Népszabadság, 2013. március (71. évfolyam, 51-75. szám)
2013-03-07 / 56. szám
16 Népszabadság 2013. március 7, csütörtök Kultúra Irodalom Egy-egy sikeres rendezvénysorozat évekig fenntarthatja az író iránti érdeklődést Az emlékév szárnyakat ad Papp Sándor Zsigmond Az íróknak, költőknek szentelt emlékév sok mindenre jó lehet: a mindenkori kormányzat kipipálhatja a kulturális naptárban a kötelező teendők között, sarkallhatja a szakmát, hogy frissítse fel az életmű fáradni látszó recepcióját, és a szélesebb közönséget is ösztönözheti arra, hogy élettel töltse fel a klasszikus pózba merevedő alkotót. De vajon eléri-e mindezeket egy-egy emlékév? József Attila, Örkény, Ottlik vagy Gárdonyi népszerűbb, olvasottabb és élőbb lesz-e a programsorozat végeztével, vagy minden visszatér a megszokott kerékvágásba, a kötelező irodalom sivár hétköznapjai közé? Ennek próbáltunk utánajárni. - Olyan, mint az energiaital. Néhány óráig felélénkít, de hosszú távú hatásokat nem lehet elvárni tőle. Vagy ha mégis, hát az kiszámíthatatlan - adja meg a választ máris Reményi József Tamás, az Örkény életművet gondozó Palatínus kiadó vezetője. Arra például jó volt a tavalyi Örkényemlékév, hogy az amúgy is kedvelt egypercesek és drámák népszerűségét megnyomja, de ez a felhajtóerő a többire: novellákra, kisregényekre, visszaemlékezésekre már nem terjedt ki. Pedig a kiadó erre az időszakra időzítette a hagyatékban talált, eddig ki nem adott regényt, az 1934- ben keletkezett Áprilist. S bár úgy gondolták, a centenáriumra időzített eseménysorozat megfelelő hátszelet adhat a szövegnek, az olvasók nem csaptak le rá, ahogy az ilyen kuriózumokra szoktak. A szenzáció egy-két napig élt. Ugyanakkor üdítő volt látni, hogy az eddig is kedvelt Örkényművek mennyire élnek a közönség körében. Reményi számára az országos prózamondó verseny döntője volt a legjobb példa erre: akik részt vettek rajta, azokat a szöveg élvezete vezette, s nem valamiféle protokolláris szándéknak akartak megfelelni. A győzteseknek a Lágerek népe című kötetet, az orosz hadifogság szociografikus naplóját ajándékozták, hátha sikerül felhívni a figyelmet arra, hogy mi minden található még a gazdag életműben. Ám az erőfeszítések nem vezettek egyértelmű eredményre, a magyar olvasók lassan az egypercesekkel és a két drámával (Tóték, Macskajáték) azonosítják Örkényt, s ennek feloldását csak ideig-óráig érhette el az emlékév. Könnyen lehet, hogy Ottlikkal is így járunk majd: száz év múlva ő is egykötetes szerzővé válik. Éppen ezt a szemléletet szeretnék átadni a múltnak a Gárdonyi-tandékév szervezői is. És a sikert is épp az jelezné, ha a szélesebb közönség is rádöbbenne, hogy van élet az Egri csillagokon túl is. Csakhogy A láthatatlan emberről is előbb a sci-fi jut a legtöbb olvasó eszébe, és nem a Római Birodalomban játszódó szerelmi történet. És akkor még nem is ejtettünk szót az Isten rabjairól vagy az Ida regényéről. - Az agárdi szülőházban idén létrejövő kiállítás elérheti, hogy az író iránti érdeklődés az elkövetkező néhány évben szinten maradjon - magyarázza H. Bagó Ilona, az emlékév egyik szervezője, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa. És ez már nagy eredmény. Néhány szerző ugyanis már az újrafelfedezés lehetőségének is örülne. A néhány éve elkezdett Mándy-kiadás például érdeklődés hiányában akadt el a Palatínusnál, pedig a szerző annak idején