Népszabadság, 2014. november (72. évfolyam, 256-279. szám)

2014-11-22 / 273. szám

6 Népszabadság | 2014. november 22., szombat Hétvége 2014. november 22., szombat | Népszabadság 7 Hétvége A kizökkent idő vége Már csak a második legnagyobb gazdaság Amerikáé SZŐCS LÁSZLÓ Valószínűleg észre sem vettük. Lehet, hogy éppen a ZTE telefonunkon lógtunk, mert valami érdekeset olvastunk a Lenovo lap­topunkon, miközben a gyerek a plüssálla­­taival („keleti import”) játszott. Minden­esetre, ha hinni lehet a Nemzetközi Valu­taalap adatsorának, valamikor az elmúlt hetekben Kína a világ legnagyobb gaz­daságává nőtte ki magát, még ha (a ne­ki kedvezőbb) vásárlóerő-paritáson szá­molva is, s még ha ez nem is jelent mást, mint hogy az egy főre jutó GDP vásárló­erő-paritáson nagyjából elérte az ameri­kai érték negyedét. Mintegy kétszázmilli­­árd dollárral múlta felül az éves amerikai GDP 17,4 ezermilliárd dollárját, s az elő-helyére kerül a kínai zászló a kínai-amerikai gazdasági és stratégiai tárgya­lásokon idén nyá­ron Pekingben (jobbra) Az Apple Sanghajban. Amerikai­kínai mobil­­kapcsolatok FOTÓ:REUTERS - ALY SONG Bejelzések szerint 2019-re 27 ezermilliárd dollárra bővülhet a kínai gazdaság. Kína és az USA ezzel együttesen a világterme­lés éppen egyharmadát állítja elő. A helycsere éppoly észrevétlenül követ­kezett be a laikus szemlélő számára, aho­gyan korábban Kína a dobogó harmadik fokára tolta Japánt, most pedig India te­szi még lejjebb, a negyedik helyre a felke­lő nap országát. A sokat emlegetett feltö­rekvők a jelek szerint feltartóztathatatla­nul feltörekszenek. 142 éve példátlan fej­leményről beszélünk most: akkor az Egye­sült Államok taszította le Nagy-Britanni­át a világgazdaság trónjáról. Ám ezzel to­vábbra is a Nyugat maradt az úr. A mostani fejlemények viszont sokadszorra is felve­tik, hogy mennyiben beszélhetünk a geo­politika egyik toposzáról, a világ átrende­ződéséről, a nyugati világ sokak által lelke­sen üdvözölt, mások részéről kétséggel és gyanakvással fogadott hanyatlásáról. Erről eltérnek a vélemények. Ráadásul bonyolítja a helyzetet­­. az amerikaihoz képest több mint kétszeres kínai növeke­dési ráta, 2. a gigantikus amerikai állam­­adósság és 3. a szintén óriási amerikai ke­reskedelmi deficit a kínai relációban (440 milliárd dollár értékű importtal mindös­­­sze 121 milliárdos export áll szemben). A 18 ezermilliárd dollár körüli, tehát a GDP száz százalékát meghaladó, csak Japánból, Görögországból és Olaszországból néz­vést nem riasztó mértékű amerikai adós­ságállomány kétharmada külföldi kézben van, s a kínaiaké a legnagyobb szelet. An­nál biztosabb befektetési jószág­ nem na­gyon létezik, mint az amerikai pénzügy­­miniszter által aláírt kötelezvényt az ál­lampapír majdani kifizetésére. Nem sokat kellett várni rá, hogy az ame­rikai tudományos elit reagáljon az USA trónfosztására, és értelmezze azt. Joseph Nye, a Harvard Egyetem professzora, aki­nek a szakirodalom a „kemény hatalom” és a „puha hatalom” kifejezéseket köszön­heti, „Kína megkérdőjelezhető gazdasági ereje” címmel közölte írását. Ebben ez áll: „Kínának még fejlődnie kell ahhoz, hogy igazán erős kereskedő