Népszabadság, 2015. április (73. évfolyam, 77-101. szám)

2015-04-25 / 97. szám

2015. április 25., szombat • www.nol.hu NÉPSZABADSÁG Győzött a disznó Kriván Bence Amikor a honi nagyfogyasztó és a nagytermelő egymásra talál, abból valami fenséges születik. Igaz, az asztalvégen szokás szerint ott ma­rad a pórnép: neki jut a duma, ese­tünkben a mócsing. Előbbit be­veszi, utóbbit kiköpi - ha tudja. A húst is legszívesebben hússal fo­gyasztó miniszterelnökről köztu­dott, hogy nagy szerelmese a disz­nónak: az állatnak nincs porcikája, amit parasztosan-magyarosan fel­dolgozva jóízűen el ne fogyasztana. Vagyunk ezzel így pár millióan. Kolbásztöltési technikájáról szóló videói még nem szerepelnek ugyan a Nemzeti alaptanterv köte­lező tananyagai között, de a kom­ponensek összeválogatása és az arányok szakszerű megválasztása mesterre vall. Akit - mint a frissen vágott disznó húsát - körüldonga­­nak a legyek. Zümmögésükből ért a kormányfő: hirtelen felindulásból elrendelte, hogy a sertéshús áfáját 27-ről 5 százalékra szállítsák le. Ezt szereti legjobban a magyar, adjuk neki olcsóbban. Rogán Antal rögtön saját hatástanulmányt is kerekített főnöke döntésének iga­zolására, szerinte disznóhúsból fogy a legtöbb nálunk, ezért nem a baromfi részesül az áfacsökken­tés kegyében. Empirikus alapokon nyugvó állításait a KSH most sem tudta számokkal alátámasztani. Persze, hogy baromfiból fogy több, de hát ez a felcsúti asztalnál ülőket hidegen hagyja. Ott legfel­jebb a tojás játszik, hiszen a rántott hús panírjából az nem hiányozhat. Orbán Viktor a reggeli rántottá­­ban is a kolbászt és a szalonnát be­csülheti a legtöbbre. És azokat, aki­k finomságok előállításában részt vállalnak. ők megérdemlik a ked­vezményeket. A 25 milliárd forin­tos költségvetési bevételkiesés egy része, amit az áfacsökkentés okoz, náluk csapódik le. Végre emelhe­tik az áraikat, a lényeg, hogy a lát­szat fennmaradjon, a tőkehús va­lamennyivel olcsóbb legyen a hen­tesnél. És ha nem, hát el lehet ver­ni a port a kereskedőkön. (A mul­tikon.) Mészáros Lőrinc bámulatos ér­zékkel vágott bele a sertésbiznisz­be. A felcsúti polgármester uniós pénzekből épült neveldéje által ter­melt profit már-már gyorsabban hízik, mint maga a disznó. Az EU-s sertéstámogatások megduplázása és az áfa visszavágása lottófőnye­remény a számára. Csányi Sándor agrárérdekeltsége ugyan január­ban kiszállt az évi egymillió sertés­re méretezett mohácsi vágóhíd épí­téséből, de a kapacitásokat azért a Pick hosszú távra lekötötte. Lát­juk, a konkurencia kinyírásának, az ágazat kifehérítésének termelői oldalon több haszonélvezője akad. Elég rájuk, valamint a közpénzek segítségével a csődből kimentett húsfeldolgozókra gondolni - Pápá­tól Gyuláig. A disznó győzött, a többiek vár­janak a sorukra - üzeni a miniszter­­elnök. A sors fintoraként a magyar csodaló, Overdose gazdáját épp ak­kor csukták le cukorral folytatott milliárdos áfacsalás miatt, amikor a sertésáfát visszavágták. Orbán ezen is elmerenghetne, amikor a cukros­­pikszist a tálcára helyezi, hogy ott­hon ágyba szervírozza a vasárnap reggeli kávét. AZ EMLÉKEK CSATÁJA Örmények­­ a képen Moszkvában (de a világ rengeteg más helyén, s persze hazájukban is)­­ a törökök által száz éve kezdett népirtás több mint egy­millió áldozatára emlékeztek tegnap. Törökországban ugyanekkor tömeg­­tüntetésen tiltakoztak