Népszabadság, 2012. április (70. évfolyam, 78-101. szám)

2012-04-21 / 94. szám

14 Népszabadság­­ 2012. április 21., szombat Kultúra - Könyvszemle Dumas és a szabadkőművesek Umberto Eco: A prágai temető Európa, 480 oldal, 3500 forint N­em számmisztika, hanem statisztika, bár ezt Umber­to Ecónál soha nem lehet tudni, mindenesetre tény, hogy az idén nyolcvanéves író hatodik regénye az első megjele­nésének harmincadik évfordulóján látott napvilágot - talán ez is az oka annak, hogy afféle új A rózsa neve­ként is emlegették. Azonban, ha már ragaszkodunk az összehasonlítgatá­­sokhoz, A prágai temetőt én inkább elsősorban Eco egy másik művével, A Foucault-ingával rokonítanám. Leg­alábbis a témáját tekintve minden­képpen. Új könyvében Umberto Eco a sa­ját receptjét követi. A Foucault-inga az összeesküvés-elméletek leleplezé­séről szól, még akkor is, ha az olva­sói között esetleg akadnak olyanok, aki komolyan veszik azt, amit az író paródiának szánt. A prágai teme­tő ugyanezt az utat járja - a templo­mos lovagok (mint minden összees­küvés-elmélet kiindulópontja) már csak utalásként vannak jelen, a terep ellenben a korábbinál veszélyesebb­nek tűnik: az első olasz kiadás után megjelent kritikák némelyike arra hívta fel a figyelmet, hogy az antisze­mitizmust nem lehet egy antiszemi­ta bőrébe bújva leleplezni. Kétségte­len, hogy a könyvben a modern ko­ri zsidógyűlöletre és annak gyökere­ire különös hangsúly esik, ugyanak­kor legalább ekkora szerep jut példá­ul a szabadkőművességnek is, amely­ről egyébként az egyik szereplő holt­biztos értesülésként közli, hogy az egészet, úgy, ahogy van, a jezsui­ták találták ki. A főszereplő Simoni­­ni (akit jelleme és nézetei okán nehéz volna főhősként aposztrofálni) pedig a Joseph Balsamo című (magyarul Egy orvos feljegyzéseiként is ismert) Dumas-regény nyomán arról elmél­kedik, hogy „ki tudja, hányan és há­nyan hiszik még ezen a világon, hogy összeesküvés fenyegeti őket. íme, itt egy forma, tetszés szerint tölthető ki tartalommal, ahány ház, annyi össze­esküvés”. A regény fő szála Simonini 1897 márciusában megkezdett napló­ja, vagyis inkább emlékirata, hiszen a főszereplő nem csupán a jelenéről ír, hanem arról is beszámol, hogy mi­ként lett belőle notórius gyűlölködő. Legalábbis az eseménytörténetet te­kintve, lévén, hogy a lelki és az egyéb indítékokra nem derül egyértelműen fény, ami némi hiányérzetet kelt. Ez a kifacsart lelkületű és gondolkodá­sú, meghasonlott, kisstílű kalandor ugyanis nem csupán a zsidókat gyű­löli - kétségkívül őket a legmegvesze­­kedettebben -, hanem rajtuk kívül a szabadkőműveseket, a jezsuitákat és a nőket épp úgy, mint mondjuk a né­meteket. (A felsorolás korántsem tel­jes.) Olaszból felnőtt korára franciává lett, mivel saját tálján mivoltát sem volt képes elviselni. („Piemontiként / mert annak születtem / úgy éreztem, kicsinyes torzképe vagyok csupán a galloknak.”) Pályafutását közokirat­hamisítóként kezdte, később besú­gó és ügynök lett belőle, emlékiratai­ban pedig - némi képzavarral élve - olyan hatalmas tablót fest a XIX. szá­zadról, hogy arra Freud, Dumas, Leo Taxis és Garibaldi mellett a Dreyfus­­ügy és a Cion bölcseinek jegyzőköny­ve éppúgy ráfér, mint mondjuk a pá­rizsi kommün. A regény címe ellené­re azonban Prágába nem jutunk el Simoninivel, az ottani zsidó temető az antiszemita összeesküvés-elméle­tek egyik fontos alapköveként jelenik meg a könyvben. Nem mellesleg Du­mas a személyes jelenléten túl mint megidézett író is gyakran előtérbe ke­rül, olyannyira, hogy időnként úgy tű­nik, mintha az