országgá váljon, hi­szen a szolgáltatásokban mérsékelt keres­kedelem, valamint alacsony hozzáadott értékű termelés jellemzi”. Továbbá, állít­ja Nye, „néhány fontos vívmány ellenére a kínai technológiai fejlődés a külföldi ta­lálmányok másolásán és nem a hazai in­nováción alapul. Kína soha nem bocsá­tott ki annyi szabadalmat, mint mostaná­ban, közülük azonban csak kevés számít igazán nagy találmánynak”. A professzor szerint „a következő évtizedekben Kína növekedése lassulni fog”. (A két számje­gyű bővülés az utóbbi években egyébként is hét százalék körülire lassult.). „Ahogy ez az összes gazdaságnál előfordult, ami­kor a fejlettség egy bizonyos szintjére ér­tek. Végeredményben Kína nem alapoz­hatja örökké a növekedését az importált technológiákra és az olcsó munkaerőre”. Ez utóbbi tételt osztotta minapi budapes­ti előadásán Joseph Stiglitz Nobel-díjas amerikai közgazdász is, politikai feltételt is szabva Kína fenntartható prosperitásá­nak: az innováció, a tudásalapú gazdaság irányában történő liberális nyitást, „gon­dolkodásmód-váltást”.­­ Az elmúlt két évtizedben évente dob­tak be különböző elméleteket a közgaz­dászok Kína összeomlásáról. Nye gondo­latmenetéről is azt gondolom, hogy pilla­natfelvételt ad az országról. Természete­sen igaz, hogy Kína jelenleg alacsonyabb hozzáadott értékkel termel, mint az Egye­sült Államok. De tíz évvel ezelőtt vagy régebben ez még inkább így volt. Ha te­hát a trendet vesszük figyelembe, akkor a kép sokkal riasztóbb az USA szemszögé­ből - mondja kérdésünkre Matura Tamás Kína-kutató főiskolai oktató, aki évente ötször látogat az ázsiai országba, s e so­rok írásakor is ott tartózkodik. Ő úgy lát­ja, Kína hosszú távú stratégiában gondol­kodik, ami egyébként Magyarország szá­mára is követendő példa lehetne.­­ Rá­adásul stratégiájukat útitervszerűen le­bontva hajtják végre, a teljesítésre pedig általában még a határidő előtt sort kerí­tenek. Gazdaságfejlesztésük része, hogy el kell mozdulniuk a jelenlegi alacsony hozzáaadott értékű, a tőkebefektetések­re és az exportra épülő extenzív növeke­dési modelltől a magas hozzáadott értékű, a belső fogyasztásra épülő felé. Úgy fogal­mazzák ezt meg: a Made in China modellt a Made by China váltja fel, s ennek érde­kében iszonyatos pénzeket fordítanak ku­tatás- és vállalatfejesztésre.­­ Kína önmagát a Középső Biroda­lomnak tekinti, az elmúlt két évszázadot pedig, amikor a Nyugat állt a világ fóku­szában, az idő kizökkenésének. Szerin­tük most majd helyreáll a rend. Aki pe­dig azt állítja, mondjuk, Francis Fukuya­ma Bizalom című könyve alapján, hogy a kínaiaknak nincsenek nemzetközileg is­mert márkáik, annak érdemes figyelembe vennie, hogy egy több mint tizenöt éves kötetet tart a kezében. Elég az utcára ki­menni, hogy a Lenovo, a Huawei vagy a Bank of China reklámjait lássuk nap mint nap. Pekingnek a világpolitikában játszott szerepe még messze elmarad Washing­toné mögött (ha nem is a Távol-Keleten). De Kína az ENSZ Biztonsági Tanácsa ál­landó, tehát vétójoggal rendelkező tagja­ként is hagyományosan visszafogott kül­politikát folytat, leginkább akkor aktivi­zálva magát a térségétől távol eső ügyek­ben, ha 1. a Nyugat