Népszabadság, 2012. november (70. évfolyam, 256-280. szám)

2012-11-10 / 263. szám

2012. november 10., szombat | Népszabadság 15 Kultúra - Könyvszemle Vízjelek a villamoson Kántor Péter: Köztünk maradjon Magvető, 120 oldal, 2290 forint M­ióta figyelem és szere­tem ezt a lírát (és mióta figyelem, szeretem is, ép­pen azért figyelem, mert megszerettem), a benső­­ségesség az első szó, amely eszembe jut róla. Ezért aztán nem tartom vé­letlennek, hogy az idei, Versek 2009- 2012 alcímmel ellátott könyvnek ez a címe: Köztünk maradjon. Nem azt állítja ez a felhívás (mert felkiáltójel­telen, azért állítja, s ez is milyen jel­lemző Kántor Péter költészetére), hogy ami itt van, az nem hagyhatja el a kötet borítóit; arra biztat, kerüljön közel az olvasó, ne bízza magát az elő­ítéleteire és az előzetes elvárásaira. Itt, ebben a könyvben - Károlyi Mihály Öregember a térről, Fodor Géza egy immár örökre sötétlő nagy lyuk „az Évi mellett” (A la Recherche des Belles Vacances) - úgy lehet sé­tálni, bolyongani, zarándokolni a Köztünk maradjon lapjain, vissza­térni, aztán ismét előremenni, mint egy erdőben vagy egy kedves város­ban. „...hiányozni fogsz, / már most is hiányzol.” - mondja az előbbi vers egy tárgynak (Károlyi Mihály szobrá­nak), amely azonban egy személyt je­lölt, egy olyan személyt, aki valaho­gyan, valamiért fontossá vált az éle­tünkben; így aztán tulajdonképpen az életnek szól ez a vers is, annak a szűk és mély életnek, amely éppen mélysége révén mégis tágas. „Most hol vagy otthon?” - kérde­zi a beszélő eltávozott édesanyjától (Téli és nyári utazások), hiszen „itt a kályha is, meg a polc is!”, valami mégis nagyon megváltozott, nagyon elveszett, nagyon véget ért. Tárgyak és személyek, emlékek és élmények között rendkívül szoros, eltéphetet­­len kapcsolat van; bárki távozzék is, ez a kapcsolat örökre megszűnik, s mi megint arra ébredünk, milyen vé­gesek is vagyunk, „...csak egy mackó, ami a tiéd volt egyszer, / és amit az­tán beledobtál a hömpölygő Duná­ba.” - írja a címadó versben. A csöndes melankólia reménye éppen ez: a kályha, a polc, a mac­kó. Torokszorító mégis ez, csöppet sem durr bele, de életet adó, vagy leg­alábbis az élet folytatásához elég. Csak ami kell­­ szól az első vers címe, hogy aztán kiderüljön: „...meg szok­ta vinni már, / ami belekerült a zsák­ba egyszer.” Mert a zsákba az került be, aminek be kellett kerülnie: az éle­tünk. „Az életre gondolok, ahogy el­úszik, / a pillanatra, amibe kapaszko­dunk, / a sárga villamosokra a szél­ben.” (A kávéházban) Valami kemény, nagy, dübörgő, amit mintha szintén a szél vinne. Nincs kezdet, nincs vég, nincs foly­tatás, csak folyamat, „...mit tud a lé­tezésről az anyag”, ez érdekli Luci­an Freudot, a festőt a neki szentelt ciklus negyedik darabja szerint (Lu­cian Freud monológja a magára ha­gyott testről). Nem az anyag, a tárgy, az emlék önmagában, aminek nyil­ván az az értelme, hogy semmi sincs önmagában. Egy ember nézi a szél­cibálta villamost, egy ember eltemeti a barátait és az anyját, egy ember el­borzad a Tatárszentgyörgyön történ­teken. Hát itt élek én, így élek én? A mackó, a kályha, a polc­­ itt volt közöttük. A koncertek - eljött mind­egyikre. Itt van minden tárgy, a kon­certeket is megtartják, csak ő nem lesz, ő, aki a Dunába dobta a mackót, aki ráripakodott a világhírű énekes­re. Aki az életem volt, s amíg mackó és koncertek lesz(nek), addig az éle­temet jelenti ez után is. De ő, ő miért hiányzik, miért hagyott