ő keze alól került vol­na ki a több országon és évtizeden át­ívelő fordulatos kalandok sorozata - sőt, a fejezetek ritmusa is a korabeli folytatásos feuilleton-regények szisz­témáját követi. A főszereplő mellett két másik nar­rátor is bele-beleszól a történetbe: az egyik a titokzatos Dalia Piccola abbé, akinek pontos kilétét a regény maj­dani olvasóinak érdekében most nem fedjük fel, és akivel Simonini az ese­mények értelmezését és pontosságát tekintve rendre vitába keveredik, mi­után az abbé beleír a pitiáner kalan­dor emlékirataiba. Kettejük diskur­zusát egészíti ki, illetve magyarázza az egyes szám harmadik személyben megszólaló jelenkori Elbeszélő. Umberto Eco legújabb regénye tu­lajdonképpen szintetizál: témája A Foucault-ingát, kalandos fordulatai A rózsa nevét idézik; ahogyan pedig a Loana királynő titokzatos tüze eseté­ben, úgy ebben a könyvben is fontos szerep jut a képeknek is: a javarészt az író gyűjteményéből való rajzok olyan­ná teszik a kötetet, mintha egy XIX. századi regényt vennénk a kezünkbe. Ugyanakkor - amint azt a véres múlt évszázad bizonyította - sajnos örök­nek bizonyuló témákról szól. Kétség­kívül nem könnyű olvasmány: nagyon oda kell figyelni rá, hogy észrevegyük minden finomságát és rétegét, és meg­találjuk a gazdagon burjánzó monda­tokban és a megannyi leírásban a rej­tett utalásokat, kiszólásokat. De meg­éri a fáradságot. Időnkénti túláradá­­sai mellett Eco lebilincselő regényt írt, amely ezúttal is Barna Imre kiváló for­dításában kerül a magyar olvasó elé. Benedek Szabolcs Umberto Eco fotó: Kovács bence A menekülés útlevele Janne Teller: Ha háború lenne nálunk Scolar, 55 oldal, 1490 forint A könyv eredeti változata 2001- ben keletkezett, és a címben a „nálunk” helyett „Skandi­náviában” szerepelt, hiszen a dán írónő az északi orszá­gok bevándorlók ügyében tanúsított struccpolitikája miatt ragadott tollat. Osztrák és német menekültek leszár­mazottjaként Janne Téliéit mindig is foglalkoztatta a gondolat, hogy az em­ber bármikor földönfutóvá válhat, egy pillanat alatt megszűnhet körülöttünk minden, amiről addig azt hittük, hogy az életünk elengedhetetlen része, rá­adásul tőlünk független külső körül­mények miatt, amelyekre nincs ráha­tásunk. A dánok nagy része nem tud azonosulni ezzel a gondolattal, hiszen a jóléti társadalom nyújtotta bizton­ságban nincs szükségük rá, hogy ilyen felesleges problémákon törjék a fejü­ket. Az írónő szavait idézve: „Legtöbb­jüknek körülbelül annyira életszerű elképzelni, hogy akár ők is menekül­tekké válhatnak, mintha azt mon­danánk, hogy egyszer talán a Mars­ra költöznek.” Pontosan ez indokolta azt az írói döntést, hogy nem a Dániá­ba érkező bevándorlók szemszögéből rajzolja meg a képzeletbeli háborút a skandináv országok között, hanem a dánokéból, akik arra kényszerülnek, hogy meneküljenek, és egy idegen or­szágban telepedjenek le. Teller azonban nem hagyta ab­ba az írói munkát a könyv befejezése után, hanem minden egyes fordítás­nál átírja az eredeti szöveget az adott ország történelmének és geopolitikai adottságainak megfelelően, Így aztán a magyarországi megjelenésre adap­tált változatot is ő maga fogalmazta át úgy, hogy olyan sztereotípiákra épül­jön, amelyek alapján sokkal elkép­­zelhetőbb és hihetőbb az alaptörté­net, ugyanakkor nem szítanak belső vagy külső konfliktusokat. Így szüle­tett meg a magyar változat, amelyben az Európai Unió képzelt összeomlá­sa után országunk Ausztriával hábo­rúzik, méghozzá a szlovén tengerpart megszerzéséért. Olyan irrealitás ez, amelybe azért nem esik nehezünkre belegondolni, főleg a „Tengerpartot Magyarországnak” mozgalom radi­kális és szélsőséges kommunikációja miatt, mert ez minden olyan ország számára fájóan ismerős lehet, ahol valaha diktatúra volt. A könyvet két kérdés foglalja ke­retbe: „Ha háború lenne Magyaror­szágon, hova mennél?” gondolatától indulva jutunk el a „...minden egyes nap arra gondolsz, mikor mehetsz haza. Haza, hová?”