Népszabadság, 2015. április (73. évfolyam, 77-101. szám)
2015-04-25 / 97. szám
2015. április 25., szombat • www.nol.hu NÉPSZABADSÁG Győzött a disznó Kriván Bence Amikor a honi nagyfogyasztó és a nagytermelő egymásra talál, abból valami fenséges születik. Igaz, az asztalvégen szokás szerint ott marad a pórnép: neki jut a duma, esetünkben a mócsing. Előbbit beveszi, utóbbit kiköpi - ha tudja. A húst is legszívesebben hússal fogyasztó miniszterelnökről köztudott, hogy nagy szerelmese a disznónak: az állatnak nincs porcikája, amit parasztosan-magyarosan feldolgozva jóízűen el ne fogyasztana. Vagyunk ezzel így pár millióan. Kolbásztöltési technikájáról szóló videói még nem szerepelnek ugyan a Nemzeti alaptanterv kötelező tananyagai között, de a komponensek összeválogatása és az arányok szakszerű megválasztása mesterre vall. Akit - mint a frissen vágott disznó húsát - körüldonganak a legyek. Zümmögésükből ért a kormányfő: hirtelen felindulásból elrendelte, hogy a sertéshús áfáját 27-ről 5 százalékra szállítsák le. Ezt szereti legjobban a magyar, adjuk neki olcsóbban. Rogán Antal rögtön saját hatástanulmányt is kerekített főnöke döntésének igazolására, szerinte disznóhúsból fogy a legtöbb nálunk, ezért nem a baromfi részesül az áfacsökkentés kegyében. Empirikus alapokon nyugvó állításait a KSH most sem tudta számokkal alátámasztani. Persze, hogy baromfiból fogy több, de hát ez a felcsúti asztalnál ülőket hidegen hagyja. Ott legfeljebb a tojás játszik, hiszen a rántott hús panírjából az nem hiányozhat. Orbán Viktor a reggeli rántottában is a kolbászt és a szalonnát becsülheti a legtöbbre. És azokat, akik finomságok előállításában részt vállalnak. ők megérdemlik a kedvezményeket. A 25 milliárd forintos költségvetési bevételkiesés egy része, amit az áfacsökkentés okoz, náluk csapódik le. Végre emelhetik az áraikat, a lényeg, hogy a látszat fennmaradjon, a tőkehús valamennyivel olcsóbb legyen a hentesnél. És ha nem, hát el lehet verni a port a kereskedőkön. (A multikon.) Mészáros Lőrinc bámulatos érzékkel vágott bele a sertésbizniszbe. A felcsúti polgármester uniós pénzekből épült neveldéje által termelt profit már-már gyorsabban hízik, mint maga a disznó. Az EU-s sertéstámogatások megduplázása és az áfa visszavágása lottófőnyeremény a számára. Csányi Sándor agrárérdekeltsége ugyan januárban kiszállt az évi egymillió sertésre méretezett mohácsi vágóhíd építéséből, de a kapacitásokat azért a Pick hosszú távra lekötötte. Látjuk, a konkurencia kinyírásának, az ágazat kifehérítésének termelői oldalon több haszonélvezője akad. Elég rájuk, valamint a közpénzek segítségével a csődből kimentett húsfeldolgozókra gondolni - Pápától Gyuláig. A disznó győzött, a többiek várjanak a sorukra - üzeni a miniszterelnök. A sors fintoraként a magyar csodaló, Overdose gazdáját épp akkor csukták le cukorral folytatott milliárdos áfacsalás miatt, amikor a sertésáfát visszavágták. Orbán ezen is elmerenghetne, amikor a cukrospikszist a tálcára helyezi, hogy otthon ágyba szervírozza a vasárnap reggeli kávét. AZ EMLÉKEK CSATÁJA Örmények a képen Moszkvában (de a világ rengeteg más helyén, s persze hazájukban is) a törökök által száz éve kezdett népirtás több mint egymillió áldozatára emlékeztek tegnap. Törökországban ugyanekkor tömegtüntetésen tiltakoztak a vád