Népszabadság, 2013. július (71. évfolyam, 151-177. szám)

2013-07-16 / 164. szám

16 Népszabadság 2013. július 16., kedd Kultúra Nem vagy Norma ZENE Fáy Miklós Bellini: Norma Decca, 2013 A nyolcvanas évek végén készült egy dokumentumfilm Karajan Salzburgban címmel, hogyan próbál, hány szálat tart a kezében, miben töri a fejét az élő legenda. Látjuk, hogy leginkább a fiatalításon, éppen rendelt egy Porschét, amely három másodperc alatt gyorsul százra, és azt reméli, hogy ez majd frissen tartja a gondolatait, bár el lehet képzelni ennél olcsóbb és biztonságosabb megoldást is. Hallgat fiatal énekeseket, bemutatnak neki kettőt, egy koreai szopránt és egy olasz mezzót. Karajant láthatóan a koreai kislány érdekli jobban, többet énekelteti, kérdezi, mire készül, Ej királynője? Ki lesz a karmester? Na, mutassa. A meghallgatás végén tör ki csak a lányból a feszültség, elsírja magát, a vén karmester meg vigasztalja, ne sírjon. Magának örülnie kell. Huszonöt év telt el azóta, mindkét énekes elég nagy sztár lett, bár a mezzó futott be fényesebb pályát, az ő nevét ismeri mindenki: Cecília Bartoli. De Sumi Jo is újra meg újra előkerült, sokat énekelt, most pedig újra találkoztak. Nem állítom, hogy akkor nem volt meg bennük a lehetőség, hogy Normát fognak énekelni, de nincs ember, aki megmondta volna, hogy mi lesz majd a szereposztás. Bartoli énekli majd Normát és Sumi Jo Adalgisát. Két jelentős énekesi pálya futott össze, de a kettő közül természetesen Bartolié a különösebb. Ő az, aki a kézenfekvő szerepeket nagyon hamar mind elénekelte, Rossini és Mozart után új kalandokat kellett keresnie. Verdi felé nem indulhatott, mert ahhoz kevés lett volna a hangja ereje, elindult hát vissza az időben, vagy ahogy a kevéssé rokonszenvezők mondták: megkereste a hangjához, ehhez a szoprán és mezzo közötti átmenethez illő repertoárt. Innentől kezdve pedig a közönség igazán kegyetlen: egy ideig azt mondták, hogy semmilyen kockázatot nem vállal, rákényszeríti a hangja szerelmeseire, hogy ezeket a cirádás áriákat hallgassák, és megbarátkozzanak olyan komponistákkal, mint Porpora, Salieri vagy Steffani. Ha a másik irányba ment, és alapműveket vett műsorára, akkor meg azért szidják, mert önkényesen bánik a remekművekkel, mindenféle változatokra meg a régi, alacsonyabb hangolásokra hivatkozva lejjebb énekli a nagy koloratúrszerepeket. Egyszer az a baj, hogy kerüli a versenyt és az összehasonlítást, egyszer meg az, hogy belemegy, Callas és Gruberova felségterületein kalózkodik, de megbánja még. Lehet, hogy megbánja. A Norma most tényleg koppanás a falnál: eddig, és ne tovább. Nem mintha rosszul énekelne, nem mintha értelmetlen volna a lemez. Ezt rögtön tudja az ember a nyitánynál, a régi hangszerek tényleg más akusztikus környezetet teremtenek az operának, hol a nagybőgő zümmög olyan különösen és hosszan, ahogy soha nem szokott, hol a fafuvola hangja lágyítja a hangzásképet. Jobban érteni Bellinit, ezek szerint a Norma nem valami táncos lábemelgetések és kellékpáncélok közé helyezett szerelmi tragédia, hanem egységesebb világ. De nem Cecilia Bartoli világa. Akármit ad is hozzá a szerephez, több az, amit nem ad meg belőle, a hanggal kifejezett indulatok szélsősége hiányzik. Nem is áll jól az orgánumának a szerep fekvése, alapjáraton nem a legszebb színnel szól a hangja és sokszor bugyborékolós az éneklése, mintha víz alól jönnének a díszítések. Nem árt ilyenkor az önvizsgálat, vajon nem csak valami szent hagyományt követünk-e hallgatóként, nem arról van-e szó, hogy Bellini eredeti szándékai helyett az azóta kialakult Norma-értelmezésektől nem tudunk elszakadni, és mennyire érdekes, hogy most Rómából indul a reformáció, a visszatérés a Bellini-bibliához. Az eredmény azonban nem meggyőző, a nagy zenetörténészi háttér ellenére sem