Népszabadság, 2012. november (70. évfolyam, 256-280. szám)
2012-11-10 / 263. szám
2012. november 10., szombat | Népszabadság 15 Kultúra - Könyvszemle Vízjelek a villamoson Kántor Péter: Köztünk maradjon Magvető, 120 oldal, 2290 forint Mióta figyelem és szeretem ezt a lírát (és mióta figyelem, szeretem is, éppen azért figyelem, mert megszerettem), a bensőségesség az első szó, amely eszembe jut róla. Ezért aztán nem tartom véletlennek, hogy az idei, Versek 2009- 2012 alcímmel ellátott könyvnek ez a címe: Köztünk maradjon. Nem azt állítja ez a felhívás (mert felkiáltójeltelen, azért állítja, s ez is milyen jellemző Kántor Péter költészetére), hogy ami itt van, az nem hagyhatja el a kötet borítóit; arra biztat, kerüljön közel az olvasó, ne bízza magát az előítéleteire és az előzetes elvárásaira. Itt, ebben a könyvben - Károlyi Mihály Öregember a térről, Fodor Géza egy immár örökre sötétlő nagy lyuk „az Évi mellett” (A la Recherche des Belles Vacances) - úgy lehet sétálni, bolyongani, zarándokolni a Köztünk maradjon lapjain, visszatérni, aztán ismét előremenni, mint egy erdőben vagy egy kedves városban. „...hiányozni fogsz, / már most is hiányzol.” - mondja az előbbi vers egy tárgynak (Károlyi Mihály szobrának), amely azonban egy személyt jelölt, egy olyan személyt, aki valahogyan, valamiért fontossá vált az életünkben; így aztán tulajdonképpen az életnek szól ez a vers is, annak a szűk és mély életnek, amely éppen mélysége révén mégis tágas. „Most hol vagy otthon?” - kérdezi a beszélő eltávozott édesanyjától (Téli és nyári utazások), hiszen „itt a kályha is, meg a polc is!”, valami mégis nagyon megváltozott, nagyon elveszett, nagyon véget ért. Tárgyak és személyek, emlékek és élmények között rendkívül szoros, eltéphetetlen kapcsolat van; bárki távozzék is, ez a kapcsolat örökre megszűnik, s mi megint arra ébredünk, milyen végesek is vagyunk, „...csak egy mackó, ami a tiéd volt egyszer, / és amit aztán beledobtál a hömpölygő Dunába.” - írja a címadó versben. A csöndes melankólia reménye éppen ez: a kályha, a polc, a mackó. Torokszorító mégis ez, csöppet sem durr bele, de életet adó, vagy legalábbis az élet folytatásához elég. Csak ami kell szól az első vers címe, hogy aztán kiderüljön: „...meg szokta vinni már, / ami belekerült a zsákba egyszer.” Mert a zsákba az került be, aminek be kellett kerülnie: az életünk. „Az életre gondolok, ahogy elúszik, / a pillanatra, amibe kapaszkodunk, / a sárga villamosokra a szélben.” (A kávéházban) Valami kemény, nagy, dübörgő, amit mintha szintén a szél vinne. Nincs kezdet, nincs vég, nincs folytatás, csak folyamat, „...mit tud a létezésről az anyag”, ez érdekli Lucian Freudot, a festőt a neki szentelt ciklus negyedik darabja szerint (Lucian Freud monológja a magára hagyott testről). Nem az anyag, a tárgy, az emlék önmagában, aminek nyilván az az értelme, hogy semmi sincs önmagában. Egy ember nézi a szélcibálta villamost, egy ember eltemeti a barátait és az anyját, egy ember elborzad a Tatárszentgyörgyön történteken. Hát itt élek én, így élek én? A mackó, a kályha, a polc itt volt közöttük. A koncertek - eljött mindegyikre. Itt van minden tárgy, a koncerteket is megtartják, csak ő nem lesz, ő, aki a Dunába dobta a mackót, aki ráripakodott a világhírű énekesre. Aki az életem volt, s amíg mackó és koncertek lesz(nek), addig az életemet jelenti ez után is. De ő, ő miért hiányzik, miért hagyott