Népszabadság, 2015. január (73. évfolyam, 1-26. szám)

2015-01-31 / 26. szám

2015. január 31., szombat • www.nol.hu NÉPSZABADSÁG Ezt leszámítva Csepelyi Adrienn Szédülten kapkodtam levegő után, miközben a távolodót hallgattam. Ropogtak a talpa alatt a CD-leme­­zek. Az egész gyűjteményemet le­bontotta, és kéjesen taposta a borí­tókat. Gondolom, engem képzelt a helyükbe. Csak akkor mertem meg­moccanni, amikor becsapódott mö­götte a bejárati ajtó. Emlékszem, ne­vettem. Magamon. Ahogy ott álltam a szorításától bizsergő csuklómmal, a remegő térdemmel, önmagam ka­rikatúrájaként én, aki világéletem­ben azt hangoztattam: velem ilyesmi sohasem fordulhat elő. Csak merjen kezet emelni rám! Nem véreztem. Nem voltak raj­tam sebek. Csak belül éreztem úgy, hogy ezt nem lehet túlélni. Másnap­ra néhány apró kék-zöld folt maradt az egészből. Lefotóztam, bár tudtam, semmi értelme. A combomat, a ha­samat ütötte, nem a fejemet. Már ak­kor sem tudtam szabadulni a gondo­lattól, hogy gyakorlata volt az ilyes­miben. Később kiderült: így igaz. A következő barátnőjét is terrorizál­ta - mielőtt azonban erről tudomást szereztem volna, kis híján velem is elhitették, hogy én voltam a hibás. „Megcsaltad? Jaj, ugyan már, ne­kem bevallhatod... Már úgyse vagy­tok együtt. Vagy vissza akarsz men­ni hozzá? Nagyon szerethet, ha így kiborult miattad!” Sosem felejtem el azt a jeges, zsibbasztó döbbenetet, ami rám telepedett, amikor sokad­­szorra hallottam ezeket a mondato­kat. A saját, addig idillinek hitt kör­nyezetemben, amelyről azt gondol­tam, hogy ott nem vernek nőket, de ha valami közénk furakodó kívülál­ló mégis ilyet tenne, egy emberként fognánk össze ellene. Egy idő után elhallgattam. Nem akartam többé magyarázkodni, hogy mivel húztam fel ennyire, hogyhogy nem láttam rajta az elején, és így to­vább. Akad, aki a mai napig emlege­ti, milyen kedves srác volt. Ja, csak megvert, bólogatok ilyenkor. Már nem lep meg, hogy erre az a válasz: jó, de ezt leszámítva aranyos volt. Miért is lepne meg? A vak ko­mondorok országában, ahol pavlovi reflex az áldozathibáztatás? Ahol ha már a pénzünket nem számolhatjuk, legalább az asszonyt verjük rende­sen? Ahol egy megvert nő fotója alatt - legyen szó ismert műsorvezetőről vagy a haverom ismerőséről a Face­­bookon - azt taglalják az internete­zők, milyen mitesszeres az arcbőre, meg hogy rosszul sminkelték a mo­nokliját? A bántalmazott nő hazug, aljas, de legalábbis hisztérika, aki ki­hozza a béketűrésből szegény, jám­bor aput. Megérdemelte! Én többet adtam volna neki! Nehogy már egy ártatlan pofon is súlyos testi sértés­nek számítson! Az ilyesmi maradjon a négy fal közt! Másokat is vernek, ők mégse menőznek vele! Felkavarodik a gyomrom, vala­hányszor a hozzászólásokat olvasom egy-egy bántalmazásról szóló cikk alatt. A vak komondorok párhuza­mos dimenziójában nincs másik op­ció: a nő elveteti magát, majd verést provokál, hogy leperelje a gatyát is apuról, aki ugyan néha megrugdos­sa a gyerekeket, és ha máshogy nincs szex, hát megerőszakolja anyut, de ez csak rájuk tartozik. És különben is: ezt leszámítva olyan jó fej. BOSSZÚ Harmincnyolc bűnös ember tablójá­val állt ki tegnap a világ elé a dühös Rogán Antal, aki 38 ellenzéki képvi­selő fejét kasíroztatta