a vád ellen, hogy elődeik követték volna el e rém­tetteket. Ugyancsak pénteken emlé­keztek meg Törökországban arról, hogy szintén (csaknem) száz éve, 1915. április 25-én az antant öt had­osztállyal kezdte meg a Gallipoli-fél­­sziget elleni szárazföldi támadást. A part hosszában a német vezetés alatt álló 5. török hadsereg sorakozott fel. A veszteségek mindkét fél számára szinte felmérhetetlenek voltak. Most az emlékek csatáznak. Nincs háború, de béke sem. fotó: epa-jurij Kocsetkov, ILLETVE REUTERS - MURAD SEZER Beletört a zárba írja a bulvárlap, hogy be akartak törni a Budapesti Operettszínház rendezőjének lakásába, de annyira ügyetlenek voltak a betörők, hogy be­letörték a csavarokat a zárba, és szé­gyenszemre el kellett oldalogniuk. Nem tudom, hogyan van ez a mai zárakkal és betörőkkel, de azt mond­ják, züllik a szakma. A napokban el­veszítettük a tárolónk kulcsát, ám az egész kerületben nem találtam em­bert, aki kinyitotta volna a világ leg­szimplább zárját, pedig még a Gom­bában is jártam, ott pedig nehézfiúk isznak. Jó, elképzelhető, hogy hi­ba volt azzal berontani a kocsmába, hogy emberek, akinél tolvajkulcs van, adja ide, de akkor is. Végül a va­gyonkezelő két embere nyitotta ki az ajtót, ám ők se dróttal vagy sperhak­­nival, hanem egy harmincas kulcs­készlet egyik darabjával. Olvasok egy visszaemlékezést, amelyben egy zsebtolvaj elmondja, hogy mielőtt mély vízbe dobták vol­na a hatos villamoson, apja évekig tanította a fogásokra, a finom köz­munkára; lefekvés előtt még ma is megtornáztatja az ujjait. Híreket is olvasok, hogy a késő esti járatokra öt-hat fős csapatok szállnak fel, s le­rohanják az utasokat, kitépik a tás­kákat, retikülöket a kezükből, s aki nem adja, azt leütik. Semmi kifino­mult technika, apáról fiúra szálló kultúra, szakmai önbecsülés, csak a puszta erő s hozzá a buta tekintet. Nemrég a Strasznov Ignácról szó­ló tévéfilmet adták a valaha élt egyik legnagyobb magyar szélhámosról, öröm volt nézni, mint beszél halkat a rendőrfőnök meg az egész államap­parátus hasába. Magyarország leg­nagyobb szélhámosai hosszú éve­ken át tanultak, s vették a fáradságot a hazugságaik elhitetésére, lobogott a fantáziájuk, s a szellem tüze égett a szemükben, amikor a csillagot is le­­hazudták az égről; ők még megad­ták a módját. SZABADRÚGÁS Nekünk meg ebből is csak a szar jutott. Rezzenéstelen arccal mond­ják a kamerába, hogy nem is ismerik a tanácsadójukat; hogy az unió mi­att állt le az autópálya-építés; hogy az apjuktól kapták a hatszázmilli­ós házat, hogy azt se tudják, mi az a brókerház. Miközben a saját hon­lapjukon pózolnak a tanácsadójuk­kal, miközben az unió épp előző nap igazolta papírokkal, hogy semmi kö­ze az autópályához, vagy hogy pol­gármesterként épp ők adták ked­vezményesen bérbe az önkormány­zati irodát a brókerház vezetőjének; alig kisebb szélhámosok mindebből frenetikus történeteket kerekítené­nek, tízrészes sorozatra elegendő öt­lettel és fordulattal, ám ezek még a hazugságaikban is igénytelenek és unalmasak. Feleltél az iskolában? - kérdez­te annak idején anyánk. - Nem­­ mondtuk, mire anyánk elővette in­tőkönyvünket, s rámutatott az elég­telenre. - Még most is azt mondod, hogy nem feleltél? - nézett mélyen a szemünkbe. - Most is­­ feleltük, és dacosan elfordítottuk a fejünket, de éreztük, hogy tüzel az arcunk, piros a fülünk, és hogy