itt? Ez az élet - mondaná egy sztoikus. A költő azonban nem Marcus Aure­lius, csak szeretne tán az lenni. A köl­tő egy olyan szem, amelyik mindig lát, mindig megtelik fájdalommal, s ezt a fájdalmat sorokban mondja el, ha tudja. Sorokban? Nem. Kántor Péter köl­tészetére az a jellemző, hogy a sorok, a versek beszédnek tűnnek. Nincs bravúrkodás, csillogás-villogás, csak egy folyamatos, bár feljajduló leltár készül. Köztünk maradjon, hiszen mi ketten beszélgetünk. Neked mondom el, hogy mi fáj, hogyan fáj. Ha meg­hallgatsz, ha meg tudsz hallgatni. Olyan vallomás ez a kötet, amely nem követelőzik, csak vágyik arra, hogy meghallgassák. Olyan vallo­más, amely beszámol mindenről, a boldogságról, mely mintha egyre ke­vesebb lenne, éppen úgy, mint a fáj­dalomról, mely mintha egyre több. És mégis az az utolsó sor, a kötet utolsó sora, a Vízjelek című versből: „csillog a víz, és vár ránk az örök nyár.” Demény Péter Kántor Péter fotó: szabó Bernadett Szennyes háború Méray Tibor: Egy és más Jószöveg Műhely, 272 oldal, 2990 forint 7 embert érik néha vas­kos meglepetések. Isme­rünk valakit évtizedek óta, sok száz órányi beszélgetés áll mögöttünk, már túl va­gyunk a tudása, műveltsége felett ér­zett csodálaton, immár a vita is be­lefér a barátságunkba, s aztán a má­sik előáll valamivel, amitől az az ér­zésünk támad, hogy nem ismertük. Nem ismertük eléggé, így vagyok én Méray Tibor új könyvével, amelyben 66 év válogatott írásait gyűjtötte egybe. Keretét adva egy élet alkotói munkásságának. A kötet Murányi Gábor, a barát, iro­dalmár, újságíró noszogatására szü­letett, hiszen maga a szerző már an­­­nyiszor fogadta meg, hogy leteszi a tollat - mert nincs értelme lázadoz­ni, javasolni, lelkesíteni, falra hányt borsó az egész. Egy és más: a könyv már címében is jelzi, hogy időben, történésben és műfajában is válto­zatos egyveleggel van dolgunk. No­vellák, tárcák, riportok, visszaemlé­kezések, történelmi jellegű írások - a szerzőt különösen Kossuth alakja izgatja -, anyanyelvünk védelmében írt szózat, s végül egy franciául 1957- ben megjelent, magyarul mostanáig kiadatlan számvetés a szerzőnek egy ötvenes évekbeli nagy tévedésével. De hogy visszakanyarodjak a fen­tebb említett meglepetéshez, szót kell ejtenem a kötet legelején közölt novellákról. Méray Tibort sok min­dennek ismertem­­ harcos kommu­nista újságírónak, irodalmi lapszer­kesztőnek, a koreai háború ripor­terének, Nagy Imre legbelsőbb kö­reihez tartozó, a rendszert belülről megváltoztatni akaró publicistának, filmforgatókönyv-írónak, az Irodal­mi Újságot 30 éven át vezető szer­kesztőnek, megélhetési krimiszer­zőnek­­, csak éppen novellistának nem. Jellemző, hogy a könyv indító írásához, a Lázadáshoz kapcsolódó történetet hamarabb ismertem, mint magát a novellát. A 21 éves fia­talember 1946-ban, hóna alatt né­hány verssel és novellával, beállított az Új Idők mogorva ember hírében álló szerkesztőjéhez, Kassák Lajos­hoz. Egy hét múlva kapta a választ: „A versek nem rosszak, de hát ilye­neket manapság... A novellája vi­szont Thomas Mann-i színvonalú.” A Lázadás, a Nénike, a Nyugal­mas este, a Könnyű fuvar olvastán csak sajnálni lehet, hogy az 50-es évek viharai a kizárólagos politikai újságírás felé terelték a szerzőt. De még ezekben az írásokban is meg­mutatkozik az irodalmi véna. No meg az 50-es évek sematizmusa. A svájci szállodáról, a Hotel de l’Écu­­ről szóló riportban - itt élt Balzac, Chopin, Turgenyev, Dickens, s Wag­ner itt