fel a táblára, mert ők tavaly novemberben nem szavazták meg a jelzáloghiteles de­vizaadósságok forintosítását. Bátor, sőt merész a tett a Fidesz frakcióve­zetőjétől. Mégis a körültekintés hiá­nyára vall, hogy még az eredeti ké­pen is a „Magyarország jobban tel­jesít”, egészben vagy töredékben, csak harmincnégyszer jelenik meg. A tavaly novemberben nemmel sza­vazók egyébként jobb feltételeket követeltek az adósoknak a törvény által kínáltnál, nem rosszabbakat. FOTÓ: MTI - SZIGETVÁRY ZSOLT Bendegúznak vére Azt mondja a Klubrádió műsorveze­tője, hogy csak háromezren fizettek be az Összefogás az Államadósság El­len Alapba, mire Horváth Tihamér, az alap elnöke megjegyzi, hogy „van ebben az országban háromezer olyan ember, akinek van gerince”. Ha há­romszázezer olyan ember él itt, aki megengedhetné magának, hogy mil­liós adománnyal vállaljon részt a kö­zös teherviselésben, akkor a három év alatt összejött 342 millió tényleg nem sok. „Ez azt bizonyítja - mondja az elnök hogy nem mindenki gon­dolja komolyan a Himnuszt meg a Szózatot, amikor énekli”. Ez jó, ezt a kitételt megjegyezzük magunknak. Azzal most nem foglal­kozunk, hogy mondjuk szilveszter éjszakáján a Himnusz éneklése köz­ben mekkora valószínűséggel gon­dol Magyarország háromszázezer gazdag embere arra, hogy na, már csak egyet kell aludni, és mehetünk a bankba az államnak utalni; egyéb­ként is csalódást fogunk okozni, nem rúgunk bele a gerinctelen gaz­dagokba. Holott szívesen kienged­nénk magunkból a gőzt, hogy sze­mét milliárdosok, miközben a nép senyved itthon, s korrupción begaz­dagodott frakcióvezetők még annyit se tudnak elintézni, hogy újra negy­ven fillér legyen a kifli, ők bizonyá­ra most is egzotikus tájakon sütte­­tik hasukat a napon. Szóval, hogy ez a rohadék banda nem hajlandó ál­lamadósságot csökkenteni, holott az Alapot a nemzet legfőbb esze hozatta létre, arra számítva, hogy a 25 ezer­­milliárdos adósságnak legalább a tíz százalékát állják a befizetésekből. Elképzeljük inkább, hogy mi is gazdagok vagyunk. Mumm pezsgőt hörpölünk eltartott kisujj­al, söröspo­hárból, csodazongora-versenyekre váltunk bérletet, s szimplán leangé­­lázzuk Merkel asszonyt, ám ezen­közben a végletekig becsületes bun­kók vagyunk. Erős sejtésünk ugyan­is, hogy a háromszázezer gazdag kö­zött csak-csak akad egy vagy két tu­cat, de tán száz olyan tehetős ember is, aki nem csalással, lopással, pana­mával és erőszakkal, s főleg nem poli­tikai hátszéllel jutott vagyonhoz, ha­nem kizárólag munka és tehetség ál­tal. És ennek ellenére lett milliárdos. Mi, például, az ország legvagyo­nosabb gazdagjaként sem adnánk egyetlen fillért se az államnak. S nem feltétlenül azért, mert ez vagy az a kormányillető aljas ember, ebből ki­folyólag elveszi az adományunkat, s más célra használja, hanem mert ha nem aljas ember, akkor is ezt teszi. A napokban épp az ügyészség nem ta­lált kifogásolnivalót abban, hogy az agrárminisztérium az adófizetők ál­tal átutalt parlagfűpénz feléből cipő­pucoló gépet, mobilokat, íróaszta­lokat vásárolt. Illés Zoltán exállam­­titkár szintén a napokban jelezte, hogy a termékdíjakból tavaly össze­gyűlt 55 milliárd forintból csak tíz­­milliárdot költöttek hulladékká vált tárgyak kezelésére, a többi pénz sor­sa