lefekvésig jobb, ha csöndben maradunk. Ezek meg bele a közepébe, és se pír, se szégyenérzet az arcukon, még csak arra se gondol­nak, hogy de hiszen még ugyanab­ban a percben lelepleződhetnek, és akkor hazugságban maradnak. Ezt irigylem tőlük, ezt a veszélyérzet és lelkifurdalás nélküli létet, azt a vég­telenül egyszerű műveletsort, aho­gyan odamennek, és elveszik, ami kell nekik, majd ugyanazzal a len­dülettel letagadják. Igaz, ami igaz, mi magunk is ugyanígy viselkedtünk négyéves ko­runkban, míg apánk a seggünkre nem vert nevelő célzattal, azt most ne firtassuk, hogy mire mentünk vele. Megyesi Gusztáv, az Élet és Irodalom munkatársa Vélemény 19 • • Ösztön és ész Horváth Gábor Ne becsüljük le az ösztönöket! Legközelebbi rokonaink, a bájos csimpánzok rendszeresen járőröznek vadászterületük határain, és ha a családon kívüli fajtársaikra bukkannak, széttépik. Nem azért, mert éhesek, csak gyűlölik a konkurenciát. A Homo sapiens év­milliók alatt odáig fejlődött, hogy nem feltétlenül tépi szét ide­gen fajtársait. Néha még mindig kitör belőle a vadállat, de az ese­tek többségében már képes a hűvös számításra: ha nem jár jól az együttműködéssel, hogyan tud a lehető legkisebb kárral megsza­badulni a jövevénytől. Újabb csavar a történetben a politika. Lehet, hogy a politiku­sok tudják, milyen hosszú távú haszonnal járna az idegen kultú­rák képviselőinek beengedése, ám kénytelenek figyelembe venni a társadalom ősi ösztöneit. Láttunk már ilyet. IV. Béla például a ta­tár fenyegetés hírére 1239-ben letelepített negyvenezer kunt. Re­mek katonák voltak, ám nomád pogányok, úgyhogy még mielőtt a tatár ideért volna, a zászlósurak megölték vezérüket, Kötönyt, mi­re a kunok a közös ellenséget messze elkerülve kivonultak az or­szágból. Jól járt ezzel Magyarország? Európa lakossága öregszik, szüksége lenne fiatal, ambiciózus betelepülőkre. De Európa gazdag, és nem akar osztozni azon, amije van. Még akkor se, ha ez a vagyon részben évszázadokkal ezelőtt, a most betelepülni vágyók felmenőinek kifosztásával ala­pozódott is meg. Hiába tudjuk, hogy évente néhány százezer be­vándorló nem verné szét társadalmainkat, és hiába kéne a mun­káskéz. Éppen válság után vagyaink, Spanyolországban például az emberek csaknem egynegyede még mindig munkanélküli, nekik hiába mondjuk, hogy húsz év múlva minden másképp fest majd. A keresztény könyörületesség is csak arra elég, hogy ne hagyjuk a tengerbe fulladni az embercsempészek áldozatait. (Éppen most még arra se.) Odáig már nem terjed ki, hogy közösen legalább va­lamelyest nagyvonlú megoldást keressünk az alapproblémára. Amit mellesleg részben éppen mi okoztunk a többi közt a gyar­matosítással, a határok összevissza rajzolgatásával, a világkereske­delem erőn alapuló megszervezésével. Néha odadobunk némi ha­lat az éhezőknek, de nem adunk nekik hálót, hogy halászhassanak. Ha van hálójuk, és jó halászok, nem vesszük meg a halukat. Minden párhuzam mindig sántít, de az Egyesült Államok jelen­tős részben éppen annak köszönheti saját sikerét, hogy folyama­tosan (és rendezetten) fogadja a bevándorlókat. Ott sem egysze­rű kezelni a lakosság ösztönös elutasító reakcióját, ott is feszültsé­get okoz egy-egy váratlanul érkező hullám, a politikusok egy része ott is megpróbálja kihasználni a félelmeket és az idegenkedést. Az egyház ott is néha segít, néha nem. (A