Népszabadság, 2014. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)

2014-08-04 / 181. szám

2014. augusztus 4., hétfő | Népszabadság 13 Kultúra - Rivalda Háry János megmentése SZÍNHÁZ Fáy Miklós Kodály Zoltán: Háry János Szegedi Szabadtéri Játékok Óriási a munka, és majdnem remény­telen. Esténként négyezer nézőnek bi­zonyítani be, hogy amit elveszítettünk, azt nem is veszítettük el. Megtaláljuk egy perc alatt, csak annyi kell hozzá, hogy a keretjátékot idehelyezzük a má­ba. Háry János nem az abonyi kocsmá­ban mereng a múlton pipafüstbe bur­kolózva, hanem a metróban. Bécsi út, Francia út, Végállomás. Mindannyian tudjuk, hogy erre a kísérletre önmagá­ban senki sem volna kíváncsi, de a ho­rog végén termetes csali ficereg: Na­póleonnak meghívták Gérard Depar­­dieu-t. Elvileg fölösleges luxus, Napóleon egészen kicsi szerep, bár ha ideszervez­nek hozzá egy nemzetközi lényt, akkor föl kell erősíteni, lesz belőle egy ne­gyedórás, voltaképpen fölösleges hab­­latyolás a színen, de mindenki úgy ér­zi, hogy megérte. Voltaképpen eléggé nehéz volna Napóleonra kevésbé ha­sonlító színészt leakasztani valahon­­nét, de ugyanilyen nehéz volna olyan nemzetközi hírességet találni, aki már szerepelt a Háryban. Igaz, azelőtt De­pardieu Háryt játszotta, most meg már olyan fizikai állapotban van, hogy az ember kissé ijedten nézi a tényke­dését, szuszogását, izzadását, nem le­het tudni, saját lábán fogja-e elhagy­ni a színpadot. A végére kiderül, hogy minden rendben van. Mint öreg róka, rögtön fölismeri maga mellett a másik öreg rókát, Bodrogi Gyulát, aki csá­szár is és silbak is, utóbbi minőségében még azt is beidézi, hogy ő a híres egy­­fejű. Kodály forog a sírjában, de hadd forogjon. Nem ő tehet róla, hogy másképp alakult a világ, mint azt lassan kilenc­ven éve elképzelte, hogy a népi kultú­ra nem vált vérré, a vebunkos vidám katonáit úgy nézzük, ahogy most lát­juk: cincérbajuszos combizompará­­dénak. Háry csatát vesztett, talán há­borút is, ma az, hogy „inkább nézem az abonyi kettőt”, nem az édes ott­hon, csak a reménytelen provincia­lizmus dala. A háborút veszített Há­ry Jánost most nagy és rokonszenves erőfeszítéssel tolják diadalra Szege­den, a megfordított szabadtéri színpa­don, ahol a háttér az idén kivételesen nem a dóm, hanem a téglafal. Vagy de­hogy a tégla, a metró, és ha az elmegy, az előadást skarcban nézők láthatják a díszletmunkások szorgalmas lábait, amint tolják a szerelvényt. Lehetne ez is a magyar valóság színre álmodása, de csupán baleset, kis mulatság a szé­len ülőknek. A valóság a metrót fölváltó kár­tyavár, ami háttér, és amint az várha­tó, az utolsó jelenetben össze is om­lik. Igaz, csak finoman. A statisztéria dobja föl a magyar kártya lapjait, rá­juk hullik vissza, nem sérül meg sen­ki. Nem Béres Attila rendezése a meg­határozó elem a színen, bár kétségkí­vül jó kezekben van a darab, úgy dol­gozik a rendező, hogy betölti a teret, a nagy gesztusok messziről is láthatók, meggukkerozva pedig kiderül, hogy közelről is sokat dolgoznak a művé­szek, talán csak Gálvölgyi János nem találja a helyét vagy legalább a poénos­ra megírt szövegét: róla kissé elfeled­keztek, majd versben beszél, hátha az is vicces. Az embereknél azonban fon­tosabb a díszlet, abszolút bravúros do­log metróstul, válastul. Cziegler Balázs munkájánál már csak a ruhás Tihanyi Ildié a fontosabb, a mézeskalács szívet kívül, a zubbonyukon hordozó huszá­rok, a habcsókos, dekoltált bécsi ud­var, a francia egyenruhát levevő, alat­ta székely harisnyát viselő katona-tol­mács, az egyébként is a színt tehetség­gel betöltő Zayzon Zsolt. Örzse pipa­­csos szoknyája, és ahogy énekli ben­ne a Szegény vagyok, szegénynek szü­­lettem-et: a lány forog maga körül, és minden forgással hullanak a szoknyá­járól a pipacsok. Nem énekel csúnyán Bordás Barbara, de éppenséggel meg­tehetné, akkor is tudnánk, miről van szó. Hosszú az előadás, nem csak De­pardieu miatt, de sok a próza, és ha például Vasvári Csaba mondja, akkor mintha soha nem is akarna véget ér­ni, éjfél is elmúlik, mire elmegy a szí­nen az utolsó metró, a jellegzetes nyúj­tott karú, nyújtott lábú Juronics-forgá­­sok megállnak. Háry él. Öregen is, Ki­rály Levente törődött hangján, fiata­lon, Homonnay Zsolt időnként bántó­an éles orgánumán. Ő jött le hozzánk, nem mi hozzá, de a lényeg, hogy talál­koztunk. Grafika Élőlényként elevenednek meg a különböző