Népszabadság, 2014. augusztus (72. évfolyam, 179-203. szám)
2014-08-04 / 181. szám
2014. augusztus 4., hétfő | Népszabadság 13 Kultúra - Rivalda Háry János megmentése SZÍNHÁZ Fáy Miklós Kodály Zoltán: Háry János Szegedi Szabadtéri Játékok Óriási a munka, és majdnem reménytelen. Esténként négyezer nézőnek bizonyítani be, hogy amit elveszítettünk, azt nem is veszítettük el. Megtaláljuk egy perc alatt, csak annyi kell hozzá, hogy a keretjátékot idehelyezzük a mába. Háry János nem az abonyi kocsmában mereng a múlton pipafüstbe burkolózva, hanem a metróban. Bécsi út, Francia út, Végállomás. Mindannyian tudjuk, hogy erre a kísérletre önmagában senki sem volna kíváncsi, de a horog végén termetes csali ficereg: Napóleonnak meghívták Gérard Depardieu-t. Elvileg fölösleges luxus, Napóleon egészen kicsi szerep, bár ha ideszerveznek hozzá egy nemzetközi lényt, akkor föl kell erősíteni, lesz belőle egy negyedórás, voltaképpen fölösleges hablatyolás a színen, de mindenki úgy érzi, hogy megérte. Voltaképpen eléggé nehéz volna Napóleonra kevésbé hasonlító színészt leakasztani valahonnét, de ugyanilyen nehéz volna olyan nemzetközi hírességet találni, aki már szerepelt a Háryban. Igaz, azelőtt Depardieu Háryt játszotta, most meg már olyan fizikai állapotban van, hogy az ember kissé ijedten nézi a ténykedését, szuszogását, izzadását, nem lehet tudni, saját lábán fogja-e elhagyni a színpadot. A végére kiderül, hogy minden rendben van. Mint öreg róka, rögtön fölismeri maga mellett a másik öreg rókát, Bodrogi Gyulát, aki császár is és silbak is, utóbbi minőségében még azt is beidézi, hogy ő a híres egyfejű. Kodály forog a sírjában, de hadd forogjon. Nem ő tehet róla, hogy másképp alakult a világ, mint azt lassan kilencven éve elképzelte, hogy a népi kultúra nem vált vérré, a vebunkos vidám katonáit úgy nézzük, ahogy most látjuk: cincérbajuszos combizomparádénak. Háry csatát vesztett, talán háborút is, ma az, hogy „inkább nézem az abonyi kettőt”, nem az édes otthon, csak a reménytelen provincializmus dala. A háborút veszített Háry Jánost most nagy és rokonszenves erőfeszítéssel tolják diadalra Szegeden, a megfordított szabadtéri színpadon, ahol a háttér az idén kivételesen nem a dóm, hanem a téglafal. Vagy dehogy a tégla, a metró, és ha az elmegy, az előadást skarcban nézők láthatják a díszletmunkások szorgalmas lábait, amint tolják a szerelvényt. Lehetne ez is a magyar valóság színre álmodása, de csupán baleset, kis mulatság a szélen ülőknek. A valóság a metrót fölváltó kártyavár, ami háttér, és amint az várható, az utolsó jelenetben össze is omlik. Igaz, csak finoman. A statisztéria dobja föl a magyar kártya lapjait, rájuk hullik vissza, nem sérül meg senki. Nem Béres Attila rendezése a meghatározó elem a színen, bár kétségkívül jó kezekben van a darab, úgy dolgozik a rendező, hogy betölti a teret, a nagy gesztusok messziről is láthatók, meggukkerozva pedig kiderül, hogy közelről is sokat dolgoznak a művészek, talán csak Gálvölgyi János nem találja a helyét vagy legalább a poénosra megírt szövegét: róla kissé elfeledkeztek, majd versben beszél, hátha az is vicces. Az embereknél azonban fontosabb a díszlet, abszolút bravúros dolog metróstul, válastul. Cziegler Balázs munkájánál már csak a ruhás Tihanyi Ildié a fontosabb, a mézeskalács szívet kívül, a zubbonyukon hordozó huszárok, a habcsókos, dekoltált bécsi udvar, a francia egyenruhát levevő, alatta székely harisnyát viselő katona-tolmács, az egyébként is a színt tehetséggel betöltő Zayzon Zsolt. Örzse pipacsos szoknyája, és ahogy énekli benne a Szegény vagyok, szegénynek születtem-et: a lány forog maga körül, és minden forgással hullanak a szoknyájáról a pipacsok. Nem énekel csúnyán Bordás Barbara, de éppenséggel megtehetné, akkor is tudnánk, miről van szó. Hosszú az előadás, nem csak Depardieu miatt, de sok a próza, és ha például Vasvári Csaba mondja, akkor mintha soha nem is akarna véget érni, éjfél is elmúlik, mire elmegy a színen az utolsó metró, a jellegzetes nyújtott karú, nyújtott lábú Juronics-forgások megállnak. Háry él. Öregen is, Király Levente törődött hangján, fiatalon, Homonnay Zsolt időnként bántóan éles orgánumán. Ő jött le hozzánk, nem mi hozzá, de a lényeg, hogy találkoztunk. Grafika Élőlényként elevenednek meg a különböző nagyvárosok Magyar