Népszabadság, 2014. július (72. évfolyam, 152-178. szám)

2014-07-25 / 173. szám

12 Népszabadság­­ 2014. július 25., péntek Fórum A német megszállás áldozatai? BEREND NÓRA történészprofesszor, Cambridge E­gy hatéves kislány az édes­anyjával bujkált egy tanyán. Azt hitték, biztonságban lesznek. Hiszen egy jószívű keresztény asszony papírjait kapták meg, egy anya és há­zasságon kívül született gyereke ré­szére. Valódi papírokat. Remélték, hogy átvészelik a háborút. Arra nem gondoltak, hogy pesti viceházmeste­rük éppen erre a vidékre látogat el, meglátja őket, és első dolga lesz fel­jelentést tenni. A magyar csendőrök vitték őket el a tanyáról, magyarok verték és kínozták őket, hogy vallják be a valódi nevüket, vallják be, hogy zsidók. A kislányt is megverték és megkínozták. Az érvényben levő ma­gyar törvények értelmében természe­tesen. Hiszen bűn volt zsidóként ma­gát kereszténynek álcázva megpró­bálni túlélni a háborút. Hiszen állam­­polgári kötelesség volt az állampolgá­ri jogoktól megfosztva önként men­ni, ahova a magyar állam rendelte. Ez esetben a halálba. Miután addig verték és kínozták őket, hogy bevallották a bűnüket, hogy zsidók és nem a saját papírja­ikkal éltek a tanyán, az együk vagon­ban, amelybe a magyar csendőrök kényszerítették bele az embereket, ők is elutaztak. Mivel kisgyermekek és anyjuk átmeneti hasznot se hajt­hattak a Harmadik Birodalomnak, egyenesen a gázkamrába kerültek. A gázhalál nem azonnali. Arra még van ideje az áldozatnak, hogy felfogja, mi történik vele, hogy lássa saját gyere­ke halálát. Hogy átélje, ahogy meg­fullad. Itt már nem magyar csend­őrök voltak, de a sok magyar közre­működő nélkül egyáltalán nem veze­tett volna a gázkamrába az út. A náci Harmadik Birodalom had­serege sok országot több évig is meg­szállás alatt tartott, és ezek egy részé­ben a zsidó áldozatok számaránya a magyarénak töredéke volt. Francia­­ország zsidóságának csak körülbe­lül 22 százaléka halt meg. Nem azért, mintha ott kevésbé lettek volna anti­szemiták a nácik, hanem azért, mert a helyi hatóságok és emberek nem se­gítették úgy a nácikat, mint Magyar­országon. A magyar zsidók körül­belül 67 százalékának meggyilkolá­sa alig kevesebb, mint a Cseh-Morva Protektorátusban az 1941-ig el nem menekült zsidóság 76 százalékának halála. Csakhogy a Cseh-Morva Pro­tektorátusban 1941-ben kezdődött a zsidóság teljes kiirtására irányadó ná­ci akció, és nem a háború végén. A magyar közreműködés jóval túl­ment a zsidók elszállításában való készséges részvételen. Beletartozott a kifosztás és kínzás, majd a nyilas­ ha­talomátvétel után háziipari módsze­rekkel való zsidótlanítás. Ez utóbbi hagyománya egyébként az országban jóval a megszállás előttre nyú­lt vis­­­sza: ezt mutatja a fehérterror, az újvi­déki vérengzés és a kegyetlen bánás­mód, amelyben az 1942-ben az uk­rán frontra küldött munkaszolgála­tosok részesültek, és amelynek kife­jezett célja meggyilkolásuk volt. Raj­­niss Ferenc, a Szálasi-kormány tagja, akit 1946-ban háborús bűnösként ki­végeztek, írta: „Szálasi mezítlábas hí­vei a szociálpolitikát a saját.... felru­­házási akciójuknak tekintették... A géppisztoly lett a komoly szerzés esz­köze. A sok szegénylegény először a zsidókat fosztotta ki.” A nyilasok által megöltek még annyira sem a német megszállás áldozatai, mint a gázkam­rákban meggyilkoltak. Voltak és vannak, akik nem