Népszabadság, 2015. február (73. évfolyam, 27-50. szám)

2015-02-26 / 48. szám

io­r Fórum Kommentek a Nolon Orbánék bezáratják a belvárost is Old Shatterhand: A veszprémi választás fényében látható, hogy a srácok semmit sem tanultak, sőt az orbáni dafke működik, hogy majd erőből, izomból. Jól van ez így, a bolond semmit sem ért a jelekből. Hajrá, előre! Értelmetlenségi: „A most meg­lebegtetett szigorítás arra utal, hogy a kabinetben kemény hábo­rú dúl a vasárnapi zárás körül.” Jutányos áron hajlandó vagyok fegyvert szállítani azoknak, akik a bezárás ellen harcolnak... kerpeter: A szakadék szélén elő­re menekülnek. A felügyelet is felelős a botrányban? ladomer: És mi van azzal, akinek a nyugdíj jön a DRB egyik szám­lájára, ebből fizeti a rezsijét és maximum leköti az esetleges megtakarításait? Most ezek az átutalások is mennek a veszte­ségbe? Heves: Matolcsynak azonnal le kell mondania, és saját magán­­vagyonából is kárpótolnia az ügy­feleket. Saját tévtanai terjeszté­se helyett a munkáját kellett vol­na végeznie. Freedman: Orbán, amikor a munkaalapú társadalomról be­szélt, tulajdonképpen az ilyen szélhámosságok ellen szólt. Mi­féle üzlet az, ahol nem létező pénzzel hatalmas hasznot lehet szerezni, azonban, ha bukik a mu­tatvány, akkor jön a csőd és kez­dődik a siránkozás? Leváltják Szijjártó Pétert? gwladgarwyr: Álmodozunk? Só­­várgunk? Kívánságműsort rende­zünk? Kelemenjános: Azért nincs sem­mi értelme a keleti nyitás másra kenésének, mert drága, jó és me­gint drága Min. Elnökünk „aztal” továbbra is magáénak érzi, mert egyszer azt hitte, hogy kelet felé fél­úton majd az export megugrik, amennyiben a politika ennek utat nyit! Ezt már Torgyán idején is meghajolta, most pedig már „za­bálja”! 2015. február 26., csütörtök NÉPSZABADSÁG Iglódi Csaba személyesmárka-tanácsadó R­égóta és váltakozó dina­mikával folyik a diskur­zus a baloldal új hőséről: ki (lesz) és hol van most és miről fogjuk megismerni. Közös ügyeink (más szó­val: politika) iránt érdeklődők egyik alapkérdése ez. Különösen fontos­sá a napokban vált, amikor közvéle­mény-kutatások szerint a Jobbik las­san kihívói pozícióba béküli magát, miközben az elemire szaggatott de­mokratikus ellenzék nem tud erősí­teni. A hőskeresést vitatják divatos ká­véházak asztalainál, színházi elő­adások szüneteiben, kutyasétálta­tás közben. Néha a népszerű viccet kicsit átalakítva: Szerinted lehetne X.? Nem, ő semmiképpen! Esetleg Y.? Akkor inkább X.! Máskor tudo­mányosabban: legyen az eszme em­bere, prof. univ. és PhD vagy DLA, de legalább díszdoktor hosszú pub­likációs listával és nemzetközi idé­­zettséggel. Kockázatkerülően: jöj­jön egy elismert szakmából (tűzol­tó, postás vagy tanár - bennük a tíz magyarból legalább kilenc bízik)! Genderfókusszal: jó, lenne egy nő, mondjuk késő harmincas, kétgyere­kes, szakmájában jegyzett, aki per­cektől beszéli az angol, francia és orosz nyelveket (copyright: Beremé­­nyi-Cseh). Közösségiesen: nem hő­sök kellenek, hanem hálózatok laza kötődéssel, gyors hadrafoghatóság­gal valamennyi socialmedia fegy­veren játszva. Tehetségkutató mű­sor bázison: előbb a zsűri álljon ös­­­sze, aztán jöhet a szereplőválogatás a karakternapló szerint. Ezek álmok - keserű ébredéssel. Instant és minden igényt kielégítő megoldás nincs. Pallasz Athéné nem tud újjászületni Magyarországon. Annyiban bizonyosan nem, hogy tel­jes fegyverzetben, bölcsességgel telve jelenjen meg a színen, s már születé­se pillanatában olyan fontos dolgok megtestesülése legyen, mint a böl­csesség, a jog az igazságosság vagy éppen a képzés. Lefordítva: legyen szerethető, de szigorú figura, láng­­szavú szónok, kíméletlen debattőr és alapos kodifikátor, feddhetetlen he­­tedíziglen, kisportolt és művelt, egy igazi bülbül szavú rózsa. A Pallasz Athéné-illúzió A görög istenek köreiben jára­tosak tudják, hogy Pallasz Athéné - Zeusz első gyermeke - nem apja örömére született teljes fegyverzet­ben, hanem annak ellenére. Egy jö­vendölés szerint