Népszabadság, 2011. június (69. évfolyam, 127-151. szám)

2011-06-11 / 136. szám

8 Népszabadság­­ 2011. június 11., szombat Hétvége Az üstökösökből sosem lesznek csillagok S. Nagy István szerint ma is szükség van a Millió rózsaszálra A kórház parkjában, árnyat adó fák me­nedékében láthatatlan küzdelem zajlik, a betegségek vs. S. Nagy István meccs második félidejében pillanatnyilag a ki­hívott áll győzelemre. A halkszavú, ki­szolgáltatottságában is örökké humorát csillogtató, minden poénlehetőségre le­csapó költő a szemével pótolja testének szabotázsait: lehet mondani - örök csi­bész néz szembe a kérdezővel és a ka­merával. A műfaj ikon, slágermilliárdos szerzőt arról kérdeztük: miként látja a celebek és sztárok - meglehetősen egyenlőtlen - harcát a népszerűségszer­zés mindennapos csatájában. LÁNG ZSUZSA Kérem, cáfolja meg, ha tudja és akarja: a hírnév megszerzéséhez tök mindegy, hogy valaki született tehetség, vagy a média szárnyára felkapaszkodó, tizenöt percre szavatolt potyautas. A valódi sztároknak az úgynevezett ce­lebek soha nem lehetnek ellenfelei. Las­san mindannyian megszokjuk - nem is te­hetünk mást -, hogy furcsa, kaotikus vi­lágban élünk, vagyis néha ijesztően elbil­len a mérleg nyelve a botrányhősök felé, de ezt a divatot (is) mi csak importáltuk. A média (teljes joggal) arra épít, hogy az emberek sokkal inkább a hírességek viselt dolgaira kíváncsiak - mármint arra, hogy kivel lépett félre, mitől hízott meg, vagy éppen fogyott le - mintsem arra, hogy hány hangszeren játszik virtuózan, vagy hány oktávon énekel tisztán. De gyorsan szögezzük le, hogy az ismertség nem azo­nos a népszerűséggel. Attól, hogy az ille­tő naponta címlapon van valami mondva­csinált balhéval, még nem valószínű, hogy megtelik rá az Aréna. És a közönségnek köztudottan jó orra van: tévedhetetlenü­l felismeri a lufiként felfújt kreáció és a va­lódi tehetség közötti különbséget. Nem gondolja, hogy a bulvárosodás és az ezzel járó, ma már alig leplezett profithaj­sza a színvonal rovására megy? Azért itt sem kellene általánosítani... Oly korban élünk, amikor némelyek épp a gagyiság révén kerülnek a figyelem kö­zéppontjába, „ez annyira rossz, hogy már-már jó” alapon. Dőlnek a felkérések, izomlázat kapnak a sok autogramosztás­tól, és még csak észre sem veszik, hogy csak mulatnak rajtuk. Az ilyen tiszavirág­életű röppálya csak percekig tart: ami­lyen könnyen jött, olyan könnyen megy. De kéretik óvatosan bánni a skatulyázás­sal, mert alkalomadtán csak egy hajszál, vagy a kifinomult ízlés választja el egy­mástól a kategóriákat. Ugyanis le a kalap­pal az olyanok előtt, mint például Lady Gaga, aki imponáló leleményességgel, és sokszor az eszközök között sem finnyá­san válogatva hergeli fel a tömeget: ext­rém jelmezeivel, férfi-női vegyes identitá­sával „legyárt/tat/ja” magáról a botrányt a klipeken, de amikor kiáll a színpadra, bebizonyítja, hogy briliáns zene- és dal­­szövegíró, ragyogó énekes és táncos, aki megérdemelten zsebeli be a Grammy-dí­­jakat. Vagyis zseniálisan használja a bul­várt a profitszerzésre. Nem tartja legalább egy kicsit gyanúsnak, hogy a minden kereskedelmi csatorna fő­műsor- és reklámidejét elfoglaló tehetség­­kutató versenyeken csak bombázó külse­jű, „megcsinált” lányok és fiúk győznek?A tehetség mindig párosul a fotogenitással? Vagy megfordítva: mifelénk a kicsit krip­­lik, nagyon túlsúlyosak, túlkorosak, vala­hogy sose győznek... A tehetségkutató versenyekért nagyjá­ból azóta rajonganak a nézők, mióta van televíziózás. Volt Ki mit tud?, Táncdal­fesztivál, Made in Hungary. Tessék válasz­tani! Mindegyiket főműsoridőben közve­títette a televízió és a szó legszorosabb ér­telmében kiürültek az utcák annak ide­jén, mert ki nem hagyta volna senki az esedékes fordulót. Igaz, (egyetlen csa­torna lévén) nem egymás hegyére-hátára szervezték őket. Az a lélegzetvételnyi idő, ami ennek következtében nézőnek, alko­tónak, szereplőnek megmaradt, minden­ki épülésére, fejlődésére szolgált. Ma már ez luxusnak számít, egyszerűen nem en­gedi meg a nézettségért vívott konkuren­ciaharc. Keményen diktál a pénz. Hogy a tehetség vagy a képernyő-alkalmas­ság dönt-e? Véleményem szerint az ma­rad talpon, akit érdemesnek tartanak ar­ra, hogy pénzt fektessenek bele. Nem félti a túl gyorsan, túl magasra jutott fiatalokat a „tériszonytól”? Nem én találtam ki, régi igazság, hogy könnyebb a csúcsra feljutni, mint ott ma­radni. Az üstökösök sorsa a rövid csillo­gás. Feltűnnek az égen, majd