Népszabadság, 2013. április (71. évfolyam, 76-100. szám)

2013-04-27 / 98. szám

14 Népszabadság | 2013. április 27szombat Kultúra - Könyvszemle Hogyan váljunk indiánná? Jász Attila: Csendes Toll élete Kortárs, 160 oldal, 2200 forint ““1“” edd át magad egyes szám harmadik személybe mondhatta volna az egy­szerű tanácsot Csendes Tollnak egy öregebb törzs­főnök. És akár mondta, akár nem, CsT pontosan ezt tette. Mi történik, ha egy könyv folyton azt mondja az én helyett: Csendes Toll? Vagy rövi­dítve: CsT? Apró kimozdításról van szó, de a mondatok mégis nagyon másak lesznek. Olvasóként érezzük, hogy a név valami helyett áll, hiszen a könyv én, én, én attitűdje meg­marad (abban az értelemben legin­kább, hogy azt a meggyőződést köz­vetíti: nincs más médiumom a vi­lág megértéséhez, megfigyeléséhez, csak ez­, a perspektíva viszont kí­vülre költözik. Olyasvalaki beszél, aki minden mozdulatomat, rezdülé­semet figyeli és követi, mégis kívül­ről lát engem. Ahelyett tehát, hogy miről szól a könyv, beszéljünk inkább két dolog­ról csupán: 1. milyen hatást kelt a kötet szócikkszerkezete, az egymást A-tól Z-ig követő létező vagy terem­tett szavak sorozata; 2. miért és ho­gyan indián az, aki által, akit figyel­ve létrejön a könyv? Először is érdemes megjegyezni: a szócikkszerkezet ugyanúgy kimoz­dítás, ahogy az egyes szám első/har­­madik személyek közti váltás. Utá­na lehet nézni a tatabányai Új For­rás régi számaiban: Jász Attila Sa­ját napló címmel közölte mintegy tíz évvel korábban azt a naplóbejegy­zés-sorozatot, amelyik a Csendes Toll ősváltozatának tekinthető. Az időszerkezet ott még lineáris, a fő­­szereplő-naplóírót pedig akkor még én-nek hívják. Ott még visszautal korábbi bejegyzéseire, azok fogad­tatására: használja az időbeliséget. A Csendes Toll élete sűrít: felerősí­ti a napi történések esetlegességét az ábécérend véletlenjeinek játéká­val és az időrend ebből adódó elha­gyásával. A kutya meghal, elteme­tik, meggyászolják, utána pedig sé­tálnak vele. A kisfiú befurakszik szü­lei közé az ágyba, utána megszüle­tik. Csendes Toll előbb főszerkesztő, utána főnökével beszélget a lapnál. A könyv egyik idő szócikke ezzel a kinyilatkoztatással kezdődik (mire a könyvben idáig jutunk, számunk­ra korántsem meglepő módon): „Az idő relatív dolog.” A mondat folyta­tása hirtelen átvisz bennünket a ta­pasztalati szférába, és ezekben a vál­tásokban rejlik elsősorban a könyv ereje: „Ha reggel fél órával előbb kel, mint szokott, akkor is csak öt perc­cel előbb ér a Nagytemplom elé lá­nyával, iskolába menet, mint egyéb­ként szoktak.” Az időrend megbon­tása erősen szemléleti ügy: annak reményéhez is kapcsolódik, hogy a régebben történt dolgok ugyanolyan erős impulzusokként működhetnek életünkben, mint a jelen. Csendes Toll egyik legemlékezetesebb önér­telmezése így hangzik: „Olyan köny­vet szeretne írni, amelyben egymás­ra írhatóak pillanatnyi, szubjek­tív jegyzetei, melyek az olvasás me­netét nem szabják meg, legfeljebb egy időbeli irányultságot jeleznek. És amelyek együttes olvasása va­lami lényegeset árul el a pillanat­ról, a pillanatnyiság természetéről, így mindig lesz mit kapargatni, ka­parászni rajta.” A szócikk címe: pa­­limpszeszt, és az idő lineáris folyása helyett az idő egymástól elválasztott pillanatokként való megragadására tesz javaslatot. Ez persze nem zárja ki a másfajta időképzeteket, inkább csak segít abban, hogy megértsünk olyasvalamit, amit