Népszabadság, 2014. március (72. évfolyam, 51-75. szám)

2014-03-14 / 62. szám

12 Népszabadság | 2014. március 14., péntek Fórum KOLLÁTH GYÖRGY alkotmányjogász F erenc pápát 2/3-dal válasz­tották meg, mégsem írta át a Bibliát. Itthon a parlamenti kétharmad 2010. nyár elejétől csigolyánként törte meg a köz­társasági közjogi berendezke­dést. „Az elmúlt négy évben a magyar választópolgárok felhatalmazása alap­ján teljesen átépítettük a magyar álla­mot…” – mondta szemrebbenés nél­kül Kövér László 2014. március 1-jén Letenyén. Három, tőle idegen dilem­ma, ok és okozat: 1. miféle állam jött így létre, 2. mi igaz az említett felha­talmazásból, 3. mindezek milyen ha­tással voltak, vannak a népszuvereni­tásra, a választásokra? Gyorsteszt: 1. Kialakult a maffiaállam, mely válasz­tások útján alig(ha) leváltható. 2. Al­kotmányjogi kamu a választópolgá­rok felhatalmazására hivatkozni. 3. A választás(ok) sorsa is korán megpecsé­telődött. A békés váltás kísérlete lehet hősies: sikere a világ 8. csodája lenne. Akkora blama rendszerszinten sem ér­heti a totális, csak az erő nyelvén értő, hatalmas(kodó) gépezetet, hogy en­gedje magát fair voksolással elcsapni. 1. Szemben a de jure parlamenta­rizmusnak látszó móddal, de facto (miniszter)elnöki rendszer képződött: sőt annak egy primitív, avítt, zsarnoki, paternalista és összjátékra, alkotmá­nyos értékekre, garanciákra mit sem adó változata. Leplezni próbált, mégis céljában és eredményében önérdekű államfilozófia, közhatalmi és jogpoli­tika szab(ott meg) mindent. Egyirá­nyú „felhalmozás” jött élből és tarol(t) öt lépésben. I. Átszervezik, átnevezik X alkotmányos intézményt. Gyakorla­tilag mindet. II. Stratégiai csúcspozí­ciót hoznak létre benne, zömmel egy személyre kialakítva. III. 9–12 éves mandátummal betonozzák be, teszik szinte leválthatatlanná a már előre ki­szemeltet. IV. Ájtatos képpel beleül­tetnek egy vagy több bizalmast, majd már együtt színlelik a poszt független­ségét. (Kivétel talán két fő.) V. Ellehe­tetlenítik, elkedvetlenítik, szinte kalo­dába zárják az utánuk jövőket. Így a kormányfőnél semmiféle ajánlás, ér­demi változásigény nem tárgyalási alap, mely az öt lépcső lényegét és ösz­szefüggését érintené. A maffiából bé­késen kilépni nem, csak kihalni lehet. A konszolidációt a hatalmi logika és gőg, meg a személyi politika szolgai metódusa kizárja. 2. A fenti folyamat alkotmányos fundamentumokat sért(ett), még ha „alaptörvényes” volna is. Közjogi in­tézményt, normát, szervezetet, mű­ködést megváltoztathat a négy évre választott parlament. A demokrati­kus, alkotmányos, jogállami és euró­pai berendezkedés azonban a minő­sített többség számára is tabu. Ezek­re nem szól felhatalmazás. Nem vál­hat a de jure de facto módon az alkot­mányos rend torzójává, hamis paró­diájává. Megtörtént. Az alkotmány­jog nem pusztán holmi 80-150 becik­kelyezett paragrafus, hanem cikluso­kon, rezsimeken átnyúló szokásjog, megegyezés, úzus, kooperáció, morá­lis norma, együttműködési platform, belátás arról, hogy a szerencse forgan­dó. Demokratikus parlamentarizmus terén ez van. Többségi (fél)diktatú­rában szokás tollvonással annullálni bármit. A kettő között életképes for­máció nincsen. Az átalakítás kalapá­csaként használt 2/3-ad közjogilag is hibás: taktikus bolsevizmus. A kétharmadosságban rejlő jog­állami garancia: az az igény, hogy az alkotmányossági szempontból „ér­zékeny”, „kiemelt” területeken széles körű politikai konszenzuson nyugvó szabályozás jöjjön létre. A minősített többség nem egyszerűen a törvényal­kotási eljárás formai előírása, hanem olyan alkotmányos garancia, amely­nek