Népszabadság, 2013. április (71. évfolyam, 76-100. szám)
2013-04-27 / 98. szám
14 Népszabadság | 2013. április 27szombat Kultúra - Könyvszemle Hogyan váljunk indiánná? Jász Attila: Csendes Toll élete Kortárs, 160 oldal, 2200 forint ““1“” edd át magad egyes szám harmadik személybe mondhatta volna az egyszerű tanácsot Csendes Tollnak egy öregebb törzsfőnök. És akár mondta, akár nem, CsT pontosan ezt tette. Mi történik, ha egy könyv folyton azt mondja az én helyett: Csendes Toll? Vagy rövidítve: CsT? Apró kimozdításról van szó, de a mondatok mégis nagyon másak lesznek. Olvasóként érezzük, hogy a név valami helyett áll, hiszen a könyv én, én, én attitűdje megmarad (abban az értelemben leginkább, hogy azt a meggyőződést közvetíti: nincs más médiumom a világ megértéséhez, megfigyeléséhez, csak ez, a perspektíva viszont kívülre költözik. Olyasvalaki beszél, aki minden mozdulatomat, rezdülésemet figyeli és követi, mégis kívülről lát engem. Ahelyett tehát, hogy miről szól a könyv, beszéljünk inkább két dologról csupán: 1. milyen hatást kelt a kötet szócikkszerkezete, az egymást A-tól Z-ig követő létező vagy teremtett szavak sorozata; 2. miért és hogyan indián az, aki által, akit figyelve létrejön a könyv? Először is érdemes megjegyezni: a szócikkszerkezet ugyanúgy kimozdítás, ahogy az egyes szám első/harmadik személyek közti váltás. Utána lehet nézni a tatabányai Új Forrás régi számaiban: Jász Attila Saját napló címmel közölte mintegy tíz évvel korábban azt a naplóbejegyzés-sorozatot, amelyik a Csendes Toll ősváltozatának tekinthető. Az időszerkezet ott még lineáris, a főszereplő-naplóírót pedig akkor még én-nek hívják. Ott még visszautal korábbi bejegyzéseire, azok fogadtatására: használja az időbeliséget. A Csendes Toll élete sűrít: felerősíti a napi történések esetlegességét az ábécérend véletlenjeinek játékával és az időrend ebből adódó elhagyásával. A kutya meghal, eltemetik, meggyászolják, utána pedig sétálnak vele. A kisfiú befurakszik szülei közé az ágyba, utána megszületik. Csendes Toll előbb főszerkesztő, utána főnökével beszélget a lapnál. A könyv egyik idő szócikke ezzel a kinyilatkoztatással kezdődik (mire a könyvben idáig jutunk, számunkra korántsem meglepő módon): „Az idő relatív dolog.” A mondat folytatása hirtelen átvisz bennünket a tapasztalati szférába, és ezekben a váltásokban rejlik elsősorban a könyv ereje: „Ha reggel fél órával előbb kel, mint szokott, akkor is csak öt perccel előbb ér a Nagytemplom elé lányával, iskolába menet, mint egyébként szoktak.” Az időrend megbontása erősen szemléleti ügy: annak reményéhez is kapcsolódik, hogy a régebben történt dolgok ugyanolyan erős impulzusokként működhetnek életünkben, mint a jelen. Csendes Toll egyik legemlékezetesebb önértelmezése így hangzik: „Olyan könyvet szeretne írni, amelyben egymásra írhatóak pillanatnyi, szubjektív jegyzetei, melyek az olvasás menetét nem szabják meg, legfeljebb egy időbeli irányultságot jeleznek. És amelyek együttes olvasása valami lényegeset árul el a pillanatról, a pillanatnyiság természetéről, így mindig lesz mit kapargatni, kaparászni rajta.” A szócikk címe: palimpszeszt, és az idő lineáris folyása helyett az idő egymástól elválasztott pillanatokként való megragadására tesz javaslatot. Ez persze nem zárja ki a másfajta időképzeteket, inkább csak segít abban, hogy megértsünk olyasvalamit, amit