Népszabadság, 2015. május (73. évfolyam, 102-125. szám)

2015-05-16 / 114. szám

2015. május 16., szombat • www.nol.hu NÉPSZABADSÁG Kultúra i ii Interjú Markó Béla egyre több jó verset olvas idősebbektől, pedig szerinte ez a fiatalokm // r* • ill+Ql Csodagyerek, túl a hatvanon A politika utáni költészet eufóriá­járól, a nyomhagyás kényszerének melankóliájáról, az erdélyi irodal­mat megváltoztató költőnemzedék­ről, Szőcs Gézáról és a haiku világ­képéről beszélgettünk Markó Béla költővel. Vári György Régi barátja, Szávai Géza állítja vá­logatott verseinek előszavában, hogy költő-csodagyerekként kezdte pályá­ját. Ugyanúgy emlékszik? Öröm, hogy hatvan-egynéhány évesen kiérdemeltem végre a cso­dagyerek minősítést. Ez volt az el­ső eset, még senki sem mondta. Vi­szonylag korán, középiskolás ko­romban jelentek meg verseim, fon­tos volt, hogy Székely János közöl­te első munkáim némelyikét. Az­tán Kézdivásárhelyről Kolozsvár­ra kerültem egyetemre, s meglepőd­ve láttam: két-három versem men­­nyire népszerű lett kortársaim közt, egyfajta nemzedéki elégedetlenség emblémái. Új­raolvasáskor nem res­­tellkedem, inkább nosztalgiát érzek. Hiányzik a generációnk indulását jellemző szenvedély és a világ alakít­­hatóságába vetett romantikus, naiv hit. Nem csak belőlünk. Attól tartok, a mostani húszévesek sem bízhat­nak úgy egy eljövendő, radikális vál­tozásban, ahogy mi hittünk benne. Azt mondják, csak félig-meddig tar­tozott a generációjához a „két és fele­dik” Forrás-nemzedék tagjaként, de sokak szerint az ön és Szőcs Géza első kötetei változtatták meg alapjaiban az erdélyi magyar költészetet. A harmadfeledik Forrás-nemze­dék kitalálása szépen mutatj­a, men­­nyit érnek ezek a kategóriák. Bár jól­esik, hogy voltunk olyan fontosak, hogy nekünk is ki kellett találni egy skatulyát. Tényleg átmeneti generá­ció voltunk. Az előttünk járók sze­rették erős közéleti indulataikat né­pies hangvételben és többes szám el­ső személyben megfogalmazni, ez utóbbi a költészetben nem tipikus és középtávon valószínűleg nem is sze­rencsés. A közéletiséget mi sem ve­tettük el, de a kifejezésmódot nem vállaltuk. Nálam és a velem egyívá­­súaknál erőteljesen megjelentek az ironikus késztetések, a folytonos ön­kritika és a formabontó gesztusok. Aztán az utánunk jövők, a „harma­dik Forrás-nemzedék” tagjai érvé­nyesítették mindezt igazán, Egyed Péter, Szőcs Géza, a nálam valami­vel idősebb, de akkoriban talán me­részebb Balla Zsófia hozták el az - ahogy akkor neveztük - avantgárd költői nyelv áttörését. Sok évtized távlatából mindez egybemosódik. 1968 Romániában is korszakhatár­nak mutatkozott, egyfajta enyhülés jellemezte a kései hatvanas éveket. A művészeti-kulturális nyitás egy da­rabig még folytatódott. Ezért hihet­tünk mi még valami igazi, lényegi ki­törésben a konvenciók szorításából. Milyen ma a kapcsolata Szőccsel? Beszélő viszonyban vagyunk. Leg­utóbb néhány éve léptünk fel együtt, amikor a Bukaresti Könyvvásár dísz­vendége Magyarország volt, én a ro­mán kormány miniszterelnök-he­lyetteseként szerepeltem, ő meg ma­gyar kulturális államtitkárként. De egyébként nem keressük egymást. A politika elválasztott minket. A ro­mániai magyar kisebbség céljairól bizonyára nem, de a hozzájuk veze­tő eszközökről alapvetően mást gon­dolunk. Ettől még nagyra becsülöm a költészetét, így volt ez húszéves ko­runkban is, ma sincsen másképp. Voltak közöttünk, akik nagyon fiata­lon ráleltek egy hangütésre, világlá­tásra, és némi módosítással máig is tovább tudták vinni, mások, köztük én is, folyamatosan keresnek, kísér­leteznek. Én legalábbis kísérletezés­nek éltem meg, mikor a szabadver­sek után szonetteket kezdtem el írni a