lényeges tartalma az országgyűlé­si képviselők közötti széles körű egyet­értés. Mindez az alkotmányos beren­dezkedés alapjainak megőrzésétől el­választhatatlan. Ha a minősített több­ség követelménye mint alkotmányos biztosíték és a hatékony kormányzás követelménye egymással ütközik, azt a jogállam-értelmezés keretében kell feloldani. Megjegyzésem: utóbbinak a kulcsa a hatalommegosztás. Az alaptörvény, elődjéhez hason­lóan, az alkotmányellenes hatalom­koncentrációt tiltja, s az ún. ellenál­lási jog általános parancsát is meg­jeleníti. AB, azaz a jogállami klauzu­la és a népszuverenitás elvének egye­nes folytatása, hiszen az alkotmá­nyos jogállam és parlamentáris de­mokrácia biztosítékának is tekint­hető az abban megfogalmazott tila­lom. A hatalom erőszakos megszer­zése, gyakorlása, illetve birtoklása a párt típusú tevékenység elé is áthág­hatatlan alkotmányos korlátot állít. AB, továbbá az alkotmány a demok­ratikus jogállam alkotmánya, ami azt jelenti, hogy az alkotmányozó hata­lom védendő alkotmányos értéknek tekinti a demokráciát, a pluraliz­must, az emberi méltóságot, s egy­ben az alkotmányon kívülre utasít minden olyan tevékenységet, amely a hatalom erőszakos megszerzésé­re, gyakorlására, kizárólagos birtok­lására irányul. Megjegyzésem: a ki­zárólagosság tehát alaptörvény-elle­nes, és „teljes átszervezés” sem tör­ténhetett volna jogszerűen úgy, hogy általa alapvető alkotmányos garanci­ák menjenek a szemétbe. A parlamenti 2/3-os kritériumot a pártok kölcsönös bizalmatlansá­ga hozta létre. Senki ne győzhesse túl magát, hatalmát korlátlanul, önké­nyesen, kizárólagosan ne gyakorol­hassa. Négy évre választott gárda ne tehesse 10-20 évre tönkre vagy kény­szerpályára az országot. A Ház 20 évé­nek 2/3-os gyakorlatában addig ke­restek közbülső megoldást, amíg – a 386 mandátum adott megoszlásá­tól függetlenül – kiegyezésre jutottak. (Pl. alkotmánybíró-jelölés: egy innen, egy onnan, még ha az a nívó rovására ment is.) Fifti-fifti volt, sosem 2/3:1/3 kiporciózva. Működött. 20 éven át ez akadályozta meg a teljes felforgatást. 3,5 éve viszont épp a 2/3 a joker: a közjog féktelen, megbundázott intéz­ménye lett ez az arányszám. Vele oda jutottunk, hogy a 2/3 háromharmad­nyi, sőt a 9–12 évre, vagyis plusz 2-3 ciklusra bebetonozódott személyügyi döntések miatt kvázi négyharmad­nyi gyakorlat, állapot képződött. Még annyi koncot sem kapott a demokra­tikus ellenzék, hogy nesztek, tiétek a Jobbikkal közös egyharmad. Az alkot­mányos demokrácia nem olyan har­ci ketrec, melyben ólomsúly küzd lep­kesúllyal a saját normái, logisztikája szerint. 3. Az 1. és a 2. pont megmutatja, mit gondol a hatalom a saját népéről. A választás a népszuverenitás, s ben­ne a népképviselet tényleges, közvet­len, gyakorlati megjelenítése, leké­peződése: a közhatalmi tényezők ős­forrása. Vagy visszavezethető a tiszta, tisztességes, esélyegyenlő, átlátható, demokratikus választásra mindenki közhatalmi státusza, vagy a rendszer­szinten megbundázott, részrehajló­an „törvényes” győzelme ellenére sem rendelkezik a demokratikus legitimá­ció nemzetközi, s honi jogállami kö­vetelményével. Legalitás, legitimáció nem szinonimák. Lehet valami törvé­nyes, mégis illegitim. A valódi tét ez. Immár 3/4-es siker küszöbén a hata­lom. Ez kb. ugyanaz, mintha jegye(d) volna a Titanic gyomrába. A modell: a „konszolidált” Horthy-rendszer MARABU RAJZA A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenn tartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában. 2/3 = 100%, sőt több BEREND NÓRA történészprofesszor, Cambridge V annak, akik azt gondolják, vissza