másképpen nem értenénk. Hogyan indián Csendes Toll? Többféleképpen természetesen. Az indiánság szócikk az irodalom­mal való találkozáshoz és a kívülál­láshoz köti a fogalmat. A „sápadt­­arcúak” életmódbeli/mentalitás­­beli mintája Csendes Toll számára nem vonzó - a sápadtarcú azonna­li érdekeket követ (mint a fogyasz­tó, aki az aznap épp legolcsóbb árut választja, de nem figyel a hosszú tá­vú összefüggésekre), a hasznosság elvét választja a szemlélődő megér­tés elvéhez viszonyítva; a sápadtar­cú a mindenkori mainstream, a réz­bőrű másvalakikkel szolidáris. Ta­nulságos ebből a szempontból a pe­riféria szócikk olvasata: „»Én csak a periférián vagyok«, mondja a si­kertelen, frusztrált és álszerény iro­dalmár a rádióban. Az irodalomnak nincs is perifériája, az irodalom ma­ga a periféria. Dünnyög magában CsT.” Indián tehát a mindenkori pe­riférián lévő, indián a mindenkori korszerűtlen - aki azonban épp stá­tusából adódóan felelősebben, tá­­gabb összefüggéseiben, kritikusab­ban figyelheti az önmagát felemész­tő „fősodrot” kilátóhelyéről. Az „in­diánná válás” számos lehetőségé­ről, számos erre vezető találkozásról ír Csendes Toll - a különcök végig­hallgatása, a zenében való elmélyült megmerítkezés, az állatok (sűrített, rövidebb lefolyású) életének tükör­ként való figyelése, a test leromlá­sainak üzenetei, mesterként tisztelt emberek mondatai irányítják Csen­des Toll lépteit. És végezetül egy teszt, hogy va­lakiben reális igény készülődik-e az indiánná váláshoz, annak a könyv esztétika című szócikke kitűnő fok­mérője. Lehet ízlelgetni: „Mindig a hosszabb úton megy a buszmegálló­tól hazáig. Mert az szebb.” Balázs Imre József Jász Attila Hozott anyag, hattyúdal Kondor Vilmos: Magda, a bestiális Népszínház utcai mindenes Agave, 224 oldal, 2980 forint A­nnyi helyen olvassuk, hogy Kondor Vilmos a magyar krimi megújítója, mi több, megteremtője, hogy végül már magunk is elhisszük. Pe­dig a hazai krimi korántsem vele kez­dődött, s bár igaz, hogy ekkora nép­szerűséggel egyetlen korábbi kísérlet sem büszkélkedhet, jócskán volt mi­ből táplálkoznia a hazai noirirodalom kíváncsi zsurnalisztája, Gordon Zsig­­mond megteremtőjének. Már a huszadik század első felé­ben akadtak kísérletek a krimi műfa­jának hazai - ha nem is meghonosítá­sára, de - átformálására. Mindenek­előtt a fordításokat érdemes kiemelni, melyeket viszonylag korán kézbe ve­hetett a hazai közönség, s nem kisebb nevek tolmácsolásában olvashattak Doyle-, Chesterton-, Wells- vagy épp Leblanc-műveket, mint Tóth Árpád, Schöpflin Aladár, Babits Mihály vagy Karinthy Frigyes, aki híres Így írtok ti című gyűjteményében nemcsak a nagy detektívet, Sherlock Holmest (A lefűrészelt tüdőcsúcsok), de Ed­gar Wallace írásait is paródia tárgyá­vá tette (Detektívregény). Keszthe­lyi Tibor A detektívtörténet anató­miája című könyvében egy női írót, Orczy Emmát említi első magyar detektívregény-íróként, ám ő még an­gol nyelven, Londonban adta ki tör­téneteit. Nálunk elsőnek - felismerve az olvasói igényeket - éppen az újság­írók próbálkoztak ilyesfajta történe­tek írásával, s máris visszacsatolha­tunk Kondor Vilmoshoz, kinek állan­dó karaktere, Gordon Zsigmond épp egy bűnügyi tudósító. Nem véletlen, hogy az újságírás és a detektívtörté­­netek összegabalyodnak, hiszen a zsá­­ner maga is az újságok bűnügyi rova­taiból nőtte ki magát. Jelen kötetben Kondor fel is használja ezt, amennyi­ben a címadó