Népszabadság, 2013. május (71. évfolyam, 101-125. szám)

2013-05-23 / 118. szám

2013. május 23., csütörtök | Népszabadság 15 Kultúra Zene Telt ház a kilencvenes évek nagy túlélője, a Depeche Mode koncertjén Beintettek a nosztalgiának Papp Sándor Zsigmond Amikor két középkorú román fér­fit veszek észre a Stadionok metróle­járatánál, ahogy a Black Celebrationt éneklik egészen furcsa hangfekvéssel, ám annál részegebben, akkor már tu­dom: jó helyen járok. Persze a tömeg se hagy kétséget efelől, meg afelől se, hogy nem lehet akkora válság itt, hogy a Depeche Mode-koncert ne legyen telt házas. (Meg is hálálják ezt a You are the best, Budapest kiáltással.) És tényleg eljött mindenki, a disztingvált ötvenestől a tomboló huszonévesig, az öltönyös menedzsertől a kidekorált, harmincas nőkig, akik úgy néznek ki, mintha szado-mazo boltban volnának eladók. A Depeche Mode egyszerű­en nem lett ciki, mint sok más kortár­suk, nem egy nyugdíjasotthon szelíd nyammogását idézik. Ma is élő, kar­­cos, energikus banda, amelyik nem a nosztalgiából akarja kicsengetni a lak­bért. Az egyre messzebbinek tűnő em­lékekből, így aztán nem is sokat réved­­tek a múltba, nyomták az új lemezt, és úgy tűnt, mintha második fiatalságu­kat élnék. Több tízezer ember előtt ta­lán ez nem is akkor csoda. Most nem is törődtek annyit a színpadképpel, mint legutóbb a Pla­ying The Angel-turnén, már úgy ér­tem, semmi muse-os extra nem von­ta el a figyelmet, sokkal többet dob­tak a hangulaton az óriási LED-fal­­ra kivetített képek. Aranyos kutyák a Precious, ezernyi felparázsló szikra a Should Be Higher, Tarr Bélá-s fe­kete-fehér világvége a Heaven alatt, vagy kifacsart nők az Enjoy The Si­lence mögött. Nem is volt szükség parasztvakításra, mert Dave Gahan kirobbanó formában érkezett Buda­pestre, és ebben a többiek is segítet­ték, talán csak a pókerarcú Fletcher, a világ legjobb egyujjas billentyűse nem tudta, hogy hol is van épp, de tőle már épp ezt várjuk. A kéttagú Diamond Version nevű előzenekarra nem sok szót veszteget­nek, hajlongtak a laptopjaik mögött, rezegtették a mélynyomókat, még­is úgy tűnt, hogy inkább azokat a mi­­xeket pörgetik, amelyek sehogy sem akartak felférni a DM vonatkozó vá­logatásaira. Persze nem nehéz halo­­vány epigonnak feltűnni a nyolcva­nas és kilencvenes éveket meghatáro­zó zenekar előtt. Kilenc előtt pár perccel pedig már be is invitáltak minket az új világuk­ba, ebbe a derűsen elővezetett, ám a mélyben csupa sötét színben tün­döklő bugyorba. A Welcome To My World és az Angel, vagyis az új lemez nyitódalai után már érezni, hogy nem a nyolcvanas évek tuti dalain lesz a hangsúly, hiszen a hangulatot a Wal­king My Shoes dobja fel a slágereknek kijáró harmadik helyen. S már vissza is térünk a Playing the Angel nagy dobására, a merengősebb Precious­­re. Gahanék ezen a ponton könyörül­nek meg az ősrajongókon, meg azo­kon, akik nem nagyon követik az új dalokat, hiszen érkezik a Black Celeb­ration, amelyet nagyon hiányoltam a 2006-os fellépésen, mint ahogy a Po­licy of Truth is nagy hiányzó volt ak­kor, ám most ezt is pótolták. (Viszont a 2006-os randevún nem maradt el, mint ahogy most a Stripped és a Be­hind The Wheel, amelyek nélkül elég nehéz DM-koncertet elképzelni.) És ezzel nagyjából véget is ért a múltba révedés, legalábbis az első részben. Nem számítva még a csontnak oda­vetett Barrel of a Gunt, ám az sosem volt az az igazán ugrálós dal. A mostani turné pesti állomása te­hát sokkal inkább tűnt egyszerű le­mezbemutatónak (hét dalt szolgáltak fel az új lemezről, vagyis aki nem vé­gezte el a házi feladatot, kicsit mellőz­ve érezhette magát), mint mindig há­lás best of-összeállításnak. És ez nem is volt rossz döntés, hiszen az új da­rabok remekül szólaltak meg élőben, és ez magabiztosságot sugárzott, rá­adásul a Secret to the End vagy a Should Be Higher bármikor felveszi a versenyt a régi darabokkal energiá­ban, dallamban, szövegben. Rutinosabb DM-rajongó már