itt? Ez az élet - mondaná egy sztoikus. A költő azonban nem Marcus Aurelius, csak szeretne tán az lenni. A költő egy olyan szem, amelyik mindig lát, mindig megtelik fájdalommal, s ezt a fájdalmat sorokban mondja el, ha tudja. Sorokban? Nem. Kántor Péter költészetére az a jellemző, hogy a sorok, a versek beszédnek tűnnek. Nincs bravúrkodás, csillogás-villogás, csak egy folyamatos, bár feljajduló leltár készül. Köztünk maradjon, hiszen mi ketten beszélgetünk. Neked mondom el, hogy mi fáj, hogyan fáj. Ha meghallgatsz, ha meg tudsz hallgatni. Olyan vallomás ez a kötet, amely nem követelőzik, csak vágyik arra, hogy meghallgassák. Olyan vallomás, amely beszámol mindenről, a boldogságról, mely mintha egyre kevesebb lenne, éppen úgy, mint a fájdalomról, mely mintha egyre több. És mégis az az utolsó sor, a kötet utolsó sora, a Vízjelek című versből: „csillog a víz, és vár ránk az örök nyár.” Demény Péter Kántor Péter fotó: szabó Bernadett Szennyes háború Méray Tibor: Egy és más Jószöveg Műhely, 272 oldal, 2990 forint 7 embert érik néha vaskos meglepetések. Ismerünk valakit évtizedek óta, sok száz órányi beszélgetés áll mögöttünk, már túl vagyunk a tudása, műveltsége felett érzett csodálaton, immár a vita is belefér a barátságunkba, s aztán a másik előáll valamivel, amitől az az érzésünk támad, hogy nem ismertük. Nem ismertük eléggé, így vagyok én Méray Tibor új könyvével, amelyben 66 év válogatott írásait gyűjtötte egybe. Keretét adva egy élet alkotói munkásságának. A kötet Murányi Gábor, a barát, irodalmár, újságíró noszogatására született, hiszen maga a szerző már annyiszor fogadta meg, hogy leteszi a tollat - mert nincs értelme lázadozni, javasolni, lelkesíteni, falra hányt borsó az egész. Egy és más: a könyv már címében is jelzi, hogy időben, történésben és műfajában is változatos egyveleggel van dolgunk. Novellák, tárcák, riportok, visszaemlékezések, történelmi jellegű írások - a szerzőt különösen Kossuth alakja izgatja -, anyanyelvünk védelmében írt szózat, s végül egy franciául 1957- ben megjelent, magyarul mostanáig kiadatlan számvetés a szerzőnek egy ötvenes évekbeli nagy tévedésével. De hogy visszakanyarodjak a fentebb említett meglepetéshez, szót kell ejtenem a kötet legelején közölt novellákról. Méray Tibort sok mindennek ismertem harcos kommunista újságírónak, irodalmi lapszerkesztőnek, a koreai háború riporterének, Nagy Imre legbelsőbb köreihez tartozó, a rendszert belülről megváltoztatni akaró publicistának, filmforgatókönyv-írónak, az Irodalmi Újságot 30 éven át vezető szerkesztőnek, megélhetési krimiszerzőnek, csak éppen novellistának nem. Jellemző, hogy a könyv indító írásához, a Lázadáshoz kapcsolódó történetet hamarabb ismertem, mint magát a novellát. A 21 éves fiatalember 1946-ban, hóna alatt néhány verssel és novellával, beállított az Új Idők mogorva ember hírében álló szerkesztőjéhez, Kassák Lajoshoz. Egy hét múlva kapta a választ: „A versek nem rosszak, de hát ilyeneket manapság... A novellája viszont Thomas Mann-i színvonalú.” A Lázadás, a Nénike, a Nyugalmas este, a Könnyű fuvar olvastán csak sajnálni lehet, hogy az 50-es évek viharai a kizárólagos politikai újságírás felé terelték a szerzőt. De még ezekben az írásokban is megmutatkozik az irodalmi véna. No meg az 50-es évek sematizmusa. A svájci szállodáról, a Hotel de l’Écuről szóló riportban - itt élt Balzac, Chopin, Turgenyev, Dickens, s Wagner itt