Béla szürreális alkotásain A hidak vacsorája Várhegyi Júlia Aligha van rajta kívül olyan építész, akinek az jár a fejében, mit vacsorázna egy híd. Az idén hatvanéves Magyar Béla számára a valóság mindig unalmas volt. Ki nem állhatta, ha megszabták, mit rajzoljon. Ez vette el a kedvét az építészpályától is. Először Salvador Dali és Max Ernst csábította alkotásra. Tizenévesként zsírkrétával és pasztellel kísérletezett, míg az iskolában sosem volt kiemelkedő rajzból. Meg sem fordult a fejében a művészi pálya. A Budapesti Műszaki Egyetemen kezdett el igazán rajzolni. Az építészek csőtollával. Bár diákként gyakran nyesegették le a szárnyait, de szabadkézi tollrajzain mindazt megvalósíthatta, amit a tervezőasztal mögött nem. Fekete-fehér tusrajzain álomszerű fantáziavárosok kelnek versenyre a természettel. Az omladozó gyárakat benövik az indák, az elhagyatott ipari épületek kéményei növényszerűen burjánzanak. - Vonzódom a magukra hagyott épületekhez - mesél egyik kedvenc témájáról. - Érdekel, mi lesz velük ötven év múlva. Izgat az ember alkotta környezet és a természet kontrasztja. Vajon melyik fog győzni? Mikor németországi körútra indult, egyetemista barátai őrültnek nézték: őt a Ruhr-vidék, az ottani vegyipar szörnyű katlanjai érdekelték. Végzett építészként felcsapott kivitelezőnek. Ahogy a szobrász a követ, ő is szerette volna megismerni az anyagot, amellyel dolgozni fog. A sok visszaélés eltántorította. Három évtized távlatából Magyar Béla azt mondja: a kisebb ellenállás felé haladt. Építőipari szakfolyóiratokat szerkesztett, szabadúszó illusztrátorként foglalkoztatták. Sorra kapta a megrendeléseket könyvborítók készítésére, elnyerte a Szép Magyar Könyv díjat is. Mégsem szűnt meg épületekben gondolkodni. Vacsora című rajzán két ember formájú hídfő érkezik terített asztalnál, míg körülöttük egy miniatűr mozdony robog körbe. A menü: betűtészta. Egy portréján női arc bontakozik ki az épületrészből. A boltívek finom vonalai a szemöldökcsontot adják, a lent csörgedező folyó a nyak ívét. Munkáiban ember és épület elválaszthatatlan. Valamikor az 1980-as végén kapott egy rajzos térképet Clevelandről. Megtetszett neki a grafikai látképek műfaja. Az álomszerű épületrajzokat felváltották a valóságos városok meseszerű térképei. Budapest látképe az ő szemével több mint térkép. Kétméteres kultúrtörténeti kalauz pauszpapíron. Az alkotást rengeteg kutatómunka előzte meg. Nemcsak az akkori fővárost mutatja be, hanem történetek sorát meséli el. Magyar Béla élőlénynek látja a nagyvárosokat, s így viselkednek látképei is: változnak. Olyan elemeket is megörökített, melyeket a valóságban rég eltüntetett az idő. Az Erzsébet híd például a második világháborút megelőző alakjában kezdődik a pesti oldalon, s fokozatosan megy át újjáépített formájába. Eldugott utcákban már nem létező közlekedési eszközök, pótkocsis trolik és régi villamosok haladnak, a kisföldalatti kibújik a föld alól az állatkert előtt. Hetekig lehet nézegetni, mindig találni rajta valamit. Bebarangolható, mint maga a város. Nem egy turpisság is felfedezhető rajta, titokzatos feliratok és minták a házak falain. A Lánchíd egyik oroszlánjára ráírta miniatűr betűkkel: biztos nincsen nyelve. Budapest látképe kicsinyített formában naptárakra, képeslapokra került fel, számos nyomat készült belőle, ezek kis túlzással bejárták a fél világot. Volt, amelyik a Honda egyik naptárában, egy másik egy televíziós kabaréműsor háttérdíszleteként bukkant fel. Nemcsak Budapestet építette fel sajátos látásmódjával papíron, hanem Pécs, Siklós, Szentendre vagy éppen Sanghaj egy részét is. - A gyors sikerre éhesen a könnyebb úton haladtam, rossz döntéseket hoztam. Sokat feladtam magamból - tekint vissza Magyar Béla. Úgy alakult, hogy rajzai húsz évre a pincében landoltak. Az arculattervezés gyorsabban és jobban fizetett, ezért inkább azt választotta. Később beszállt élettársa főzőiskolájába. Mikor kezdtek elromlani a dolgok, megtapasztalta a teljes céltalanság, a munkanélküliség és az alkoholizmus legmélyebb poklait is. Életösztöne, akaratereje mentette meg a szakadéktól. Nemrég előkerültek a száműzött rajzok, most már újra az alkotásnak szenteli magát. Önmagát építi fel újra, a nagyváros izgalmas képeiből. Magyar Béla: Sok-sok elrejtett turpisság fotó: Kanczik Róbert