akar­nak szembenézni a valósággal, mert a valóság borzalmas. Melyikünk sze­ret elgondolkozni egy hatéves kis­lány megkínzásán és gázhalálán? Ezt a megkínzást, ezt a halált leta­gadni, másra kenni sokkal egysze­rűbb. Ugyanígy, hányan szeretnék igazán elképzelni, milyenek lehet­nek utolsó percei annak, akit a Du­nába lőnek? Egyesek úgy próbálják feltüntet­ni, hogy akik a felelősségvállalás kö­telességét hangsúlyozzák, igazából azt akarják elérni, hogy az elkövetők leszármazottai vagy esetleg az egész magyar nép bűnösnek legyen kiki­áltva. Ez koránt sincs így. A felelős­ségvállalás pusztán annak követke­zetes vállalását jelenti, nem elken­ve, szépítve, kettős beszéddel felülír­va, hogy az akkori magyar állam, an­nak vezetősége, intézményrendszere és az állampolgárok egy része bűnös volt több százezer magyar állampol­gár halálában. Hogy a meggyilkoltak­ra méltó módon emlékezni fognak ál­lami szinten is, és nem államilag irá­nyított történelemhamisítással kísér­lik meg megbecsteleníteni az áldoza­tok emlékét. Más szóval, hogy a mai magyar állam nem azzal a rezsim­mel vállal közösséget, amely a halál­ba küldte saját állampolgárait, ha­nem a halálba küldöttekkel. Voltak, akik embereket mentettek, és a való­di embermentőkre is emlékezni kell, de ez nem változtat azon, hogy a ma­gyar állam intézményrendszere nem az embermentést, hanem az ember­irtást támogatta. A hazugság néha akaratlanul kife­jez valamit az igazságból is. így van ez most: a kettős keresztes országalmát tartó Gábriel a keresztény-nemze­ti kurzus Magyarországa. A márciusi megszállás alatt ez a Gábriel kiegye­zett a nácikkal. Volt áldozata a meg­szállásnak: néhány ezer ember, aki­ket a Gestapo vagy egyéb náci szer­vek letartóztattak. Ezeknek is egy je­lentős része zsidó (politikus, újságíró) volt. A többi áldozat azonban Gábriel és a sas közös áldozata, amelyben Gábrielé a főszerep. Az októberi, ná­cik által támogatott nyilas-hatalom­átvételnek viszont valóban áldozata maga Gábriel, legalábbis a kettős ke­­resztes-országalmás Gábriel. Átad­ta helyét a nyilaskeresztes Gábriel­nek. Ekkor is voltak áldozatai a náci németeknek. Köztük volt például ifj. Horthy Miklós, aki ugyan Dachau­­ba került, de nem olyan körülmények között kellett ott tartózkodnia, mint például az ellenzéki politikus Vázso­­nyi Jánosnak, aki a tábor felszabadu­lása után rövidesen bele is halt abba, ahogy a táborban bántak vele. A nagy tömegek azonban nem a német megszállás áldozatai vol­tak, ugyanúgy, ahogy a keleti fron­ton biztos halálba küldött katonák sem. A deportáltak, a nyilasok által kivégzettek, a magyar állam áldoza­tai voltak. Ahogy értéktárgyaik nagy részét, bútoraikat, ruháikat is a helyi magyar lakosok szerezték meg. Aki szerint felmentést ad az, hogy a né­met megszállás nélkül mindez nem következett volna be, az elgondol­kozhat azon, hogy vajon akkor miért nem következett be mindez minden olyan országban, amelyet megszállt a Harmadik Birodalom. Aki pedig arra­­ hivatkozik felmentésként, hogy más­ig hol is voltak atrocitások, szégyell­­­­je magát. Természetesen voltak, de minden államnak el kell ismernie a saját felelősségét, ahelyett, hogy leta­gadná, hazugságokkal álcázná vagy másra mutogatna ujjal, mint egy kis­gyerek. Az áldozatokat nem lehet hazugsá­gokkal eltüntetni. Azokat az áldoza­tokat, akikre Gábriel rátapos. Azokat az