Népszabadság, 2011. június (69. évfolyam, 127-151. szám)
2011-06-10 / 135. szám
20 Népszabadság 2011. június 10., péntek Arcok Cseri Péter Alighogy megérkezik Pósfai György, előkapja a mérőszalagját, és odalép a fához. Rutinos mozdulatokkal dolgozik: előbb lemér a talajtól 130 centit, majd megkeresi az alatta lévő törzsnek a legvékonyabb részét. Beakasztja a kéregbe a szalag végét, és gyorsan körbetekeri vele a fát. - 534 centi! - jelenti diadalittasan. - Ez azt jelenti, hogy tavaly óta nőtt egy centit. A Margitszigeten állunk, az ország legnagyobb vadgesztenyefájánál. Honnan lehet tudni, hogy ez a magyar bajnok vadgesztenye? Hát Pósfai Györgytől, a hazai famániások - ahogy magukat nevezik: dendrománok atyjától. Nem hivatalos titulus ez, ám a famániások körében megkérdőjelezhetetlen Pósfai tekintélye. Ő vezeti azt a néhány fős csapatot, akik megszállottan kutatják Magyarország legnagyobb fáit. Eleinte csak a 600 centiméternél nagyobb közkerületű fákat akartam összegyűjteni, de kiderült, hogy számos fajnak a legnagyobb példánya nem éri el ezt a méretet, így aztán most már megkötés nélkül az általam legimpozánsabbnak tartott 30 fafajtának a csúcstartói szerepelnek a listán. 1956-ban született Szombathelyen egy ötgyermekes családban. Jogász édesapja és pedagógus édesanyja mind az öt testvért értelmiségi pályára állította. Pósfai - miután diákkorában az összes országos biológiaversenyen az élbolyban végzett - azzal a szándékkal jelentkezett a szegedi egyetemre, hogy a diplomája megszerzése után az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpontjában kaphasson állást. Hűséges típus, 1981 óta az első munkahelyén dolgozik, 2004 óta ő vezeti a kutatóközpont biokémiai intézetét. Öt felnőtt gyermek édesapja. Van abban valami báj, hogy éppen abból az emberből lett a gigantikus fák szerelmese, aki egész életében a létező legkisebb élőlényekkel foglalkozott. Pósfai György ugyanis az ország egyik legelismertebb mikrobiológusa, hét éve vezeti az MTA Szegedi Biológiai Kutatóközpontjának biokémiai intézetét, hosszú időn keresztül a mostanában sokat emlegetett kólibaktériumok úgynevezett „genetikai tervrajz-meghatározásával” foglalkozott. Jelenleg a szintetikus biológia területén folytat kutatásokat. Azt vallja, hogy minden élőlény tökéletes, a baktérium éppúgy, mint a fa vagy az ember. A famánia alig egy évtizede vált a szenvedélyemmé. Rengeteget túráztunk a családdal szerte az országban, ilyenkor az összes nagy fa elé odaállítottam a gyerekeimet, kattintottam egyet a fényképezőgépemmel, a fotókat meg beraktam a családi albumba. Az ezredforduló körül vettem észre, hogy egyre fogynak a gyerekek a képekről, miközben szaporodnak azok a fotók, amelyeken csak a fák láthatók. És akkor egyszer csak megfogadtam magamnak, hogy összegyűjtöm az ország legnagyobb fáit. Pósfai György azért óvatos duhaj volt: mint említettük, az önként vállalt küldetését eredetileg csak a hat méternél nagyobb fákra tekintette érvényesnek. Kiszámolta, hogy nagyjából 200 ilyen méretű fáról lehet szó. Aztán rájött a fakutatás ízére, eltörölte a saját maga által szabott méretkorlátot, amivel viszont azt érte el, hogy most már akkor se jutna a lista végére, ha még évtizedekig járná a hazai erdőket. A famániás biológus 2005-ben kapcsolt magasabb fokozatba. Ekkor jelent meg a „Dendrománia - Magyarország legnagyobb fái” című könyve, amelyben az addigi kutatásainak eredményeit gyűjtötte össze. Ennek ajánlásában így fogalmaz: „Ez a könyv tulajdonképpen árulás. Elárulom a nagy fákat, melyek fennmaradásukat annak köszönhették, hogy meg tudtak húzódni egy csöndes, elfelejtett zugban, »időszigetben«, ahol évszázadokig nem történt semmi lényeges változás. Nem csattogott a fejsze, nem szántottak és égettek, nem építettek házat és utat, nem tapostakdöngöltek turistalábak, nem nyomultak iskoláshadak. Itt most elárulom a fákat, lerántom a leplet szemérmes rejtőzködésükről, műholdas navigációs adatokkal szögezem őket pőre helyükhöz. Mentségül azt tudom felhozni, hogy az olvasók többsége úgyis lusta, és megelégszik a könyv forgatásával. Nem fogja csapot-papot hagyva megrohanni, nyugalmukból kizökkenteni a nagy fákat, nem vállalja a sárdagasztást, napszúrást, bögölycsípést, törtetést a tüskés bozótban, a sokszor hiábavaló keresgélést szép gondolataink a karosszékben lapozgatva, képeket nézegetve is támadhatnak.” A már-már szépirodalmi stílus nem véletlen. Pósfai György ugyanis nem csupán egy famániás mikrobiológus, hanem író is. Több tucatnyi novellája jelent meg a legjelentősebb hazai szépirodalmi folyóiratokban, egyebek mellett az Alföldben, a Jelenkorban, a Holmiban. Sőt az elmúlt évtizedben a Kortárs Kiadó gondozásában három önálló