Népszabadság, 2011. július (69. évfolyam, 152-177. szám)
2011-07-16 / 165. szám
2011. július 16., szombat Népszabadság | www.nol. hu HARGITAI MIKLÓS Egy régi római mondás szerint mielőtt tapsolni kezdesz, felébresztve az oroszlánt, nézd meg alaposan, hogy a rács melyik oldalán állsz. Ehhez - XXI. századi tapasztalatainkat felhasználva - még annyit érdemes hozzátenni: nem feltétlenül az a nézőtér, ahol nagyobb a tömeg. Bárhogy bűvészkedünk a számokkal - például a vallásgyakorlók, a magukat meggyőződéses konzervatívnak vallók vagy a fanatikus Orbán-hívők arányával -, az eredmény mindig ugyanaz lesz: annak az ideológiai mixnek, amit a kormánypárt 2011-re kihevert, a magyar társadalomban még relatív többsége sincs. A Fidesz-KDNP-kabinet láthatóan tartósan berendezkedett arra, hogy - egyfajta rendkívüli állapotot állandósítva - egy szűk világnézeti és státuskisebbség érdekeit abszolutizálva kormányozzon. Hogy szükségállapot van, ami az írott jog és a demokratikus normák átlépésére is feljogosít, azt maguk a kormányerők állítják, de az érvrendszer a jobboldali közönség retorikájában is rendre felbukkan. Sokféle indoklással (eladósodottság, globalizációs veszélyek, demográfiai katasztrófa stb.), de mindig azonos lényeggel: a nemzet megmaradása a tét, amit csak egy nemzeti, keresztény és antikommunista/szocialista/baloldali/liberális politika tud garantálni. Akinek van stabilan jobbra szavazó ismerőse, biztosan számtalanszor hallotta már a fenti érvelést. Az álomalapító kormányfő (Szent István testamentumát kreatívan értelmezve) nem a Szűzanyának, hanem a népi Kína kommunista miniszterelnökének ajánlotta fel az országot (hogy hídfőállásnak, gyarmatnak vagy jelzálognak, az majd elválik). A rács két oldalán Orbánéknak azért szabad (szinte) mindent, mert csak ők eléggé keresztények, nemzetiek és antikommunisták ahhoz, hogy a nemzetmegtartó missziót véghezvihessék. Ezzel a gondolatmenettel nem az a legnagyobb baj, hogy nincs alapja - de azért az is komoly hiba. Hogy mást ne mondjunk: egy meggyőződéses, az életét a jézusi tanítás alapján szervező vallásos embernek mindenképpen nehéz elfogadnia, hogy olyasvalakit tekintsen a keresztény Magyarország oszlopának, aki a pályája elején még látványosan ateista volt, később az ideológiai opportunizmust fejlesztette mesterfokra a sarkalatos erények helyett. A Fidesz nemzeti pedigréjén is esett már néhány csúnya folt az utóbbi években: nemzetstratégiainak kikiáltott ügyekben (a határon túli magyarok szavazati jogától a kettős állampolgárságon át a régiós politikáig) olyan kacskaringós utat forgolódott be a párt, amiben csak akkor fedezhetjük fel a szilárd, értékalapú nemzeti elkötelezettséget (mondjuk a pőre pártérdek mögött), ha elfogadjuk: a nemzet érdeke mindig az, amit erről Orbán Viktor aznap reggel gondol. Ami az antikommunizmust illeti, ez a hajó már akkor süllyedni kezdett, amikor felkapaszkodott a fedélzetre a bukott szocializmus néhány vastag bőrű, az élet megpróbáltatásai elől most éppen a „nemzeti oldalon” menedéket kereső kirakatembere. A végzetes léket viszont akkor kapta, amikor az álomalapító kormányfő (Szent István testamentumát kreatívan értelmezve) nem a Szűzanyának, hanem a népi Kína kommunista miniszterelnökének ajánlotta fel az országot (hogy hídfőállásnak, gyarmatnak vagy jelzálognak, az majd elválik). Az érvelésben van egy másik, nem a logika felől felfedezhető buktató is: még azok sem gondolják komolyan, akik hangoztatják. A jelenlegi hatalom erkölcsi magasabbrendűségének ideája naponta kisiklik Szijjártó Péter hazugságain, a kormány szegényellenes könyörületlenségén vagy a baráti cégekhez beeső kormányzati megrendelések arcátlan, már a látszatra sem ügyelő túlszámlázásán. Amikor már nem lehet tovább magyarázni a magyarázhatatlant, rendre előkerül a végső érv: a jobboldal azért engedhet meg magának (majdnem) bármit, mert cserébe teljesíti történelmi küldetését: kiszorítja a bolsikat, a libsiket (és persze a zsidókat) a hatalomból, remélhetőleg örökre. A dolgok a helyükre kerülnek: az állami állások elnyerése megint a keresztény középosztály privilégiuma lesz, amiért - lássuk be - nem nagy ár, hogy az emberi és szakmai értékek helyett a pártlojalitás válik az egyetlen szelekciós tényezővé. A tőke nemzetivé változik (ami - tekintve hogy a multik pontosan azt csinálták a cukoripartól a mosószergyártásig az összes, általuk megszerzett ágazattal, amit a „nemzeti tőke” művelt a busz-, a vasútijármű- vagy a textilgyártással csak a csőlátásban szenvedőket töltheti el optimizmussal), a kultúra megint magyar lesz (a baloldali pártrendezvények celebjei helyett ezentúl a jobboldali pártrendezvények celebjei kapják a díjakat), a globalizációt megállítjuk a határokon, Európát pedig móresre tanítjuk. Tömény irracionalitás, de egy viszonylag jól körülhatárolható társadalmi csoport (még nem osztály, de majdnem) számára ma ez jelenti a nemzeti minimumot. Ám ha elfogadjuk, hogy a nemzetet nemcsak gyurcsányisták és orbánisták alkotják, hanem van egy harmadik, egyelőre hallgató, de minden bizonnyal abszolút többségben lévő tábor is, és ennek a népes csoportnak a szemszögéből vizsgáljuk az Orbán-kormány első cselekedeteit (különös tekintettel a fontossági sorrendre), máris máshol kell keresgélnünk a közös nevezőt. Mindazok nézőpontját kell felvennünk, akiknek nem a Nemzeti Együttműködés Nyilatkozata a credója, az Orbán-adminisztráció berendezkedése nem egy győztes politikai erő problémaorientált munkakezdésének, hanem egy legyőzött provincia domesztikálási kísérletének tűnik: a hódító belakja a leigázott tartományt. Még nem írja elő kötelezően, hogy melyik istent kell imádni, de azt világosan megmondja, hogy melyiket tilos. Nem vár mindenkitől feltétlen szeretetet, de a behódolásra, hatalmi jogosítványai kizárólagosságának elfogadására igényt tart. Nem küldi sóbányába a legyőzöiteket, de minden fontos posztra a saját embereit állítja, és a „lázadók” mutatóba meghagyott képviselőitől elvárja, hogy rómaiabbak legyenek a rómaiaknál. Folytatás a 7 oldalon FOTÓ: KURUCZ ÁRPÁD