áldozatokat, akiknek a teste a Du­nában úszott. Azokat az áldozatokat, akiknek sírja, ahogy Paul Celan fogal­mazta, maga az égbolt, ahova füstté válva eltávoztak. Gábriel lába alatt a föld, Gábriel feje fölött az égbolt, és a közeli Duna vize mind-mind az áldo­zatokra emlékeztet, akiket a magyar állam fosztott meg állampolgári joga­iktól, tulajdonuktól és az élethez való jogtól, és akiknek útját a halálba ma­gyar kezek segítették. Cikkünk nyomán Bánkról és Leveleki Eszterről A Népszabadság július 19-i számában Rab László tollából cikk jelent meg Szerepjátékok a Bánki-tó partján címmel Leveleki Eszter nyaraltatásá­­ról, melynek apropója Sipos Pál nagy port felvert szexuálisabúzus-ügye. Az írás alapján feltételezhető, hogy ilyesmi Bánkon is megeshetett. Sze­retném leszögezni, Bánkon semmi hasonló nem történt. Az abúzus ha­talommal való visszaélést jelent, Si­pos ott szobafőnök volt, nem a nya­­raltatás vezetője, így hatásköre csak részleges volt - Szendrővel ellentét­ben, ahol ő volt a főnök. Eszter néni sok hatalmat adott segéderőinek, de mindenről tudott, ami köztünk tör­tént. Elképzelhetetlen, hogy Bánkon ilyesmi megtörténhetett volna. Meg kell ugyanakkor jegyeznem, hogy az átadott hatalom lehetővé tet­te az erőszak alkalmazását - a szo­bafőnökök közt sajnos előfordult az ezzel való visszaélés. Ezt Bánk ke­vés hibái egyikének tartom­­ a ma­gam két „régensi” éve alatt, 1957-58- ban igyekeztem ezt visszaszorítani. Ma is meggyőződésem, hogy 16-18 éves fiúk kezébe nem szabad túlzot­tan nagy hatalmat adni, mert hajla­mosak azt rosszul alkalmazni, s ezzel sokak nyarát elrontani. Ez a rossz ha­gyományt Sipos Szendrőn nagyon is fenntartotta. További megjegyzések és pontosí­tások: Bánkon a régens a nagyobb fi­úk szobafőnöke volt; a gyerekek nem három hetet, hanem a szülők anyagi erejének függvényében akár az egész nyarat, két hónapot is ott tölthettek. A nyaraltatás 1938-ban kezdődött Le­veleki Eszter és Méreiné Molnár Ve­ra vezetésével, ám az utóbbi csak egy évig vett részt e munkában, ezután egészen 1978-ig Eszter néni egyedül vezette Bánkot. Az intézmény a pol­gári értékek mentén szerveződött, mintegy a létező szocializmus ellen­pontjaként. Emiatt volt szükség a ká­dergyerekek bevonására, Rusznyák István, Aczél György, Kiss Károly és mások támogatása nélkül - akik azért szerették volna a szakszervezeti üdü­lőknél jobb helyre küldeni utódaikat - Bánk azokban az évtizedekben nem működhetett volna. Bánk egy diktatórikus korban a liberális demokrácia modellje volt, ahol mindenki azt csinált, amit akart, amíg másokat nem zavart vele; ahol mindenki elmondhatta a véleményét, és elfogadható javaslatai meg is való­sulhattak, ahol bárki bármiben részt vehetett, de ki is maradhatott, ha nem volt hozzá kedve. A gyerekek zöme a kispolgári-értelmiségi körből került ki, de valóban akadtak időnként álla­mi gondozottak is, s a bánki lakosok gyerekeivel is rendszeresen együtt játszottunk. A nyaraltatás kapcsola­tot tartott a faluban táborozó cserké­szekkel, majd az úttörőkkel is. A ká­dergyerekek mellett a diktatúra áldo­zatainak utódai is megfordultak Bán­kon, mindenkit befogadtunk, aki ar­ra igényt tartott, politikai, vallási és más megosztó témák nem voltak na­pirenden. A hagyományok - szoká­sok, dalok, mondások, jelképek, játé­kok, rendezvények, faliújságok - va­lamennyi gyerek és a külső szereplők