másképpen nem értenénk. Hogyan indián Csendes Toll? Többféleképpen természetesen. Az indiánság szócikk az irodalommal való találkozáshoz és a kívülálláshoz köti a fogalmat. A „sápadtarcúak” életmódbeli/mentalitásbeli mintája Csendes Toll számára nem vonzó - a sápadtarcú azonnali érdekeket követ (mint a fogyasztó, aki az aznap épp legolcsóbb árut választja, de nem figyel a hosszú távú összefüggésekre), a hasznosság elvét választja a szemlélődő megértés elvéhez viszonyítva; a sápadtarcú a mindenkori mainstream, a rézbőrű másvalakikkel szolidáris. Tanulságos ebből a szempontból a periféria szócikk olvasata: „»Én csak a periférián vagyok«, mondja a sikertelen, frusztrált és álszerény irodalmár a rádióban. Az irodalomnak nincs is perifériája, az irodalom maga a periféria. Dünnyög magában CsT.” Indián tehát a mindenkori periférián lévő, indián a mindenkori korszerűtlen - aki azonban épp státusából adódóan felelősebben, tágabb összefüggéseiben, kritikusabban figyelheti az önmagát felemésztő „fősodrot” kilátóhelyéről. Az „indiánná válás” számos lehetőségéről, számos erre vezető találkozásról ír Csendes Toll - a különcök végighallgatása, a zenében való elmélyült megmerítkezés, az állatok (sűrített, rövidebb lefolyású) életének tükörként való figyelése, a test leromlásainak üzenetei, mesterként tisztelt emberek mondatai irányítják Csendes Toll lépteit. És végezetül egy teszt, hogy valakiben reális igény készülődik-e az indiánná váláshoz, annak a könyv esztétika című szócikke kitűnő fokmérője. Lehet ízlelgetni: „Mindig a hosszabb úton megy a buszmegállótól hazáig. Mert az szebb.” Balázs Imre József Jász Attila Hozott anyag, hattyúdal Kondor Vilmos: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes Agave, 224 oldal, 2980 forint Annyi helyen olvassuk, hogy Kondor Vilmos a magyar krimi megújítója, mi több, megteremtője, hogy végül már magunk is elhisszük. Pedig a hazai krimi korántsem vele kezdődött, s bár igaz, hogy ekkora népszerűséggel egyetlen korábbi kísérlet sem büszkélkedhet, jócskán volt miből táplálkoznia a hazai noirirodalom kíváncsi zsurnalisztája, Gordon Zsigmond megteremtőjének. Már a huszadik század első felében akadtak kísérletek a krimi műfajának hazai - ha nem is meghonosítására, de - átformálására. Mindenekelőtt a fordításokat érdemes kiemelni, melyeket viszonylag korán kézbe vehetett a hazai közönség, s nem kisebb nevek tolmácsolásában olvashattak Doyle-, Chesterton-, Wells- vagy épp Leblanc-műveket, mint Tóth Árpád, Schöpflin Aladár, Babits Mihály vagy Karinthy Frigyes, aki híres Így írtok ti című gyűjteményében nemcsak a nagy detektívet, Sherlock Holmest (A lefűrészelt tüdőcsúcsok), de Edgar Wallace írásait is paródia tárgyává tette (Detektívregény). Keszthelyi Tibor A detektívtörténet anatómiája című könyvében egy női írót, Orczy Emmát említi első magyar detektívregény-íróként, ám ő még angol nyelven, Londonban adta ki történeteit. Nálunk elsőnek - felismerve az olvasói igényeket - éppen az újságírók próbálkoztak ilyesfajta történetek írásával, s máris visszacsatolhatunk Kondor Vilmoshoz, kinek állandó karaktere, Gordon Zsigmond épp egy bűnügyi tudósító. Nem véletlen, hogy az újságírás és a detektívtörténetek összegabalyodnak, hiszen a zsáner maga is az újságok bűnügyi rovataiból nőtte ki magát. Jelen kötetben Kondor fel is használja ezt, amennyiben a címadó