novellában a bűnügyet egy Gordon által felolvasott hosszú új­ságcikkből ismerjük meg, sőt a könyv végén található rövid utószóban is in­kább újságírókat, mint lektűrszerző­ket emel ki. De nagynevű íróink nemcsak for­dították a korabeli detektívregénye­­ket, hanem olykor maguk is próbál­koztak azok írásával, hogy pillanat­nyi pénzzavarukat enyhítsék. Olyan említésre méltó nevekkel találko­zunk itt, mint Tersánszky Józsi Jenő, Hunyady Sándor, Németh Andor, de nem szabad megfeledkeznünk az el­sősorban vaskos humoráról ismert Rejtő Jenőről sem, akinek Vesztegzár a Grand Hotelben című regénye bi­zony kifogástalan krimi. Ezen írások többsége filléres ponyvafüzetekben és - igazodva az akkori igényekhez - természetesen angol hangzású álne­veken jelent meg. Ám az angol stili­­záció nemcsak a szerzők névválasztá­sában érhető tetten, de a történeteket is mélyen átitatta. Kondor Vilmos e tekintetben igazodik a hagyomány­hoz - bár a legenda még mindig tart­ja magát, hogy egy Sopron mellett élő matematika-fizika tanárt tisztelhe­tünk személyében: valószínűleg az ő esetében is álnévről van szó. De hogy Kondor hazai terepen maradjon, nem külföldi hangzású nevet válasz­tott magának. Történetei azonban mindettől még nem kapnak olyan egyedi ízt, mint az angol, az amerikai vagy épp a skandináv krimik, melye­ket stílusuk alapján játszva megkü­lönböztethetünk egymástól. Kondor Vilmos ugyanis szinte tel­jes egészében amerikai mintára dol­gozik, pusztán a helyszínt változtatja meg, és lesz Amerika sötét sikátorai­ból Budapest. Igaz, ez esetben a kö­tet első novellájában (Ifjú Mariska hétköznapi halála) Gordon éppen a zsáner őshonában, Amerikában nyo­moz, ami nem meglepő, hiszen ko­rábbi írásaiban Kondor már említést tett a zsurnaliszta tengerentúli mun­kásságáról. Voltaképpen az egész kö­tet ilyen­ adalék a korábbi öt regény­hez. Az összesen hat történetet tar­talmazó könyv írásai ugyanis nem az utolsó, Budapest novemberben című regény után játszódnak, hanem 1920 és 1937 közt, vagyis leginkább a legel­ső (Budapest noir) könyv előtt. Ahogy a későbbi regények folyamán Kondor egyre inkább eltávolodott a krimi mű­fajától, úgy itt is megfigyelhető, hogy nem az ügyek, hanem a kiváló jellem- és korrajz viszi az egyes novellákat. Pedig Kondor még így is klasszikus értelemben vett krimit, a többek közt Chandler nevével fémjelzett hard­­boiledot műveli. Gordon Zsigmond ugyanis vegytiszta chandleri karak­ter: keménykötésű, pimasz, s egy bel­ső motor hajtja az igazság kideríté­se felé, melynek érdekében bármilyen eszközt bevet. Cinikus belső monológ­jait, melyekkel az eseményekre reflek­tál, folyamatosan ismerteti velünk a szerző. Nevezhetnénk a magyar Philip Marlowe-nak, ha nem éppen az vol­na a probléma, hogy Kondor, ahelyett hogy honosította volna, pusztán hazai környezetbe helyezte a műfaj megan­­­nyi jellemzőjét. A Magda a bestiális... Gordon Zsig­mond második hattyúdala, ám e kötet után valószínű, hogy jó darabig nem találkozunk Kondor hősével. Én ve­gyes érzelmekkel búcsúzom, egyfelől, mert a kezdeti bizalmat maga a szerző ásta alá szép lassan, s könyveinek csök­kenő színvonala sajnos megbocsátha­tatlan. Másfelől pedig hiába: Kondor nem teremtett magyar krimit, a zsá­­nert jobbára ügyesen és szórakoztató­an alkalmazta könyveiben. Hiányozni fog Gordon Zsigmond, bár igazából jól megleszek nélküle. Svébis Bence A balhörög Grétsy László: Nyelvi játékaink nagykönyve