komponálta a Bolygó Hollan­dia - igen erős a leíró rész, de a vé­géről már nem hiányozhat a világbé­két féltő vörös farok. Ne csodáljuk, az írás 1954-ben jelent meg a Szabad Népben. Elképedünk: ugyanaz az író, aki nyolc évvel korábban, a Nyu­galmas estében oly megejtő őszinte­séggel boncolgatja a lélek rejtelmeit, itt sziporkázó nyelvi leleménnyel és íráskészséggel olvad bele a kor dik­tálta sematizmusba. Ha el-elcsodálkozunk is Méray - főleg fiatalabb korában írt - remek novelláin, hamar eljutunk a perzselő politikai publicisztikákig. Párizsi emigrációs magányában, az Irodal­mi Újság szerkesztése közepette sem érdekli igazán más, mint az otthoni helyzet, az általa megtagadott kom­munizmus diktatúrája. A tehetetlen düh vezeti a tollát azokban az írások­ban is - Fenevadak (Irodalmi Újság, 1962) -, amelyekben a Nagy Imrét és harcostársait meggyilkoló rend­szer lélekrajzát elemzi. S ha a mai ízlésnek kissé didaktikusan hangzik is a konklúzió, a háborgás őszintesé­gét nincs okunk kétségbe vonni. Mé­ray fenevadja Senecát idézve mond­ja: „Az emberek, ellentétben a vadál­latokkal, nem éhségükben, nem féle­lemből, csak a látvány öröméért gyil­kolnak.” Szólnunk kell a könyv utolsó feje­zetéről, Méray Számvetés című írá­sáról már csak azért is, mivel Koreá­ról íródott. Korea, az ottani háború (ahová a szerzőt a párt mint jó sze­mű és jó tollú riportert vezényelte) Méray Tibor meghatározó élménye, újságírói hírnevének megalapozója­­ könyvalakban is megjelentetett ri­portsorozatáért Kossuth-díjat ka­pott­­ és egyben bélyege lett. Élet­képeiben ugyanis „hitelesen” leplez­te le az amerikaiak baktériumhábo­rúját, amelynek során mérgezett le­gyekkel vívtak szennyes háborút a hős koreai nép ellen. A riportok ro­­konszenvet ébresztettek a koreai nép iránt, és gyűlöletet keltettek az im­perialista nagyhatalommal szem­ben. Csak éppen a baktériumhábo­rúból nem volt igaz egy szó sem - Méray ugyanis egy nagy világpoliti­kai szemfényvesztés hívő propagáló­ja és egyben áldozata lett. Számvetés című írásában azt tárja elénk, hogy 1957-ben, Párizs­ba emigrálásának évében hogyan nézett szembe öt évvel korábbi ön­magával. Hogyan járt a végére egy, számára lelkiismereti kérdéssé váló ügynek. Seres Attila Út a népirtáshoz nyival együtt kirúgott történész főta­nácsadója, Molnár Judit. A törvényről, a két világháború kö­zötti magyarországi és európai anti­szemitizmus különböző aspektusai­ról 2010. október 15-16-án nagysza­bású történészkonferenciát is ren­deztek az akkori vezetők, az előadá­sok szerkesztett, lábjegyzetelt válto­zatát pedig tavaly decemberben, mi­után az emlékközpontban lehetetlen­né vált a kézirat kiadása, a Nonpro­fit Társadalomkutató Egyesület pub­likálta. Bevezető előadásában az Ox­ford Brookes Egyetem professzora, Roger Griffin széles európai körképet festett az antiszemita mozgalmakról. Kovács M. Mária tanulmánya sorra vette és meggyőzően cáfolta a nume­rus claususszal kapcsolatos legendá­kat és hazugságokat. Az antiszemita magyar politikusokat 1920-ban nem zavarta, hogy példát mutattak a ro­mán nacionalistáknak (is), egy sor erdélyi magyar iskolát arra hivatkoz­va számoltak fel, hogy a magyarok ugyanúgy „túlreprezentáltak” Romá­niában a felsőoktatásban, mint a zsi­dók Magyarországon. Nem igaz, hogy a háború miatt feltorlódott évfolyamok, az elcsatolt területekről idemenekült értelmisé­giek miatt kellett a törvényt bevezet­ni, mint ahogy az sem, hogy a szélső­jobb kényszerítette