tud­ja, hogy Gahannak is szusszannia kell, s ilyenkor Martin Gore veszi át a mik­rofont, vagyis el lehet indulni sörért. A martinos, lágyabb kitérő után sem robbantanak egyből, hiszen a melan­kolikus Heaven jön, az új album el­ső kislemezdala, hogy majd megint egy új dal következzen, igaz, talán a legjobb, hogy az A Pain That I’m Used Tónál már mindenki gyanakod­ni kezdjen: tényleg nem lesz itt sem­mi tuti? Erre aztán frappáns válasz a Question of Time. Karcosabb, brutá­­lisabb változatban, távol a biztonsági játéktól. Gahan viszont legalább ala­posan megénekelteti a stadiont. És akkor már nem is nagyon lehet meg­állítani az áradatot, hiszen az Enjoy The Silence után jön az elnyújtva, las­san felvezetett (mintha más fordulat­számra pakoltuk volna fel a lemezt) Personal Jesus, hogy elsodorjon min­den földi és égi teremtményt. A ren­des játékidőtől a Goodbye-jal búcsú­zunk, de erre bármilyen tétben fogad­ni mertem volna a koncert előtt. A ráadás viszont meglepőn izmos, hiszen nem két számmal jönnek elő, hanem egyenesen öttel, jó két órára duzzasztva a koncertidőt. Martin leg­népszerűbb dalát, a Home-ot persze nem hagyja ki, s egy kis Halo-s kitérő után már a Just Can’t Get Enough idé­zi fel az ősidőket. Az I Feel You után pedig ugyanazzal intünk végképp bú­csút, mint 2006-ban: a Never Let Me Down Again tényleg felteszi az i-re a pontot. Kimerülve roskadhatunk le a kihűlt vasszékekre. Keményebb, kísérletezőbb és nem annyira simulékony arcát hozta el a DM Budapestre, és ennek csak örül­hetünk, hiszen messze még az alibiző búcsú­ideje. A 33. életévébe lépett ze­nekar aktív korát éli, és ez most sokkal jobban látszik, mint legutóbb. Meg aztán minek leugrani a száguldó vo­natról? A megállóban már úgyis ücsö­rögtünk épp eleget. Dave Gahan kirobbanó formában érkezett Budapestre fotó: Kurucz árpád Bálint Ágnes Emlékház A Frakk mintájául szolgáló vizslát gyógyszerkísérletektől mentették meg Miért köpött fiúhangon a Tévé-Maci? Cseri Péter A hatvanas évek közepén egy alka­lommal nagy lett a riadalom a tévé­székházban, amikor kiderült, hogy másnap jelentősen emelkedik a tej­termékek ára. Nem az áremelés té­nyétől rettentek meg a szerkesz­tők, hanem attól, hogy az aznapi Es­ti mesében a Mazsola-sorozat leg­újabb epizódja került volna a képer­nyőre, amelynek az volt a címe, hogy „Elúszik a sajtunk!” A szerkesztőség nem mert kockáztatni, hátha provo­kációnak vagy lázadásnak értékelik az apró zöld malac sajtos sztorijának időzítését, inkább levették a műsor­ról Mazsolát. „Ez persze kivételnek számított, a Mazsola-sorozat igazi sikertörténet, 1963. novemberi debütálását köve­tően 137 héten keresztül uralta a Ci­cavíziót” - idézi fel a fél évszázad­dal ezelőtti időszakot Ném­eth Ágn­es, a Mazsola figuráját népszerűvé tévő Bálint Ágnes lánya. Egyúttal ő a 91 évvel ezelőtt született író-szerkesz­­tő-dramaturgnak emléket állító Bá­lint Ágnes Emlékház egyik gazdája is. Szögezzük le: az idestova három éve megújúlt vecsési létesítmény nem csak nosztalgiázásra való. Per­sze arra is tökéletes, de remek szó­rakozást nyújt a mai óvodásoknak­­kisiskolásoknak is, akik a különböző mesecsatornákon rendre találkoz­hatnak az írónő által teremtett leg­ismertebb figurákkal. Az igaz, hogy Böbe baba, Mazsola, Manócska, Tá­dé és a Futrinka utca lakói inkább a hatvanas-hetvenes évek sztárjai vol­tak, míg Frakk, Kukori, Kotkoda vagy éppen a Vízipók népszerűsége ma is töretlen. A kiállítóhely rászolgált az emlék­ház elnevezésre, hiszen a 2008-ban elhunyt József Attila-díjas írónő több mint hat évtizeden át lakott az épület­ben. A család által kialakított és mű­ködtetett múzeum alsó szintjét az öt­venes-hatvanas évekbeli állapot alap­ján rekonstruálták, igaz, nem kellett sokat módosítani az eredeti berende­zésen, mivel az írónő az itt töltött év­tizedek alatt alig változtatott a kör­nyezetén, haláláig ragaszkodott a ré­gi, megszokott bútoraihoz, személyes tárgyaihoz. A ház felső szintjén