viharsebes­séggel zuhannak le. Én arra vagyok a leg­büszkébb, hogy olyan csillagokat fedez­hettem fel, akik ma is fényesen ragyognak az égbolton: ilyen Koncz Zsuzsa, akinek a kezdő Szörényi Leventével megírtam első slágerét, a Rohan az időt, Fenyő Miklós, aki pillanatok alatt befutott a testére sza­bott Csavard fel a szőnyeget című dallal, az Edda együttes, akiket a megboldogult Ifjúsági Parkban léptettem fel először az Engedjetek saját utamon szerzeménnyel. Payer Öcsit a Balaton partján hallottam meg „cöncögni” a gitárjával, amikor még gyógyszerésznek készült, de az Ó, egy al­fa Rómeó megváltoztatta az életét. Ihász Gáborral a Széchenyi fürdőben ismerked­tem meg, amikor masszőrként dudorá­­szott valamit. Kérésemre gitárt ragadott és pillanatok alatt összehoztuk a Múlnak a gyermekéveket. Máté Pétert a külkeres­kedői pályáról térítettem el a Hull az el­sárgult levéllel. Amikor mindannyian si­keressé váltak, akkor lett a legnagyobb szükségük a segítségemre, nem is annyi­ra szerzőként, sokkal inkább barátként, emberként. Ugyanis állandóan ismétel­gettem nekik, márpedig lusta zseni nincs. Istenáldotta tehetségüket minden áldott nap csiszolniuk kell. Mert sztár csak az le­het, aki bírja a magasságot. És éppúgy a mélységet is. Gondolt már arra, mi lenne önnel, a Mes­terrel, ha a mostani hazai körülmények között kellene kezdenie a pályáját? Hiszek az isteni igazságszolgáltatás­ban. A valódi tehetség - mint a szikla re­pedései között a havasi gyopár -­utat tör magának a legnagyobb kietlenségben is. Meggyőződésem, hogy az én lírai tőről fa­kadt lelkem ma is visszhangra találna az emberek szívében. Már csak azért is, mert minél tüskésebbé válik körülöttünk a nö­vényzet, annál nagyobb szükség van Mil­lió rózsaszálra. Ön köztudottan a női nem őszinte és gá­láns rajongója. E sorok íróját is (jó, nem millió, de) öt stilizált sárga rózsabim­­bóköteg várta, pedig a kórházi környe­zet aligha a gesztusok megnyilvánulásá­nak legalkalmasabb helyszíne. Rendít­hetetlen hite az örök szerelemben vissza­térő motívuma szövegeinek. A szerelem nyilván örök, kérdés, hogy az interpretá­ció mennyire szirupos a kicsit cinikusab­­bá és nagyon racionálisabbá vált nemze­dék számára... A szerelem tényleg örök. És aki érin­tett, az a szövegekben magára ismer, aki pedig kívülálló, sokallja a töménységét. Mindaddig, amíg érintetté nem válik. Tegnap, ma és mindörökké. Nem lehet a véletlen műve, hogy napjaink sztárkere­sőin is a repertoár kilencvenkilenc száza­léka a reménytelen, a beteljesedő, a bol­dog és boldogtalan szerelemről szól, nem pedig a bérelszámolásról... A régi klasszikus szerzőtársak, akik már nincsenek közöttünk, vajon azon a bizo­nyos bárányfelhőn ülve a zsűrivel együtt szavaznának az új kollégákra, vagy a sok műbalhé miatt alkalmatlannak tartanák az efféle megmérettetést? Az én égi szerzőtársaim - Máté Péter, Ihász Gábor, Payer Öcsi - valamennyien keményen megdolgoztak a sikerért a ma­guk idejében. Nekik persze egy másfajta világban kellett helytállniuk, amikor még látványelemek, effektek, trükkök és csúcs­­technikák nélkül kellett érvényesülniük. Anélkül, hogy a nevükben nyilatkoznék - ismerve őket - szívből drukkolnának. Ve­lem együtt. Valami intelem, instrukció, jó tanács a jö­vő sztárjainak? Mindenekelőtt ismerjék meg önmagu­kat, hogy másokkal össze ne téveszthető egyéniségekké válhassanak. Ne hamis má­solatokként akarjanak érvényesülni, ha­nem keressék és találják meg, aztán pedig fejlesszék saját, belső kisugárzásukat. Ha a trendet majmolják, akkor előbb-utóbb egyenkülsejük,­­belsejük lesz. Tartsák ma­gukat napi tréningben ének- és mozgás­gyakorlással, beszédtechnikával. És kitar­tóan higgyenek a saját tehetségükben. Le­gyenek nyitottak a világ rezdüléseire, léle­gezzenek együtt az univerzális változások­kal. És végül, de tényleg nem utolsósor­ban: legyen szinkronban a mondanivaló­juk a saját életvitelükkel, mert hosszú tá­von csak akkor lehetnek hitelesek. Vagyis igaz fénnyel ragyogó csillagok. Sztár csak az lehet, aki bírja a magasságot. És éppúgy a mélységet is FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD Névjegy S. NAGY ISTVÁN 50 éve sikeres dalszövegíró, számtalan Táncdalfesztivált, Made in Hungaryt. Tessék választani! nyert. Számtalan arany- és platinale­mezzel büszkélkedhet, EMERTON-díjas, Huszka-díjas. A Magyar Köztársaság Középkeresztjét kapta Göncz Árpádtól. Eddig körülbelül 1­7 ezer dalt írt, legutóbb Artisjus életműdíjat vehetett át áprilisban.

Next