lehet nyúlni a német befolyás előtti korhoz, és ott folytatni, ahol Horthy­ék abbahagyták. Lehet ar­ról vitatkozni, hogy szere­ti-e valaki azt a modellt, amelyet a kor nyújt, de egyet világosan látni kell: még a Bethlen-korszak és a demokrá­cia sem férnek össze. Magyarán: vagy a Horthy-korszakot választjuk, vagy a demokráciát. Az utóbbiról a balolda­lisággal éppen nem vádolható Wins­ton Churchill így beszélt: „A demok­rácia a legrosszabb fajta kormányzás, kivéve az összes többi fajta kormány­zást, amit időnként kipróbálnak.” A Horthy-rendszer már 1921 és 1931 között is a demokrácia ellensé­ge volt. Parlamentjét a senkinek fele­lősséggel és elszámolással nem tarto­zó kormányzó feloszlathatta. Bethlen István miniszterelnök nemcsak csök­kentette a választásra jogosultak szá­mát körülbelül háromnegyed millió­val, de eltöröltette a titkos választójo­got, visszahozva a nyílt választásokat a falvakban, a választási körzetek több mint kétharmadában. Romsics Ignác szavaival: „Ezek választási eredmé­nyei a dolgok természetéből adódóan inkább a mindenkori végrehajtó ha­talom hatékonyságát, mint a lakosság politikai hangulatát és akaratát mu­tatták. S ez mindig elérte azt a szin­tet, amellyel a konzervatív kormány­párt a továbbiakban abszolút parla­menti többséget tudott szerezni.” A rendszer vérengzésekkel kezdte; Prónay Pál nemcsak élvezettel kín­zott és gyilkolt, de, mint leírta, tel­jesen tisztában volt vele, hogy kín­zásokkal gyakorlatilag bárkit bár­minek a bevallására rá lehet venni. Csakhogy ez nem véletlen kilengés volt; a demokráciával összeférhetet­len módszerek más formában folyta­tódtak. Bethlen, amikor kérdőre von­ták, úgy tett, mintha nem tudna a tit­kos társaságok létezéséről, holott bi­zalmi emberei és a kormány tagjai is részt vettek ezekben a csoportosu­lásokban, és Bethlen összeköttetést tartott fenn a többi közt egy volt külö­nítményesekből álló titkos társaság­gal. A titkos társaságok tagjai esküt tettek, törvényen felülállóként visel­kedtek, és a bíróságoktól a végrehajtó hatalmon át mindenhol jelen voltak. A háttérben befolyásolták a politikát; de ha ez nem volt elég, nem riadtak vissza a vérbíráskodás és robbantásos merényletek eszközétől sem. Akik a kormányt kritizálták, vagy felelősségre vonását követelték, rosz­szul jártak. Az Erzsébetvárosi Körben 1922-ben pokolgépes merénylet ölt meg nyolc embert. A szándék szerint többek közt Rassay Károly ellenzéki polgári politikus is az áldozatok kö­zött lett volna, de késett az ott tartott vacsoráról, és ez megmentette az éle­tét; a hibát helyrehozandó egy éven belül a lakására is küldtek robbanó­szerkezetet, de a merénylet sikerte­len maradt. Vázsonyi Vilmost (aki a kormány felelősségét hangsúlyozta a frankhamisítási perben) 1926. febru­ár 16-án volt különítményesek (Van­nay László és Molnár Ferenc) az ut­cán támadták meg. Ugyanakkor nem vontak igazán felelősségre gyilkoso­kat és merénylőket, akik a kormány­nak kellemetlen embereket próbál­tak sikertelenül vagy sikeresen lik­vidálni. (Ha véletlenül egyáltalán bí­róság elé kerültek, enyhe ítéletekkel megúszták.) Támogatták a külföldről Magyar­országra menekült politikai gyilkos­ságok elkövetőit is. Matthias Erzber­gert, a német katolikus Centrum párt politikusát jobboldali tisztek gyilkol­ták meg 1921-ben. A gyilkosok Ma­gyarországon találtak menedéket a kormány jóvoltából. A ferences tábo­ri püspök, Zadravecz István kommen­tárja erről így szól: „Otthon egy haza­fias egyesület tagjai voltak, a sors rá­juk esett, s nekik kellett hazájukat a német Károlyi Mihálytól megszaba­dítani. Most itt