ismeretlen, azt csinálnak jog- és rendszerszerű­en a befizetésekkel, amit akarnak, így hát, akiben Ben­degúz vére bugyog, sőt forr, az ma­rad inkább gerinctelen élősködő. Ami viszont a Himnusz éneklése közben beálló mentális állapotot il­leti, Eperjes Károly színművész, az Alap egyik tekintélyes tagja bizo­nyára fejből elszavalja Kölcsey mű­véből azt a szakaszt, amely a GDP- hez viszonyított 84 százalékos brut­tó államadósság esetén adakozást ír elő Bendegúz utódainak, trocheu­­sokban és spondeusokban, persze. Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom munkatársa Vélemény 19 Tehet róla Hargitai Miklós Ahogy közeledik Orbán Viktor randevúja Angela Merkellel, úgy válik egyre valószínűbbé, hogy tévednek, akik felszabadítót látná­nak a kancellárban. Márcsak azért is, mert ami ma Magyarorszá­gon van, az nem független a német vezetéstől, és valószínűleg nem is zavarja őket annyira, amennyire itthon sokan gondolják. Illiberális elhajlásainkkal kapcsolatban az a deklarált német stratégia, hogy egyrészt kiállnak az úgynevezett európai demokra­tikus értékek mellett, másrészt nem avatkoznak a magyar belpoli­tikába. (A belügyekbe való be nem avatkozás­­ honnan is ismerős? A két világrendszer hidegháborújában használták ezt a fordulatot, ha gazdasági vagy politikai okokból nem akarták firtatni a legsö­tétebb rezsimek jogtiprásait.) Nos, a kiállásból a magyar köztársa­ság polgárai nem sokat érzékeltek: a demokrácia és az emberi jo­gok kérdését látványosan maga alá gyűrte az üzleti érdek. Van rá magyarázat. A német energiaipart például gáláns kivásárlásokkal mentette ki a kormány a rezsiháborúból, Orbán Viktor maga ígér­te meg a védett területen gyárat építő Audinak, hogy a hatóságok nem fognak akadékoskodni a pannon gyepek letárolása miatt, és a csillagos meg a négykarikás autógyár akkora állami támogatá­sokat kapott, hogy azóta is magyarázkodunk miatta Brüsszelben. Mellesleg: a fideszesek az EP-ben rendre együtt szavaznak Mer­kel pártjának küldötteivel, ők pedig beszélni sem hajlandók ko­molyabb szankciókról, miközben elnézik, hogy a nekünk juttatott EU-támogatásokból jólét helyett Fidesz-közeli milliárdosok sar­jadnak. Ami a be nem avatkozást illeti, azt német barátaink sajátosan értelmezik: beavatkoznak ők, csak többnyire Orbánék oldalán. A Deutsche Telekom szó nélkül tudomásul vette az Origó lefejezé­sét (természetesen egyidejű állami megrendeléseket nyugtázva­­ szép dolog a szabad média, de a piacon nem adnak érte semmit), most pedig az RTL Klub domesztikálásával próbálkoznak a sze­münk előtt, amiről már hetekkel ezelőtt megírtuk, hogy még Mer­kel érkezése előtt meg fog történni. Azaz kétszer is végignézhettük, ahogy a legnagyobb német médiacégek alkudoznak a fejünk felett a kormányunkkal a magyar sajtószabadságról. Az még viccnek is harmatos, hogy a német tulajdonban lévő leg­nagyobb magyar hírportál és a legnézettebb, szintén német hátte­rű tévéadó kormányközelbe rugdalása ne lenne beavatkozás a ma­gyar belpolitikába. 