túlzott érdekérvé­nyesítését látja a válsággócokban, 2. az olyan kérdések, mint Szíria, az Iszlám Ál­lam vagy Ukrajna a vallási fanatizmus és a szeparatizmus veszélyeivel szembesítik, amelyeket saját belföldi problémáival ro­konít (Hszincsiang, ujgur kérdés). A két vezető, Barack Obama és Hszi Csin-ping (Xi Jinping) kóstolgatta egy­mást a minap, az Ázsiai és Csendes-óceá­ni Gazdasági Együttműködés (APEC), va­lamint a G20 országcsoport pekingi, illet­ve brisbane-i csúcsértekezletén is. A vissz­hangok alapvetően pozitívak, ami persze annak is következménye, hogy Nyugat és Kelet konfliktusát ma az ukrán válság és Putyin elszigeteltsége testesíti meg. Oba­ma és Hszi az együttműködését vízum­könnyítéssel, vámügyi akadékoskodások részbeni visszafogásával olajozza meg. Nagy áttörést jelenthet Washington és Kí­na klímamegállapodása, hiszen a két ve­zető hatalom a világ károsanyag-kibocsá­­tásának 60 százalékáért felel. Kína eközben Dél-Korea és Ausztrá­lia irányában is szabad kereskedelmi nyi­tást hajt végre, Közép- és Délkelet-Ázsia országainak összekapcsolására pedig 40 milliárd dolláros Selyemút-alapot jelen­tett be. Viszont Kína és Amerika alap­vetően eltérő kereskedelmi övezetekben gondolkodik a csendes-óceáni térségben. Ahogyan Salát Gergely sinológus megfo­galmazta: Amerika egy Kína nélküliben, Kína pedig egy Amerika nélküliben. Az APEC-csúcs után sem világos, hogy végül is az egymást kizáró elképzelések érhet­­nek-e majd célba, vagy pedig összehangol­ják ezeket. Mint ahogyan az sem jósolható meg, hogy Kína fokozott kelet-ázsiai do­minanciája és területi vitái nyomán fegy­veres konfliktusba bonyolódhat-e mond­juk Japánnal, Tajvannal, a Fülöp-szige­­tekkel vagy egyenesen a térség „védnöké­vel”, az Egyesült Államokkal. Mindeneset­re Hszi hétfőn, az ausztrál parlamentben azt mondta: Kína soha nem fog erőt alkal­mazni céljai elérése érdekében, területi vi­táit békésen akarja rendezni. Előzőleg Obama arra figyelmeztetett: a tengeri viták, az apró szigetek és zátonyok feletti viszályok „konfrontációk ördögi kö­réhez” vezethetnek a térségben. Hszi sze­rint „a történelem azt mutatja, azok az or­szágok, amelyek erővel akartak felemel­kedni, végül elbuktak”.­­ Általában igaz, hogy ahol Kína te­rületi vitába bonyolódik, ott a kölcsönös gazdasági függés is nagyon erős. Valószí­nűtlen, hogy fegyveres konfliktusra is sor kerüljön, ez magának Kínának sem lenne érdeke. Vannak más, gazdasági eszközei is a nyomásgyakorlásra. Nem feltétlenül kell a „kemény hatalom” eszközéhez fordulnia - így nyilatkozott lapunk számára Young­­mi Kim, a Közép-európai Egyetem (CEU) nemzetközi kapcsolatok tanszékének ke­let-ázsiai politikával foglalkozó docense. Úgy véli:­­ Kínának döntő szerepe lehet Észak-Korea nukleáris törekvéseinek fel­tartóztatásában. Ugyanakkor Kína a „pu­ha hatalom” tekintetében komoly lemara­dásban van az USA-hoz képest, az utób­bi ugyanis a „vonzerővel” mint vélemény­­formáló eszközzel is bánni tud.