és az udvaron a legkülönfélébb játékok várják a gyerekeket, az együkt szobá­ban pedig a látogatók meseolvasással szoktak adózni a meseíró emlékének. Az emlékházzal kapcsolatos informá­ciók a www.balintagnes.hu honlap­ról érhetők el. Bálint Ágnest legtöbben a Magyar Televízióban végzett rendkívül szer­teágazó és igen termékeny tevékeny­ségéről ismerik; azt kevesebben tud­ják, hogy már az 1958-as tévészer­kesztői debütálása előtt is foglalko­zott meseírással. Első műve 12 éves korában jelent meg, 14 évesen pedig az első meseregényét, a Fannt, a mo­dern tündért - saját rajzaival illuszt­rálva - folytatásokban közölte a Ma­gyar Úriasszonyok Lapja. Az írás­sal sosem hagyott föl, a mesék mel­lett ifjúsági regények is fűződnek a nevéhez, közülük talán a Szeleburdi család és a Hajónapló a legismerteb­bek. Több tucat könyve jelent meg, ezek jó részét más nyelvekre is le­fordították. A német gyerekek Wulf, der Katzenschreck (Frakk, a macs­kák réme), valamint Robbi und Ro­­sinchen (Mazsola és Tádé) címen ta­lálkozhattak a legismertebb figurái­val. De nem csupán könyvíróként szerzett nemzetközi népszerűséget, a hozzá kötődő rajz- és bábfilmeket külföldön is számos helyen bemutat­ták. Mivel maga is több nyelven be­szélt, így fordított is meséket, ezek közül talán a Babar-történetek a leg­ismertebbek. A televíziónál töltött évtizedeket „élete fénypontjának” nevezte. Az ál­tala írt rajz- és bábfilmsorozatok mel­lett több tucat mesének volt a drama­turgja, de ő szerkesztette például a Kuckó című ismeretterjesztő maga­zint, valamint ő találta ki a Tévé-Ma­ci alakját is. Mellesleg a Tévé-Macival sem ment minden simán, legalábbis az elején. A gyerekek ugyanis nem a szignált látták benne, hanem egy mesealakot, és nem értették, hogy a bumfordi mackónak miért nincs sa­ját sztorija. Hamar beindult a kér­­désözön: Van-e a muunkája a macinak? Jár-e óvodába? Miért köp fiúhan­gon, ha egyszer lányoknak való pöt­­­työs hálóing van rajta? A nemi identi­tással kapcsolatos problémáról maga Bálint Ágnes lebbentette föl a fátylat: elárulta, hogy eredetileg csíkos pizsa­más fiúnak képzelte el a Tévé-Macit, ám utólag a rendező megváltoztatta a koncepciót, mondván, a nadrág szá­ra eltakarná a mackó esetlen mozgá­sának báját. Az emlékházban számos relikvia idézi fel azt a közel 30 évet, amelyet nyugdíjba vonulásáig az írónő a köz­tévénél töltött. A Cicavízió hatalmas levélforgalmából megtekinthető pél­dául a debreceni Nagy Tünde képes­lapja, amelyben arra hívta fel a mű­sorkészítők figyelmét, hogy „A Fut­rinka utcában a kolbászkerítést Som­­polyogi, a róka ette meg”. Az első osz­tályos Tibai Feri pedig egyenesen az­zal a kéréssel fordult a szerkesztők­höz, hogy a szombat esti Egymillió fontos hangjegy ne tartson olyan so­káig, mint szokott, ellenben a Frakk legalább egyórás legyen! Ami Frakkot illeti, Bálint Ágnes valós élmények alapján alkotta meg a figuráját. A hetvenes években a na­gyobbik lányának, Ágnesnek az ud­varlója (későbbi férje) hozta haza azt a vizslát, akit a valóságban Csibész­nek neveztek, de az írónő az édesapja egyik régi vadászkutyájának emléké­re a Frakk művésznévvel ruházta föl. Csibészt az orvostanhallgató vőjelölt a pesti egyetem udvarán a gyógyszer­kísérletekhez beszállított teherautó­­nji kutya közül nézte ki, majd vásá­rolta meg. Csibész-Frakk egy idő után a vecsési házba került, és hű társa lett az írónőnek. A kiállítás mellett játszóhellyel is várják a gyerekeket fotó: Reviczky Zsolt Mesefesztivál és kultúrházavató Május 24-én adják át Vecsés köz­pontjában az újonnan megépült kulturális központot, ami a település egyik legismertebb alakjáról, Bálint Ágnesről kapta a nevét. A vadonatúj kulturális intézmény avatását köve­tően a hétvégén a Pest megyei város főterén rendezik meg az első Bálint Ágnes Mesefesztivált, ame­lyen ismert művészek részvételével színházi és bábelőadások, valamint koncertek idézik meg az írónő által teremtett mesevilágot.

Next