ellen, hogy elődeik követték volna el e rémtetteket. Ugyancsak pénteken emlékeztek meg Törökországban arról, hogy szintén (csaknem) száz éve, 1915. április 25-én az antant öt hadosztállyal kezdte meg a Gallipoli-félsziget elleni szárazföldi támadást. A part hosszában a német vezetés alatt álló 5. török hadsereg sorakozott fel. A veszteségek mindkét fél számára szinte felmérhetetlenek voltak. Most az emlékek csatáznak. Nincs háború, de béke sem. fotó: epa-jurij Kocsetkov, ILLETVE REUTERS - MURAD SEZER Beletört a zárba írja a bulvárlap, hogy be akartak törni a Budapesti Operettszínház rendezőjének lakásába, de annyira ügyetlenek voltak a betörők, hogy beletörték a csavarokat a zárba, és szégyenszemre el kellett oldalogniuk. Nem tudom, hogyan van ez a mai zárakkal és betörőkkel, de azt mondják, züllik a szakma. A napokban elveszítettük a tárolónk kulcsát, ám az egész kerületben nem találtam embert, aki kinyitotta volna a világ legszimplább zárját, pedig még a Gombában is jártam, ott pedig nehézfiúk isznak. Jó, elképzelhető, hogy hiba volt azzal berontani a kocsmába, hogy emberek, akinél tolvajkulcs van, adja ide, de akkor is. Végül a vagyonkezelő két embere nyitotta ki az ajtót, ám ők se dróttal vagy sperhaknival, hanem egy harmincas kulcskészlet egyik darabjával. Olvasok egy visszaemlékezést, amelyben egy zsebtolvaj elmondja, hogy mielőtt mély vízbe dobták volna a hatos villamoson, apja évekig tanította a fogásokra, a finom közmunkára; lefekvés előtt még ma is megtornáztatja az ujjait. Híreket is olvasok, hogy a késő esti járatokra öt-hat fős csapatok szállnak fel, s lerohanják az utasokat, kitépik a táskákat, retikülöket a kezükből, s aki nem adja, azt leütik. Semmi kifinomult technika, apáról fiúra szálló kultúra, szakmai önbecsülés, csak a puszta erő s hozzá a buta tekintet. Nemrég a Strasznov Ignácról szóló tévéfilmet adták a valaha élt egyik legnagyobb magyar szélhámosról, öröm volt nézni, mint beszél halkat a rendőrfőnök meg az egész államapparátus hasába. Magyarország legnagyobb szélhámosai hosszú éveken át tanultak, s vették a fáradságot a hazugságaik elhitetésére, lobogott a fantáziájuk, s a szellem tüze égett a szemükben, amikor a csillagot is lehazudták az égről; ők még megadták a módját. SZABADRÚGÁS Nekünk meg ebből is csak a szar jutott. Rezzenéstelen arccal mondják a kamerába, hogy nem is ismerik a tanácsadójukat; hogy az unió miatt állt le az autópálya-építés; hogy az apjuktól kapták a hatszázmilliós házat, hogy azt se tudják, mi az a brókerház. Miközben a saját honlapjukon pózolnak a tanácsadójukkal, miközben az unió épp előző nap igazolta papírokkal, hogy semmi köze az autópályához, vagy hogy polgármesterként épp ők adták kedvezményesen bérbe az önkormányzati irodát a brókerház vezetőjének; alig kisebb szélhámosok mindebből frenetikus történeteket kerekítenének, tízrészes sorozatra elegendő ötlettel és fordulattal, ám ezek még a hazugságaikban is igénytelenek és unalmasak. Feleltél az iskolában? - kérdezte annak idején anyánk. - Nem mondtuk, mire anyánk elővette intőkönyvünket, s rámutatott az elégtelenre. - Még most is azt mondod, hogy nem feleltél? - nézett mélyen a szemünkbe. - Most is feleltük, és dacosan elfordítottuk a fejünket, de éreztük, hogy tüzel az arcunk, piros a fülünk, és hogy lefekvésig jobb, ha csöndben