­­ Mes­­­sze nincs olyan hatása a közvéleményre mondjuk Japánban, Dél-Koreában vagy Tajvanon, mint globális riválisának. Még­is, úgy gondolom, a folyamatokra éppen­séggel ő gyakorol nagyobb hatást - mond­ja Youngmi Kim. „Jelenleg a puha erő legnagyobb hatal­mának az USA számít - amellett termé­szetes, hogy kemény erejével sem tud sen­ki versenyezni. A nyitott politikai rendszer, Hollywood, Lady Gaga, az Apple, a Har­vard, a Guggenheim, az NBA, az angol nyelv a világ sok részén nagy hatást gyako­rol az emberek gondolkodására, a fogyasz­tói, üzleti és politikai döntésekre. Amerika szabja meg, hogy mi a trendi a csúcstech­nológiában, a művészetekben vagy a politi­kai gondolkodásban. Szintén viszonylag jól áll puha erővel Európa és Japán”, állítja A puha erőművész című írásában Salát Ger­gely, úgy vélve: „bármit lép Kína, azt so­kan gyanakodva fogadják. Más szóval hi­ányzik a puha erő, amely gördülékenyeb­bé tenné az érdekérvényesítést a külvilág­ban... A kínai politikai tanácsadók és veze­tők az 1990-es évek óta tudatosan foglal­koznak a puha erő kérdésével, s Kína soft powerének növelését nyíltan állami prog­rammá tették... Gyorsan tanulnak, és ha a nyugati világ elveszti bizalmát saját ér­tékeiben, az akkor is Kína puha befolyásá­nak növekedéséhez vezethet, ha belső kö­rülményei nem változnak”. - Nem hiszem, hogy a közeljövőben bekövetkezne ilyesmi - mondja a kínai­amerikai fegyveres konfliktus eshetőségé­ről Matura Tamás, Henry Kissinger Kíná­ról című könyve magyar kiadásának szak­mai lektora. S hozzáteszi:­­ A világ poli­tikatörténete ugyanakkor azt mutatja: amikor csak jött egy feltörekvő hatalom a regnálóval, a hegemónnal szemben, akkor előbb-utóbb elkerülhetetlenné vált közöt­tük a katonai összetűzés. Ráadásul eze­ket a konfliktusokat rendre a hegemón szokta kezdeményezni, abban a remény­ben, hogy ezzel visszavetheti a feltörekvő­ben lévő nagyhatalom világuralmi törek­véseit. FOTÓ:REUTERS - NC­HAN GUAN 99 Ha a nyugati vi­lág elveszti bizal­mát saját értékei­ben, az Kína pu­ha befolyásának növekedéséhez vezethet. Amerika és mi HORVÁTH GÁBOR Az antiamerikanizmust nem Kövér László találta fel. Európai szerzők már az Egyesült Államok létrejötte előtt kétség­be vonták az amerikai kontinensen élők szellemi képességeit, ízlését és kultúráját, a bennszülöttekét és a telepesekét egy­aránt. Az „antiamericanism” címszó már a Webster’s értelmező szótár 1828-as ki­adásában is szerepelt, a franciáknál pedig 1948 óta akadémiailag bevett kifejezés az „antiaméricanisme”. Kulturális alapon olyan embereknek voltak erős ellenérzé­sei Amerikával szemben, mint Sigmund Freud vagy Rainer Maria Rilke. 1917 után jött az új, már politikai hullám, a kom­munista, benne Bertolt Brechttel és Jean- Paul Sartre-ral. Külön említést érdemel a saját, a többinél közvetlenebb tapasztala­tokra épülő latin-amerikai vonulat, Kubá­ban több mint fél évszázada egy komplett rezsimet alapoznak rá. Nekünk, magyaroknak nincs különö­sebb okunk az Amerika-ellenességre. El­lenkezőleg, ahányszor szabadságharcra kényszerültünk - akár a németek, akár az osztrákok vagy az oroszok ellen -, mindig az Újvilág felé fordultunk reményért. Né­ha okkal, néha nem. 1849-ben az Egyesült Államok megpróbálta elismerni a Kos­­suth-féle köztársaságot, de mire sikerült volna felvenni a diplomáciai kapcsolato­jogát összeszo­rítva tűrte, hogy Tom Lantos, a képviselőház külügyi bizottsá­gának nagy ha­talmú elnöke na­pokig várakoz­tassa, így fizetve meg egy korábbi budapesti elő­­szobáztatásért. kat, már nem volt kivel. 