ugyanis az újszü­löttből még a főistentől is több is­ten válik, s elhomályosítja nemzőjét. Ezt megelőzendő Zeusz úgy döntött, megöli a magzatot. Az isteni csalá­don belüli erőszak nem sikerült, a többit tudjuk. Talán nem erőltetett a párhu­zam a mával. Az elmúlt években a demokratikusnak is nevezett balol­dalon majd mindenki sebet szerzett az övéitől, nem kétséges, hogy töb­ben véreztek el baráti tűzben, mint az ellenoldalról indított rakéták ál­tal. Előd támadt utódjára, bajtárs a fegyvermesterre. Hogy az ellenol­dalról vezérelt sikeres karaktergyil­kosságról már ne is beszéljek. De ha nem teljes fegyverzetben és azonnal, akkor hogyan lesz új ve­zér a baloldalon? A válasz előtt hadd idézzek ide három rövid bekezdést. Az elsőt egy húszas éveinek köze­pén járó, s éppen első választási ve­reségét sirató M. H. Robertsről. Ab­ban a szomorú pillanatban politi­kai karrierjére még a legvakmerőbb szerencsejátékosok sem tettek volna nagyobb tétet, pedig a hölgy jó húsz évvel később, immár Mrs. Thatcher­ként az ellenzék vezetője, majd pe­dig Nagy-Britannia első női minisz­terelnöke lett. A másodikat a bukott hadvezér­ről, aki részben tervezője-végrehaj­­tója, és így felelőse volt a nagy há­ború katasztrofális következmé­nyekkel járó gallipoli partraszállás­nak, és aki negyven éven keresztül készült a nagy feladatra, miközben többször pártot és még többször po­zíciót váltott. Igen, Winston Chur­­chillről van szó. A harmadikat Ronald Reagan­ról, aki sikeres színészi karrier után és kényelmes anyagi biztonság kö­zepette elmeleg mikroközegéből ki­lépve talán sohasem adta volna fe­jét politikára (de jó, hogy adta!), ha nincsen egy amerikai nagyvállalat (a General Electric), amelynek szpon­zorált heti tévéshow-ja révén ame­rikaiak millióval került közvetlen kapcsolatba. A karrier későbbi állo­másait tudjuk. Három út, három minta. A világ politikai elitjéből tucatnyi példát le­hetne hozni arra, hogy a politikai ve­zető nem terem ott varázsütésre. In­kább csiszolódik. Itt simul, ott érde­­sedik. Egyre állóképesebb lesz. Vitat és vitatják. Küzd. Bukik. Kezd. Bu­kik. Nincs az a Harvard, Yale vagy Századvég, ahonnan megérkezhet. Vagyis: a keresett hős köztünk van. Önkormányzatban ül, bánkódik, mert nem jutott be a parlament­be, vagy választott vezetőként kere­si, próbálgatja a hangját. De előbb vagy utóbb beküzdi magát az aré­nába. Az elmúlt húsz évben több száz vezetővel dolgozva azt láttam, hogy egy valódi leadernek - legyen az egy vállalat, civil szervezet vagy politikai párt élén - mindössze két dologra kell összpontosítania. Egyrészt arra, hogy érvényes, ki­küzdött ambiciózus víziót képvisel­jen, amely vonzó, mozgósító és re­ményt ad. Tudjon válaszolni arra az egyszerű kérdésre: milyen hol­napban hiszek? Másrészt pedig ar­ra, hogy fedezze fel és menedzselje azokat a tehetségeket, akikkel a ví­ziót el tudja érni. A baloldali politi­kai térben talán ez a legnehezebb: a talentmenedzsment. Mert ez a tár­sasjáték hosszú távra szól, bizalmon alapul és kockázatvállaló leadert fel­tételez, aki nem a székhez ragaszko­dik, hanem a sikerhez. Olyan vezető kell hozzá, aki a pozícióba kerülését az indulási oldalnak tartja. MARABU RAJZA Üzenet az őrzőknek Braun Róbert egyetemi oktató, Budapest-Bécs E­zernégyszázkilencven ápri­lis hatodikán délután Má­tyás király Bécsben még el­ment az udvari kápolná­ba imádkozni virágvasár­nap alkalmából, délután­ra azonban rosszul lett és meghalt. Ekkor már régóta köszvény - a gaz­dagok és hatalmasok, a nagy has be­tegsége - gyötörte. Mátyás a legna­gyobb magyar királyok egyikeként él a történeti emlékezetben, a nemzet hőse, gyermekmesék főszereplője. Pár hete nagyobbik lányomnak me­séltem Mátyás életéről, az iskolában felelnie kellett másnap. Közben jöt­tem rá, Mátyás emlékezete a nemzet romlásának története: „rosszul” em­lékszünk, innen a hamis nemzettu­dat, a meg nem értettségre épülő pa­naszkultúra és a kivagyiságból táp­lálkozó, pusztulásba vezető politika. Mátyás