Népszabadság, 2014. november (72. évfolyam, 256-279. szám)
2014-11-22 / 273. szám
6 Népszabadság | 2014. november 22., szombat Hétvége 2014. november 22., szombat | Népszabadság 7 Hétvége A kizökkent idő vége Már csak a második legnagyobb gazdaság Amerikáé SZŐCS LÁSZLÓ Valószínűleg észre sem vettük. Lehet, hogy éppen a ZTE telefonunkon lógtunk, mert valami érdekeset olvastunk a Lenovo laptopunkon, miközben a gyerek a plüssállataival („keleti import”) játszott. Mindenesetre, ha hinni lehet a Nemzetközi Valutaalap adatsorának, valamikor az elmúlt hetekben Kína a világ legnagyobb gazdaságává nőtte ki magát, még ha (a neki kedvezőbb) vásárlóerő-paritáson számolva is, s még ha ez nem is jelent mást, mint hogy az egy főre jutó GDP vásárlóerő-paritáson nagyjából elérte az amerikai érték negyedét. Mintegy kétszázmilliárd dollárral múlta felül az éves amerikai GDP 17,4 ezermilliárd dollárját, s az elő-helyére kerül a kínai zászló a kínai-amerikai gazdasági és stratégiai tárgyalásokon idén nyáron Pekingben (jobbra) Az Apple Sanghajban. Amerikaikínai mobilkapcsolatok FOTÓ:REUTERS - ALY SONG Bejelzések szerint 2019-re 27 ezermilliárd dollárra bővülhet a kínai gazdaság. Kína és az USA ezzel együttesen a világtermelés éppen egyharmadát állítja elő. A helycsere éppoly észrevétlenül következett be a laikus szemlélő számára, ahogyan korábban Kína a dobogó harmadik fokára tolta Japánt, most pedig India teszi még lejjebb, a negyedik helyre a felkelő nap országát. A sokat emlegetett feltörekvők a jelek szerint feltartóztathatatlanul feltörekszenek. 142 éve példátlan fejleményről beszélünk most: akkor az Egyesült Államok taszította le Nagy-Britanniát a világgazdaság trónjáról. Ám ezzel továbbra is a Nyugat maradt az úr. A mostani fejlemények viszont sokadszorra is felvetik, hogy mennyiben beszélhetünk a geopolitika egyik toposzáról, a világ átrendeződéséről, a nyugati világ sokak által lelkesen üdvözölt, mások részéről kétséggel és gyanakvással fogadott hanyatlásáról. Erről eltérnek a vélemények. Ráadásul bonyolítja a helyzetet. az amerikaihoz képest több mint kétszeres kínai növekedési ráta, 2. a gigantikus amerikai államadósság és 3. a szintén óriási amerikai kereskedelmi deficit a kínai relációban (440 milliárd dollár értékű importtal mindössze 121 milliárdos export áll szemben). A 18 ezermilliárd dollár körüli, tehát a GDP száz százalékát meghaladó, csak Japánból, Görögországból és Olaszországból nézvést nem riasztó mértékű amerikai adósságállomány kétharmada külföldi kézben van, s a kínaiaké a legnagyobb szelet. Annál biztosabb befektetési jószág nem nagyon létezik, mint az amerikai pénzügyminiszter által aláírt kötelezvényt az állampapír majdani kifizetésére. Nem sokat kellett várni rá, hogy az amerikai tudományos elit reagáljon az USA trónfosztására, és értelmezze azt. Joseph Nye, a Harvard Egyetem professzora, akinek a szakirodalom a „kemény hatalom” és a „puha hatalom” kifejezéseket köszönheti, „Kína megkérdőjelezhető gazdasági ereje” címmel közölte írását. Ebben ez áll: „Kínának még fejlődnie kell ahhoz, hogy igazán erős kereskedő országgá váljon, hiszen a szolgáltatásokban mérsékelt kereskedelem, valamint alacsony hozzáadott értékű termelés jellemzi”. Továbbá, állítja Nye, „néhány fontos vívmány ellenére a kínai technológiai fejlődés a külföldi találmányok másolásán és nem a hazai innováción alapul. Kína soha nem bocsátott ki annyi szabadalmat, mint mostanában, közülük azonban csak kevés számít igazán nagy találmánynak”. A professzor szerint „a következő évtizedekben Kína növekedése lassulni fog”. (A két számjegyű bővülés az utóbbi években