nagyvárosok Magyar Béla szürreális alkotásain A hidak vacsorája Várhegyi Júlia Aligha van rajta kívül olyan építész, akinek az jár a fejében, mit vacsoráz­na egy híd. Az idén hatvanéves Ma­gyar Béla számára a valóság min­dig unalmas volt. Ki nem állhatta, ha megszabták, mit rajzoljon. Ez vette el a kedvét az építészpályától is. Először Salvador Dali és Max Ernst csábította alkotásra. Tizenéves­ként zsírkrétával és pasztellel kísérle­tezett, míg az iskolában sosem volt ki­emelkedő rajzból. Meg sem fordult a fejében a művészi pálya. A Budapes­ti Műszaki Egyetemen kezdett el iga­zán rajzolni. Az építészek csőtollával. Bár diákként gyakran nyesegették le a szárnyait, de szabadkézi tollrajzain mindazt megvalósíthatta, amit a ter­vezőasztal mögött nem. Fekete-fehér tusrajzain álomsze­rű fantáziavárosok kelnek versenyre a természettel. Az omladozó gyárakat benövik az indák, az elhagyatott ipa­ri épületek kéményei növényszerűen burjánzanak. - Vonzódom a maguk­ra hagyott épületekhez - mesél egyik kedvenc témájáról. - Érdekel, mi lesz velük ötven év múlva. Izgat az ember alkotta környezet és a természet kont­rasztja. Vajon melyik fog győzni? Mikor németországi körútra in­dult, egyetemista barátai őrültnek nézték: őt a Ruhr-vidék, az ottani vegyipar szörnyű katlanjai érdekel­ték. Végzett építészként felcsapott ki­vitelezőnek. Ahogy a szobrász a kö­vet, ő is szerette volna megismerni az anyagot, amellyel dolgozni fog. A sok visszaélés eltántorította. Három évti­zed távlatából Magyar Béla azt mond­ja: a kisebb ellenállás felé haladt. Épí­tőipari szakfolyóiratokat szerkesztett, szabadúszó illusztrátorként foglalkoz­tatták. Sorra kapta a megrendeléseket könyvborítók készítésére, elnyerte a Szép Magyar Könyv díjat is. Mégsem szűnt meg épületekben gondolkodni. Vacsora című rajzán két ember formájú hídfő érkezik terí­tett asztalnál, míg körülöttük egy mi­niatűr mozdony robog körbe. A me­nü: betűtészta. Egy portréján női arc bontakozik ki az épületrészből. A boltívek finom vonalai a szemöldök­csontot adják, a lent csörgedező folyó a nyak ívét. Munkáiban ember és épü­let elválaszthatatlan. Valamikor az 1980-as végén ka­pott egy rajzos térképet Cleveland­­ről. Megtetszett neki a grafikai látké­pek műfaja. Az álomszerű épületraj­zokat felváltották a valóságos városok meseszerű térképei. Budapest látképe az ő szemével több mint térkép. Két­méteres kultúrtörténeti kalauz pausz­papíron. Az alkotást rengeteg kutató­munka előzte meg. Nemcsak az akko­ri fővárost mutatja be, hanem törté­netek sorát meséli el. Magyar Béla élőlénynek látja a nagyvárosokat, s így viselkednek lát­képei is: változnak. Olyan elemeket is megörökített, melyeket a valóságban rég eltüntetett az idő. Az Erzsébet híd például a második világháborút meg­előző alakjában kezdődik a pesti olda­lon, s fokozatosan megy át újjáépített formájába. Eldugott utcákban már nem létező közlekedési eszközök, pót­kocsis trolik és régi villamosok halad­nak, a kisföldalatti kibújik a föld alól az állatkert előtt. Hetekig lehet nézegetni, mindig találni rajta valamit. Bebarangolha­tó, mint maga a város. Nem egy tur­pisság is felfedezhető rajta, titokza­tos feliratok és minták a házak fala­in. A Lánchíd egyik oroszlánjára ráír­ta miniatűr betűkkel: biztos nincsen nyelve. Budapest látképe kicsinyített formában naptárakra, képeslapok­ra került fel, számos nyomat készült belőle, ezek kis túlzással bejárták a fél világot. Volt, amelyik a Honda egyik naptárában, egy másik egy televíziós kabaréműsor háttérdíszleteként buk­kant fel. Nemcsak Budapestet építet­te fel sajátos látásmódjával papíron, hanem Pécs, Siklós, Szentendre vagy éppen Sanghaj egy részét is. - A gyors sikerre éhesen a kön­­­nyebb úton haladtam, rossz döntése­ket hoztam. Sokat feladtam magam­ból - tekint vissza Magyar Béla. Úgy alakult, hogy rajzai húsz évre a pin­cében landoltak. Az arculattervezés gyorsabban és jobban fizetett, ezért inkább azt választotta. Később be­szállt élettársa főzőiskolájába. Mikor kezdtek elromlani a dolgok, megta­pasztalta a teljes céltalanság, a mun­kanélküliség és az alkoholizmus leg­mélyebb poklait is. Életösztöne, aka­ratereje mentette meg a szakadék­tól. Nemrég előkerültek a száműzött rajzok, most már újra az alkotásnak szenteli magát. Önmagát építi fel újra, a nagyváros izgalmas képeiből. Magyar Béla: Sok-sok elrejtett turpisság fotó: Kanczik Róbert

Next