novelláskötete is megjelent. Saját megfogalmazása szerint írásai a „racionális abszurd” műfajába sorolhatók. A Dendrománia 2005-ös megjelenése katalizátorként hatott, felrázta az ország összes famániás emberét. A hazai dendrománok közfelkiáltással pajzsukra emelték Pósfai Györgyöt, felismerve benne „vezérüket” aki részben belső késztetésből, részben engedve az alulról érkező nyomásnak, létrehozta a dendrománia. hu weboldalt. A portál lehetővé tette egy naprakész adatbázis felépítését és gondozását. Amióta komoly segítséget kapok a többi famániástól, nagyságrendekkel gyorsabban halad a fakutatás. A nyomravezetők általában e-mailben jelzik, ha valahol belebotlottak egyegy óriásfába. A honlapra azonban csak akkor kerül fel egy-egy új találat, ha személyesen is ellenőriztem, és lemértem a listagyanús fát. Egymás között egyébként a kutatást leginkább „fázásnak” hívjuk, ha pedig sikerrel jártunk, azt szoktuk mondogatni : „de jót fáztam!” A gigantikus fák listáján nemcsak a pontos helyszín és a törzskerület adatai szerepelnek, hanem a nyomravezető neve, valamint a legfrissebb mérési eredmények is, hiszen a törzsek az évek során vastagodnak, illetve fogyhatnak is, de a legöregebb egyedeknél azt sem árt ellenőrizni időnként, hogy megvannak-e még egyáltalán. Akadnak tragikus pillanatok. Öt évvel ezelőtt éppen az egyik ismerősömnek akartam megmutatni az ország legnagyobb kocsányos tölgyét a Vas megyei Zsennyén. Ahogy közeledtünk a helyszínre, rossz előérzetem támadt, mert nem látszódott a csaknem tízméteres kerületű fa koronája. Közelebb érve vettük észre, hogy kidőlt a matuzsálem. Két nappal korábban hasadt szét a törzse egy nagy viharban. Akkor szinte kínzó fájdalmat éreztem. Mint bármelyik gyűjtőnek, egy dendrománnak is megvannak a maga kedvencei. Pósfai György például a tölgyekért rajong, lenyűgözik őt a fenségességükkel. Ami azt jelenti, hogy számára nem a méret a lényeg, hiszen a hazai csúcstartók nem a tölgyek, hanem a nyárfák. A jelenlegi legnagyobb magyar fa a baranyai Révfalu melletti, 1065 centiméter körkerületű fekete nyár. A fő dendromán egyébként ma már jóval hatékonyabban kutat, mint tíz évvel ezelőtt. A nyomravezetők jelzései alapján egy-egy körútra percre pontosan lebontott útitervet készít, digitális térképpel és GPS-szel vág útnak. Legutóbb a Zemplénben például a modern technikának köszönhetően egyetlen nap alatt 12 óriásfát „gyűjtött be”. Pósfai György szenvedélyét a családja tiszteli ugyan, de a felfedező utakra általában nem kísérik el. Magányos hobbi ez, ráadásul a sikerért sokat kell szenvedni. Viszont sosincs vége a kutatásnak. Még rengeteg faóriás vár rám. „A minap egy szürke, novemberi reggelen, amint épp a szokásos buszomat vártam, szórakozottan figyelni kezdtem az egymás után tovagördülő autókat. Gyorsítás, lassítás, felzúgás, elhalkulás, állandó, monoton háttérzaj, a hajnali félsötétben jövőmenő lámpák - mintha minden normális lenne. Mégis, ahogy jobban figyelni kezdtem, észrevettem, hogy az autókban kitömött emberek ülnek. Merev tartásuk, előreszegezett tekintetük, fókuszálatlan műszemük egyértelműen elárulta őket. Azok sem tudtak megtéveszteni, akik úgy tettek, mintha telefonáltak volna, vagy a piros lámpánál a tükörbe bámulva látszólag a hajukat igazgatták. Felszálltam a buszra, odaálltam a végébe, és elkezdődött a szokásos húszperces zötyögés. Megállás, ajtócsapódás, légfékkifújás, az ajtóban a felszálló emberek párás lehelete, újabb nekiindulás - én meg bambán rázkódtattam magam az ablaknál. Egyszer csak észrevettem, hogy az egyik felszálló utas kabátujjából szalmacsomó esik ki. Lopva körülnéztem, hát itt is, ott is szalmacsomók az ülések alatt, a kabátok deformálódva, a kalapok, sapkák félrecsúszva, a zilált haj között szénaszálak, a busz tele volt kitömött emberrel! Úgy tettem, mintha semmit sem vettem volna észre, különben is, közben megérkeztem, úgyhogy leszálltam, és fejemet csóválva a dolgom után mentem.” (Részlet Pósfai György Kitömött emberek című novellájából) .Pósfai György novellái a nyelvi abszurditás intenzív minimumától fölfelé haladva rendezik el magukat, hol tematikusan, hol stilárisan hatolva abszurd, abszurdoid, groteszk absztrakciókig. Az olajozott szellemi mechanizmus mozgási energiái részben Örkény Istvántól, esetleg Páskándi Gézától s mindenekelőtt Franz Kafkától eredeztethetők. (...) Alakításukat tekintve valamelyest tüllszerűek a Pósfai-novellák. Megragadó a könnyűségük, még ha nem is mindig egyenletes a csipkésségük. A Kafka-elbeszélések roppant súlyát is részben a megjelenítés irgalmatlan, természetszerű könnyűsége adja: a megfoghatatlan evidencia.” (Részlet Tarján Tamás kritikájából) DE JÓT FÁZTAM! DR. PÓSFAI GYÖRGY FOTÓK: TEKNŐS MIKLÓS