egyébként is hét százalék körülire lassult.). „Ahogy ez az összes gazdaságnál előfordult, amikor a fejlettség egy bizonyos szintjére értek. Végeredményben Kína nem alapozhatja örökké a növekedését az importált technológiákra és az olcsó munkaerőre”. Ez utóbbi tételt osztotta minapi budapesti előadásán Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász is, politikai feltételt is szabva Kína fenntartható prosperitásának: az innováció, a tudásalapú gazdaság irányában történő liberális nyitást, „gondolkodásmód-váltást”. Az elmúlt két évtizedben évente dobtak be különböző elméleteket a közgazdászok Kína összeomlásáról. Nye gondolatmenetéről is azt gondolom, hogy pillanatfelvételt ad az országról. Természetesen igaz, hogy Kína jelenleg alacsonyabb hozzáadott értékkel termel, mint az Egyesült Államok. De tíz évvel ezelőtt vagy régebben ez még inkább így volt. Ha tehát a trendet vesszük figyelembe, akkor a kép sokkal riasztóbb az USA szemszögéből - mondja kérdésünkre Matura Tamás Kína-kutató főiskolai oktató, aki évente ötször látogat az ázsiai országba, s e sorok írásakor is ott tartózkodik. Ő úgy látja, Kína hosszú távú stratégiában gondolkodik, ami egyébként Magyarország számára is követendő példa lehetne. Ráadásul stratégiájukat útitervszerűen lebontva hajtják végre, a teljesítésre pedig általában még a határidő előtt sort kerítenek. Gazdaságfejlesztésük része, hogy el kell mozdulniuk a jelenlegi alacsony hozzáaadott értékű, a tőkebefektetésekre és az exportra épülő extenzív növekedési modelltől a magas hozzáadott értékű, a belső fogyasztásra épülő felé. Úgy fogalmazzák ezt meg: a Made in China modellt a Made by China váltja fel, s ennek érdekében iszonyatos pénzeket fordítanak kutatás- és vállalatfejesztésre. Kína önmagát a Középső Birodalomnak tekinti, az elmúlt két évszázadot pedig, amikor a Nyugat állt a világ fókuszában, az idő kizökkenésének. Szerintük most majd helyreáll a rend. Aki pedig azt állítja, mondjuk, Francis Fukuyama Bizalom című könyve alapján, hogy a kínaiaknak nincsenek nemzetközileg ismert márkáik, annak érdemes figyelembe vennie, hogy egy több mint tizenöt éves kötetet tart a kezében. Elég az utcára kimenni, hogy a Lenovo, a Huawei vagy a Bank of China reklámjait lássuk nap mint nap. Pekingnek a világpolitikában játszott szerepe még messze elmarad Washingtoné mögött (ha nem is a Távol-Keleten). De Kína az ENSZ Biztonsági Tanácsa állandó, tehát vétójoggal rendelkező tagjaként is hagyományosan visszafogott külpolitikát folytat, leginkább akkor aktivizálva magát a térségétől távol eső ügyekben, ha 1. a Nyugat túlzott érdekérvényesítését látja a válsággócokban, 2. az olyan kérdések, mint Szíria, az Iszlám Állam vagy Ukrajna a vallási fanatizmus és a szeparatizmus veszélyeivel szembesítik, amelyeket saját belföldi problémáival rokonít (Hszincsiang, ujgur kérdés). A két vezető, Barack Obama és Hszi Csin-ping (Xi Jinping) kóstolgatta egymást a minap, az Ázsiai és Csendes-óceáni Gazdasági Együttműködés (APEC), valamint a G20 országcsoport pekingi, illetve brisbane-i csúcsértekezletén is. A visszhangok alapvetően pozitívak, ami persze annak is következménye, hogy Nyugat és Kelet konfliktusát ma az ukrán válság és Putyin elszigeteltsége testesíti meg. Obama és Hszi az együttműködését vízumkönnyítéssel, vámügyi akadékoskodások részbeni visszafogásával olajozza meg. Nagy áttörést jelenthet Washington és Kína klímamegállapodása, hiszen a két vezető hatalom a világ károsanyag-kibocsátásának 60 százalékáért felel. Kína eközben Dél-Korea és Ausztrália irányában is szabad kereskedelmi nyitást hajt végre, Közép- és