nyolcvanas évek második felében. A hagyomány és kötöttség mint kí­sérlet? Ez lenne ennél a szonett és a haiku? Nem is tudom, hogy én vagy más európai költők haikut írunk-e egyál­talán a szó eredeti, japán értelmé­ben, a versforna, a szótagszám és a természeti kép önmagában ezt nem szavatolja. A mi kultúrkörünk állan­dóan megoldani, rendezni akarja a világ dolgait, terjeszkedni, gyarma­tosítani, felmenni a Holdra. A hai­­kuk kultúrájában nem kell mindent lezárni, befejezni és a miniatűr képi közhelyekben - cseresznyeszirom. Névjegy MARKÓ BÉLA Kézdivásárhelyen született 64 éve, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudomány­­egyetem magyar-francia szakán végzett. Gimnazista korától folyama­tosan jelennek meg versei. 1993- 2011 között a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, össze­sen nyolc évig volt Románia minisz­terelnök-helyettese, lepkeszárny, fűszál, esőcsepp­­ és az idő töredékeiben minden benne fog­laltatik, amit a világról tudni lehet. Nem tudom, van-e átjárás, de érde­mes megpróbálnunk. Azért is szere­tem a haikut, mert önmegtartózta­tásra kényszerít, olyan rövid, hogy muszáj az olvasónak továbbírnia. A szonettben is az foglalkoztat, hogy lehet egy már régen előttünk meg­született, bárki rendelkezésére ál­ló formát úgy kitölteni, hogy mégis minket mutasson meg. A pályakezdő verseket, mint mond­ja, a bizalom jellemezte, az utóbbi időben viszont a legtöbbet a melan­kóliát emlegetik a verseiről szólva. Amikor eldöntöttem, hogy a köl­tészet újra fontosabb lesz számom­ra, mint a politika, szerintem inkább egyfajta eufória vált érezhetővé a verseimben, az irodalmi nyelv és vi­lág újrafelfedezésének eufóriája. Az­tán ez elmúlt, és ez részben kapcso­lódik a régiónk állapotához. Rá kel­lett jönnöm, hogy én ettől nem tu­dok elvonatkoztatni. Körülöttünk sorra recsegnek-ropognak a demok­ráciák, amelyeket két évtized alatt felépítettünk. Másrészt a versek ál­talában is a kételyekről, az aggoda­lomról, a szorongásról, a dilemmák­ról, a szenvedésről, a szenvedélyek­ről szólnak, pláne az öregedés kü­szöbén. Manapság, hogy, hogy nem, egyre több remek verset olvasok idő­sebb költőktől, pedig régebben azt gondoltam, hogy a költészet a fiatal­ság műfaja. Am­i beszél, hogy el lehet engedni a dolgokat, elég csak figyelni. Egy hai­­kuja szerint az boldog, aki nem hagy nyomot a világban, a madár röpte például ilyen. Pedig évtizedekig poli­tizált, és folyamatosan ír. Boldogta­lannak kell elképzelnünk? Az öntudatlan lények boldogsá­gához képest igen. A madarak nem tudnak a saját jövőjükre gondolni, mi igen, ezért nem lehetünk felhőt­lenül boldogok. Minden ember nyo­mot akar hagyni. Nem nagyon foga­dom el, hogy a társadalom feloszt­ható volna alkotó és nem alkotó em­berekre, ilyesmiben nem hiszek. Va­lahogyan mindannyian próbáljuk meghosszabbítani végesnek tudott életünket, voltaképpen minden te­vékenységünk erre irányul. Száraz levélen / harmatcsepp fény­lik reggel / de most már késő - áll a Művészet című haikuban. Miért ér­kezik mindig késve a világba a köl­tészet? A művészet artikulálja a fájdal­mat és megszépíti, de megszüntetni nem képes, még jó, ha finomul a kín általa, ahogy József Attila mondja. Felmutatja úgy, hogy belesűríti egy emlékezetes képbe, de ennél többet nem segíthet rajtunk. Eufóriát érzett, hogy az írás újra fontosabb a politikánál fotó: földi Imre 151 Film Arcon csapni a világot Csákvári Géza A cannes-i fesztivál versenyprog­ramjában szerdán bemutatott filmjében Nemes Jeles László ké­nyes témához nyúlt, méghozzá a holokauszt megjelenítésével kap­csolatos dogmák lerombolásának a céljával. Ez nemcsak hogy sike­rült neki, de az is egyértelmű: a Saul