1852-ben aztán Kossuthot hősnek kijáró fogadtatásban részesítették, New Yorkban százezres tö­meg köszöntötte, ő pedig országjáró kör­úton népszerűsítette liberális államesz­ményét. Gondolatai beépültek az ameri­kai közbeszédbe. 1852-ben az ohiói tör­vényhozásban például ezt mondta: „A de­mokrácia a korszellem. Mindent a népért és a nép által. A népről semmit a nép nél­kül.” A motívum tizenegy év múltán Abra­ham Lincoln híres gettysburgi beszédében kerül elő, csaknem szóról szóra. Bár a XX. században sikerült kétszer is hadat üzennünk az Egyesült Államoknak, az amerikaiak se ezt, se a hidegháború év­tizedeit nem vették „személyes” sértésnek. Beszámították, hogy egyiket se mi talál­tuk ki, „mások vittek rossz utakra”. Wood­­row Wilson elnök 1918 januárjában a sza­bad kereskedelem, a nyilvános diplomá­cia és a nemzetek önrendelkezése mellett szállt síkra, a háború végén pedig a Né­metországgal és Ausztria-Magyarország­­gal való méltányos elbánást sürgette. Ha volt akkoriban nagyhatalom, amelyiknek nem volt köze Trianonhoz, akkor az az USA volt, de Wilson sajnálatosan megbe­tegedett, a békekonferencián nem tudta elég erővel képviselni az igazságos rende­zést, a bosszú elemeinek kiiktatását sür­gető álláspontját. A sors iróniája, hogy a második világháború végén megismétlő­dött az eset: Franklin D. Rooseveltet be­tegsége, majd halála megakadályozta ab­ban, hogy aktív részese legyen az új világ­rend körüli tárgyalásoknak. A bajor-oszt­­rák-magyar államszövetséget előirányzó amerikai elképzelés csak egy térképváz­lat maradt a potsdami konferencia em­lékmúzeumának falán. A magyar jobboldal által az 1956-os forradalom „cserbenhagyásáról” költött legendának annyi az alapja, hogy a Sza­bad Európa Rádió magyar adásának né­hány munkatársa igencsak elgaloppírozta magát, amikor az erőviszonyokkal nem tö­rődve buzdított fegyveres ellenállásra. Ám az Eisenhower-kormányzatnak sem lehe­tősége, sem ideje nem volt a cselekvésre: a forradalom, mint szokott, váratlanul rob­bant ki, alig tizenkét nappal később pe­dig már özönlöttek befelé a szovjet tan­kok. Hivatalos helyről az amerikaiak so­sem ígértek katonai támogatást, ellenben befogadták a menekülteket, és az ENSZ- ben hosszú évekig napirenden tartották a magyar ügyet. A rendszerváltás idején a parlamenti pártok körében szinte teljes volt az egyet­értés, hogy Magyarországnak nem egy­szerűen a Nyugat, hanem az Egyesült Ál­lamok felé kell orientálódnia. Azzal együtt is, hogy Antall József amúgy „németes” volt, míg Horn Gyula már csak előélete folytán sem számított a magyar-amerikai közeledés élharcosai közé. Ám az Euró­pai Unióba a NATO-n keresztül vezetett az út, oda meg Amerikán át. Európai in­tegrációnkhoz legalább olyan fontos volt az amerikai támogatás, mint a vasfüggöny lebontása miatti német hála. Washing­tonban a mindig Amerika-barátként ke­zelt SZDSZ-en kívül egyetlen bizalomger­jesztő szereplőt láttak a magyar politiká­ban: Orbán Viktort. Az akkori