bújdosnak. Nagyon jól érzik magukat.” A Horthy-rezsim aláírta a trianoni szerződést; az abban lefektetett hatá­rokat sem Károlyi Mihály, sem Kun Béla nem volt hajlandó elfogadni. Horthyék igen; majd a rendszer alap­kövévé tették a hazug mocskolódást, hogy a felelősséget elődeikre hárít­sák, és az irredenta hangulat szítását. Amíg a rendszer a külföld előtt úgy állította be magát, mint a radikaliz­mus egyetlen lehetséges megfékező­jét, befelé fáradhatatlanul dolgozott az irredentizmus sulykolásán. Ennek jó példái a kormány által bevezetett iskolai magyar hiszekegy, a tanköny­vek, amelyek nem vettek tudomást a megváltozott határokról, és a Horthy fővédnöksége alatt álló cserkészmoz­galom, amelynek szerves része volt a Nagy-Magyarország visszaszerzé­sére való felkészülés. A tekintélyel­vű rendszer irredentának nevelte az ifjúságot. Ugyanez a politika a hatá­ron túli magyar kisebbségeket cini­kusan kihasználta, valós érdekeiket alárendelve annak az irreális álom­nak, hogy a háború előtti területi in­tegritást visszanyerjék. A rendszer szociálpolitikájának álságossága, a szavak és cselekedetek közti szakadék nemcsak kifelé érvé­nyesült. Bár a Horthy-rendszer hozta be a „nemzeti” unos-untalan hangoz­tatását, hogy mit tett igazából a nem­zetért, arra jó példa a földreform. Az 1920-ban meghozott földreformtör­vény végrehajtása évekig elhúzódott, és amikor megvalósult, csak a termő­földek 8,5 százalékát osztották szét, és azt is olyan kicsiny parcellákban, hogy (ismét Romsics Ignácot idézve) „ekkora birtokokból a magyar éghaj­lati és talajviszonyok közepette nem lehetett megélni”. A későbbi törvé­nyek sem hoztak érdemi változást. A nemzeti egység, nemzetnevelés, nemzetvédelem, később a végképp értelmetlen nemzeti öncélúság nem a nép felemelésének, hanem a hata­lomnak volt az eszköze. A „nemze­tet” a rezsim határozta meg. Az ok­tatáspolitika is mutatja, hogy mi volt a cél: vak bizalom a kormány iránt, az önálló gondolkodás kiküszöbölé­se és a „társadalomfelforgató törek­vésű” tanulók továbbjutásának elzá­rása. A rendszer jobbratolódásával párhuzamosan egyre fontosabb volt beleverni a fejekbe, hogy a legtöbb történeti szerencsétlenség abból ke­letkezett, hogy a polgárok az állam­mal szemben nem teljesítették köte­lességüket. Sem a rendszer 1930-as évekbe­li folyamatos jobbratolódása (Hor­thy egyre kiterjedtebb jogai, Gömbös és utódai miniszterelnöksége, szövet­ség Hitlerrel), sem az abból követ­kező katasztrófa nem volt véletlen; mindez nem külső okokból, hanem a rendszer lényegéből fakadt. Beth­len István 1944-ben bujkálva emlék­iratában azt írta magáról, hogy „ha az lett volna a meggyőződése, hogy a há­borút Németország fogja megnyerni, a benne való részvételünket tekin­tet nélkül minden szimpátiára vagy antipátiára nem ellenezhette vol­na”. Bethlen szerint még a végpusz­tulás széléről visszanézve sem az volt az igazi baj, hogy Magyarország a ná­cikkal szövetkezett, hanem az, hogy a náciknak nem volt esélyük a háború végső megnyerésére. A konzervatívok között is voltak, akik felismerték a Horthy-rendszer csődjét. A katolikus Szekfű Gyulá­tól álljon itt két rövid, de sokatmon­dó idézet. „Az Úristen próba elé állí­tott minket, amikor a nemzetiségi te­rületek egy részét visszakaptuk. ... A próbán szégyenletesen elbuktunk.” „Vezetők és tömeg erkölcsiségének megfertőzése, emberségének kiirtá­sa ment végbe itt, szemünk előtt, és aki megszólalt, elhallgattatták az­zal, hogy mindez a zsidók kitalálá­sa.” Minden választópolgárnak el kell gondolkoznia, ezt akarja-e.

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék