Népszabadság, 2011. április (69. évfolyam, 76-100. szám)
2011-04-23 / 95. szám
8 Népszabadság 2011. április 23., szombat Hétvége PÜNKÖSTI ÁRPÁD Két-háromszorosára nőtt a szegénység Magyarországon. Az akadémikus Ferge Zsuzsa a nincstelenek fő szószólója, de lehetne a megkülönböztetés elleni harc Jeanne d’Arcra is, ha nem hinné, többre megy, ha nem provokálja a hatalmat. A szegények iránti felelőssége miatt azt vallja: ha a legkisebb esélye is van, hogy rábírja az illetékeseket az egyenlőtlenség tragikus növekedésének fékezésére, akkor nem szabad kihívónak lennie. A hajléktalanokról így fogalmaz: nálunk ők csak repülhetnek, hiszen saját területük nincs, a közterületet nem használhatják, csupán a levegőben létezhetnek. Ő kezdeményezte a hatvanas években a KSH-ban a társadalmi rétegződés vizsgálatát. Mikor túlságosan beleártotta magát a szociológiába és szegénykutatásba, eltanácsolták a hivatalból, így került a szociológiába, onnan a szociálpolitikába. Az ünnepelt azzal fogadott: mindenről szívesen beszél, de magáról nem. Végül azért sok mindent mesélt. Édesapja, Kecskeméti György, a német nyelvű, liberális Pester Lloyd főszerkesztője nem tért vissza Auschwitzból. Az édesanyjával, két testvérével hogyan maradtak életben? Az egyik csillagos ház egy szobájában kaptunk helyet mi négyen, meg négy rokon. Ha kimenni nem is lehetett, mi gyerekek rohangászhattunk a lépcsőházban. De egyre rosszabb lett, és amikor októberben gettóba kellett volna menni, anyám azt mondta, nem. Egy barát munkatársa, Hajdú János Sibrik-telepi nyomdász készített nekünk hamis igazolványokat, sőt, a szoba-konyhás lakásába befogadott minket. Nagyszerű ember volt. A besúgásról annyit: ezen a munkástelepen mindenki tudta, hogy nem erdélyi menekültek vagyunk. 1946-ban a testvéreivel együtt hogyan került Franciaországba, és miért jöttek haza? Itthon se lakásunk, se pénzünk nem volt. A nővérem betegsége miatt egy vöröskeresztes transzporttal hármunkat kivittek Franciaországba, ahol a nővéremmel egy zsidó gyerekotthonba kerültünk. Ők írattak be a versailles-i gimnáziumba, ahol aztán megtanultunk franciául. Meglátogatott bennünket apám ikertestvére, aki a háború alatt Amerikába menekült, hogy örökbe fogadjon minket. Ezt nem akartuk. Másfél éven át egyre nőtt a honvágyunk, és 1948 elején anyánk úgy látta, nyugodtan hazajöhetünk, Magyarországon demokrácia van. Ironikus. Miképp került a KSH-ba egyetemi hallgatóként? Éjszaka dolgozott, és az órákon aludt? 1945 elején gyalog elindultunk Szegedre, mert vidéken volt mit enni. Ott lett a barátnőm Pikter Anna, a KSH későbbi vezetőjének, Péter Györgynek a lánya. Amikor 1950-ben a Közgazdasági Egyetemen fegyelmi indult ellenem a szokásos koholt indokokkal, Péter György felajánlotta, hagyjam abba a tanulást, menjek a KSH-ba dolgozni. Maradhattam az egyetemen, délelőtt órákra jártam, de utána gyakran későig dolgoztam, azokban az években divat volt éjszakáig benn maradni a munkahelyen. Ezt az órákon aludtam ki. Tudtommal, azzal vádolták, hogy osztályidegen, és a „nagy tehetségű, emberszabású DISZ-titkár”, a későbbi férje, Ferge Sándor kiállt ön mellett. Ötszázas évfolyamunkon Sanyival ismertük ugyan egymást, de a fegyelmi után beszéltünk először, amikor a kultúrfelelősi funkcióimat átadtam neki. Ő egy szót sem hitt el a fantasztikus vádakból. A „kálvinista