novellában a bűnügyet egy Gordon által felolvasott hosszú újságcikkből ismerjük meg, sőt a könyv végén található rövid utószóban is inkább újságírókat, mint lektűrszerzőket emel ki. De nagynevű íróink nemcsak fordították a korabeli detektívregényeket, hanem olykor maguk is próbálkoztak azok írásával, hogy pillanatnyi pénzzavarukat enyhítsék. Olyan említésre méltó nevekkel találkozunk itt, mint Tersánszky Józsi Jenő, Hunyady Sándor, Németh Andor, de nem szabad megfeledkeznünk az elsősorban vaskos humoráról ismert Rejtő Jenőről sem, akinek Vesztegzár a Grand Hotelben című regénye bizony kifogástalan krimi. Ezen írások többsége filléres ponyvafüzetekben és - igazodva az akkori igényekhez - természetesen angol hangzású álneveken jelent meg. Ám az angol stilizáció nemcsak a szerzők névválasztásában érhető tetten, de a történeteket is mélyen átitatta. Kondor Vilmos e tekintetben igazodik a hagyományhoz - bár a legenda még mindig tartja magát, hogy egy Sopron mellett élő matematika-fizika tanárt tisztelhetünk személyében: valószínűleg az ő esetében is álnévről van szó. De hogy Kondor hazai terepen maradjon, nem külföldi hangzású nevet választott magának. Történetei azonban mindettől még nem kapnak olyan egyedi ízt, mint az angol, az amerikai vagy épp a skandináv krimik, melyeket stílusuk alapján játszva megkülönböztethetünk egymástól. Kondor Vilmos ugyanis szinte teljes egészében amerikai mintára dolgozik, pusztán a helyszínt változtatja meg, és lesz Amerika sötét sikátoraiból Budapest. Igaz, ez esetben a kötet első novellájában (Ifjú Mariska hétköznapi halála) Gordon éppen a zsáner őshonában, Amerikában nyomoz, ami nem meglepő, hiszen korábbi írásaiban Kondor már említést tett a zsurnaliszta tengerentúli munkásságáról. Voltaképpen az egész kötet ilyen adalék a korábbi öt regényhez. Az összesen hat történetet tartalmazó könyv írásai ugyanis nem az utolsó, Budapest novemberben című regény után játszódnak, hanem 1920 és 1937 közt, vagyis leginkább a legelső (Budapest noir) könyv előtt. Ahogy a későbbi regények folyamán Kondor egyre inkább eltávolodott a krimi műfajától, úgy itt is megfigyelhető, hogy nem az ügyek, hanem a kiváló jellem- és korrajz viszi az egyes novellákat. Pedig Kondor még így is klasszikus értelemben vett krimit, a többek közt Chandler nevével fémjelzett hardboiledot műveli. Gordon Zsigmond ugyanis vegytiszta chandleri karakter: keménykötésű, pimasz, s egy belső motor hajtja az igazság kiderítése felé, melynek érdekében bármilyen eszközt bevet. Cinikus belső monológjait, melyekkel az eseményekre reflektál, folyamatosan ismerteti velünk a szerző. Nevezhetnénk a magyar Philip Marlowe-nak, ha nem éppen az volna a probléma, hogy Kondor, ahelyett hogy honosította volna, pusztán hazai környezetbe helyezte a műfaj megannyi jellemzőjét. A Magda a bestiális... Gordon Zsigmond második hattyúdala, ám e kötet után valószínű, hogy jó darabig nem találkozunk Kondor hősével. Én vegyes érzelmekkel búcsúzom, egyfelől, mert a kezdeti bizalmat maga a szerző ásta alá szép lassan, s könyveinek csökkenő színvonala sajnos megbocsáthatatlan. Másfelől pedig hiába: Kondor nem teremtett magyar krimit, a zsánert jobbára ügyesen és szórakoztatóan alkalmazta könyveiben. Hiányozni fog Gordon Zsigmond, bár igazából jól megleszek nélküle. Svébis Bence A balhörög Grétsy László: Nyelvi játékaink