liberális, demokrata párti amerikai kormányzat ki­fejezetten kedvelte és sok mindennel segí­tette a Fidesz ifjú elnökét. A kiábrándulás ellenben egy konzerva­tív, republikánus elnökhöz fűződik. George W. Bush 2001 tavaszán még „benyitott” a Dick Cheney alelnökkel tárgyaló Orbán­hoz, közös fotó is készült róluk. A nemzet­közi életben járatlan elnök később nem ér­tette, hogy a magyar kormányfő miért nem határolódik el a szeptember 11-i terrortá­madások nyomán a parlamentben Ameri­kát kárhoztató Csurka Istvántól. Több csa­tornán is eljuttatták személyes kérését Or­bánhoz, aki viszont sikernek tettette magát. Amikor Nancy Goodman Brinker nagykö­vet nem sokkal később felhánytorgatta „az egyes politikai körök felől érkező antisze­mitizmust”, elszabadultak az indulatok. Kondor Katalin rádióelnök brekegésnek nyilvánította a diplomata aggodalmait, a kormánysajtó rájött, hogy mindig is utál­ta Amerikát, Orbán pedig tovább hallga­tott, nem védte meg a Bush házaspár csa­ládi barátját. A nyilvánvaló feszültség kö­zepette 2001 végén nyilvánosságra került levelében a 2002-es országgyűlési válasz­tások elé időzített reménybeli washingto­ni látogatásától, Bush elnökkel való szemé­lyes találkozójától várta a megoldást. Ám erre az útra sosem került sor. Ellenben az amerikai nagykövet több vezető diploma­tájával elment Medgyessy Péter kampány­záró nagygyűlésére. A vadászgéptender váratlan kime­netele sem segített, de az amerikaiak­nál nyilván nem pár nyamvadt Gri­­pen miatt szakadt el a cérna. Sokkal inkább a szövetségesi lojalitás hiá­nya, a belpolitikai szempontoknak az elvszerű és értékközpontú nem­zetközi kapcsolatok elé helyezése volt az ok. Az amerikaiak ugyanis egyáltalán nem olyan hideg szá­mítók, mint bírálóik állítják ró­luk. Olykor kifejezetten szenti­mentálisak, értékelik és meg­jegyzik, ha valaki melléjük áll a nehéz időkben. Számon tart­­j­ák például, hogy lengyel kom­mandósok az Irak elleni hábo­rú első óráiban fontos taktikai feladatokat oldottak meg, és ez az emlékezet nem függ at­tól, ki helyeselte és ki ellenez­te magát a háborút. Orbánnal ellentétben Medgyessy Pétert (két év alatt kétszer) és Gyurcsány Ferencet is fogadták a re­publikánus Fehér Házban. A Fidesz elnökének volt még esélye visszakerülni az ame­­­­­­ikaiak bizalmába: ellenzék­­­­ben hevesen támadta a Dé­­­­­­li áramlat gázvezeték építé­­­­­sét, és Moszkva-pártisággal vá­dolta a Gyurcsány-kormányt. 2007 őszén elzarándokolt az amerikai főváros­ba, hogy jó pontokat szerezzen, és aláás­sa Gyurcsány pozícióit. Fogát összeszorít­va tűrte, hogy Tom Lantos, a képviselőház külügyi bizottságának nagy hatalmú elnö­ke napokig várakoztassa, így fizetve meg egy korábbi budapesti előszobáztatásért. A találkozó mindazonáltal konkrét ered­ménnyel járt: ekkortól nem lehetett ár­pádsávos lobogókat látni Orbánék ren­dezvényein. Martonyi János ebben az időben kivá­­n kapcsolatot épített ki Bush elnök újabb udapesti nagykövetével, April Foley-val, kinek a jobboldali sajtó akkoriban nem lánytorgatta föl, mivel is érdemelte ki a posztot. (Ez a jelek szerint csak a széljá­rástól függően jár a mindenkori ameri­kai nagykövetnek.) 