Népszabadság, 2014. június (72. évfolyam, 128-151. szám)

2014-06-13 / 137. szám

12 Népszabadság­­ 2014. június 13., péntek Fórum Az ellenállás morális kötelesség BEREND NÓRA történészprofesszor, Cambridge A második világháború leg­sötétebb és legreményte­lenebb éveiben, amikor úgy tűnt, hogy örökre vé­ge a demokráciának, ami­kor szinte biztosra lehetett venni, hogy az ellenállók mind a tá­borok gyötrelmei között pusztulnak el, mégis voltak emberek, akik bor­zalmas körülmények között is, re­ménykedve a túlélésben, egyben ké­szen arra, hogy vállalják a halált, ké­szültek rá, hogy ha egyszer lehetséges lesz, emlékezzenek és írjanak. Köztük Jorge Semprún és Ger­maine Tillion, Semprún Buchen­wald, Tillion Ravensbrück foglya volt. Egyik sem volt zsidó. A francia ellenállás résztvevői voltak. Ellenál­lók, akik tisztában voltak azzal, hogy ha bele kell is pusztulni, az ellenál­lás morális kötelesség. A legtöbben valóban belepusztultak. Ők azonban nemcsak túlélték, hanem emlékeztek és írtak. Mindketten megfogalmazták, hogy bár a túlélés elsősorban a sze­rencse műve volt, azért akarták túlél­ni a tábort, hogy írjanak róla. Ahogy Tillion fogalmazta: a düh, az akarat hogy lerántsa a bűnökről a leplet, se­gítette a túlélésben. A bűnökről, ami­ket leírtak, manapság már nagyon so­kat lehet tudni; borzalmuk soha nem évül el. Az ellenállás, amiről szintén írnak, egyre aktuálisabb lesz. Semprún regényes formában meg­írt A nagy utazás című könyvében be­szél az állig felfegyverzett SS-kato­­na félelméről szemben egy egysze­rű, fegyvertelen asszonnyal. A nő az elfogott, egy francia városon át haj­tott ellenállókkal szolidaritást vállal­va megy mellettük a járdán. Mi olyan félelmetes ebben? Az, hogy kifejezi: az emberek nem vetik alá magukat az önkényuralomnak. A félelem mögött a felismerés bujkál, hogy az az állam, amely a de­mokrácia helyett az erőre alapoz, a saját vesztét építi. Az erő erőszakba csap át, és nem véletlenül. A diktá­torok félelme irányítja az egyre fo­kozódó terror belső logikáját. A de­mokrácia lényegéhez tartozik annak elismerése, hogy sokféle ember léte­zik, és mindegyiknek egyforma joga van a boldoguláshoz. Az autokrati­kus és diktatórikus rendszerek egy­­neműsíteni akarnak, csak egyfajta modellt ismernek el, aki abba nem fér bele, ráadásul aki nyíltan ki is fe­jezi ellenállását, az ellenség. Ezért lehetetlen autokratikus rendszer el­nyomás nélkül. Magyarország ezt az utat egy­szer már végigjárta. Nem véletle­nül fulladt rablásba, vérengzésbe és az ország tragédiájába a keresztény nemzeti kurzus, az államilag táplált diszkrimináció és gyűlölet, az elkép­zelés, hogy meghatározható a ma­gyarság lényege, egységes pártba szervezhető minden valódi magyar, ellenség mindenki, aki nem hajlan­dó ebbe beilleszkedni. Akik azt kép­zelik, fel lehet ébredni Csipkerózsi­­kaként a százéves álomból és újra lejátszani az eseményeket más vég­eredménnyel, újabb tragédiát készí­tenek elő. Európa egésze kipróbálta, med­dig vezethet a diktatúra és elnyomás. A második világháború megmutat­ta, hogy az ember lényegéhez tarto­zik a gonoszság éppúgy, mint a jó­ság, hogy az embertelenség nagyon is emberi. Ugyanakkor a legmélyebb emberi gonoszság története tanulsá­gokkal is szolgál mindenkinek, aki komolyan veszi a demokráciát. A táborokban az embertelenség elle­ni egyetlen fegyver a rabok szolida­ritása volt. Ahogy Germaine Tillion fogalmazta: a gyilkosok jól szerve­zett láncolatával szemben a kölcsö­nös segítségnyújtás láthatatlan lánca állt; ez túlment a nemzeti csoporto­kon, és ennek révén terjedtek a meg­figyelések, a következtetések és a ba­rátság. Baráti odafigyelés nélkül pe­dig csak a kétségbeesés maradt, azaz a halál. Ott sem értette meg ezt min­denki, de akik igen, azok képesek voltak a legnagyobb gonoszság köze­pette életeket megmenteni és halálo­kat értelmessé tenni. Mert ez a szolidaritás részben a haldoklókkal való szolidaritás volt. Semprún egy másik könyvé­ben ír a vérhasban