komponálta a Bolygó Hollandia - igen erős a leíró rész, de a végéről már nem hiányozhat a világbékét féltő vörös farok. Ne csodáljuk, az írás 1954-ben jelent meg a Szabad Népben. Elképedünk: ugyanaz az író, aki nyolc évvel korábban, a Nyugalmas estében oly megejtő őszinteséggel boncolgatja a lélek rejtelmeit, itt sziporkázó nyelvi leleménnyel és íráskészséggel olvad bele a kor diktálta sematizmusba. Ha el-elcsodálkozunk is Méray - főleg fiatalabb korában írt - remek novelláin, hamar eljutunk a perzselő politikai publicisztikákig. Párizsi emigrációs magányában, az Irodalmi Újság szerkesztése közepette sem érdekli igazán más, mint az otthoni helyzet, az általa megtagadott kommunizmus diktatúrája. A tehetetlen düh vezeti a tollát azokban az írásokban is - Fenevadak (Irodalmi Újság, 1962) -, amelyekben a Nagy Imrét és harcostársait meggyilkoló rendszer lélekrajzát elemzi. S ha a mai ízlésnek kissé didaktikusan hangzik is a konklúzió, a háborgás őszinteségét nincs okunk kétségbe vonni. Méray fenevadja Senecát idézve mondja: „Az emberek, ellentétben a vadállatokkal, nem éhségükben, nem félelemből, csak a látvány öröméért gyilkolnak.” Szólnunk kell a könyv utolsó fejezetéről, Méray Számvetés című írásáról már csak azért is, mivel Koreáról íródott. Korea, az ottani háború (ahová a szerzőt a párt mint jó szemű és jó tollú riportert vezényelte) Méray Tibor meghatározó élménye, újságírói hírnevének megalapozója könyvalakban is megjelentetett riportsorozatáért Kossuth-díjat kapott és egyben bélyege lett. Életképeiben ugyanis „hitelesen” leplezte le az amerikaiak baktériumháborúját, amelynek során mérgezett legyekkel vívtak szennyes háborút a hős koreai nép ellen. A riportok rokonszenvet ébresztettek a koreai nép iránt, és gyűlöletet keltettek az imperialista nagyhatalommal szemben. Csak éppen a baktériumháborúból nem volt igaz egy szó sem - Méray ugyanis egy nagy világpolitikai szemfényvesztés hívő propagálója és egyben áldozata lett. Számvetés című írásában azt tárja elénk, hogy 1957-ben, Párizsba emigrálásának évében hogyan nézett szembe öt évvel korábbi önmagával. Hogyan járt a végére egy, számára lelkiismereti kérdéssé váló ügynek. Seres Attila Út a népirtáshoz nyival együtt kirúgott történész főtanácsadója, Molnár Judit. A törvényről, a két világháború közötti magyarországi és európai antiszemitizmus különböző aspektusairól 2010. október 15-16-án nagyszabású történészkonferenciát is rendeztek az akkori vezetők, az előadások szerkesztett, lábjegyzetelt változatát pedig tavaly decemberben, miután az emlékközpontban lehetetlenné vált a kézirat kiadása, a Nonprofit Társadalomkutató Egyesület publikálta. Bevezető előadásában az Oxford Brookes Egyetem professzora, Roger Griffin széles európai körképet festett az antiszemita mozgalmakról. Kovács M. Mária tanulmánya sorra vette és meggyőzően cáfolta a numerus claususszal kapcsolatos legendákat és hazugságokat. Az antiszemita magyar politikusokat 1920-ban nem zavarta, hogy példát mutattak a román nacionalistáknak (is), egy sor erdélyi magyar iskolát arra hivatkozva számoltak fel, hogy a magyarok ugyanúgy „túlreprezentáltak” Romániában a felsőoktatásban, mint a zsidók Magyarországon. Nem igaz, hogy a háború miatt feltorlódott évfolyamok, az elcsatolt területekről idemenekült értelmiségiek miatt kellett a törvényt bevezetni, mint ahogy az sem, hogy a szélsőjobb kényszerítette ki ennek