Népszabadság, 2013. január (71. évfolyam, 1-26. szám)

2013-01-18 / 15. szám

VELEMÉNY INTERJÚ KULTÚRA TUDOMÁNY TV-MŰSOR SPORT ARCOK MA^ A zongora egyik arca A zongora négy arca című sorozatban a hangszer első arcát mutatják be ma este fél nyolckor a MüPa hangversenytermében a Pannon Fil­harmonikusok. Bogányi Gergely előadásában Ravel és Szkrjabin művei mellett Bartók II. zongoraversenye hangzik el. Vezényel: Bogányi Tibor. Ez a nyomor lesz a végső RÉVÉSZ SÁNDOR A fanatikus hírekben az a jó, hogy a legnagyobb őrültségekben is őszintén hinni tudnak, és az bennük a rossz, hogy ebből kifolyólag őszinték. Bo­gár László hisz benne, hogy jó ötlet a társadalom harmadát a többi kedvé­ért végleg beletaposni a nyomorba és a reménytelenségbe, és Orbán Viktor helyett is őszintén szól. Emígy: „a tár­sadalomnak legalább harmada vég­képp elveszett, már nem lehet vis­­­szahozni a nyomorúságból. (...) gya­korlatilag leírhatjuk őket. (...) Or­bán Viktor látja ezt a csapdát, csak nem beszélhet őszintén a valóságról. (...) a még eséllyel rendelkezők meg­maradása érdekében kegyetlen jövő vár rájuk” (Heti Válasz, január 10.). A Heti Válasz munkatársa a lap hon­lapján Bogár mondandóját így foglal­ta össze: „ezeket az embereket igenis ott kell hagyni az út szélén, mert ha nem így teszünk, akkor a többiek so­ha nem fognak célba érni”. A kedves olvasóink között termé­szetesen nincs olyan, akinek kevés­bé fájna mindez, ha csak cigányok­ra vonatkozna. De ha esetleg ismer­nek ilyeneket a környezetükben, ak­kor elárulhatják nekik, hogy a ma­gyar társadalom „legalább harma­da” legalább 3,3 millió ember. Négy­­szer-ötször annyi, ahány szegény és nem szegény cigány Magyarorszá­gon él összesen. Aki esetleg azt hitte, róla nem szól a mese, lássa be, téve­dett. Az is lássa be, mily hőre volt, aki komolyan eltöprengett azon, miként szolgálhatja a mélyszegénység sike­resebb kezelését a munkanélküli-el­látások, a rokkantellátások, a köz­munkásfizetések, a szociális támo­gatások brutális csökkentése, az ön­­kormányzatok teljhatalma megfosz­tani szinte bárkit szinte bármitől, akár az elemi életlehetőségektől is, adóreform címén a nagy fizetéseket tetemesen megnövelni, a kicsiket je­lentősen csökkenteni, a szegények is­kolai integrációja helyett a szegregá­ciójukat támogatni stb. S aki kíván­csi rá, hogy jön majd össze az a több mint hárommillió, amikor a mélysze­gények azért, bármily sokan, de mé­giscsak sokkal kevesebben vannak, gondoljon a leendő nyugdíjasokra. A megtakarításukat kisajátították, a nyugdíjrendszerből minden garan­ciális, biztosítási elemet kivettek, így aztán őket is szépen ott lehet majd hagyni az út szélén, az árokban. Azt tanították nekünk a kommu­nista egyház kötelező hittanóráin, hogy a kegyetlen kapitalista, liberális állam az, amely a tönkrement embe­reket hagyja szabadon megdögleni a híd alatt. Kéretik megjegyezni, hogy a mai kapitalista-liberális Európa az, amely a szegényeket sújtó megszorí­tások helyett a középosztályt érintő­ket szorgalmazza, ezért vív ellenük a magyar rezsim szabadságharcot az­zal a hévvel és öntudattal, amellyel az Egyesült Államok antiliberális tag­államai harcoltak