fia a rendszerváltás óta a leg­erősebb magyar mozgókép, mely nemcsak beérte, hanem tovább is lépett a világ filmművészetén. Homályos, életlen képpel kez­dődik. Egyszer csak belép a kom­pozícióba a Sault alakító Röh­­rig Géza. Fokozatosan kísérjük őt, mintha csak szemtanúja vol­nánk az eseményeknek. Fokozato­san derül ki: egy szállítmány zsidó érkezik az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborba, Saul pedig sonderkommandósként kíséri, te­reli az embereket. Először egy öltözőbe, ahol szá­mozott akasztók vannak, és a né­met katonák mindenkit biztosíta­nak arról, hogy végre itt a lehető­ség a tusolásra. Miután levetkőz­tek, minden új érkezőnek irány a gázkamra. Az ajtók óriási robajjal bezáródnak. Saul elmenne, de egy katona odaállítja az ajtóhoz őr­ködni. A következő pillanatban a halál hangjai, sikolyok és döröm­­bölés fülsüketítő zaja lep el min­dent. A kamera megfordul és Sault mutatja: a férfi rezignált arccal, mereven áll. Már rég túl van azon, hogy féljen vagy elszörnyedjen, a borzalom sokkja már befagyasz­totta az emocionális világát. Mi, nézők pedig kellemetlen közelség­ből szembesülünk ezzel az élet­helyzettel. Nincs menekvés, a film beszippantott, és a vége főcímig el sem enged. Nem emlékszem, hogy holokausztfilmnél valaha éreztem volna ilyet. Nemes Jeles László és Erdély Mátyás operatőr által kreált világ visszahoz valami nagyon fontosat: a film mint médium erejét és ha­talmát. Noha manapság a digitális képalkotás és a 3D világát éljük, a Saul fia igazából tényleg csak fil­men működhetett. A 35 mm-es celluloid képes olyan kontrasztok­ra, ami jelen esetben dramatur­­giailag szükséges volt, csakúgy, mint a Stanley Kubrick által is oly kedvelt 4:3-as képkivágásra, ami a karakter és a néző bezártságát, a menekülés lehetetlenségét erősíti. Elképesztően sok borzalmat rendezett meg Nemes, de nem akart mindent direkten megmu­tatni. A gázkamrákból a hullák ki­­cipelése, a padló felsúrolása, a ke­mencék megtöltése, a hamvak la­pátolása mind-mind elkerülhe­tetlen tény, de nem ez a lényeg. A pusztulásból sokszor csak egy-egy pillantást kapunk, vagy csak ho­mályosan látszódik a háttérben. A bezártságot érdekes módon a hang erősíti. Hiába nem látjuk, ha halljuk, ennél erősebb hatást nem is lehet elképzelni. Mindezen túl teljesen egyér­telmű: a főszereplő Röhrig Géza kulcsember. A rendező tökéletes döntése volt, hogy nem képzett szí­nészre osztotta Saul szerepét, ép­pen az a lényeg, hogy Röhrig nem játszik, hanem „csak” jelen van. A Saul fia formanyelve és ábrá­zolásmódja forradalmi. Távol áll a holokausztfilmeket jellemző di­daktikus és sokszor giccses szim­bólumrendszertől. Nemes világá­ban semmi szép nincs. Nincs re­mény a túlélésre. A földi purga­­tóriumban vagyunk. Saul egy ha­lott gyermekben a rég elvesztett fi­át véli felfedezni, és el akarja te­metni. Ehhez viszont szüksége van egy rabbira, hogy elmondja a ká­­dist. Ha kell, bejárja érte az egész koncentrációs tábort. Társai nem képesek felfogni, hogy számára ez fontosabb, mint az ellenállás. „Feladta az élőket a halottakért” - fogalmazzák meg a vádat vele szemben. Tulajdonkép­pen nem lehetünk biztosak ben­ne, hogy valóban a fiára talált rá. A rendező számos momentumban utal Saul sérült pszichéjére, pél­dául abban a jelenetben, amikor testközelbe kerül a feleségével, de mégsem képes megérinteni. Vagy a mű szimbolikus lezárásában, amikor Saul az erdőben, egy szőke gyermekre pillantva, egyszer csak elmosolyodik, majd a kamera fo­kozatosan magára hagyja. Meg lehet halni végre. O SAUL FIA Forgalmazó: Mozinet Fiatai bemutató: június 11. A főhőst, Röhrig Gézát esélyesként emlegetik Cannes-ban a színészdíjra

Next