haldokló Mauri­ce Halbwachsnak elsuttogott Baude­­laire-versről, ami visszaadta annak emberi méltóságát. S mennyivel in­kább visszaadja a szolidaritás az élők emberi méltóságát. A szolidaritást a táborokban a leg­kiszolgáltatottabb emberek hozták létre. A felülről szervezett nemzeti egység programja deklarált céljaival szemben hazát, népet és szolidaritást rombol. A demokrácia korlátozása az első lépés volt a Horthy-rendszerben is azon az úton, amely végül elveze­tett mind a társadalmi szolidaritás el­pusztításához, mind az egész ország tragédiájához. Az állami politika ellen, amely a demokrácia felszámolására tör, ugyanarra az ellenállásra van szük­ség, amiről a táborok túlélői írtak: a szolidaritásra. A civil társadalom összefogására és az emberi gesztu­sokra a másik iránt. Cigányok, zsi­dók, hajléktalanok, homoszexuáli­sok, kisnyugdíjasok és minden ki­semmizett: együtt lehet csak létre­hozni a demokráciát. Mert a homo­szexuálisoknak nem arra van szüksé­gük, hogy csak együtt érezhessék ki.­Az állami politika ellen, amely a demokrácia felszá­molására tör, ugyanarra az ellenállásra van szükség, amiről a táborok túlélői ír­tak: a szolidaritásra. A civil társadalom összefogására és az emberi gesztusokra a másik iránt. tagságban magukat, vagy kettős éle­tet kelljen élniük, hanem arra, hogy aki nem homoszexuális, elismerje, hogy ők is éppen ugyanolyan embe­rek, mint például a katolikus házas­ságban élők, és ugyanolyan jogaik is vannak. A romáknak és zsidóknak az a tudat kell, hogy minden állampol­gárnak teljes egyenlőség és megbe­csülés jár. A nem romák és nem zsi­dók megbecsülése. A hajléktalanok­nak és kisnyugdíjasoknak pedig (per­sze a gazdasági segítségen kívül, ami járna nekik) emberi szóra, kirekesz­tés helyett befogadásra lenne szük­ségük azok részéről, akiknek van hol lakniuk és van mit enniük. Talán sen­ki nem érdemel több tisz­teletet, mint az, aki az embertelennek nevezett, ám nagyon is emberi bor­zalmak között meg tudja őrizni em­berségét. Budapest utcáin is megje­lentek az emberség őrzői. A bácsi, aki nem akar koldulni, hanem hegedül­ni próbál, bár látszik rajta, hogy rég­óta nem eszik eleget. Az otthontalan asszony, aki sörösdobozokból cigaret­tatartót készít és azt árulja. A keresz­tény arisztokrata család sarja, aki til­takozik a megszállás emlékműve el­len. A civil szervezetek tagjai, akik nem engednek a félelemnek és nem hallgatnak el. Ahogy a táborokban a túlélést, az ellenállást a különböző csopor­tok közötti szolidaritás tette lehe­tővé, úgy a társadalmi túlélést és el­lenállást is a szolidaritás teremthe­ti csak meg. A valódi demokráciá­ban nem cigány, zsidó, hajléktalan, homoszexuális és kisnyugdíjas van, hanem állampolgárok. Nem szét­szabdalt, saját ügyükért remény­telenül küzdő és elbukó csoportok, hanem az emberi jogok garanciája mindenki által, mindenkinek. Szo­lidaritás nélkül nem lehet újraépí­teni a demokráciát. És semmilyen valós haza nem létezhet demokrácia nélkül. A köztudatban Marseillaise néven ismert induló (amely a fran­cia köztársaság dala lett) egyik ere­deti versszaka máig érvényesen fe­jezi ki a polgári egyenlőség és a ha­za kapcsolatát: „Minden állampol­gár az Egyenlőség törvénye alatt lé­legzik... Népek, össze fogjátok törni láncaitokat, és lesz Hazátok!” Ahogy Jorge Semprún mondta: „nem szük­ségszerű, hogy a világ ennyire iga­zságtalan és az életre alkalmatlan legyen; legalább bizonyos dolgokat ki lehet javítani”. Reménytelennek, emberfeletti teljesítménynek tűnik? Ugyanezen író szavaival: az ember­­feletti is az ember sajátja. A sajtó hatalmáról HAJDÚ NÓRA jogász erős figyelmet kap Ma­gyarországon az a német sajtóban zajló vita, amely az Európai Bizottság jö­vendő elnökéről folyik. Pe­dig komoly országokban a sajtó jelentős véleményformáló, a politikusok a lapokban megjelenő, tekintélyes újságírók által közzétett álláspontokat aligha hagyhatják fi­gyelmen kívül. Vannak még ilyen országok. Fel kellett volna figyelni arra a cikk­re