elfogadását. A fő antiszemiták, Teleki Pál miniszterelnök és Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök, a kormánypárt akkori elnöke (mint arról Fazekas Csaba alapos tanulmánya is meggyőzheti az olvasót) szép szóval biztatta, irányította, manipulálta a radikális diákszervezeteket, majd randalírozásaikra, az egyetemi zsidóverésekre is hivatkozva egyfajta kényszernek állította be a törvény elfogadását. Nem igaz, hogy a törvény antiszemita paragrafusait 1928 után eltörölték volna, a korszakban végig érvényesült a zsidókkal szembeni diszkrimináció. Hajdú Tibor és Karády Viktor tanulmányából is kiderül, a numerus clausus törvény előfutára volt az 1938 utáni antiszemita törvényeknek, és pusztító hatással volt a magyar értelmiségre, többek között a kivándorlási hajlam erősítésével. Karády adatok sorával mutatja be, hogy a törvényt főleg azokon a fővárosi egyetemeken és egyes szakfőiskolákon tartották be, ahol az egyetemi hallgatók és a tanárok, meggyőződéses antiszemiták lévén, ezt „kiharcolták”. Hajdú meggyőzően ábrázolja, hogyan vált Trianon hatására a politikai elit antiszemitává, hogyan szorították háttérbe a zsidóbarát politikusokat. Vonyó József Gömbös Gyuláról és híveiről, Paksy Zoltán a „tudományos” fajvédelem egyik magyar apostoláról, a nyilasok által is nagyra becsült Méhely Lajosról írt adatgazdag tanulmányt. Frank Tibor híres zsidó származású magyar tudósok, művészek emigrációba vezető útját tárgyalja, Mészáros Judit arról ír, hogyan lettek a budapesti pszichoanalitikus iskola hazánkból elüldözöttjei világhírű angliai, amerikai tudósok. Kerepeszki Róbert tanulmánya a korszak radikális antiszemita diákszervezetét, a Turul Szövetséget mutatja be. Frojimovics Kinga három főrabbi a numerus claususszal kapcsolatos elkeseredett reakcióit idézi, mind a hárman 1944-ben a holokauszt áldozatai lettek. Fenyves Katalin arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak a zsidókat (és a baloldaliság gyanújába keverteket) zárták ki az egyetemekről, hanem nőket is. Utóbbiakat arra hivatkozva, hogy elveszik a kenyeret a férfiak elől, pedig a valóságban akkoriban az egyetemi vezetők (is) úgy vélték, hogy a nő hivatása a gyerekszülés, nem a tanulás. A kötet fő témájához csak lazán kapcsolódnak a csehszlovákiai, romániai és lengyelországi zsidók helyzetéről szóló, egyébként rendkívül érdekes tanulmányok. A huszonegy tanulmányt végigolvasva dermesztő kép bontakozik ki szemünk előtt, látjuk az utat, hogyan jutunk el a jogfosztástól a kifosztáson át az élettől való megfosztásig, a holokausztig. Karsai László Jogfosztás - 90 éve Nonprofit Társadalomkutató Egyesület, 367 oldal, 3500 forint Azóta, hogy 2006 februárjában megnyílt az első magyar állandó holokausztkiállítás, a Holokauszt Emlékközpont életében csak egy rövid periódus volt, amikor ott nem nívótlan és időnként fontos részleteiben történelemhamisító időszaki kiállításokat rendeznek és tudományosnak csak elnevezett „konferenciákat” szerveznek. Harsányi László vezetése alatt 2009-2011-ben két nívós időszaki történeti kiállítást láthattak a Páva utcába látogatók, az Árpádsáv tegnap és ma és a Számokba zárt sorsokat. Utóbbit 2010 őszén az első világháború utáni Európa első antiszemita törvénye - a numerus clausus - megszavazásának 90. évfordulójára emlékezve szervezte meg az emlékközpont akkori és 2011-ben Harsá JOGFOSZTÁS | - 90 ÉVE Tanulmányuk II a numerus rlaususrúl I