Népszabadság, 2013. március (71. évfolyam, 51-75. szám)

2013-03-07 / 56. szám

16 Népszabadság­­ 2013. március 7­, csütörtök Kultúra Irodalom Egy-egy sikeres rendezvénysorozat évekig fenntarthatja az író iránti érdeklődést Az emlékév szárnyakat ad Papp Sándor Zsigmond Az íróknak, költőknek szentelt em­lékév sok mindenre jó lehet: a min­denkori kormányzat kipipálhatja a kulturális naptárban a kötelező te­endők között, sarkallhatja a szakmát, hogy frissítse fel az életmű fáradni látszó recepcióját, és a szélesebb kö­zönséget is ösztönözheti arra, hogy élettel töltse fel a klasszikus pózba merevedő alkotót. De vajon eléri-e mindezeket egy-egy emlékév? József Attila, Örkény, Ottlik vagy Gárdo­nyi népszerűbb, olvasottabb és élőbb lesz-e a programsorozat végeztével, vagy minden visszatér a megszokott kerékvágásba, a kötelező irodalom sivár hétköznapjai közé? Ennek pró­báltunk utánajárni. - Olyan, mint az energiaital. Né­hány óráig felélénkít, de hosszú tá­vú hatásokat nem lehet elvárni tőle. Vagy ha mégis, hát az kiszámíthatat­lan - adja meg a választ máris Remé­nyi József Tamás, az Örkény életmű­vet gondozó Palatínus kiadó vezetője. Arra például jó volt a tavalyi Örkény­­emlékév, hogy az amúgy is kedvelt egypercesek és drámák népszerűsé­gét megnyomja, de ez a felhajtóerő a többire: novellákra, kisregényekre, visszaemlékezésekre már nem ter­jedt ki. Pedig a kiadó erre az időszak­ra időzítette a hagyatékban talált, ed­dig ki nem adott regényt, az 1934- ben keletkezett Áprilist. S bár úgy gondolták, a centenáriumra időzített eseménysorozat megfelelő hátszelet adhat a szövegnek, az olvasók nem csaptak le rá, ahogy az ilyen kuriózu­mokra szoktak. A szenzáció egy-két napig élt. Ugyanakkor üdítő volt lát­ni, hogy az eddig is kedvelt Örkény­­művek mennyire élnek a közönség körében. Reményi számára az orszá­gos prózamondó verseny döntője volt a legjobb példa erre: akik részt vettek rajta, azokat a szöveg élvezete vezette, s nem valamiféle protokolláris szán­déknak akartak megfelelni. A győzte­seknek a Lágerek népe című kötetet, az orosz hadifogság szociografikus naplóját ajándékozták, hátha sike­rül felhívni a figyelmet arra, hogy mi minden található még a gazdag élet­műben. Ám az erőfeszítések nem ve­zettek egyértelmű eredményre, a ma­gyar olvasók lassan az egypercesekkel és a két drámával (Tóték, Macskajá­ték) azonosítják Örkényt, s ennek fel­oldását csak ideig-óráig érhette el az emlékév. Könnyen lehet, hogy Ottlik­­kal is így járunk majd: száz év múlva ő is egykötetes szerzővé válik. Éppen ezt a szemléletet szeretnék átadni a múltnak a Gárdonyi-tan­dék­év szervezői is. És a sikert is épp az jelezné, ha a szélesebb közönség is rádöbbenne, hogy van élet az Egri csillagokon túl is. Csakhogy A látha­tatlan emberről is előbb a sci-fi jut a legtöbb olvasó eszébe, és nem a Ró­mai Birodalomban játszódó szerelmi történet. És akkor még nem is ejtet­tünk szót az Isten rabjairól vagy az Ida regényéről. - Az agárdi szülőházban idén lét­rejövő kiállítás elérheti, hogy az író iránti érdeklődés az elkövetkező né­hány évben szinten maradjon - ma­gyarázza H. Bagó Ilona, az emlék­év egyik szervezője, a Petőfi Iro­dalmi Múzeum munkatársa. És ez már nagy eredmény. Néhány szerző ugyanis már az újrafelfedezés lehe­tőségének is örülne. A néhány éve el­kezdett Mándy-kiadás például érdek­lődés hiányában akadt el a Palatínus­nál, pedig a szerző annak idején igazi sztár