maradunk. Ezek meg bele a közepébe, és se pír, se szégyenérzet az arcukon, még csak arra se gondolnak, hogy de hiszen még ugyanabban a percben lelepleződhetnek, és akkor hazugságban maradnak. Ezt irigylem tőlük, ezt a veszélyérzet és lelkifurdalás nélküli létet, azt a végtelenül egyszerű műveletsort, ahogyan odamennek, és elveszik, ami kell nekik, majd ugyanazzal a lendülettel letagadják. Igaz, ami igaz, mi magunk is ugyanígy viselkedtünk négyéves korunkban, míg apánk a seggünkre nem vert nevelő célzattal, azt most ne firtassuk, hogy mire mentünk vele. Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom munkatársa Vélemény 19 • • Ösztön és ész Horváth Gábor Ne becsüljük le az ösztönöket! Legközelebbi rokonaink, a bájos csimpánzok rendszeresen járőröznek vadászterületük határain, és ha a családon kívüli fajtársaikra bukkannak, széttépik. Nem azért, mert éhesek, csak gyűlölik a konkurenciát. A Homo sapiens évmilliók alatt odáig fejlődött, hogy nem feltétlenül tépi szét idegen fajtársait. Néha még mindig kitör belőle a vadállat, de az esetek többségében már képes a hűvös számításra: ha nem jár jól az együttműködéssel, hogyan tud a lehető legkisebb kárral megszabadulni a jövevénytől. Újabb csavar a történetben a politika. Lehet, hogy a politikusok tudják, milyen hosszú távú haszonnal járna az idegen kultúrák képviselőinek beengedése, ám kénytelenek figyelembe venni a társadalom ősi ösztöneit. Láttunk már ilyet. IV. Béla például a tatár fenyegetés hírére 1239-ben letelepített negyvenezer kunt. Remek katonák voltak, ám nomád pogányok, úgyhogy még mielőtt a tatár ideért volna, a zászlósurak megölték vezérüket, Kötönyt, mire a kunok a közös ellenséget messze elkerülve kivonultak az országból. Jól járt ezzel Magyarország? Európa lakossága öregszik, szüksége lenne fiatal, ambiciózus betelepülőkre. De Európa gazdag, és nem akar osztozni azon, amije van. Még akkor se, ha ez a vagyon részben évszázadokkal ezelőtt, a most betelepülni vágyók felmenőinek kifosztásával alapozódott is meg. Hiába tudjuk, hogy évente néhány százezer bevándorló nem verné szét társadalmainkat, és hiába kéne a munkáskéz. Éppen válság után vagyaink, Spanyolországban például az emberek csaknem egynegyede még mindig munkanélküli, nekik hiába mondjuk, hogy húsz év múlva minden másképp fest majd. A keresztény könyörületesség is csak arra elég, hogy ne hagyjuk a tengerbe fulladni az embercsempészek áldozatait. (Éppen most még arra se.) Odáig már nem terjed ki, hogy közösen legalább valamelyest nagyvonlú megoldást keressünk az alapproblémára. Amit mellesleg részben éppen mi okoztunk a többi közt a gyarmatosítással, a határok összevissza rajzolgatásával, a világkereskedelem erőn alapuló megszervezésével. Néha odadobunk némi halat az éhezőknek, de nem adunk nekik hálót, hogy halászhassanak. Ha van hálójuk, és jó halászok, nem vesszük meg a halukat. Minden párhuzam mindig sántít, de az Egyesült Államok jelentős részben éppen annak köszönheti saját sikerét, hogy folyamatosan (és rendezetten) fogadja a bevándorlókat. Ott sem egyszerű kezelni a lakosság ösztönös elutasító reakcióját, ott is feszültséget okoz egy-egy váratlanul érkező hullám, a politikusok egy része ott is megpróbálja kihasználni a félelmeket és az idegenkedést. Az egyház ott is néha segít, néha nem. (A