szabadul az ember a gondolattól: mindez csak arra kellett, hogy legyen repertoárja az énekesnőnek, felléphessen olyan operában is, amelyet ismernek az emberek. A nagy tisztázás helyett a szálak tovább kuszálódnak, most már végképp nem tudjuk, mi is a Norma, kinek íródott, kinek kellene énekelnie. Ilyenkor marad a gyakorlati józanság: annak, aki jó benne. Szárnyalt az Ikarus KÉPMENTŐ Nézem a képeket, és azon töprengek, vajon járnak-e még a főváros utcáin a fotón épp összeszerelés közben látható buszok. Feltehetően nem. Mert akármennyire is időjárás-, út- és sofőrállóak voltak az Ikarus városi buszai, harmincnál több évet aligha bírtak ki. Az Ikarus magyar mítosz. Lehetne élcelődni a névadó hősön, aki az apja, Daidalosz által fabrikált szárnyakkal a Napba repült, majd a tengerbe zuhant. A magyar Ikarus ugyanis hosszasan emelkedett, útja rögös volt inkább, mint szárnyaló, és bukása sem hasonlítható az egykori görög héroszéhoz. A kép születése idején, 1978-ban az Ikarus buszokkal rengeteg helyen lehetett találkozni. Nem állítom, hogy teljesen uralták volna a rubelelszámolású térség valamennyi fővárosát, de mindenütt felbukkantak. És az igazság az, hogy ők voltak a legjobbak. A helyi gyártmányok, akár a Karosa, akár a likinói szovjet Liaz-gyár termékei voltak, abban az időben nyomába sem értek a magyar busznak. De nem volt az Ikarus monopolista, legfeljebb a hajdani NDK-ban, ahonnan aztán reexportálták, mondhatni repatriálták a buszokat, amikor betörtek a helyükre a használt Mercedes, MAN és egyéb városi járművek. Közismert, hogy a buszgyártást a magyarok a szocialista munkamegosztás (KGST) jegyében kapták, és akkor lendült fel igazán a termelés Mátyásföld mellett a székesfehérvári egykori hadiüzemben is, amikor eldőlt, személyautók pedig nem készülhetnek minálunk. Amikor a képünk készült, Székesfehérváron már több buszt gyártottak. Ezt is Finta László vezetésével tervezték, és az interneten fellelhető adatok szerint a világ legtávolibb pontjaira is eljutott: Izlandtól Madagaszkárig, még különböző baráti afrikai országok, a törökök és a görögök is kaptak belőle. A képen látható buszok a csehszlovák AVIA-val kooperációban készült, 6,5 méteres kisbuszok voltak, amelyek húsz-egynéhány utast szállíthattak. A T. M. szignójú kolléga (azt feltételezem, hogy Tamás Mihály, a gazdasági rovat egyik akkori vezető munkatársa megírta, hogy eredetileg csak 400 darabra szerződtek, de ezt még megtoldották további kétszázzal. A termelési tudósítás beszámolt a korszerűsítésről, jelesül, hogy nagyobb teljesítményű motorokat kapnak a győri Rábától. Akkor már ezek az eredetileg a MAN által tervezett motorok is elég elavultnak számítottak a nemzetközi versenyben. A tudósító büszkén jegyezte meg, hogy ekkor az Ikarus gyártotta a legtöbb csuklós buszt a világon, s hogy az USA-ba is ment tőlük próbajármű- bemutatóra. Eredetileg 12 650 busz gyártása szerepelt az éves tervben, ezt munkaverseny-felajánlással megtoldották még 150 darabbal. Szóval csupa siker. Arról persze nem szólt a fáma, hogy miközben a nagy keleti megrendelők állandóan korszerűsítést követeltek a bizony öregecske konstrukción, az új típusok magasabb árát nem akarták megfizetni. Erről jut eszembe, hogy a nyolcvanas évek Lengyelországában még buszválság is volt. Edward Gierek, a hetvenes évekbeli pártfőtitkár úgy döntött, országa elég nagy ahhoz, hogy modernebb buszt válasszon. Megvették a francia Berliet városi busz licencét, és elkezdték gyártani Wroclawban, a Jelez autógyárban. Nem jött be: busz ugyan korszerű volt, alacsony padlós, a motor sem volt rossz, gyakran elromlott. A Berliet nem lengyel közutakra, nem lengyel buszsofőrökre tervezte a járművet, így aztán már a szükségállapot (1981. december 13.) után, amikor gyakorlatilag leálltak a nyugati