek és ne legyenek. Mai technikában, installációban a népi vallásosságot, mozgóképet és a népi építészetet kombináló Huszár Andrea gondolkodott-érzett közérdekűen. Távol attól a vallomásos-vetített korszerűségtől, amely személyes testi-lelki nyavalyákat hozott a kiállításra (több van), és amelyeknek keresztényi alázata a kőkeresztek efféle felirataira emlékeztet: „Az isten dicsőségére állíttatta Szabó Vendel és neje született Tóth Franciska.” Nem faragott képek Mindig fennáll tárgykör és teljesítmény összemosódásának a veszélye Fotó: Konyhás István Tolvajok fosztogatták a raktárát Némely műtárgy helyére értéktelenebbet csempésztek az Iparművészetiben Valaczkay Gabriella Hogy az elmúlt években kik és hány műtárgyat emeltek el az Iparművészeti Múzeum raktáraiból, arról semmit sem mondott tegnapi, rendkívüli sajtótájékoztatóján Takács Imre főigazgató. Ami biztos: korábban kiállított vagy publikált darab nincs az ellopottak között. Alig néhány hete, hogy bejelentették: több helyen életveszélyes állapotú az Üllői úti Iparművészeti Múzeum homlokzata, most pedig már arról cikkeznek a lapok, hogy több mint másfél évtizede dézsmálják valakik az intézmény raktárait. A hiányra akkor döbbentek rá a muzeológusok, amikor az idei év elején esedékes, közgyűjteményi törvényben előírt leltárt végezték. Állítólag egyes műtárgyakat értéktelenebbre cseréltek a tolvajok, de vannak olyanok is, amelyek helyett ilyen „pótlék” sem áll most a raktárpolcon. Hogy pontosan hány darab és milyen értékű tárgy tűnt el, erről Takács Imre egyelőre nem adott ki információt, de nem is tehette, hiszen az általa február 16-án ismeretlen elkövető ellen tett feljelentés alapján jelenleg is vizsgálódik a Nemzeti Nyomozó Iroda műkincsvédelmi alosztálya. Takács mindössze annyit közölt a sajtóval, hogy korábban kiállított vagy publikált műtárgy nincs az ellopottak között. Hozzátette azt is, hogy nem ez az ügy határozza meg az intézmény jövőjét. Sokkal inkább a tervezett homlokzatrekonstrukció, a bővítés és a tartalmi megújulás. Az utóbbi középpontjában a megnövelt kiállítótér, valamint az évek óta hiányolt állandó kiállítás áll. Jávorszky Béla Szilárd PJ Harvey újfent azt tette, amit húsz éve megszokhattunk tőle: húzott egy szokatlant. Kigurított egy olyan lemezt, amely pont annyiban következik az eddigi hétből, mint azok egymásból: semennyire. Maximum a felforgató, provokatív, bele az arcodba attitűd köti össze őket. A negyvenesek klubjába lépett brit dalíró-előadó az elmúlt húsz évben mindenesetre csak akkor szólalt meg, ha fontos mondandója akadt. Ezúttal sem tett kivételt. A Let England Shake nemcsak egyik legbizarrabb, legfelkavaróbb és messze legpolitikusabb albuma lett, hanem a 2011-es év potenciális díjeső-várományosa is. Nem csoda, hogy megjelenése óta visszhangzik tőle a rocksajtó. Amikor tavaly áprilisban a BBC egyik politikai talkshowjában széttupírozott hajjal, extravagáns tollas öltözetben, egy szál autoharpot pengetve előadta a címadó dalt, nemcsak a műsor vendégének, az aktuális brit miniszterelnöknek, Gordon Brownnak kerekedett el a szeme. Abban a (YouTubeon még elérhető) négy percben minden benne van, ami az egész albumot jellemzi: pimaszság, játékosság, önirónia. Múltból merített motívumokkal kíméletlenül kommentálni a kurrens közéletet. - Mindig foglalkoztatott, mi történik a világban, de egészen mostanáig nem éreztem magam képesnek arra, hogy dalaimban direktben írjak róla - nyilatkozta PJ Harvey új lemeze kapcsán, s új albumának háborús tematikája valóban szokatlan az aktuálpolitikára korábban áttételesen sem reflektáló művésztől. Még akkor is, ha benne változatlanul az emberit, a személyeset igyekszik megragadni. Az új korong kiindulópontja mindenesetre az első világégés egyik legértelmetlenebb csatája, amelyet a Gallipoli-félszigetért vívtak a gyarmati csapatokkal megerősített brit, francia és a török erők. Az állóháborúba merevedett európai színtéren az antant új frontot akart nyitni, ezért határozta el 1915 februárjában a Dardanellák ostromát. Szárazon és vízen közel egy évig tartott a szintén állóháborúvá váló csata, amely az antant súlyos katonai és taktikai vereségével ért véget, rengeteg halottal és elvesztegetett hadianyaggal. Gallipoli tehát PJ Harvey számára az értelmetlenség, az embertelenség és a politikai átgondolatlanság történelmi metaforája, mely kézenfekvő és figyelmeztető tanulságokkal szolgálhat a mai iraki és afganisztáni események megítéléséhez. A Let England Shake azonban nemcsak tematikájában, hanem alkotói szempontból is újat hozott PJ Harvey pályáján. Régebben, dalírás