Népszabadság, 2013. december (71. évfolyam, 280-303. szám)

2013-12-05 / 283. szám

2013. december 5., csütörtök | Népszabadság 15 Kultúra Tárlat Ötszáz percnyi videoművészeti alkotás látható a Műcsarnokban Angyal az üzemben Trencsényi Zoltán Videoművészeti kiállításról kellene hírt adnunk, de már akkor bajban va­gyunk, amikor meg kell határoznunk, hogy mi is a videoművészet. Több év­tizede tartó polémia zajlik arról, hogy milyen ismérvek alapján utalhatunk egy alkotást a videoművészet körébe. Hol húzódik a határ a művészi film és a videoművészeti munkák között? Egyáltalán: milyen viszonyban állnak egymással, és mi határozza meg ezt a viszonyt? A leegyszerűsített válasz az lehetne, hogy amennyiben az alkotás képzőművészeti térbe kerül, akkor vi­­deoművészetként kategorizálhatjuk, amennyiben viszont moziban vetítik, akkor filmként. Rózsás Lívia művé­szettörténész, a Műcsarnokban ezek­ben a hetekben látható videoművésze­ti kiállítás egyik kurátora igen plaszti­kusan úgy fogalmazza meg: ha az iro­dalommal állítanánk párhuzamba, akkor a videoművészet volna a költé­szet, a film pedig - hosszúságától füg­gően - a regény, illetve a novella. Videoművészetről egyébként az 1960-as évek közepe óta beszélünk, a Sony ugyanis akkor dobta piacra Portapak elnevezésű kézi videokame­ráját, amelyet a művészek nagy kísér­letező kedvvel vettek birtokba. Ma­gyarországon az 1970-es évek elején készültek az első ilyen jellegű munkák Bódy Gábor, Hajas Tibor, Erdély Mik­lós, Najmányi László, Szirtes János és mások jóvoltából. A kezdeti időszakot mindenhol a kísérletezés jellemezte, de szakemberek a fent vázolt bizonyta­lanságok ellenére állítják: a videomű­vészet mára teljesen beleépült a kor­társ művészet formanyelvébe. Ma már Magyarországon is sok alkotó készít effélét, melyhez a technika viszonylag olcsó, jó minőségű, könnyen használ­ható eszközöket kínál: kitűnő kamerá­kat, hatalmas tévéképernyőket, nagy felbontású projektorokat. A Műcsarnokban most Európa egyik legnagyobb kortárs videoművé­szeti gyűjteményéből, a Julia Stoschek Collection darabjaiból látható temati­kus összeállítás. A 38 éves Júlia Sto­schek körülbelül tíz éve gyűjti a mozgó­képes, időalapú médiumokat, 2007 óta üzemelteti Düsseldorfban egy régi ipa­ri épületből átalakított művészeti köz­pontját, amely részben a gyűjteményé­nek, részben annak egyes darabjaiból összeállított kiállításoknak ad helyet. A tárlat azt a címet kapta: Egy vá­ros entrópiája. Az entrópia termodina­mikában használatos műszó, amellyel az anyagi rendszerek molekuláris ren­dezetlenségét, illetve termodinamikai valószínűségének mértékét jellemzik. Azokat az állapotokat, amelyekből kö­vetkeztetni lehet a maguktól végbeme­nő folyamatok irányára. A Műcsarnok­ban látható mozgóképes beszámoló te­hát egyfajta - persze jócskán elemeit - helyzetjelentés a városi terek, az épí­tett környezetek és az ember sokszor konfliktusos viszonyáról, annak lehet­séges következményeiről. Természe­tesen nem dokumentumfilmes eszkö­zökkel és hozzáállással, hanem a mű­vészet modorában. Vagy ahogy Rózsás Lívia érzékenyen megfogalmazta: a költészet nyelvén. A látogató szempontjából nem könnyű kiállítás ez, hiszen a 11 művész 26 munkája/filmje összességében kö­zel ötszáz percnyi figyelmet kér, éppen ezért a Műcsarnok ezúttal visszatérő­jegyet árul, vagyis olyat, amelyik két lá­togatásra jogosít fel. Érdemes külön­ben elolvasni az egyes filmekhez mel­lékelt tájékoztató szövegeket is, mert azok segítségével a művek több rétege festhető fel. Vegyük például Robert Smithson 1970-ben készített alkotását, amely (jócskán továbbgondolva persze) Smithson egy ugyancsak 1970-ben lét­rehozott valós tájművészeti akcióját örökíti meg. A művész Spirális gát cí­mű munkájáról van szó, melynek során egy öt méter széles, ötszáz méter hos­­­szú, fekete bazaltkövekből, fehér só­kristályokból