-ig, miközben be­járjuk a hontalanság minden nehéz­ségét és borzalmát. A folyamatot, melynek során a családok elvesztik minden emberi mivoltukat, és pusz­ta számokká redukálódnak: öt mene­kült, akit egyetlen ország sem fogad be könnyedén, hiszen sokan vannak, nem beszélik a nyelvet, ráadásul sem­mit sem tudnak az adott hely kulturá­lis szabályairól és hagyományairól. A tervek, álmok, remények egyet­len perc alatt foszlanak semmivé, és a jó adottságokkal rendelkező fiatal számára is vonzó alternatívává válik az utcai süteményárulás az egyetem helyett, hiszen meg kell élni valahogy. Ideiglenesen. Amíg vége nem lesz a háborúnak, és nem mehetnek ha­za mindannyian. Aztán a rövid ideig tartó menekültstátus hosszú évekre nyúlik, letelepedési engedéllyel és ál­landó lakcímmel, a hazatérésről pe­dig már nem esik szó többé, hiszen a következő generáció már az új helyre születik, az új nyelv az első nyelvük, az új kultúra az otthonos számukra. Janne Teller kivételes hitelességgel ábrázolja ebben a rövidke kötetben a magát otthon sehol nem érző ember lelki vívódásait, aki elveszett valahol az országhatárok között, és állandó honvággyal a szívében él, akár vissza­tér szülőföldjére, ahol árulónak tart­ják a hajdani menekülés miatt, akár marad az új otthonában, amelyből sosem lesz itthon. Írói stílusa men­tes mindenféle sallangtól, nyersen és pontosan fogalmaz, sokat kérdez és fájdalmas őszinteséggel sorolja állí­tásait. A skandináv irodalom bővel­kedik a politikailag erősen elkötele­zett irodalmi művekben az utóbbi év­tizedben, és az egymással nem törő­dő, elidegenedett társadalomban élő embertípus sem új téma az északi or­szágok könyveiben. Teller azonban egyedülálló művet hozott létre. A magyar kiadás megtartotta a könyv eredeti külsejét, Helle Vibeke Jensen különleges illusztrációi és az út­levélre hasonlító forma egyedi megje­lenést kölcsönöz a füzetnek, ami akár a farzsebünkben is elfér. Weyer Szilvia fordítása pedig hűen adja vissza Janne Teller szikár nyelvi világát. Erdész Ágnes A Nem Angyala Marquis de Sade: Börtönévek Qadmon, 280 oldal, 3190 forint V­an valami riasztó, sőt kife­jezetten erkölcstelen abban, amikor valaki, úgymond, „őszintén beszél”. Az ilyesmi beszéd tulajdonosa mintha tagadná legfőbb feladatát: a magányt, és valamiféle közösség felé nyújtózna - tehát szemtanúk felé... Jelen kötet főszereplőjét - már amennyiben sike­rül lokalizálnunk a szinte minden te­kintetben széttartó írások között va­lakit egyáltalán, márpedig nem sike­rül - ezzel a bűnnel nem igazán lehet vádolni. Ebben teljesen ártatlan. Né­ha kísértésbe esik ugyan, ám ilyenkor mintha maga a Nem Angyala vigyáz­na rá, vonná magához, mi több: ott van vele mindig, elkíséri egészen az „utolsó” pillanatig (a börtönhalálig). „Sade márki minden régi és új re­zsim alatt börtönben ült: vagy lefog­ták, vagy nem engedték ki.” - mond­ja Kovács Ilona, a kötet fordítója az utószóban. Valóban, Sade végig meg­maradó, óriási ellentmondásossága olyan mértékben, szinte látványsze­­rűen „az, ami” - hogy az ember aka­ratlanul is leveszi róla a szemét, és a szinte teljes életét keretező falakra irányítja... Talán a kötet főszerepét