közben nála szinte egyszerre született a zene és szöveg, az előbbi lüktetésére ültette rá a szavakat, a prozódia a dallamhoz igazodott. Az elmúlt években azonban sokkalta inspirálóbb lett számára a költészet ereje. Minden nap írt valamit, szavakat, mondatokat, gondolattöredékeket, s türelmesen kivárta, amíg azok évek alatt versekké, verzékké, refrénekké értek össze. Majd az így kiforrott szövegeket hónapokig anélkül énekelgette, hogy közben bármilyen hangszerhez hozzányúlt volna. Csak amikor rátalált a szavakból, mondatokból fakadó dallamra, akkor kezdte keresni hozzá a megfelelő hangnemet és harmóniasort. Ezáltal a versek szinte maguktól fejlődtek dalokká. Legalábbis ő így élte meg. A Let England Shake-et hallgatva viszont fura kettősséget érez az ember: a vérrel, pusztulással, sötét tónusokkal, helyenként kifejezetten apokaliptikus víziókkal terhes szövegek a kézenfekvőbbnél sokkalta könnyedebb, oldottabb, játékosabb zenei köntöst kaptak. Persze az egész tele van szarkazmussal és öniróniával, pökhendiséggel és szonikus fricskával, háborús sanzontöredékkel és blörkös eszelősséggel. De talán épp az volt a célja vele, hogy elbizonytalanítson. Vagy hogy szorongva, borzongva szórakoztasson. Hisz a nagypolitika és a tömegmédia ugyanezt teszi. Pi felrázza Angliát? Az énekesnőt a Gallipoli-félszigetért vívott csata ihlette meg www.nol.hu Közösségi alkotás A rendező saját pénzéből forgott a tévéfilm Varsányi Gyula Mielőtt még valaki közpénzügyi kommandóért kiáltana, sietve szögezzük le: Szabó Csilla elsőfilmes rendező saját pénzéből, néhány százezer (!) forintból forgatta le Komoly dolgok című ifjúsági játékfilmjét. A mű saját közegében jó fogadtatásra talált a tavalyi filmszemlén, a diákzsűri a tévéfilm kategória fődíját ítélte neki. Azóta egy-két művészmozi vetítgeti, legutóbb a pesti KINO játszotta. A filmet eddig mintegy kétezren látták. Rendhagyónak tekinthető, hogy a sztori három, lakótelepen élő főhőse, a középiskolán éppen túljutott barátok: Szonja, Gergő és Lambert nem mutatja be a korosztályi deviancia stációit. A három főhős nem drogozik, nem tör be és még csak nem is agresszív. Csak él, ahogy tud. Nehezen, frusztráltan és főként érzelmi támasz nélkül. Lambertnek nincsenek szülei, Szonja elvált apjával él, és Gergőnek is felszínes a kapcsolata a szüleivel. Mindhárman bizonytalanok és bátortalanok, Lambert számítógépes harci játékokban próbálja kompenzálni elesettségét, Szonja belehabarodik a nála évtizedekkel idősebb hegedűtanárába, miközben Gergő leghőbb vágya, hogy Szonja szerelmét elnyerje. A 27 éves rendező, aki 2007-ben szerezte diplomáját, nem varrja el a szálakat a film végére. Csupán a gyenge fizikumú Lambert tesz egy lépést: beáll hivatásos katonának, hogy a valóságban is megpróbálja a kommandós létet. Szonja sorsa az abortusz, Gergő pedig elkíséri a lányt az orvoshoz, felvállalva az „apaságot”. „Nyitva hagytam a hősök jövőjét, mert ezzel is érzékeltetni akartam azt a kilátástalanságot, amely manapság körülveszi őket” - mondja Szabó Csilla, és hozzáteszi, azért nem ábrázol a filmben különösebb devianciákat, mert átlagos fiatalokat akart bemutatni. Úgy véli, a média sugallatára a közvélemény sokkal rosszabbnak ítéli ezt a korosztályt, mint amilyen a valóságban. A fölmerülő problémák általánosabbak, mélyebbek a devianciáknál. És ezeket a figurákkal együtt, hitelesen jelenítik meg a szereplők, akik pályakezdők, illetve színészi pályára készülők (Gölten Gergely, Móga Piroska, Tóth Lambert). Mellettük kitűnő színészek tűnnek föl mellékszereplőként: Gáspár Tibor leharcolt apaként, Terhes Sándor idősödő macsóként és Polgár Csaba félvilági fotósként. A rendezőn kívül elsőfilmes az operatőr, Domokos Balázs. Szinte minden együtt van egy korosztályi filmhez, amely, mondhatni, virtusból születik. A rendező korábban (amikor még lehetett volna) nem pályázott állami filmtámogatásra. „Ha netán nyerek, egy bonyolult, elhúzódó adminisztratív folyamat kezdődött volna, amit nem akartam kivárni. Mindenképp filmet akartam csinálni, mert csak így tanul az ember” - mondja. A közreműködők vállalták, hogy gázsi nélkül dolgoznak végig 12 forgatási napot. Szabó Csilla persze tisztában van vele, hogy az ilyesmi kivételes alkalom. Ha majd ismét megindul a hazai filmfinanszírozás és -gyártás, a következő tervével ő is pályázni fog. Igényes közönségfilmeket akar készíteni, nem fesztiválzsűriknek. Ami pedig első filmjét illeti, szeretné, ha azt köztelevízióban is bemutatnák. De megvárja, míg stabilizálódnak a viszonyok, mert egyelőre ott is minden bizonytalan. Terhes Sándor és Móga Piroska