ki ennek elfoga­dását. A fő antiszemiták, Teleki Pál miniszterelnök és Prohászka Otto­kár székesfehérvári püspök, a kor­mánypárt akkori elnöke (mint ar­ról Fazekas Csaba alapos tanulmá­nya is meggyőzheti az olvasót) szép szóval biztatta, irányította, manipu­lálta a radikális diákszervezeteket, majd randalírozásaikra, az egyetemi zsidóverésekre is hivatkozva egyfaj­ta kényszernek állította be a törvény elfogadását. Nem igaz, hogy a törvény anti­szemita paragrafusait 1928 után el­törölték volna, a korszakban végig érvényesült a zsidókkal szembeni diszkrimináció. Hajdú Tibor és Ka­­rády Viktor tanulmányából is kide­rül, a numerus clausus törvény elő­futára volt az 1938 utáni antiszemi­ta törvényeknek, és pusztító hatással volt a magyar értelmiségre, többek között a kivándorlási hajlam erősí­tésével. Karády adatok sorával mu­tatja be, hogy a törvényt főleg azo­kon a fővárosi egyetemeken és egyes szakfőiskolákon tartották be, ahol az egyetemi hallgatók és a tanárok, meggyőződéses antiszemiták lévén, ezt „kiharcolták”. Hajdú meggyő­zően ábrázolja, hogyan vált Trianon hatására a politikai elit antiszemitá­vá, hogyan szorították háttérbe a zsi­dóbarát politikusokat. Vonyó József Gömbös Gyuláról és híveiről, Paksy Zoltán a „tudomá­nyos” fajvédelem egyik magyar apos­toláról, a nyilasok által is nagyra be­csült Méhely Lajosról írt adatgazdag tanulmányt. Frank Tibor híres zsi­dó származású magyar tudósok, mű­vészek emigrációba vezető útját tár­gyalja, Mészáros Judit arról ír, ho­gyan lettek a budapesti pszichoana­litikus iskola hazánkból elüldözöttjei világhírű angliai, amerikai tudósok. Kerepeszki Róbert tanulmánya a kor­szak radikális antiszemita diákszer­vezetét, a Turul Szövetséget mutatja be. Frojimovics Kinga három főrab­bi a numerus claususszal kapcsola­tos elkeseredett reakcióit idézi, mind a hárman 1944-ben a holokauszt ál­dozatai lettek. Fenyves Katalin arra hívja fel a figyelmet, hogy nemcsak a zsidókat (és a baloldaliság gyanújába keverteket) zárták ki az egyetemek­ről, hanem nőket is. Utóbbiakat arra hivatkozva, hogy elveszik a kenyeret a férfiak elől, pedig a valóságban ak­koriban az egyetemi vezetők (is) úgy vélték, hogy a nő hivatása a gyerek­­szülés, nem a tanulás. A kötet fő témájához csak lazán kapcsolódnak a csehszlovákiai, ro­mániai és lengyelországi zsidók hely­zetéről szóló, egyébként rendkívül ér­dekes tanulmányok. A huszonegy ta­nulmányt végigolvasva dermesztő kép bontakozik ki szemünk előtt, lát­juk az utat, hogyan jutunk el a jog­fosztástól a kifosztáson át az élettől való megfosztásig, a holokausztig. Karsai László Jogfosztás - 90 éve Nonprofit Társadalomkutató Egyesület, 367 oldal, 3500 forint A­zóta, hogy 2006 februárjá­ban megnyílt az első magyar állandó holokausztkiállítás, a Holokauszt Emlékköz­pont életében csak egy rövid periódus volt, amikor ott nem nívót­­lan és időnként fontos részleteiben történelemhamisító időszaki kiállí­tásokat rendeznek és tudományos­nak csak elnevezett „konferenciákat” szerveznek. Harsányi László vezetése alatt 2009-2011-ben két nívós idő­szaki történeti kiállítást láthattak a Páva utcába látogatók, az Árpádsáv tegnap és ma és a Számokba zárt sor­sokat. Utóbbit 2010 őszén az első vi­lágháború utáni Európa első antisze­mita törvénye - a numerus clausus - megszavazásának 90. évfordulójára emlékezve szervezte meg az emlék­központ akkori és 2011-ben Harsá­ JOGFOSZTÁS | - 90 ÉVE Tanulmányuk II a numerus rlaususrúl I

Next