2010 nyarán Marto­nyi Washingtonban reményét fejezte ki, hogy Barack Obama hamarosan fogad­ja majd Orbán Viktort. Ehelyett Hilla­ry Clinton külügyminiszter 2011 nya­rán Budapesten beszélt a magyar de­mokrácia állapotával kapcsolatos ag­godalmakról, a sajtó- és vallásszabad­ság fontosságáról. Orbán rosszkedvű­en hallgatta. Medgyessy 2002-es, első látogatá­sakor történt, hogy a Magyar Nemzet kiküldött munkatársa nem volt hajlan­dó bemenni a Fehér Házba. Inkább kint maradt, míg a híres Ovális Irodában a magyar miniszterelnök és az amerikai elnök válaszolt a kérdésekre, mert, mint mondta, ő a lábát be nem te­szi „oda”. Újságírótól nem feltétlenül szerencsés álláspont, de kétségtele­nül elvi. A manapság tapasztalható „modern” magyarországi antiame­­rikanizmusban a szélsőjobboldal második világháborús hagyomá­nyai és az 1948-1990 közötti kor­szak öröksége mellett az egyetlen friss elem a csupasz érdekcentrikusság. Immár nincs szükség semmilyen ideo­lógiai vagy elvi ellentétre, elég, ha oda­­átról bírálják a kormány valamely intéz­kedését, s Budapesten már el is engedik a csahos ebeket. Elfeledve, hogy egy ekkora országnak Amerika nélkül nagyon nehéz, ellenében pedig szinte lehetetlen egyről a kettőre jutni. Pedig van a Fideszben, aki tudj­a, men­­nyi minden függ az amerikai-magyar vi­szonytól. Németh Zsolt például az erdé­lyi magyar autonómiatörekvések kapcsán szeptemberben így nyilatkozott: „Az erdé­lyi magyarság számára lehetőséget jelent, hogy az Egyesült Államok fokozott érdek­lődést mutat Közép-Kelet-Európa, ezen belül a magyar-román viszony iránt.” Ha ez igaz, akkor az is, hogy az Orbán-kor­­mány Amerika vonatkozásában most ép­pen az erdélyi magyarok érdekeivel ellen­tétes politikát folytat. Persze nemcsak az erdélyi, hanem a hazai magyarok érdekei is sérülnek, ami­kor a korrupció felhánytorgatására a kor­mány részéről frontális amerikaellenes­­séggel reagálnak. A magyar demokráciá­nak okozott károkkal kapcsolatos korábbi bírálatok mintha nem fájtak volna ennyi­re. Orbán, Kövér, Rogán vagy Lázár brutá­lis kifejezései pont olyanok, mint amilye­nekkel Fidel Castro operált évtizedeken keresztül. (Neki legalább volt még egy be­felé és kifelé is használható érve, a legalsó néprétegek oktatásának és egészségügyé­nek fejlesztése. Ez Magyarországon mint­ha hiányozna.) A havannai módszer hata­lomtechnikai szempontból lehet eredmé­nyes, ám ára van. Elég összehasonlítani az átlagos latin-amerikai és a kubai életszín­vonalat 1959-ben és most. Másrészt persze Castro is úgy érezte, nem engedhet, hiszen a politikai szabad­ságot követelő amerikaiak éppen rend­szere lényegét támadták. Mint ahogy Or­bán esetében is ezt teszik. Mivé lenne a Fidesz, ha tényleg kinyomoznák az áfa­csalások, a trafikmutyi részleteit, a több mint gyanús vagyongyarapodásokat, ha minden korrupt politikusa ellen vádat emelnének? No de erről nem Amerika tehet. Castro is úgy érezte, nem en­gedhet, hiszen a politikai sza­badságot követe­lő amerikaiak éppen rendszere lényegét támad­ták. Mint ahogy Orbán esetében is ezt teszik. Orbán Viktort fogadja Barack Obama a NATO- csúcson Chicagóban FOTÓ: MTI - MINISZTERELNÖKSÉG - BURGER BARNA

Next