templomban németül ének­lő pennsylvaniai telepeseket a XVIII. században katonasággal kel­lett megvédeni angolszász szomszédaiktól.) Szóval a most csupán a Földközi-tenger hajózási biztonságára koncentráló Európa jobban igyekezhetne. Meg is engedheti magá­nak, és jól is járna. Csak hát ehhez igazi vezetők kellenének, nem négy években gondolkodó politikusok. Mozgó támpont Révész Sándor Az elmúlt két évtizedben sok cikkben heveskedtem, hogy legyünk bátrak rendes tandíjrendszert bevezetni, még ha tüntetnek is el­lene az egyetemi autonómiára hivatkozva. Hogy van akkor képem - mert van - az egyetemi autonómia lelkes hívének mutatkozni? Hát, hogy is? Az egyetemi autonómia nagyon fontos, de nem lehet pontosan rögzíteni, hogy micsoda. A tartalma változékony és bi­zonytalan. A középkor első számú egyeteme, a Sorbonne elítélhet­te és ki is végezhette a polgárait. Mert olyan autonóm volt. Profes­­­szori kara Jeanne D Arc megégetését alátámasztó teológiai szakvé­leményt adott, amikor azt igényelte a hatalom, két évtizeddel ké­sőbb meg a rehabilitációját szolgálót, amikor azt igényelte. Ennyi­re volt a hatalomtól független. A rendi autonómia nem támpont. Amúgy is megrendült minden korábbi támpont, amióta a fel­sőoktatás eltömegesedett, az élenjáró országokban befogadja egy­­egy korosztály harmadát-felét-többségét, elviszi a kincstárból a GDP egy-másfél százalékát, szinte már közszolgáltatásnak kell tekinteni. Az állam felelős a felsőoktatásba öntött közpénzért, a hozzáférés méltányos szabályozásáért, a társadalmi különbségek, a mobilitási lehetőségek mértékéért, a diplomák minőségéért, hi­szen azok hatósági felhatalmazást jelentenek tanításra, gyógyítás­ra, bíráskodásra stb. Az állam minderre hivatkozhat, ha ki akarja pusztítani az egyetemből a szabadságot, ami a lényege. Az egyetemnek egyszerre létfeltétele az autonómia és annak korlátozhatósága. Alkotmánybírósági ítéletek itthon, a bolognai Magna Charta Universitatum és más dokumentumok a nagyvi­lágban keresik az egyensúlyt az állami felelősség és az egyetemi autonómia között, valahogy úgy, hogy az állam meghatározza a keretfeltételeket, fellép bizonyos hatékonysági és minőségi köve­telményekkel, s ezen korlátokon belül az egyetem megszervezi ön­magát, gazdaságilag, szervezetileg nagymértékben önálló, vezetői és irányító testületei megválasztásában döntő szerepe van, az ok­tatás és a kutatás szabadsága uralkodik a falai között. Az egyetem nem annyi, amennyit az állam (és a piac) a je­lenben értékelni tud, hanem a jövő szülőhelye. Az öntörvényű tudásé, a problémaérzékeny, kritikai és teremtő gondolkodásé, amelyből a jövő épül. Ami túl van azon, amit egy kormány a je­lenből beláthat. A távlatos kormánypolitika kerülhet mindenfé­le hatásköri és tartalmi vitába az egyetemekkel, ez óhatatlan, de úgy, mint nagykorú diák gyerekével a jó szülő, aki az anyagi és egyéb felelősségével tisztában van, de tiszteli gyereke nagykorú­ságát, személyiségét, törekvéseit, és tudja, hogy olyan jövőre ké­szül, ami a szülein túl van. Az a hatalom, amely önmagát, a jelent akarja a jövőbe belebeto­nozni, retteg az általa uralhatatlan haladástól, retteg az egyetem­től. Megfelezi a felsőoktatásra szánt pénzt, az egyetemekre rásza­badítja helytartóit, behódoló különalkukba kényszeríti és bornírt tervgazdálkodó logikával csonkolja őket. Ameddig hagyjuk.

Next