Délkelet-Ázsia országainak összekapcsolására pedig 40 milliárd dolláros Selyemút-alapot jelentett be. Viszont Kína és Amerika alapvetően eltérő kereskedelmi övezetekben gondolkodik a csendes-óceáni térségben. Ahogyan Salát Gergely sinológus megfogalmazta: Amerika egy Kína nélküliben, Kína pedig egy Amerika nélküliben. Az APEC-csúcs után sem világos, hogy végül is az egymást kizáró elképzelések érhetnek-e majd célba, vagy pedig összehangolják ezeket. Mint ahogyan az sem jósolható meg, hogy Kína fokozott kelet-ázsiai dominanciája és területi vitái nyomán fegyveres konfliktusba bonyolódhat-e mondjuk Japánnal, Tajvannal, a Fülöp-szigetekkel vagy egyenesen a térség „védnökével”, az Egyesült Államokkal. Mindenesetre Hszi hétfőn, az ausztrál parlamentben azt mondta: Kína soha nem fog erőt alkalmazni céljai elérése érdekében, területi vitáit békésen akarja rendezni. Előzőleg Obama arra figyelmeztetett: a tengeri viták, az apró szigetek és zátonyok feletti viszályok „konfrontációk ördögi köréhez” vezethetnek a térségben. Hszi szerint „a történelem azt mutatja, azok az országok, amelyek erővel akartak felemelkedni, végül elbuktak”. Általában igaz, hogy ahol Kína területi vitába bonyolódik, ott a kölcsönös gazdasági függés is nagyon erős. Valószínűtlen, hogy fegyveres konfliktusra is sor kerüljön, ez magának Kínának sem lenne érdeke. Vannak más, gazdasági eszközei is a nyomásgyakorlásra. Nem feltétlenül kell a „kemény hatalom” eszközéhez fordulnia - így nyilatkozott lapunk számára Youngmi Kim, a Közép-európai Egyetem (CEU) nemzetközi kapcsolatok tanszékének kelet-ázsiai politikával foglalkozó docense. Úgy véli: Kínának döntő szerepe lehet Észak-Korea nukleáris törekvéseinek feltartóztatásában. Ugyanakkor Kína a „puha hatalom” tekintetében komoly lemaradásban van az USA-hoz képest, az utóbbi ugyanis a „vonzerővel” mint véleményformáló eszközzel is bánni tud. Messze nincs olyan hatása a közvéleményre mondjuk Japánban, Dél-Koreában vagy Tajvanon, mint globális riválisának. Mégis, úgy gondolom, a folyamatokra éppenséggel ő gyakorol nagyobb hatást - mondja Youngmi Kim. „Jelenleg a puha erő legnagyobb hatalmának az USA számít - amellett természetes, hogy kemény erejével sem tud senki versenyezni. A nyitott politikai rendszer, Hollywood, Lady Gaga, az Apple, a Harvard, a Guggenheim, az NBA, az angol nyelv a világ sok részén nagy hatást gyakorol az emberek gondolkodására, a fogyasztói, üzleti és politikai döntésekre. Amerika szabja meg, hogy mi a trendi a csúcstechnológiában, a művészetekben vagy a politikai gondolkodásban. Szintén viszonylag jól áll puha erővel Európa és Japán”, állítja A puha erőművész című írásában Salát Gergely, úgy vélve: „bármit lép Kína, azt sokan gyanakodva fogadják. Más szóval hiányzik a puha erő, amely gördülékenyebbé tenné az érdekérvényesítést a külvilágban... A kínai politikai tanácsadók és vezetők az 1990-es évek óta tudatosan foglalkoznak a puha erő kérdésével, s Kína soft powerének növelését nyíltan állami programmá tették... Gyorsan tanulnak, és ha a nyugati világ elveszti bizalmát saját értékeiben, az akkor is Kína puha befolyásának növekedéséhez vezethet, ha belső körülményei nem változnak”. - Nem hiszem, hogy a közeljövőben bekövetkezne ilyesmi - mondja a kínaiamerikai fegyveres konfliktus eshetőségéről Matura Tamás, Henry Kissinger Kínáról című könyve magyar kiadásának szakmai lektora. S hozzáteszi: A világ politikatörténete ugyanakkor azt mutatja: amikor csak jött egy feltörekvő hatalom a regnálóval, a hegemónnal szemben, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált közöttük a katonai összetűzés. Ráadásul