nem is ő, hanem a „misztikus falak” játsszák, és így a (megválaszolhatat­lan) kérdés - kivel állunk szemben? - nem is annyira rá, mint inkább ezek­re a falakra irányul? (A kötet borító­ján lévő apró képen mindenesetre a Bastille hatalmas, elemésztő, szigorú mesternek tűnik - nem a közhelyes, könnycsalogató értelemben, hanem ténylegesen, mondhatni formailag.) „Nagy Isten, mikor engednek ki eb­ből a sírgödörből, ahová élve temettek el? Semmi sem fogható az én sorsom szörnyűségéhez. (...) Csak a könnyeim és a jajgatásaim szólnak értem, de nincs senki, aki meghallaná...” A fal, amely jelenleg tehát nem (csak) mint „bezáró mozdulat” vagy büntetés működik, hanem mint a Nem ápoló és érlelő közege, tehát ép­penséggel nem bezár, hanem nagy erővel megnyit­­ a „megszentelődés” eszközévé válik. Nemcsak akkor „lök vissza” ugyanis, amikor a dolog mint­egy „jogos” lenne, hanem akkor is, amikor „nem jogos”, azzá a lendüle­tes közeggé válik, amiben az egyéb­ként csak alig-alig észlelhető veszé­lyek is nagy finomsággal elkerülhető­vé válnak. Beavatássá, a Nem magas­iskolájává: „Egészen groteszk, hogy a forradalom alatt is bezárták és le akar­ták fejezni.” - így az utószó. Groteszk­­ vagy éppen gondviselésszerű. Min­denesetre Sade „mindvégig gátlástala­nul szimulált és lódított, de majdnem ezekkel a taktikai hazugságokkal egy időben (...) rögtön le is rombolta sze­repjátszása minden eredményét.” A Nem bizonyos értelemben a folytonos mozgásra mondott igen - hiszen ha nem így válaszolok az idő­re, akkor elfáradok, az idő pedig vis­­­szasiet hozzám, simogatni és ringat­ni kezd - és fennáll a veszélye, hogy a végén még a legnagyobb igenbe csa­logat... A nem éppen attól Nem, hogy önmaga folytonos és szükségszerű el­használódásának - belső, bűnös haj­lamának az Igenre - nagy éberséggel igyekszik ellenállni: ha az ember csak „áll, mint holmi igazság”, úgy egészen biztosan elveszítette magát. Elringat­ta és felfalta az Igen. Mindennek el­kerülése persze „embernek lehetet­len” - Sade azonban, ahogy fentebb elhangzott, talán nem volt egyedül... A kötet egyik meglepőinek tűnő­ darabja az „Esti ima”. Ez a meglepetés azonban az első sorok után gyorsan elpárolog, amikor a szöveg természe­tesen (itt is) „káromkodásba és Isten­­gyalázásba” csap át... A Nem végül a centrum irán­ti gyűlöletben látszik megtalálni ön­nön centrumát, valahol az Én szenve­délyes igenlése és totális feladása kö­zött (de nem „középen”), a gyönyörű­ségesen puszta (de „egyáltalán nem fontos”) meglétben, leginkább a test­ben... Amihez (legesleg)végül termé­szetesen nem a szellem különböző le­leményei - például „a kőrisbogárpor szerelmi gerjesztő és anális, szélkel­tő hatásainak kikísérletezése” - által, tehát mintegy programszerűen jut el és kötődik, hanem mindenféle lecsu­paszított „kényszerekben”. Minden a testből indul ki, még ha úgyszólván „teljesen szelleminek” tűnik is, hiszen éppen a szellem által célzott újabb és újabb alakulásokban, ezek sürge­tő „szükségességében” derülhet ki a legerőteljesebben, hogy minden zu­han, hogy mindennek „fizikai súlya” van - a „kényszerek” itt tehát az iga­zi „szentségek”... Végeredményben a mániákus rendszerességgel végzett önkielégítés mérhetetlenül nagyobb és maradandóbb „mű”, mint a szel­lem legnagyobb műve... A dolog „minősége” mindenesetre vélhetően ott derül ki, ahol megvála­szoljuk a kérdést: vannak-e végső so­ron mindennek szemtanúi? A­­ „Sa­de” sikerét jelző­­ válasz pedig, amint talán már a könyvborító is jelzi, így hangzik: nem, nem igazán... Kemenes Tamás Sí______

Next