a rabszolgatartás majd az apartheid szabadságáért. Bogár úr pedig, a kegyetlen sze­­gényellenesség ideológusa egyúttal a kapitalizmus és a liberalizmus legádá­zabb ellensége. Ebből következőleg az emberi jogoké is, melyeket „liberális tömegpusztító fegyvernek minősített” a Magyar Hírlapban 2009. augusztus 31-én. Egy nappal később pedig Bo­gár prófétatársa, egy másik kommu­nista exkáder, Bíró Zoltán fejtette ki, hogy az új kormány „liberális demok­rata eszközökkel” nem megy majd semmire, kénytelen lesz diktatórikus eszközöket is alkalmazni. A kommu­nisták hirdették, hogy az ő diktatúrá­juk az igazi demokrácia, a liberálisoké meg az ál. És amit Bogárék nem felej­tettek, azt Orbánék is megtanulták. A jó fideszes mítosza BÄCHER IVÁN Nem tudom, hogy sírjak-e vagy ne­vessek, mikor azt hallom, olvasom, hogy majd jönnek a jó fideszesek, odébb tolják a Vezért, parkolópályá­ra teszik, óvatosan, tapintatosan, tak­tikusan, okosan, és rendbe szedik az országot. Jó majd Pokorni, Martonyi, Navracsics és a többi emberszabású. Elképesztő ez a görcsös, ostoba, naiv reménykedés. Pokorni? Mert morgolódik néha­­nap? Mert megkapta pártmunka­ként: tessék, te morgolódhatsz. Te le­szel a szelep. És ő jó pártosként enged ki néha némi gőzt. De amúgy oktatás­­politikus és pedagógus létére hithű pártkatonaként asszisztálta végig az oktatásügy szétverését. Polgármes­terként nézte el az önkormányzatiság fölszámolását. Ő mondta azt a gusz­tustalan „nyakukban fogunk lihegni mindig”-et a választási vereség után. És az ő szájából bukott ki az a békés, toleráns, polgári érv is: „Nehogy már a nyúl vigye a puskát!” És ne feled­jük: ő volt a törvénytelenül felhúzott budai ocsmány Turul-szobor legfőbb védelmezője. Ő fog ma lázadni párt­ja ellen? Ő fog választani: párt vagy nemzet? Régen választott már. Csak­is a párt. A pártért beáldozza ő a jö­vőt, az ifjúságot, bárkit és bármit és bármikor. Vagy Martonyi? Mert nem köp­ködi Brüsszelt szotyolahéjjal össze? Nem kiafaszozza le a biztosokat? Mert mindig hibátlan a mosolya és a nyakkendőjének bogja is? De közben asszisztál a baltás átadásához? Ná­ci hamvak túráztatásához? Magyar­­ország sose látott lejáratásához? Ah­hoz, hogy az egész világon két év alatt a magyar szitokszó vagy gúnynév le­gyen? Régen döntött ő is. Első a párt. Más értéket, mértéket ő sem ismer. És Navracsics? Mert ő elvégezte a jogot valóban? Maga írta dolgozata­it? Jó tanár, talán még elmélyült jog­tudós is? Annál nagyobb az ő szégye­ne. Hogy részt vett a magyar jogállam szétverésében. Hogy a saját szakmá­ját árulta el. Mellesleg ő a Vezér legjobb ta­nítványa. A legtanulékonyabb páva­táncos. Lásd mostani föllépését. Ki­csit morgolódott a Párt házinácijá­nak hörgése hallatán. Mire fel is uj­jongott az örök reménykedők vakult kórusa, lám, van még fideszes, akibe jó érzés szorult. Aztán pár nap után megjött az ukáz, és Navracsics gyor­san megsimogatta az ő Zsoltikájuk buksiját. Hökkentő látni, ahogy a publikum egy része még ma sem hisz a saját sze­mének. Nem hiszi el, amit lát. Nem hiszi el, hogy ezek az emberek nem tévednek, nem hibáznak, nem tévút­ra keveredtek, nem: ők egészen egy­szerűen rossz emberek. Romlottak. Aki megpróbált a trenddel dacol­ni, az már rég nincsen közöttük. Aki mindmáig köztük maradt, az elvete­mült. Arra a szabad, demokratikus Magyar Köztársaság újjáépítésében soha többet nem lehet és nem szabad számítani. Aki mégis bízna bennük, az meg­érdemli sorsát. Pokorni Zoltán a Várban a 2006-os választási vereség után fotó: Kovalovszky Dániel Bocsánat SZŐCS LEVENTE A politikai marketingben a gyengeség jelének tartják, azt mondják, több szavazatot vihet, mint amennyit hozhat. Mesterházy Atti­la mégis elnézést kért a 2004. decemberi „rossz kérdésre adott rossz válaszért”, aminek több oka lehet. Elsőként talán az, hogy tisztában van vele: az MSZP-nek nincs veszítenivalója Erdélyben. A má­sik, hogy felismerte: a nemzetpolitikában fontosak az érzelmek. Sőt: az érzelmek a fontosak. A 2004. decemberi népszavazás miatt nagyon so­kan megbántódtak azok közül is, akik elvben egyetértenek az állampol­gárság kiterjesztését ellenző érvekkel. De amikor a lehetőséget mások vonták meg tőlük, úgy érezték, az övéik tagadták meg őket. Ezért aztán az MSZP elnöke részéről a bocsánatkérés indokolt gesztus volt, ha célja a párt és a határon túli magyarok viszonyának új alapokra helyezése. A szocialistáknak nem lehetnek illúzióik (Mesterházy jelezte is, hogy nincsenek), az erdélyiek nem fognak csapatostul átállni az MSZP-hez. A tét rövid távon aligha a 3-4 határon túli parlamenti mandátum. Kolozs­várott elfogadott nemzetpolitikai programjával az MSZP azt üzeni: nem engedi, hogy a jobboldal kisajátítsa a nemzeti kérdést. A határon túli magyarok egyébként már csak azért sem támogathat­ták eddig a baloldalt, mert az nem kérte a támogatásukat. Most kéri, mégpedig teljesen másként, mint a Fidesz. Az MSZP nem diktálni akar, hanem támogatni szeretné a határon túli magyarság céljait, elképzelé­seit. Ez messzemenően egybecseng azzal, amit az RMDSZ vezetői fon­tosnak tartanak aláhúzni, valahányszor a magyar-magyar viszony szóba kerül. Ilyen értelemben változás nem az MSZP nemzetpolitikájában van, hanem abban, hogy hajlandó erről kommunikálni is. Mert van mi­ről és van miért. Óriási ugyanis a szakadék a magyarországi pártok ha­táron túli támogatottsága és a között, hogy mit tesznek ezek a pártok az ottani magyarokért. A Fidesz például az elmúlt években nemcsak nem használta fel jó kapcsolatait a néppárti Traian Basescuval és pártjával, hanem inkább látványosan távol tartotta magát Bukaresttől, nehogy a szintén kormányzó RMDSZ malmára hajtsa a vizet. Most az RMDSZ ellenzékben van, és szüksége lehet külső segítségre. Nem acsarkodásra, hanem olyasmire, amit Mesterházy Attila meg is ígért: hogy felhasznál­ja kapcsolatait a román szocdem elnökkel, Victor Ponta kormányfővel, hogy a magyarság számára kedvező döntések szülessenek olyan sors­döntő kérdésekben, mint a küszöbönálló közigazgatási reform. Ennek ellenére az RMDSZ nem áll ki teljes mellszélességgel az MSZP mellett. Okkal: nem mondhat le arról, hogy keresi az egyenlő közelséget a magyarországi pártokkal, akkor sem, ha a Fidesz gyakorlatilag az el­lensége. Ám az erdélyi magyarság hosszú távú érdeke azt kívánja, hogy a szövetség mindig ott keressen támogatást, ahol éppen talál. Most ez a magyar ellenzék. Álszent rendszer N. KÓSA JUDIT a valaki egyszer majd összegyűjti a kétezres évek Magyarorszá­­g___ gának legjellemzőbb nyelvi fordulatait, javaslom, ki ne hagy­ja azt, hogy „kinek van kiírva?”