gépalkatrész- és anyagszállítások, úgy határoztak, a Jerez Ikarus buszokat fog összeszerelni, méghozzá csuklós városi óriásokat. Akkor jártam a gyárban, amikor ott már a magyar márkát szerelték össze. Az Ikarusnak, mint sok más magyar nagyvállalatnak külön szervizhálózata is volt Lengyelországban akkoriban. Ma már persze ott sem járnak magyar buszok. KORÁBBI CIKKEK www.nol.hu/kultura Miklós Gábor Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak. Egy nagy dózis Chet Baker FÜLES Csider István Zoltán Chet Baker: I’ll Remember You Universal Import, 2013 Chet Baker-kiadványt ajánlani - körülbelül annyi értelme van ennek, mint Erdélybe pálinkát, esetleg sivatagba homokot vinni magunkkal. Sót szórni a tengerbe? Vagyis hát mégsem. Talán akad, aki, ha ismerősen cseng is számára e név, nincs különösebben otthon a múlt század egyik legnagyobb dzsessztrombitásának-énekesének és szárnyaskürtösének életművében, ekképpen tehát mégsem okvetlenül felesleges figyelmébe ajánlani az I’ll Remember You című, nem kevesebb mint ötlemezes antológiát. Nem próbálkoznánk olyan reklámszöveggel, hogy ha ezt az óriási válogatást beszerzi az olvasó, akkor kicsit nagyobb eséllyel csajozik majd be valami dzsesszklubban, holott persze tudunk esetről, amikor. Legyen elég annyi, hogy ez a 78 track legalábbis helyre ízelítőt nyújt a roppant oeuvre-ből - és már ez sem kis dolog. Személyisége és életmódja nagy vihart kavart anno - gondoljunk csak bőven pertraktált drogproblémáira, művészetének fontosságát azonban alig vonta kétségbe valaki. Aki mégis, annak a nevére meg már rég nem emlékszik a dzsessztörténet. Baker viszont ma is él, igaz, 1988 óta már csak lemezeken, filmekben és videókban élvezhetjük mindenféle játékát. Az I’ll Remember You mindenesetre Chet Baker fénykorára fókuszál, az ötvenes évekre főleg, amikor nem utolsósorban az ő hatására is teret nyert a kontrapunktikus játék. Ott volt, ugye, a Gerry Mulligan Quartet, a második nagyon fontos zenekar Baker életében. (Az első talán Vido Musso bandája volt.) Mulligan baritonszaxofon-játéka és Chet Baker trombitajátéka itt nem a „hagyományos” módon, szóról szóra követte le egymást, inkább kiegészítésről volt szó az esetükben, illetve módfelett hatásos ellenpontozásról. A Mulligan-kvartett aztán jobblétre szenderült - Baker élete viszont felpörgött. Ebben az évtizedben nyúlt először heroinhoz is, egyébként megannyi zenésztársához hasonlóan, s keveredett mindenféle, többnyire a kábítószer-használattal összefüggő botrányba. Zenei működésére is kétségtelen hatással voltak a kábítószerek - ez a hatás nyilván egyszerre volt jótékony és tragikus. Mindenesetre akit közelebbről is érdekel Baker kettős megítélése, bátran keressen rá Bruce Weber Let’s Get Lost című, 1988-ban készült dokumentumfilmjére, amely tényleg rendben van, s ezt nem csak abból lehet tudni, hogy Oscarra is jelölték doku kategóriában. Egyszerűen hitelesnek látszik. Az I’ll Remember You egy leírás szerint elsőként foglalja össze a legjobb Blue Note-os meg mondjuk a Verve-nél abszolvált felvételeket - de aki nem ekkora dzsesszbubás, vagyis nem keni-vágja a korszakokat, kiadókat, nem ismeri az összes közreműködőt, sőt még a sztenderdekkel sincs maradéktalanul tisztában (akárcsak a recenzens), na, az is bőven megtalálja a számítását ezzel az ötlemezes, egyébként keretes szerkezettel operáló kiadvánnyal: a My Funny Valentine-nal kezdünk, és azzal is végzünk jó sok óra múlva. Közben aztán van minden, az I Can’t Get Startedtól a Grey Decemberen, a Goodbye-on, a There Is No Greater Love-on, a The Route-on vagy mondjuk a Winter Wonderlanden át számos koncertfelvételig. Élő verzióban hallhatjuk például a What’s New-t, a Five Brotherst, a Lullaby of the Leavest, a Yesterdayst vagy a The Way You Look Tonightot. Jó az anyag.