igazi sztár volt. Tévéjátékai, novellái, kisregényei igazi közönségkedvenccé tették, ám az utóbbi években, évtizedekben teljesen elfelejtették, magyarázza Reményi. De ha a kritikuson múlna, hogy kinek szervezzen népszerűsítő emlékévet a kerek évfordulók hiányában, akkor az Mészöly Miklós lenne. Annak idején az Esterházyval, Nádassal kezdődő listák legtöbbször Mészöly nevével folytatódtak, akit mintegy az említett szerzők bátyjaként, előfutáraként tartottak számon. Az atléta halála és a Saulus íróját viszont ma már egyre kevesebbet emlegetik. Ám könnyen lehet, hogy mire ezen szerzők elérik a centenáriumot (Mészöly 2021-ben, Mándy 2018-ban lenne százéves) már annyira kikopnak, hogy nem is „érdemlik” ki az emlékévvel járó felhajtást. Bizonyos népszerűségre és frissességre ugyanis eleve szükség van, hiszen e nélkül az emlékév könnyen ünnepélyes unalomba torkollhat. Ha viszont megvan, akkor van esély arra, amit minden emlékév megcéloz: ne csak az aktív olvasókra építsen, hanem azokra is, akik valamiért félretették az elmúlt években a szépirodalmat. József Attila emlékévét 2005-ben azért is érezhette mindenki a magáénak, mert ő azon kevés szerzőink egyike, akit pártszimpátiától függetlenül lehet szeretni. Tverdota György irodalomtörténész szerint az emlékév alatt is kiderült, hogy meglepően széles a költő olvasótábora. S ez lehet minden sikeres rendezvénysorozat legfőbb feltétele: az ünnepelni kívánt szerző ne adjon semmi olyan „fogódzót”, melynek segítségével az egyik vagy másik politikai oldal ki tudja sajátítani. Ha megmarad a „civileknek”, akkor van esély rá, hogy a felkeltett érdeklődés tartós maradjon. Bár nagyon sok múlik az élő irodalmon is, a legbiztosabb módja a továbbélésnek, ha a kortársak fontosnak érzik az „ünnepeltet”, ha idézik, átírják, hivatkoznak rá, és nem ejtik, ahogy mostanság Adyt. József Attilát sikeresen adaptálták a posztmodemhez, a kortársak megírták „öregkori” verseit is. Az ő esetében tehát nem is annyira a népszerűsítés volt a legfőbb hozadéka az emlékévnek, hanem az, hogy a rendezvénysorozat segítségével sikerült megújítani a róla való beszédet. Tverdota irodalomtörténészként pontosan látja, mikor fullad ki egyegy életműről szóló diskurzus, mikor kell új szempontokat vinni a recepció folyamatába. József Attila esetében épp ebben segített az emlékév, sikerült az „ezerarcú” költő bemutatása, s mindez nemzetközi porondon is. Azzal, hogy az UNESCO is hivatalosan a költő évévé nyilvánította 2005-öt, a magyar nagykövetségek és külföldi magyar intézmények is kötelességüknek érezték, hogy bekapcsolódjanak az eseménysorozatba. Párizsban, Moszkvában, Bécsben, Varsóban sikeres programokat szerveztek az ottani kulturális intézmények segítségével. Centenárium ide vagy oda, Örkényt az egypercesekkel és két drámával azonosítják az olvasók fotó: Reviczky zsolt Vándor regények Gárdonyi emlékére Százmillió forinttal támogatja a Nemzeti Kulturális Alap a Gárdonyi emlékév programjait - jelentette be még államtitkári minőségében L. Simon László. Azt író születésének százötvenedik évfordulójára agárdi szülőháznál és Egerben is egész alakos szobrot avatnak, renoválják az egri Gárdonyi-házat, illetve felújítják keresztelője helyszínét, az agárdi kápolnát. Augusztusban irodalmi fesztivált tartanak Egerben, a Petőfi Irodalmi Múzeum vándorkiállítást indít. Az NKA és az MTVA közösen zeneszerzői