nagybátyja jóvoltából lett kamaszként királlyá, ám hamarost szabadult gyámjától, és saját kezé­be vette a sorsa és az ország irányí­tását. Előbb korábbi támogatói el­len fordult, nemcsak nagybátyját, de a Habsburg-hű régi elitet is pusztí­totta: páriává tette őket az ország­ban, helyükre csak hozzá hű közép­nemeseket, az új elit járadékvadász parvenüit ültette. Hivatalt, birtokot, befolyást adott szövetségeseinek, hogy azok feltétlen híveivé szegőd­jenek. Frigyes német-római császár­ral Bécsújhelyen megegyezett, hogy nyugalmat és időt vásároljon magá­nak, de ez nem akadályozta, hogy ké­sőbb a német-római császári trónra áhítozzon. Ahelyett, hogy az Euró­pára valós veszélyt jelentő törökök­kel harcolt volna, nem is annyira tit­kos terve az volt, hogy Frigyes trón­ját megszerezze és német-római csá­szárrá váljon. Ezért foglalta el Cseh­ország nagy részét, így vált választó­ Egy emberöltőn belül az igaz­ságosnak hazudott, valójá­ban népnyomorító király „gazdaságpolitikája” okán felkelt a nép­­fejedelemmé, és vezette seregeit ké­sőbb Bécs ellen is. Az ország igaz­gatását átszervezte, hatalmi érdekei mentén központosított, és drámai­an megadóztatta a szegényeket. Ka­puadó helyett füstadót és rendkívüli terheket vezetett be: a hadsereget, az igazgatást és a járadékvadászokat is finanszíroznia kellett. A legendás al­kalmazkodóképességgel rendelkező Bakócz Tamást legfőbb bizalmasává tette, akit majd egyetlen esélyes ma­gyar pápajelöltként őriz meg a bor­zasztó emlékezet. Amikor Mátyás Bécsben meghalt, Magyarország lát­szólag nagy volt és erős. A reneszánsz királyi udvar harsogta a király nagy hírét. Ezt nyögjük máig, de mégsem így emlékezünk. Mátyás után - és alatt - az or­szág romhalmaz volt. Egy ember­öltőn belül az igazságosnak hazu­dott, valójában népnyomorító ki­rály „gazdaságpolitikája” okán fel­kelt a nép és a székely Dózsa György vezetésével urai ellen fordult, hogy aztán még nagyobb nyomor jus­son osztályrészéül. A központi hata­lom szétesett. A meg nem állított tö­rökök néhány évtized múltán szin­te akadálytalanul foglalták el a vég­letekig lecsupaszított, nyomorba és belháborúkba ragadt országot: nem Tömöri stratégiai hibái és Szapolyai késlekedése, hanem Mátyás politi­kája volt a százötven évig tartó gyar­matsors valós oka. Bakóczra és az esélyre visszatérve elég csak a pá­paválasztások történetére tekinteni: legközelebb 1978-ban, közel ötszáz év múlva lett először nem olasz pá­pa. Bakócz akármennyit lobbizott is Rómában, a pápaválasztói olasz két­harmaddal szemben szemernyi esé­lye sem volt, bármiképp remélünk is emlékezni évszázadokkal később. Mátyás uralkodása tökéletesen mutatja a mindenkori tragikus ma­gyar politikai elit drámáját. A hüb­­riszt, amivel rossz és elérhetetlen - de tetszetős - célokat tűz maga elé, a járadékvadászatra és népnyúzásra épülő gazdaságpolitikát, a remek, bár hazug kommunikációs appará­tus felépítését. Mátyástól Horthyig (hogy elegáns legyek a maiakkal) változatos a kép, a lényeg nem vál­tozott. Magyarország jó korszakai - ellenben - az emlékezetben gyű­lölt uralkodókhoz kapcsolódtak: az ország két nagy korszaka Mária Te­rézia és Ferenc József uralkodására esett. Ekkor az ország a Nyugathoz tartozott, az volt, ami bármikor le­hetne: egy élhető, gyarapodó, dolgos polgárai és higgadt elitje által veze­tett, szerény végvidéki tartomány. A dolgos polgárokat és higgadt elite­ket rosszabb korokban elűzik, hogy máshol, mást gyarapítsanak, még rosszabb korokban egyszerűen el­pusztítják és javaikat elveszik, hogy az új parvenü elit versenyképtelen­ségét a hatalom feltétlen szolgála­tért kapott járadékai leplezzék. A népet lenézik, felettük, de nélkülük zajlik vihar, napsütés egyaránt. A Fórum oldalon megjelenő vélemények nem feltétlenül tükrözik a szerkesztőség álláspontját. A szerkesztőség fenntartja magának a jogot, hogy a meg nem rendelt kéziratokat rövidítve és szerkesztve közölje a lap nyomtatott vagy online változatában.

Next