parasztgyereket” és az „értelmiségi zsidó lányt” ez a koncepciós eljárás hozta össze?Meglátni, megszeretni? Valahogy így. Sándoréknak nem volt földjük, az apja kubikos volt, de amikor katona meg hadifogoly volt, édesanyja egyedül nevelte őket, nagy szegénységben. Mégis polgáriba íratta a fiát, majd gimnáziumba a lányát. Sanyi ’45-től Debrecenben lett Nékosz-kollégista. Tartását a családból is, a kollégiumból is hozhatta - de leginkább a sajátja volt. Meddig jegyezte Ferge Sándornéként a tanulmányait? Annak idején nem lehetett a férj nevét az asszony keresztnevével használni. Lánykori nevemet (Kecskeméti) pedig „lefoglalta” az amerikai szociológus nagybátyám. Amikor lehetőségem nyúlt külföldre járni, „Újra és újra felháborodom ez éltet” Diákkörös egyetemisták faggatják a 80 éves Ferge Zsuzsát Ha az ember nagyon sok borsót hány a falra, akkor az a fal előbb-utóbb megérez ebből valamit. Maradtam hát a borsóhányás mellett, ott a Sándornéval nem tudtak mit kezdeni, váltani kellett. „Megszállott, munkamániás”, egyetlen szobájukban állítólag füldugóval dolgozott, a férjére maradt a háztartás, maga pedig körmölte a számokat. Sokáig nem a munka dominálta az életünket. Albérletben kezdtük. Szerencsénkre a főbérlőnk, aki eredetileg nem vállalt volna minket gyerekkel, beleszeretett az 1953-ban született fiunkba. Kis Sanyi hiányt pótolt: Szidi néni két felnőtt fiát megölték. Két év múlva született Anna, lakást kaptunk a KSH-tól. Háziasszonyunk akkortól a gyermekek harmadik nagymamája lett. Ezekben az években nem a munka volt a központ. Ott voltak a gyerekek, sokat kirándultunk, sokat jártunk össze barátokkal, ’56 után még bridzselni is megtanultunk. Aztán belevetette magát abba, ami érdekelte! Igen, a hatvanas évektől. 1970 után már elég sokat mentem külföldre is, és akkor valóban Sanyira maradtak a gyerekek. Tényleg hegedült? Nagyon szerettem, de nem dolgoztam meg érte, sose lettem jó zenész. Legföljebb megtűrt másodhegedűs voltam egyegy kvartettben, de ez is jó volt. Aztán abbahagytam ezt is. A férje korán elhunyt. Tizennyolc éve. Ma a gyerekeim, unokáim, a dédunokák jelentik a családomat. Sikereiben mennyi része lehetett a szerencsének vagy például a francia tudásának ? Nem a francia, hanem az angol volt a döntő, amit azért kezdtünk el tanulni a háború alatt, hogy az angol rádiót hallgathassuk. Ugorjunk: Békési László a lapunkban közölt tanulmányában, Ferge Zsuzsát citálva, perverz jövedelemelosztásról ír... Évtizedek óta vitában állok a neoliberális gazdaságpolitikusokkal. Tardos Marci mondta hajdan, hogy azelőtt akarom az autóba megtervezni a féket, mielőtt a motor kész lenne. Igaza volt, féltem, hogy elszalad az autó - ami később meg is történt. Marci már jóval a rendszerváltás után mondta, hogy sok igazság volt az álláspontomban. Békésivel is sok vitám volt. Ha tetszik, az idézés elégtétel, de nem örülök, hogy igazam lett. És a perverzitás? Meggyőződésem, hogy az állam dolga igazságos elvonással begyűjteni annyi pénzt, amennyit a társadalom is elfogadhatónak tart, hogy ebből ki lehessen elégíteni azokat a szükségleteket, amelyeket a piac nem, vagy csak nagyon egyenlőtlenül elégít ki. De a dolog értelmetlen, ha az erősebb többet tud kivenni a közösből, mint a gyöngébb. A hatvanas évek közepén kimutattam, hogy például az életesély-javító, az örömszerző javakból - mint a nyaralás vagy az egyetem - a jobb helyzetben lévőknek több „jut”. Az életesélyeket kevésbé javító közjavaknál, mint például a szakmunkásképző, ellenkező volt a helyzet. Némi perverzitás minden újraelosztásban kell hogy legyen, e nélkül semmi se lenne. Baj akkor van, ha a perverzitás túl nagy, vagy épp céllá válik. Legkirívóbb példa a Fidesz-kormányok idején az úgynevezett családi adókedvezmény, és most az egykulcsos adó. Sok rendelkezés miatt a szegények és a gyerekeik is még kevesebbet fognak kapni, mint eddig, ami a legnagyobb károkozás. Hiszen aki kétéves korában rosszul táplálkozik, az 22 évesen gyengébb munkaerő lesz, ha egyáltalán munkához jut. A gyerekek éhezése tűrhetetlen. Mindezeken újra és újra felháborodom, ez éltet. Mennyi borsót hányt a falra? Ó! Úgy gondolom, a társadalomtudomány dolga nemcsak azt megmondani, mi van, hanem azt is, mi kellene. Mikor Szalai Sándornak megemlítettem, hogy falra hányt borsó, amit csinálok, azt felelte: ha az ember nagyon sok borsót hány a falra, akkor az a fal előbb-utóbb megérez ebből valamit. Maradtam hát a borsóhányás mellett, bár nem biztos, hogy igaza volt. Ezek a megátalkodott falak! Minél jobban élünk, annál nagyobb az egyenlőtlenség. Ebben nem vagyunk kivételek. Ahol a kormányok nem tesznek kemény erőfeszítéseket az egyenlőtlenségek kordában tartásáért, ott ezek az égbe szöknek, és fenyeget a társadalom kettészakadása, a tömeges kirekesztés. Az ok a globalizáció fékevesztettsége és az emberek önzése. Korlátozhat például a protestáns etika, az igazságtalanságok következményeinek történelmi tapasztalata, a fejlett szolidaritás. Magyarországon egyiknek sem volt történelmi mintája, így aztán megyünk a magunk önös útján. Mióta rálát, milyen kapcsolatban volt a tulajdon, a tudás és a hatalom? Az „átkosban” a hatalomnak volt legnagyobb szerepe a társadalom formálásában, a tulajdonnak alig. A tudás - a hatalom árnyékában - a csoportok összetartozását és differenciálását befolyásolta. Mára kisajátították mindazokat a javakat, amelyek nemcsak vagyont jelentenek, hanem hozzáférést adnak másoknak ahhoz, hogy létfenntartó foglalkozásuk legyen. Már ha adnak. És a tulajdon a hatalomra is befolyást gyakorolhat. A tudás most is differenciál, de sok formája leértékelődik, mert, mondjuk, robotokkal helyettesíthető. A globális verseny arról is szól, hogy lehetőleg ne emberek, hanem gépek csináljanak mindent, amelyek nem kérnek jogokat, enni. Ez lesz a szép új világ? Diákkörös egyetemisták várják a válaszom, hogy kellenek-e egyáltalán humán tárgyak, mert a piacnak végképp nincsen rájuk szüksége. Én amellett érvelek, hogy humaniórák nélkül nem érdemes folytatni. A legtöbb országban, Amerikában is, fogynak a bölcsészhallgatók és a rájuk fordított állami pénz is. Pedig ők segítenek felfejteni a vers, a zene, a szimbólumok értelmét és rétegeit, megértetni, miért lehet olyan sok módon elmondani-ábrázolni, hogy Krisztus hogyan viszi a hátán a keresztet. Segítenek megtartani a világban a varázslatot. Max Weber szerint a racionalizálódással - és főként a piac térhódításával - elkezdődött a világ varázstalanítása. Ezt lassítják azok, akik a szépség vagy a különös iránti szeretetből segítik az értelmezést. Amíg ez az elköteleződés él, addig még lesz varázs a világban. Ez fontos. Varázstalan világban végképp nem érdemes élni.