templomban németül éneklő pennsylvaniai telepeseket a XVIII. században katonasággal kellett megvédeni angolszász szomszédaiktól.) Szóval a most csupán a Földközi-tenger hajózási biztonságára koncentráló Európa jobban igyekezhetne. Meg is engedheti magának, és jól is járna. Csak hát ehhez igazi vezetők kellenének, nem négy években gondolkodó politikusok. Mozgó támpont Révész Sándor Az elmúlt két évtizedben sok cikkben heveskedtem, hogy legyünk bátrak rendes tandíjrendszert bevezetni, még ha tüntetnek is ellene az egyetemi autonómiára hivatkozva. Hogy van akkor képem - mert van - az egyetemi autonómia lelkes hívének mutatkozni? Hát, hogy is? Az egyetemi autonómia nagyon fontos, de nem lehet pontosan rögzíteni, hogy micsoda. A tartalma változékony és bizonytalan. A középkor első számú egyeteme, a Sorbonne elítélhette és ki is végezhette a polgárait. Mert olyan autonóm volt. Professzori kara Jeanne D Arc megégetését alátámasztó teológiai szakvéleményt adott, amikor azt igényelte a hatalom, két évtizeddel később meg a rehabilitációját szolgálót, amikor azt igényelte. Ennyire volt a hatalomtól független. A rendi autonómia nem támpont. Amúgy is megrendült minden korábbi támpont, amióta a felsőoktatás eltömegesedett, az élenjáró országokban befogadja egyegy korosztály harmadát-felét-többségét, elviszi a kincstárból a GDP egy-másfél százalékát, szinte már közszolgáltatásnak kell tekinteni. Az állam felelős a felsőoktatásba öntött közpénzért, a hozzáférés méltányos szabályozásáért, a társadalmi különbségek, a mobilitási lehetőségek mértékéért, a diplomák minőségéért, hiszen azok hatósági felhatalmazást jelentenek tanításra, gyógyításra, bíráskodásra stb. Az állam minderre hivatkozhat, ha ki akarja pusztítani az egyetemből a szabadságot, ami a lényege. Az egyetemnek egyszerre létfeltétele az autonómia és annak korlátozhatósága. Alkotmánybírósági ítéletek itthon, a bolognai Magna Charta Universitatum és más dokumentumok a nagyvilágban keresik az egyensúlyt az állami felelősség és az egyetemi autonómia között, valahogy úgy, hogy az állam meghatározza a keretfeltételeket, fellép bizonyos hatékonysági és minőségi követelményekkel, s ezen korlátokon belül az egyetem megszervezi önmagát, gazdaságilag, szervezetileg nagymértékben önálló, vezetői és irányító testületei megválasztásában döntő szerepe van, az oktatás és a kutatás szabadsága uralkodik a falai között. Az egyetem nem annyi, amennyit az állam (és a piac) a jelenben értékelni tud, hanem a jövő szülőhelye. Az öntörvényű tudásé, a problémaérzékeny, kritikai és teremtő gondolkodásé, amelyből a jövő épül. Ami túl van azon, amit egy kormány a jelenből beláthat. A távlatos kormánypolitika kerülhet mindenféle hatásköri és tartalmi vitába az egyetemekkel, ez óhatatlan, de úgy, mint nagykorú diák gyerekével a jó szülő, aki az anyagi és egyéb felelősségével tisztában van, de tiszteli gyereke nagykorúságát, személyiségét, törekvéseit, és tudja, hogy olyan jövőre készül, ami a szülein túl van. Az a hatalom, amely önmagát, a jelent akarja a jövőbe belebetonozni, retteg az általa uralhatatlan haladástól, retteg az egyetemtől. Megfelezi a felsőoktatásra szánt pénzt, az egyetemekre rászabadítja helytartóit, behódoló különalkukba kényszeríti és bornírt tervgazdálkodó logikával csonkolja őket. Ameddig hagyjuk.