ezeket a konfliktusokat rendre a hegemón szokta kezdeményezni, abban a reményben, hogy ezzel visszavetheti a feltörekvőben lévő nagyhatalom világuralmi törekvéseit. FOTÓ:REUTERS - NCHAN GUAN 99 Ha a nyugati világ elveszti bizalmát saját értékeiben, az Kína puha befolyásának növekedéséhez vezethet. Amerika és mi HORVÁTH GÁBOR Az antiamerikanizmust nem Kövér László találta fel. Európai szerzők már az Egyesült Államok létrejötte előtt kétségbe vonták az amerikai kontinensen élők szellemi képességeit, ízlését és kultúráját, a bennszülöttekét és a telepesekét egyaránt. Az „antiamericanism” címszó már a Webster’s értelmező szótár 1828-as kiadásában is szerepelt, a franciáknál pedig 1948 óta akadémiailag bevett kifejezés az „antiaméricanisme”. Kulturális alapon olyan embereknek voltak erős ellenérzései Amerikával szemben, mint Sigmund Freud vagy Rainer Maria Rilke. 1917 után jött az új, már politikai hullám, a kommunista, benne Bertolt Brechttel és Jean- Paul Sartre-ral. Külön említést érdemel a saját, a többinél közvetlenebb tapasztalatokra épülő latin-amerikai vonulat, Kubában több mint fél évszázada egy komplett rezsimet alapoznak rá. Nekünk, magyaroknak nincs különösebb okunk az Amerika-ellenességre. Ellenkezőleg, ahányszor szabadságharcra kényszerültünk - akár a németek, akár az osztrákok vagy az oroszok ellen -, mindig az Újvilág felé fordultunk reményért. Néha okkal, néha nem. 1849-ben az Egyesült Államok megpróbálta elismerni a Kossuth-féle köztársaságot, de mire sikerült volna felvenni a diplomáciai kapcsolatojogát összeszorítva tűrte, hogy Tom Lantos, a képviselőház külügyi bizottságának nagy hatalmú elnöke napokig várakoztassa, így fizetve meg egy korábbi budapesti előszobáztatásért. kat, már nem volt kivel. 1852-ben aztán Kossuthot hősnek kijáró fogadtatásban részesítették, New Yorkban százezres tömeg köszöntötte, ő pedig országjáró körúton népszerűsítette liberális állameszményét. Gondolatai beépültek az amerikai közbeszédbe. 1852-ben az ohiói törvényhozásban például ezt mondta: „A demokrácia a korszellem. Mindent a népért és a nép által. A népről semmit a nép nélkül.” A motívum tizenegy év múltán Abraham Lincoln híres gettysburgi beszédében kerül elő, csaknem szóról szóra. Bár a XX. században sikerült kétszer is hadat üzennünk az Egyesült Államoknak, az amerikaiak se ezt, se a hidegháború évtizedeit nem vették „személyes” sértésnek. Beszámították, hogy egyiket se mi találtuk ki, „mások vittek rossz utakra”. Woodrow Wilson elnök 1918 januárjában a szabad kereskedelem, a nyilvános diplomácia és a nemzetek önrendelkezése mellett szállt síkra, a háború végén pedig a Németországgal és Ausztria-Magyarországgal való méltányos elbánást sürgette. Ha volt akkoriban nagyhatalom, amelyiknek nem volt köze Trianonhoz, akkor az az USA volt, de Wilson sajnálatosan megbetegedett, a békekonferencián nem tudta elég erővel képviselni az igazságos rendezést, a bosszú elemeinek kiiktatását sürgető álláspontját. A sors iróniája, hogy a második világháború végén megismétlődött az eset: Franklin D. Rooseveltet betegsége, majd halála megakadályozta abban, hogy aktív részese legyen az új világrend körüli tárgyalásoknak. A bajor-osztrák-magyar államszövetséget előirányzó amerikai elképzelés csak egy térképvázlat maradt a potsdami konferencia emlékmúzeumának falán. A magyar jobboldal által az 1956-os forradalom „cserbenhagyásáról” költött legendának annyi az alapja, hogy a Szabad Európa Rádió magyar adásának néhány munkatársa igencsak elgaloppírozta magát, amikor az erőviszonyokkal nem törődve buzdított fegyveres ellenállásra. Ám az Eisenhower-kormányzatnak