nagykönyve Tinta, 519 oldal, 5990 forint A szerzőnek - ritka szerencse - két életműve is van. Az egyik a nyelvünk ápolásában, oktatásában végzett jó fél évszázados „komoly” munkálkodása. A másik a különféle nyelvi játékok kitalálásában, népszerűsítésében való - lassacskán hét évtizedre visszanyúló - „könnyű műfajú” tevékenysége. A két életmű, persze, szétválaszthatatlanul egy. Grétsy László könyveiben és hetilaprovataiban, tévében és rádióban meg klubkeretben egyazon dologban fáradozott - bevallottan élvezve ezt a fáradságot. Abban, hogy nyelvünk minél dúsabban virágozzon, hogy fiatalok és öregek, nők és férfiak határán innen és túl minél mívesebben, pontosabban értsék, beszéljék. Ez a kötet a „másik” életmű megkoronázása. Visszatekintés a nyelvi játékok történetére, visszatekintés önmaga ebben való szerepére, tisztelgés e játékok hajdani és mai alkotói, kedvelői előtt, legelsősorban pedig nyelvi bravúrok, rejtvények bámulatosan gazdag sorjáztatása, a velük való igényes szórakoztatás. A stílus pedig, ahogyan csak egy bölcs, derűs nagypapa beszélhet rajongott unokáival. A szerző módszere egyszerű. Bemutat valamilyen nyelvi érdekességet, furcsaságot, hogy ámulhassunk rajta, aztán - amikor csak lehetséges - feladványokkal teszi próbára az agyunkat. Hogy gondolkozzunk, és - megint: amikor csak lehetséges sikerélményhez jussunk. Idézzünk egy viszonylag egyszerű példát! A Locsolt termőtalajon dinnyéhez hasonló növényterem mondatnak lehetséges egy csak e és ő magánhangzókkal megalkotott változata: Öntözött földön zöld tök nő. És mellette ott a megfejteni való, hogy „fordíthatjuk le” csupa ö-vel a piszmog igét? Ha nem boldogulunk, néhány oldallal később Grétsy elárulja: szöszmötöl. És vajon mi az érdekessége a mindennapi beszédben is előfordulható Csak a mama makacs mondatnak? Kiderül, ha visszafelé, jobbról balra is elolvassuk. Mi lehet a névjegye betűiből összeállítható foglalkozása egy N. Garay Márta nevű hölgynek vagy egy Vanczák Ákos nevű férfinak? Nos, magyartanár és kazánkovács. Rímpetárdának nevezi a szerző az efféle groteszk versikéket. Tudják azt a legjobb ökölvívó körök, / Hogy a legerősebb ütés a balhörög. Vagy: A mindenáron-kormányos / Az mindenkoron ármányos. A kötet - és a nyelv! - sokszínűségét jól mutatják a fejezetcímek: Most pedig beszéljünk rébuszokban!, bűvös-bájos helyneveink, Poliszémia hálójában, Intarziák - ínyenceknek, Kancsaiul festett egek?, A Marcsa hája és a kóbor Julcsa, Dadogás rendelésre, Szamárkézfogás, Na és a csacsipacsi csúcs? stb. És hogy mire jó - az említett nyelvgazdagításon, sikerélményen kívül - a nyelvi játék, a rejtvény? Grétsy Heltai Jenőnek egy a két világháború között írt, Keresztrejtvény a vérzivatarban című írásától ihletve ezt írja: „A keresztrejtvényfejtők népes szektájának tagjai akkortájt nagyrészt hétköznapi emberek voltak, akik azért temetkeztek az ábrákba, hogy életük nyomasztó gondjai elől meneküljenek, és a megfejtések apró örömeivel kárpótolják magukat mindazokért az örömökért, amelyekkel a kor adósuk maradt.” Ezt a mondatot nem csak a keresztrejtvényre és nem csak „arra a korra” vonatkoztathatjuk. Sok kortársunknak ma is panácea (legalábbis valamelyes panácea) lehet gondjaira, szomorúságaira egy-egy rejtvényrovat, egy-egy rejtvényfüzet. És ez a kötet is. Aki kézbe veszi, nemigen szabadulhat tőle. Szerencséjére. György D. Márton