is, amely május 30-án, péntek reg­gel a Bildben jelent meg. (A lap a leg­nagyobb, két és fél milliós példány­­számú jobboldali bulvárlap Német­országban.) A Bildben manapság rit­kán publikáló Mathias Döpfner - nem mellesleg a Bildet is kiadó legnagyobb német kiadóvállalat, az Axel Springer igazgatóságának elnöke - jegyzetében ritka határozottsággal állt ki a luxem­burgi Jean-Claude Juncker európai néppárti politikus bizottsági elnöki jelölése mellett. Kifejtette, elképzel­hetetlen, hogy az ő beígért elnökségé­vel megnyert választás után másvala­kit jelöljenek a posztra. Cikkünk nyomán Hol lakik Kerényi? Lapjuk Kerényi Imrével készített, június 10-én megjelent interjújá­ban azt olvasom, hogy a kormány kulturális mindeneseként tevékeny­kedő volt színházi ember most Szo­­mory Dezső egykori lakásában él, amelyről azt mondja: „A legenda szerint báró Üszögi Grósz építtette a házat”. Ez azonban csak legenda. Már rövid vizsgálódás után állíthatjuk, hogy Kerényi Imre rosszul tudja, hol lakik. A fővárosi ingatlanjegyzékből kiderül, hogy a ma Sütő utca 2.-ként számozott házat egy bizonyos Gross Zsigmond építette az előző század­­fordulón. Ő a lakcímjegyzékben földbirtokosként szerepel, az építke­zés előtt az Aranykéz utca 4.-ben élt. Az érvei magyar szempontból is figyelemre méltóak. Azt írta, hogy egyesek szerint azért kellene a vá­lasztásokon induló két listavezető - Juncker mellett a német Schulz - he­lyett egy harmadik személyt keresni, „mert állítólag az angol és a magyar miniszterelnök Junckert nem akarja. Ez botrány”. Egy harmadik személy, aki a választásokon nem indult, nem lehet a bizottság elnöke. „Különben a demokrácia komédiává válik. Ilyesmi lehetséges talán az NDK-ban (finom utalás Merkel múltjára) vagy jobbol­dali nacionalista (németül tudók szá­mára riasztóan hangzik: „rechtsna­tionale”) banánköztársaságokban.” Hogy hol? No igen, a szövegössze­függés világos. Utána özvegy Gross Zsigmondné, il­letve dr. Gross Jenő következett a tu­lajdonosok sorában. Dr. Gross ugyancsak földbirtokos címet visel az 1929-es, illetve 1942-es telefonkönyvben, valamint a gatályi és szécsényi előnevet. Ahogy üszö­gi előnevű földbirtokos (akit Grosz­­ként is említenek) is szerepel a Ma­gyar Zsidó Lexikonban, mégpedig a nemesek szócikkben. Bár a lexikon összecsúsztatja a két személyt, vilá­még egyszer: Mathias Döpf­ner nem akárki, a legnagyobb né­met - igaz, mérsékelten, de jobbol­dali - kiadó vezérigazgatója, újság­cikket a Bildben ritkán ír, szavának ilyesmi lehetséges talán az NDK-ban (finom utalás Mer­kel múltjára) vagy jobboldali nacionalista (németül tudók számára riasztóan hangzik: „rechtsnationale”) banán­köztársaságokban.” Nos, hogy két különböző emberről van szó: egyrészt, mert Üszögpuszta Pécs mellett van, Gatály pedig Szé­­csény közelében; másrészt mert az üszögi Gross Jenő 1925-ben perfo­rált vakbélgyulladás miatt elhunyt, míg a gatályi és szécsényi - mint je­leztem - még az 1942-es telefon­könyvben is szerepelt. További sorsáról azonban sajnos tényleg nem sikerült semmit sem kide­rítenem. Érdekességképpen jegyzem csak meg: az 1949-es telefon­könyvben is fel lehet lelni egy Grosz Jenőt. Mű­virággal, dísztollal, női kalapokkal és más kellékekkel kereskedett, történe­tesen a Sütő utca 1. szám alatt. Goldman Emma Budapest A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában. nagy súlya van. Merkel mindeneset­re a cikk május 30-i reggeli megje­lenése után szükségesnek találta, hogy addigi, Junckerrel szembeni, meglehetősen kétértelmű álláspont­ját módosítsa: délutáni regensburgi beszédében már Juncker erős támo­gatójává vált. Európa erős emberét, a magyar miniszterelnököt pedig nem hív­ták meg a Junckert elutasító kor­mányfők (brit, holland, svéd) és Merkel az EU jövőjéről és a bizott­ság jövendőbeli elnökéről zajló jú­nius 9-i egyeztetésére. Útravalóul az új magyar külügyi vezetés szá­mára, amely a diplomácia legfőbb eszközének a harcot tekinti: innen szép nyerni.

Next