volt. Tévéjátékai, novellái, kisre­gényei igazi közönségkedvenccé tet­ték, ám az utóbbi években, évtizedek­ben teljesen elfelejtették, magyaráz­za Reményi. De ha a kritikuson múl­na, hogy kinek szervezzen népszerű­sítő emlékévet a kerek évfordulók hi­ányában, akkor az Mészöly Miklós lenne. Annak idején az Esterházyval, Nádassal kezdődő listák legtöbbször Mészöly nevével folytatódtak, akit mintegy az említett szerzők bátyja­ként, előfutáraként tartottak számon. Az atléta halála és a Saulus íróját vi­szont ma már egyre kevesebbet em­legetik. Ám könnyen lehet, hogy mire ezen szerzők elérik a centenáriumot (Mészöly 2021-ben, Mándy 2018-ban lenne százéves) már annyira kikop­nak, hogy nem is „érdemlik” ki az em­lékévvel járó felhajtást. Bizonyos nép­szerűségre és frissességre ugyanis ele­ve szükség van, hiszen e nélkül az em­lékév könnyen ünnepélyes unalomba torkollhat. Ha viszont megvan, akkor van esély arra, amit minden emlékév megcéloz: ne csak az aktív olvasókra építsen, hanem azokra is, akik vala­miért félretették az elmúlt években a szépirodalmat. József Attila emlékévét 2005-ben azért is érezhette mindenki a magáé­nak, mert ő azon kevés szerzőink egyike, akit pártszimpátiától függet­lenül lehet szeretni. Tverdota György irodalomtörténész szerint az emlék­év alatt is kiderült, hogy meglepően széles a költő olvasótábora. S ez lehet minden sikeres rendezvénysorozat legfőbb feltétele: az ünnepelni kívánt szerző ne adjon semmi olyan „fogó­dzót”, melynek segítségével az egyik vagy másik politikai oldal ki tudja sa­játítani. Ha megmarad a „civileknek”, akkor van esély rá, hogy a felkeltett érdeklődés tartós maradjon. Bár na­gyon sok múlik az élő irodalmon is, a legbiztosabb módja a továbbélésnek, ha a kortársak fontosnak érzik az „ünnepeltet”, ha idézik, átírják, hivat­koznak rá, és nem ejtik, ahogy mos­tanság Adyt. József Attilát sikeresen adaptálták a posztmodemhez, a kor­társak megírták „öregkori” verseit is. Az ő esetében tehát nem is annyi­ra a népszerűsítés volt a legfőbb hoza­­déka az emlékévnek, hanem az, hogy a rendezvénysorozat segítségével si­került megújítani a róla való beszé­det. Tverdota irodalomtörténészként pontosan látja, mikor fullad ki egy­­egy életműről szóló diskurzus, mikor kell új szempontokat vinni a recep­ció folyamatába. József Attila eseté­ben épp ebben segített az emlékév, sikerült az „ezerarcú” költő bemuta­tása, s mindez nemzetközi poron­don is. Azzal, hogy az UNESCO is hi­vatalosan a költő évévé nyilvánította 2005-öt, a magyar nagykövetségek és külföldi magyar intézmények is köte­lességüknek érezték, hogy bekapcso­lódjanak az eseménysorozatba. Pá­rizsban, Moszkvában, Bécsben, Var­sóban sikeres programokat szervez­tek az ottani kulturális intézmények segítségével. Centenárium ide vagy oda, Örkényt az egypercesekkel és két drámával azonosítják az olvasók fotó: Reviczky zsolt Vándor­ regények Gárdonyi emlékére Százmillió forinttal támogatja a Nem­zeti Kulturális Alap a Gárdonyi emlék­év programjait - jelentette be még államtitkári minőségében L. Simon László. Azt író születésének százötve­nedik évfordulójára agárdi szülőház­nál és Egerben is egész alakos szob­rot avatnak, renoválják az egri Gárdo­nyi-házat, illetve felújítják kereszte­lője helyszínét, az agárdi kápolnát. Augusztusban irodalmi fesztivált tartanak Egerben, a Petőfi Irodalmi Múzeum vándorkiállítást indít. Az NKA és az MTVA közösen zeneszerzői pályázatot is kiír azzal a céllal, hogy egy Gárdonyi-szövegre épített nagy­­zenekari mű szülessék. Habis László, Eger polgármestere a Vándor-regény elnevezésű, egész éven át tartó kez­deményezésről elmondta: február közepétől a városban tizenhat úgyne­vezett Gárdonyi Ponton tizennyolc különböző Gárdonyi-művet helyeztek el könyvespolcokon. A könyveket bárki elviheti, csak azt kérik, elolvasás után vigyék vissza őket. (D. J.) Nem vén ember FILM Fáy Miklós Született gengszterek Forgalmazza az ADS Service Kft. Az alap, gondolom, mindenkinél az, hogy ha Al Pacino és Christopher Wal­ken szerepel egy filmben, akkor azt mindenképpen meg kell nézni. Eh­hez a kifinomultabb ízlésűek azt te­szik hozzá, hogy ha még Alan Arkin is ott van, akkor aztán tényleg minden­féleképpen, a személyes döntés még, hogy ha Lucy Punch is látható, akkor inkább kétszer. Vagy háromszor. Szóval, színészfilm, azért me­gyünk, hogy parádézni lássuk a nagy öregeket. Al Pacino már hetven fö­lött, úgyhogy hajó karban lévő hetve­nest akar játszani, alig kell megeről­tetnie magát. Azért biztos, ami biz­tos, hónaljig húzza a gatyáját, és egy számmal nagyobb a zakója is a kelle­ténél, de tartok tőle, hogy ez a speciá­lisan főnözött, festett haj már a saját­ja, hú, de régen volt már a Kereszt­apa vagy a Serpico. Ettől függetlenül Al Pacino parádézik. Ha már a sze­mélyes ízlésről van szó: nekem túl­parádézik, egy pillanatra sem engedi, hogy mást lássunk a vásznon, mint a nagy színészt, ami bizonyos értelem­ben a színészet csődje, de a zárójelet most be is zárnám, már ha egyálta­lán kitettem volna előzőleg. Az ember nem lesz hűtlen a régi példaképeihez, szerelmeihez, nem kívánt sem törlen­dő. Nem látom ebben a ráncos, kiélt arcban azt, ami valaha annyira meg­fogott, ami kamaszkoromban a fi­nom, érzékeny életre készülést, amit aztán nem sikerül megélni, de a bu­kás is felemelőbb, mint másnál a si­ker. De marad valami izgékonyság, robbanékonyság, régimódi férfiasság a fazonban és a szerepben, amit még mindig elnéz az ember, csak nem vo­natkoztatja magára. Vagy legalább­is remélem, hogy nem fogom túlada­golni magam Viagrával, és nem fogok közepesen csinos lányoknak udvarol­­gatni, miközben a kezemen a körmöt eszi a gomba, és minden pórusomból árad a dohányfüst. Habár ki tudja, Walken és Alan Arkin minden­esetre úgy szekundál a mozisztárnak, mintha ez volna benne a szerződésük­ben: nem elég jónak lenni, de hagyni kell érvényesülni a kis hülyét. Hagyják, elképesztően takarékosak mindketten, és elképesztően valóságosak, persze ez a pillantással nyomasztás Walkennek régi fegyvere, de úgy tudja alkalmaz­ni, hogy nem un rá az ember, belénk fagy a tejbegríz, még akkor is, ha tud­juk, hogy nem bánt a gonosz, mert ak­kora a szíve, hogy nem is tudna. Mindösszesen nincs nagyon jól megírt forgatókönyve a mozinak, de humoros jelenetek követik egymást. A forgatókönyvíró igyekezett tisztelet­ben tartani az Arisztotelésznek tulaj­donított hármas egység fogalmát, egy éjszakájuk van a gengsztereknek, hogy üssenek vagy rágják a gumit, ebbe az egy éjszakába azonban csak úgy lehe­tett belepréselni a sok elmesélnivalót, hogy legalább háromszor megvacso­ráznak közben. Lehet, hogy négyszer. De ezzel vissza is jutottunk az alaphoz. Ha Al Pacino és Christopher Walken szerepel egy filmben, akkor minden­képpen meg kell nézni. És van még Alan Arkin és Lucy Punch is. Christopher Walken, Alan Arkin és AI Pacino

Next