és sárból formázott spirá­lis gátat épített a utahi Nagy-sóstó szé­lére. A méretes táj ma az ember, amúgy, ijesztő ipari tevékenységét, a természet pusztulását, a geológiai megsemmisü­lést és az időnek a természetben betöl­tött szerepét vizsgálja - miként az ese­ményről készített videó is. Vagy vegyük Gordon Matta-Clark egyik filmjét, amely ugyancsak egy A több mint nyolcórányi mozgóképet két nap alatt lehet megnézni köztéri akciót mutat: művészek egy le­fotó: m. schmidtjános bontásra ítélt patinás épület oldalából kör alakú lyukakat metszenek/vésnek/ püfölnek ki. Nem nehéz tetten érni a szobrász (eredetileg építész) kritikus véleményét, amelynek célpontjai azok az urbanizációs folyamatok, amelyek során szép régi házak esnek áldozatul. Említhetnénk az ugyancsak építész végzettségű Francis Alys filmjét, ame­lyen egy piros bogárhátú Volkswagen igyekszik egy számára megmászha­­tatlan mexikói domb tetejére, aminek a túloldalán már az Egyesült Államok határa húzódik. Igyekszik, de mindun­talan visszacsúszik. A kínai Cao Fei Ki­nek az utópiája? című filmjének hely­színe egy hatalmas kínai üzemcsarnok, amelyben olykor szomorú munkások Ki tudja meghatározni, hogy mi a videoművészet? Hol a határ a művészi film és a vi­deoművészeti munkák kö­zött? Rózsás Lívia művé­szettörténész, a kiállítás egyik kurátora analógiája szerint, ha az irodalommal állítanánk párhuzamba, ak­kor a videoművészet volna a költészet, a film pedig - hosszúságától függően - a regény, illetve a novella. dolgoznak, olykor meg táncosok jelen­nek meg, máskor egy angyal baletto­­zik az ipari terekben. Clemens von We­­demeyer egymással háromszöget be­záró felületekre vetített filmjében, egy építés alatt álló múzeum üres tereiben ugyanaz a szereplő játssza az egymást kergető látogatót, teremőrt és az oda beköltöző hajléktalant. Sorolhatnánk hosszan a Műcsar­nokban látható alkotásokat, de feles­leges, mert éppen azért lett minden a kép nyelvére átfordítva, mert ezúttal az közvetíti legpontosabban a művész szándékait. Meglehet: Julia Stoschek gyűjteményének kiemelkedő darabjai láttán sem sikerül majd pontos szavak­ba öntenünk, hogy mi is az a videomű­vészet. De tudni fogjuk mégis. Zene A tízéves Punnany Massif rizikópárti A magyar hiphop megtalálta a hangját Csider István Zoltán Hét éve találkoztunk először a mos­tanihoz hasonló helyzetben. Akkor még az első, Körkorkép című nagy­lemez volt a téma, a Punnany Mas­sif frontembereivel egy pécsi utcán interjúztunk, talán még fáztunk is egy kicsit, miközben a fotós próbál­ta kihozni a sanyarú fényviszonyok­ból a legjobbat. Úgy, ahogyan egyéb­ként Felcser Máté, vagyis Rendben Man, és Farkas Roland, azaz Wol­­fie is próbálta kimaxolni a kevésbé sanyarú, de ideálisnak azért semmi­képpen sem mondható magyar hip­­hop-helyzetet. Szemléletüket tekint­ve félig, helyzetüket tekintve viszont egészen underground csapat volt ak­kor a PM, amely karakteres zenei és szövegi világával - rémületes közhely - új színt lopott a magyar rapbe. Aki­nek volt füle az ilyesmire, már az ak­kori cuccokba is belehallotta a siker­potenciált. Ezt az utalványt az elmúlt hét év alatt rendesen beváltotta az idén tíz­éves formáció: az első lemezt a 2011- es ShenKick követte, egy évvel később jött a SunKick, az idén pedig a Fel #1. Ez utóbbit, azt ígérik, jövőre két ko­rong is követi majd, a kettes és a hár­mas számú, nyilván. Nemcsak a disz­­kográfia bővült az idők során: mosta­nában konkrétan nincs nélkülük ko­moly fesztivál, de saját jogon is meg­töltenek több ezer fős helyeket. Nemrég azonban nem óriá­si színpadon, rajongók előtt kellett, hogy helyt álljon Rendben Man: a TEDxYouth@ Budapest konferen­cián tartott előadást, amelynek ke­retében azt mutatta be, milyen mun­kafázisok szükségesek egy dal elké­szítéséhez. E folyamatokat ráadásul illusztrálta is, a példa a Láttam már szebbet