pályázatot is kiír azzal a céllal, hogy egy Gárdonyi-szövegre épített nagyzenekari mű szülessék. Habis László, Eger polgármestere a Vándor-regény elnevezésű, egész éven át tartó kezdeményezésről elmondta: február közepétől a városban tizenhat úgynevezett Gárdonyi Ponton tizennyolc különböző Gárdonyi-művet helyeztek el könyvespolcokon. A könyveket bárki elviheti, csak azt kérik, elolvasás után vigyék vissza őket. (D. J.) Nem vén ember FILM Fáy Miklós Született gengszterek Forgalmazza az ADS Service Kft. Az alap, gondolom, mindenkinél az, hogy ha Al Pacino és Christopher Walken szerepel egy filmben, akkor azt mindenképpen meg kell nézni. Ehhez a kifinomultabb ízlésűek azt teszik hozzá, hogy ha még Alan Arkin is ott van, akkor aztán tényleg mindenféleképpen, a személyes döntés még, hogy ha Lucy Punch is látható, akkor inkább kétszer. Vagy háromszor. Szóval, színészfilm, azért megyünk, hogy parádézni lássuk a nagy öregeket. Al Pacino már hetven fölött, úgyhogy hajó karban lévő hetvenest akar játszani, alig kell megerőltetnie magát. Azért biztos, ami biztos, hónaljig húzza a gatyáját, és egy számmal nagyobb a zakója is a kelleténél, de tartok tőle, hogy ez a speciálisan főnözött, festett haj már a sajátja, hú, de régen volt már a Keresztapa vagy a Serpico. Ettől függetlenül Al Pacino parádézik. Ha már a személyes ízlésről van szó: nekem túlparádézik, egy pillanatra sem engedi, hogy mást lássunk a vásznon, mint a nagy színészt, ami bizonyos értelemben a színészet csődje, de a zárójelet most be is zárnám, már ha egyáltalán kitettem volna előzőleg. Az ember nem lesz hűtlen a régi példaképeihez, szerelmeihez, nem kívánt sem törlendő. Nem látom ebben a ráncos, kiélt arcban azt, ami valaha annyira megfogott, ami kamaszkoromban a finom, érzékeny életre készülést, amit aztán nem sikerül megélni, de a bukás is felemelőbb, mint másnál a siker. De marad valami izgékonyság, robbanékonyság, régimódi férfiasság a fazonban és a szerepben, amit még mindig elnéz az ember, csak nem vonatkoztatja magára. Vagy legalábbis remélem, hogy nem fogom túladagolni magam Viagrával, és nem fogok közepesen csinos lányoknak udvarolgatni, miközben a kezemen a körmöt eszi a gomba, és minden pórusomból árad a dohányfüst. Habár ki tudja, Walken és Alan Arkin mindenesetre úgy szekundál a mozisztárnak, mintha ez volna benne a szerződésükben: nem elég jónak lenni, de hagyni kell érvényesülni a kis hülyét. Hagyják, elképesztően takarékosak mindketten, és elképesztően valóságosak, persze ez a pillantással nyomasztás Walkennek régi fegyvere, de úgy tudja alkalmazni, hogy nem un rá az ember, belénk fagy a tejbegríz, még akkor is, ha tudjuk, hogy nem bánt a gonosz, mert akkora a szíve, hogy nem is tudna. Mindösszesen nincs nagyon jól megírt forgatókönyve a mozinak, de humoros jelenetek követik egymást. A forgatókönyvíró igyekezett tiszteletben tartani az Arisztotelésznek tulajdonított hármas egység fogalmát, egy éjszakájuk van a gengsztereknek, hogy üssenek vagy rágják a gumit, ebbe az egy éjszakába azonban csak úgy lehetett belepréselni a sok elmesélnivalót, hogy legalább háromszor megvacsoráznak közben. Lehet, hogy négyszer. De ezzel vissza is jutottunk az alaphoz. Ha Al Pacino és Christopher Walken szerepel egy filmben, akkor mindenképpen meg kell nézni. És van még Alan Arkin és Lucy Punch is. Christopher Walken, Alan Arkin és AI Pacino