hozzájárulásával alakultak ki. A kol­lektív értékek domináltak, az úgyne­vezett összetett játékok során a gyere­kek közösséggé forrtak össze. Aki minderre fogékony volt, az földi paradicsomnak érezte Bánkot. Persze nem mindenki látta így, egye­seknek ez, másoknak az nem tetszett, így sokan ki is váltak közülünk. Ez minden emberi közösségben így van, a társaság jelentős része azonban ma is tartja a kapcsolatot, Bánkon és Pes­ten is rendszeresen összejárunk. Ez nagyobb érték, mint a Bánkon felnőtt sztárok - akikről a sajtó rendszeresen megemlékezik. Ők valószínűleg Bánk nélkül is azok lettek volna, akik, a pél­dátlan összetartás azonban Eszter néni öröksége. Ezt mutatja az 1992- ben kiadott Nyugodtan tegezz! című kötet, melyben a szerkesztőnek, Far­kas Endrének mintegy kilencven egy­kori bánki gyerek nyilatkozott pozitív vagy negatív élményeiről. A könyvben Leveleki Eszter hosszú, élete utolsó évében adott interjúja is olvasható, melyben megfogalmazza pedagógiá­ja alapelveit. Bánk dokumentumait az érdeklődők a Pipecland.hu honla­pon találhatják meg. Bánk ma is folytatódik, hagyomá­nyai a magyar pedagógia egyik je­lentős vonulatát jelentik. A koráb­bi gyermekmegőrző­ jellegű táborok­hoz képest minőségi ugrást jelentett a sporton, a szellemi tevékenységeken, az önálló alkotáson, az egyéniség ki­bontakoztatásán alapuló nyaralás. Ma is tucatnál több utód­ Bánk léte­zik az egykori nyaralók vagy azok ne­veltjeinek szervezésében, ahol a prog­ramok jelentős részét valóban a sze­repjátékok töltik ki. A lényeg azon­ban a közösség, a természetközeli élet, a fiatalság romantikaigényeinek kielégítése. Fábri Ferenc A maláj gép és a gázai gyerekek A maláj Boeing-777 elpusztítása Uk­rajna légterében, és a gázai tenger­parton focizó gyermekek hadihajó­ról történt lekaszabolása arra figyel­meztet, hogy kicsúszik az ellenőrzés a fegyveres alakulatok kezéből, en­nek pedig tömegesen esnek áldoza­tául békés, civil emberek. Nem tudom, pontosan mi történt a maláj géppel, csak azt sejtem, hogy nem magától esett le. Nem tudom, ki és miért akarta kioltani a rajta utazó csaknem 300 utas életét, csak azt tu­dom, hogy kioltotta. Lehet, hogy vé­letlenül tette, de ez mit sem változat a tényen, hogy olyanokat küldött a ha­ióiba, köztük sok-sok gyereket, akik­nek nem volt más célja, mint Kuala Lumpurba jutni Amszterdamból. A Közel-Keleten is a civil lakosság a legfőbb áldozat. Eddig több száz bé­kés palesztin életét oltotta ki az izra­eli tüzérség, légierő és hadiflotta. Iz­raeli lakosok is meghaltak. A békés palesztin lakosságon állnak bosszút a Hamasz rakétatámadásaiért Izrael ellen. És közben - véletlenül - gyer­mekeket kaszabolnak le. Sem Ukrajnában, sem a Közel-Ke­leten szemben álló katonai feleknek nincs jogi, sem erkölcsi alapjuk arra, hogy ártatlan emberek élete árán sze­rezzenek érvényt politikai céljaiknak. A degenerálódásnak véget kell vetni! Békés megoldást kell találni, mielőtt még több ártatlan ember vére folyna! Fel kell szólítani a magyar kormányt, hogy diplomáciánk aktívan segítsen ebben. Mert nemcsak az egymással harcoló felek felelősek a békéért és a politikai rendezésért Ukrajnában és a Közel-Keleten, hanem azok is, akik a barbárság ellen nem emelik föl a sza­vukat és nem tesznek ellene. Simó Endre, a Magyar Szociális Fórum alapító-szervezője A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Next