sem lehetősége, sem ideje nem volt a cselekvésre: a forradalom, mint szokott, váratlanul robbant ki, alig tizenkét nappal később pedig már özönlöttek befelé a szovjet tankok. Hivatalos helyről az amerikaiak sosem ígértek katonai támogatást, ellenben befogadták a menekülteket, és az ENSZ- ben hosszú évekig napirenden tartották a magyar ügyet. A rendszerváltás idején a parlamenti pártok körében szinte teljes volt az egyetértés, hogy Magyarországnak nem egyszerűen a Nyugat, hanem az Egyesült Államok felé kell orientálódnia. Azzal együtt is, hogy Antall József amúgy „németes” volt, míg Horn Gyula már csak előélete folytán sem számított a magyar-amerikai közeledés élharcosai közé. Ám az Európai Unióba a NATO-n keresztül vezetett az út, oda meg Amerikán át. Európai integrációnkhoz legalább olyan fontos volt az amerikai támogatás, mint a vasfüggöny lebontása miatti német hála. Washingtonban a mindig Amerika-barátként kezelt SZDSZ-en kívül egyetlen bizalomgerjesztő szereplőt láttak a magyar politikában: Orbán Viktort. Az akkori liberális, demokrata párti amerikai kormányzat kifejezetten kedvelte és sok mindennel segítette a Fidesz ifjú elnökét. A kiábrándulás ellenben egy konzervatív, republikánus elnökhöz fűződik. George W. Bush 2001 tavaszán még „benyitott” a Dick Cheney alelnökkel tárgyaló Orbánhoz, közös fotó is készült róluk. A nemzetközi életben járatlan elnök később nem értette, hogy a magyar kormányfő miért nem határolódik el a szeptember 11-i terrortámadások nyomán a parlamentben Amerikát kárhoztató Csurka Istvántól. Több csatornán is eljuttatták személyes kérését Orbánhoz, aki viszont sikernek tettette magát. Amikor Nancy Goodman Brinker nagykövet nem sokkal később felhánytorgatta „az egyes politikai körök felől érkező antiszemitizmust”, elszabadultak az indulatok. Kondor Katalin rádióelnök brekegésnek nyilvánította a diplomata aggodalmait, a kormánysajtó rájött, hogy mindig is utálta Amerikát, Orbán pedig tovább hallgatott, nem védte meg a Bush házaspár családi barátját. A nyilvánvaló feszültség közepette 2001 végén nyilvánosságra került levelében a 2002-es országgyűlési választások elé időzített reménybeli washingtoni látogatásától, Bush elnökkel való személyes találkozójától várta a megoldást. Ám erre az útra sosem került sor. Ellenben az amerikai nagykövet több vezető diplomatájával elment Medgyessy Péter kampányzáró nagygyűlésére. A vadászgéptender váratlan kimenetele sem segített, de az amerikaiaknál nyilván nem pár nyamvadt Gripen miatt szakadt el a cérna. Sokkal inkább a szövetségesi lojalitás hiánya, a belpolitikai szempontoknak az elvszerű és értékközpontú nemzetközi kapcsolatok elé helyezése volt az ok. Az amerikaiak ugyanis egyáltalán nem olyan hideg számítók, mint bírálóik állítják róluk. Olykor kifejezetten szentimentálisak, értékelik és megjegyzik, ha valaki melléjük áll a nehéz időkben. Számon tartják például, hogy lengyel kommandósok az Irak elleni háború első óráiban fontos taktikai feladatokat oldottak meg, és ez az emlékezet nem függ attól, ki helyeselte és ki ellenezte magát a háborút. Orbánnal ellentétben Medgyessy Pétert (két év alatt kétszer) és Gyurcsány Ferencet is fogadták a republikánus Fehér Házban. A Fidesz elnökének volt még esélye visszakerülni az ameikaiak bizalmába: ellenzékben hevesen támadta a Déli áramlat gázvezeték építését, és Moszkva-pártisággal vádolta a Gyurcsány-kormányt. 