Tinta, 519 oldal, 5990 forint A szerzőnek - ritka szerencse - két életműve is van. Az egyik a nyelvünk ápolásában, okta­tásában végzett jó fél évszáza­dos „komoly” munkálkodása. A másik a különféle nyelvi játékok ki­találásában, népszerűsítésében való - lassacskán hét évtizedre visszanyúló - „könnyű műfajú” tevékenysége. A két életmű, persze, szétválaszthatatlanul egy. Grétsy László könyveiben és he­tilaprovataiban, tévében és rádióban meg klubkeretben egyazon dologban fáradozott - bevallottan élvezve ezt a fáradságot. Abban, hogy nyelvünk mi­nél dúsabban virágozzon, hogy fiata­lok és öregek, nők és férfiak határán innen és túl minél mívesebben, pon­tosabban értsék, beszéljék. Ez a kötet a „másik” életmű megko­ronázása. Visszatekintés a nyelvi játé­kok történetére, visszatekintés önma­ga ebben való szerepére, tisztelgés e já­tékok hajdani és mai alkotói, kedvelői előtt, legelsősorban pedig nyelvi bra­vúrok, rejtvények bámulatosan gaz­dag sorjáztatása, a velük való igényes szórakoztatás. A stílus pedig, ahogyan csak egy bölcs, derűs nagypapa beszél­het rajongott unokáival. A szerző módszere egyszerű. Be­mutat valamilyen nyelvi érdekességet, furcsaságot, hogy ámulhassunk rajta, aztán - amikor csak lehetséges - fel­adványokkal teszi próbára az agyun­kat. Hogy gondolkozzunk, és - me­gint: amikor csak lehetséges­­ siker­élményhez jussunk. Idézzünk egy viszonylag egyszerű példát! A Locsolt termőtalajon din­­­nyéhez hasonló növény­terem mon­datnak lehetséges egy csak e és ő ma­gánhangzókkal megalkotott változa­ta: Öntözött földön zöld tök nő. És mellette ott a megfejteni való, hogy „fordíthatjuk le” csupa ö-vel a pisz­mog igét? Ha nem boldogulunk, né­hány oldallal később Grétsy elárulja: szöszmötöl. És vajon mi az érdekessége a min­dennapi beszédben is előfordulható Csak a mama makacs mondatnak? Kiderül, ha visszafelé, j­obbról balra is elolvassuk. Mi lehet a névjegye betűi­ből összeállítható foglalkozása egy N. Garay Márta nevű hölgynek vagy egy Vanczák Ákos nevű férfinak? Nos, magyartanár és kazánkovács. Rím­petárdának nevezi a szerző az efféle groteszk versikéket. Tudják azt a leg­jobb ökölvívó körök, / Hogy a legerő­sebb ütés a balhörög. Vagy: A min­­denáron-kormányos / Az mindenko­ron ármányos. A kötet - és a nyelv! - sokszínűsé­gét jól mutatják a fejezetcímek: Most pedig beszéljünk rébuszokban!, bű­vös-bájos helyneveink, Poliszémia hálójában, Intarziák - ínyenceknek, Kancsaiul festett egek?, A Marcsa há­­ja és a kóbor Julcsa, Dadogás rende­lésre, Szamárkézfogás, Na és a csacsi­­pacsi csúcs? stb. És hogy mire jó - az említett nyelv­gazdagításon, sikerélményen kívül - a nyelvi játék, a rejtvény? Grétsy Hel­­tai Jenőnek egy a két világháború kö­zött írt, Keresztrejtvény a vérzivatar­ban című írásától ihletve ezt írja: „A keresztrejtvényfejtők népes szektájá­nak tagjai akkortájt nagyrészt hét­köznapi emberek voltak, akik azért temetkeztek az ábrákba, hogy életük nyomasztó gondjai elől menekülje­nek, és a megfejtések apró örömeivel kárpótolják magukat mindazokért az örömökért, amelyekkel a kor adósuk maradt.” Ezt a mondatot nem csak a keresztrejtvényre és nem csak „arra a korra” vonatkoztathatjuk. Sok kor­társunknak ma is panácea (legalább­is valamelyes panácea) lehet gondjai­ra, szomorúságaira egy-egy rejtvény­rovat, egy-egy rejtvényfüzet. És ez a kötet is. Aki kézbe veszi, nemigen szabadulhat tőle. Szeren­cséjére. György D. Márton

Next