. Ezt az álláspályázattól a közbe­szerzésig széles körben alkalmazható kifejezést igazán volt al­kalmunk elsajátítani az elmúlt bő évtizedben. Igaz, ahogy elnézem, ha­marosan kikophat a nyelvből. A pályázati rendszer álszent ugyanis, így megérett a felszámolásra - tudtuk meg a napokban L. Simon Lászlótól. Márpedig az álmoskönyv szerint ez közeli törvénymódosítást jelent. Az persze kétségtelen: minél komolyabb pozícióról van szó, annál kevésbé működik a pályázati szisztéma a mai Magyarországon. A ren­des metódus szerint a hatalom kinézi, melyik posztra melyik káderét ültetné szívesen, rászabja a pályázatot, célzottan kijelöli a zsűrit, és ha még mindig akad valaki, aki kéretlenül nekifut a lécnek, hát egy tapasz­talattal gazdagabban távozhat a pályáról. Ennél a kulturális államtitkár szerint sokkal jobb lenne, ha a hatalom a pályázati cirkuszt mellőzve űz­né a káderpolitikát, nem utolsósorban azért, mert így felelősséget is vál­lalhatna a kinevezettek tetteiért. Amivel kapcsolatban mindössze két tényt érdemes fölemlíteni. Az egyik, hogy ha a mindenkori hatalom csak egy kicsit is a látóhatár fölé emelné a tekintetét, akár azt is fölismerhetné, hogy a pályázat nem fel­tétlenül vásári komédia. Ha komolyan vennék, segíthetne például ab­ban, hogy a döntéshozók megismerjék olyan emberek elképzeléseit is egy-egy intézmény jövőjéről, akikkel történetesen nem sodorta őket össze az élet egyazon kollégiumi szobába. A másik, hogy igen, nem tel­jesen kizárható, hogy a tehetséges, rátermett vezetők éppen a minden­kori kormánypártok holdudvarában bukkanjanak föl, így aztán az sem eleve elrendelés, hogy a pályázat mellőzésével kinevezett káder alkal­matlan legyen munkája ellátására. Ez utóbbival csak az a baj, hogy mostanra a hatalom nemcsak a pá­lyázati rendszert züllesztette le, hanem lényegében működésképtelen­né tette azt az egész területet is, amelynek vezetői posztjairól a vita fo­lyik. Márpedig ha a magyar kultúrában a kérdés csak az, hogy csend­ben vagy hangos botrányok között következik-e be a teljes összeomlás, akkor világos, hogy a kinevezés maga a konc, és annak jár, aki elfogad­ja a játékszabályokat. Aláírja, amit alá kell, legfeljebb egyedül marad­ván vág ronda képeket, amikor intézménye és munkatársai alatt vág­ják a fát, nem lázong, nem nyilatkozik, titokban sem suttogja el, hogy ez hallatlan. Beáll a néhány kirakatintézmény árnyékába, és talán már el sem gondolkodik azon, hogy jobb helyeken és jobb időkben a kultu­rális örökség töretlen megőrzése, a nemzet minél szélesebb körű műve­lése volna az, amiért felelősséget kellene vállalnia, nem pedig szalutál­va nézni a megsemmisülést. A pályázati rendszer megszüntetése önleleplező gesztus. Kétség sem férhet hozzá, hogy meg fog valósulni. Az pedig izgalmas tapasztalat, fontos jelzés lesz, hogy egy majdani rezsimváltás után az új hatalom mi­hez kezd ezzel a helyzettel.

Next