2007 őszén elzarándokolt az amerikai fővárosba, hogy jó pontokat szerezzen, és aláássa Gyurcsány pozícióit. Fogát összeszorítva tűrte, hogy Tom Lantos, a képviselőház külügyi bizottságának nagy hatalmú elnöke napokig várakoztassa, így fizetve meg egy korábbi budapesti előszobáztatásért. A találkozó mindazonáltal konkrét eredménnyel járt: ekkortól nem lehetett árpádsávos lobogókat látni Orbánék rendezvényein. Martonyi János ebben az időben kiván kapcsolatot épített ki Bush elnök újabb udapesti nagykövetével, April Foley-val, kinek a jobboldali sajtó akkoriban nem lánytorgatta föl, mivel is érdemelte ki a posztot. (Ez a jelek szerint csak a széljárástól függően jár a mindenkori amerikai nagykövetnek.) 2010 nyarán Martonyi Washingtonban reményét fejezte ki, hogy Barack Obama hamarosan fogadja majd Orbán Viktort. Ehelyett Hillary Clinton külügyminiszter 2011 nyarán Budapesten beszélt a magyar demokrácia állapotával kapcsolatos aggodalmakról, a sajtó- és vallásszabadság fontosságáról. Orbán rosszkedvűen hallgatta. Medgyessy 2002-es, első látogatásakor történt, hogy a Magyar Nemzet kiküldött munkatársa nem volt hajlandó bemenni a Fehér Házba. Inkább kint maradt, míg a híres Ovális Irodában a magyar miniszterelnök és az amerikai elnök válaszolt a kérdésekre, mert, mint mondta, ő a lábát be nem teszi „oda”. Újságírótól nem feltétlenül szerencsés álláspont, de kétségtelenül elvi. A manapság tapasztalható „modern” magyarországi antiamerikanizmusban a szélsőjobboldal második világháborús hagyományai és az 1948-1990 közötti korszak öröksége mellett az egyetlen friss elem a csupasz érdekcentrikusság. Immár nincs szükség semmilyen ideológiai vagy elvi ellentétre, elég, ha odaátról bírálják a kormány valamely intézkedését, s Budapesten már el is engedik a csahos ebeket. Elfeledve, hogy egy ekkora országnak Amerika nélkül nagyon nehéz, ellenében pedig szinte lehetetlen egyről a kettőre jutni. Pedig van a Fideszben, aki tudja, mennyi minden függ az amerikai-magyar viszonytól. Németh Zsolt például az erdélyi magyar autonómiatörekvések kapcsán szeptemberben így nyilatkozott: „Az erdélyi magyarság számára lehetőséget jelent, hogy az Egyesült Államok fokozott érdeklődést mutat Közép-Kelet-Európa, ezen belül a magyar-román viszony iránt.” Ha ez igaz, akkor az is, hogy az Orbán-kormány Amerika vonatkozásában most éppen az erdélyi magyarok érdekeivel ellentétes politikát folytat. Persze nemcsak az erdélyi, hanem a hazai magyarok érdekei is sérülnek, amikor a korrupció felhánytorgatására a kormány részéről frontális amerikaellenességgel reagálnak. A magyar demokráciának okozott károkkal kapcsolatos korábbi bírálatok mintha nem fájtak volna ennyire. Orbán, Kövér, Rogán vagy Lázár brutális kifejezései pont olyanok, mint amilyenekkel Fidel Castro operált évtizedeken keresztül. (Neki legalább volt még egy befelé és kifelé is használható érve, a legalsó néprétegek oktatásának és egészségügyének fejlesztése. Ez Magyarországon mintha hiányozna.) A havannai módszer hatalomtechnikai szempontból lehet eredményes, ám ára van. Elég összehasonlítani az átlagos latin-amerikai és a kubai életszínvonalat 1959-ben és most. Másrészt persze Castro is úgy érezte, nem engedhet, hiszen a politikai szabadságot követelő amerikaiak éppen rendszere lényegét támadták. Mint ahogy Orbán esetében is ezt teszik. Mivé lenne a Fidesz, ha tényleg kinyomoznák az áfacsalások, a trafikmutyi részleteit, a több mint gyanús vagyongyarapodásokat, ha minden korrupt politikusa ellen vádat emelnének? No de erről nem Amerika tehet. Castro is úgy érezte, nem engedhet, hiszen a politikai szabadságot követelő amerikaiak éppen rendszere lényegét támadták. Mint ahogy Orbán esetében is ezt teszik. Orbán Viktort fogadja Barack Obama a NATO- csúcson Chicagóban FOTÓ: MTI - MINISZTERELNÖKSÉG - BURGER BARNA