című PM-dal volt, ennek fel­építésébe tekinthettek be a „laiku­sok”. Kiderülhetett, milyen dolgok­ra érdemes figyelni, ha a komponista már eleve szöveg alá készít zenét, ho­gyan lehet különböző hatásokat elér­ni látszólag oda nem illő elemek hasz­nálatával, vagy hogy mennyi minden­ből válogathat egy zeneszerző-produ­cer, amikor dalt ír, kezdve a rendel­kezésre álló hangmintáktól a szoft­vereken és élő hangszeres megszóla­lásokon keresztül egészen a stíluso­kig. Hiszen itt egyebek mellett azt is bemutatta Felcser, mi lehetett volna még a dalból, ha mondjuk punkvona­­lon indulnak el. A zenekart tehát nem „csak” a kö­zönség, de a szakma is elismeri most már. Felcser és Farkas szerint az igazi Punnany Massif három évvel ezelőtt kezdett kialakulni, amikor az MR2 Petőfi akusztikus koncertre kérte fel őket, az a májusi fellépés nagyon ös­­­szerántotta a zenekart. Ezután egy ideig még váltakozva adtak zenekari koncerteket és vállaltak el úgyneve­zett soundsystemes fellépéseket, ahol a két MC mellett egy DJ volt a színpa­don, később ez az arány jócskán elto­lódott az egész színpadot belakó kon­certek felé, ma már szinte csak ilyes­mire van példa. Mindketten azt mondják, sokkal izgalmasabb, többváltozós egy-egy élő megszólalás, nagyobb a rizikó, ez­zel párhuzamosan viszont nagyobb a siker lehetősége is, ráadásul a fejlő­désre is nagyobb így az esély. Jelenleg tízen vannak, az MC-k mellett Meszes Balázs, Iványi Szabolcs, Bolbach Gá­bor, Piszkár Bálint, Lipics Gergő, Sze­keres Norbert, Kerekes Kornél és Czi­­merman Csaba alkotja a zenekart. „Azt szeretjük, ha mi is jól szórako­zunk koncert közben. Ez tud életben tartani egy produkciót hosszú távon” - így Wolfie. Ahogy a népszerűségre, sikerre vergődött, az underground hiphop­­ból induló csapatok általában, a PM tagjai is megkapják néha a hardcore rap arcoktól, hogy elárulják a műfajt és amit játszanak, popzene, ám ezek a vélemények nem hozzák zavarba őket. „Az a legfontosabb, hogy a gondola­taid eljussanak a hallgatóhoz, ez a ze­ne küldetése. Magyarország tele van jó gondolatokkal, amelyek egy része sajnos a pinceklubokban marad...” - mondja Rendben Man. Wolfie szerint pedig teljesen mindegy, a „haterek”, vagyis a gyűlölködők mit mondanak, ha egy produkció működik. Az is nagyjából az utóbbi három év eredménye, hogy a hiphop egyre nagyobb teret hódít a magyar main­stream médiában is. Mindez össze­függ vajon a Punnany Massif mégis­csak szövegalapú, legtöbbször hip­­hopra lüktető zenéjének sikeressé­gével? Világtendenciáról van szó, fe­lelik szerényen. Wolfie szerint a gaz­dasági világválság is rádolgozott er­re, hiszen a lap már kezdetben is a nyomor egyik szócsöve volt, s ez nem változott, úgyhogy nem véletlen, és két úttörő: Rendben Man és Wolfie nem is egy-két zenekar érdeme, hogy a dühösebb zenék egyre na­gyobb teret kapnak. „Megjött az em­berek hangja, elkezdtek hangosan gondolkodni arról, mire van szüksé­gük és mi nem tetszik nekik” - állít­ja Felcser, aki szerint az is hozzájá­rult a műfaj terjedéséhez, hogy ma már lényegesen könnyebb beszerez­ni a vonatkozó a technikai eszközö­ket, mint korábban. És persze orga­nikusan is rengeteget fejlődött a ma­gyar hiphop: egyre több a minőségi produktum, kialakultak iskolák, ki­alakult egy sajátos nyelvezet, a most induló csapatok már nem mindig kénytelenek elkövetni a zene vagy a szöveg, illetve a dinamika olyan hi­báit, amelyek elől az úttörők még nem tudtak kitérni. A magyar hip­hop megtalálta a saját hangját. Rapfesztivál Holnap este a Syma Csarnokban rende­zendő Hiphop Allstars Festival kereté­ben mutatja meg magát a magyar rap tekintélyes része. A Punnany Massif mellett ott lesz a Hősök, az Akkezdet Phiai, Essemm, Siskafinuccsi, a DSP, Fluor, Halott Pénz, Sub Bass Monster, az Animal Cannibals, Ganxsta Zolee és a Kartel, Dopeman, Beat, valamint Curtis + BLR is.

Next