80-as IQ. fölött amellett is nehéz érvelni, hogy mindez a kancellár tudta nélkül történik, hiszen mindkét érintett óriásvállalat vezetői bejáratosak Angela Merkelhez (az RTL-t tu­lajdonló Bertelsmann-csoport egykori tulajdonosának özvegye konkrétan a barátnője). Úgy fest, hogy a Magyarországgal kapcsolatos hivatalos német politika akkora kamu, mint ide Pécel, és ennek az Orbán-kormány csak az előnyeit látja. Merkel a háttérben az elmúlt lassan öt évben Orbán patrónusa volt, aki pontosan tudja, hogy az európai sziszté­mától idegen rendszere addig életképes, amíg a németek hagyják. Arcátlan pofapénz­ ­ oros Judit Éppen csak hogy tűzijáték nem gyúlt és görögtűz nem égett né­hány héttel ezelőtt, amikor fideszes országgyűlési képviselők sorra jelentették be egy-egy megyeszékhelyen, hogy mekkora és men­­nyire rendkívüli támogatást kapott szeretett városuk. Nyitrai Zsolt Egerben például odanyilatkozott: a támogatás valójában azt jelen­ti, hogy „a magyar kormány partnerként tekint Heves megyére, Egerre s az itt élőkre”. E logikát követve azt kell mondanunk, hogy a magyar kormány ezek szerint bizonyosan nem tekint partnerként Nógrád megyére és a salgótarjániakra, Csongrád megyére és a szegediekre, Bor­sod megyére és a kazincbarcikaiakra. Itt nem veregetik hátba egy­mást ünnepélyes kedélyességgel a képviselők és a polgármesterek, s nem tetszeleghet abban a pózban egyetlen honatya vagy hon­anya sem, hogy lám, milyen vágányon megszerezte, kitaposta, ki­járta, kibrusztolta a pénzt az övéinek. S ha nem is kegyeskednek ezért egyenként kezet csókolni neki - pedig azért talán az sem iga­zán lenne ellenükre -, azért csak lássák, hol lakik az úristen mos­tanában. Szeged és Kazincbarcika egy fillért sem kapott, Salgótarján pe­dig a kért hatszázmillió forint helyett kénytelen annak tizedével beérni. Tisztázzuk rögtön: nem luxusingatlanokra, stadionberu­házásra, netán újabb szökőkutak építésére kellene a pénz (bár Ka­posvár esetében, ahol az egy főre eső szökőkutak száma jócskán meghaladja az országos átlagot, még ebben sem vagyunk annyi­ra biztosak...), hanem alapvető ellátások finanszírozására. Olyano­kéra, amelyeket az állam kötelező feladatként rótt az önkormány­zatokra: bölcsődék, óvodák, szociális hálózatok fenntartására, idő­sek, hajléktalanok gondozására. Egyszerű matematika. Salgótarjánnak évente 4,4 milliárdjába kerül e feladat ellátása, amiből kétmilliárdot normatív támoga­tásként megkap, egymilliárdot saját adóbevételeiből fedez, több mint egymilliárd azonban még mindig hiányzik. Ezt - vagy ennek egy igen jelentős részét - szokta az állam úgynevezett „önhikis” tá­mogatásként az év vége felé odaadni a településnek, és oda is adta rendre mindaddig, amíg hithű fideszes volt a város vezetője. Csak­hogy a salgótarjániak keze tavaly ősszel megbicsaklott, valami rej­télyes oknál fogva rossz helyre húzogatták az ikszeket, mígnem vé­gül szocialistát juttattak a polgármesteri székbe. Most aztán megnézhetik magukat. Rendes demokráciákban bizonyára létezik egy táblázat, egy szorzó, s amikor mindannyiunk közös pénzéből, a költségvetés­ből visszaosztanak, ezt használva, így a szikár tények alapján dön­tenek. A többől arányosan több, a kevesebből arányosan kevesebb jut mindenkinek. Mármint: mindenkinek. A mi demokráciánkban a mi pénzünket, egyfajta hűbéri vi­szonyrendszert fenntartva, a sajátjaként kezeli, jutalmazásra és büntetésre használja a mi kormányunk. Nagy eséllyel mi ellenünk. Kénye-kedve szerint.

Next