Népszabadság, 2015. május (73. évfolyam, 102-125. szám)
2015-05-16 / 114. szám
2015. május 16., szombat • www.nol.hu NÉPSZABADSÁG Kultúra i ii Interjú Markó Béla egyre több jó verset olvas idősebbektől, pedig szerinte ez a fiatalokm // r* • ill+Ql Csodagyerek, túl a hatvanon A politika utáni költészet eufóriájáról, a nyomhagyás kényszerének melankóliájáról, az erdélyi irodalmat megváltoztató költőnemzedékről, Szőcs Gézáról és a haiku világképéről beszélgettünk Markó Béla költővel. Vári György Régi barátja, Szávai Géza állítja válogatott verseinek előszavában, hogy költő-csodagyerekként kezdte pályáját. Ugyanúgy emlékszik? Öröm, hogy hatvan-egynéhány évesen kiérdemeltem végre a csodagyerek minősítést. Ez volt az első eset, még senki sem mondta. Viszonylag korán, középiskolás koromban jelentek meg verseim, fontos volt, hogy Székely János közölte első munkáim némelyikét. Aztán Kézdivásárhelyről Kolozsvárra kerültem egyetemre, s meglepődve láttam: két-három versem mennyire népszerű lett kortársaim közt, egyfajta nemzedéki elégedetlenség emblémái. Újraolvasáskor nem restellkedem, inkább nosztalgiát érzek. Hiányzik a generációnk indulását jellemző szenvedély és a világ alakíthatóságába vetett romantikus, naiv hit. Nem csak belőlünk. Attól tartok, a mostani húszévesek sem bízhatnak úgy egy eljövendő, radikális változásban, ahogy mi hittünk benne. Azt mondják, csak félig-meddig tartozott a generációjához a „két és feledik” Forrás-nemzedék tagjaként, de sokak szerint az ön és Szőcs Géza első kötetei változtatták meg alapjaiban az erdélyi magyar költészetet. A harmadfeledik Forrás-nemzedék kitalálása szépen mutatja, mennyit érnek ezek a kategóriák. Bár jólesik, hogy voltunk olyan fontosak, hogy nekünk is ki kellett találni egy skatulyát. Tényleg átmeneti generáció voltunk. Az előttünk járók szerették erős közéleti indulataikat népies hangvételben és többes szám első személyben megfogalmazni, ez utóbbi a költészetben nem tipikus és középtávon valószínűleg nem is szerencsés. A közéletiséget mi sem vetettük el, de a kifejezésmódot nem vállaltuk. Nálam és a velem egyívásúaknál erőteljesen megjelentek az ironikus késztetések, a folytonos önkritika és a formabontó gesztusok. Aztán az utánunk jövők, a „harmadik Forrás-nemzedék” tagjai érvényesítették mindezt igazán, Egyed Péter, Szőcs Géza, a nálam valamivel idősebb, de akkoriban talán merészebb Balla Zsófia hozták el az - ahogy akkor neveztük - avantgárd költői nyelv áttörését. Sok évtized távlatából mindez egybemosódik. 1968 Romániában is korszakhatárnak mutatkozott, egyfajta enyhülés jellemezte a kései hatvanas éveket. A művészeti-kulturális nyitás egy darabig még folytatódott. Ezért hihettünk mi még valami igazi, lényegi kitörésben a konvenciók szorításából. Milyen ma a kapcsolata Szőccsel? Beszélő viszonyban vagyunk. Legutóbb néhány éve léptünk fel együtt, amikor a Bukaresti Könyvvásár díszvendége Magyarország volt, én a román kormány miniszterelnök-helyetteseként szerepeltem, ő meg magyar kulturális államtitkárként. De egyébként nem keressük egymást. A politika elválasztott minket. A romániai magyar kisebbség céljairól bizonyára nem, de a hozzájuk vezető eszközökről alapvetően mást gondolunk. Ettől még nagyra becsülöm a költészetét, így volt ez húszéves korunkban is, ma sincsen másképp. Voltak közöttünk, akik nagyon fiatalon ráleltek egy hangütésre, világlátásra, és némi módosítással máig is tovább tudták vinni, mások, köztük én is, folyamatosan keresnek, kísérleteznek. Én legalábbis kísérletezésnek éltem meg, mikor a szabadversek után szonetteket kezdtem el írni a nyolcvanas évek második felében. A hagyomány és kötöttség mint kísérlet? Ez lenne ennél a szonett és a haiku? Nem is tudom, hogy én vagy más európai költők haikut írunk-e egyáltalán a szó eredeti, japán értelmében, a versforna, a szótagszám és a természeti kép önmagában ezt nem szavatolja. A mi kultúrkörünk állandóan megoldani, rendezni akarja a világ dolgait, terjeszkedni, gyarmatosítani, felmenni a Holdra. A haikuk kultúrájában nem kell mindent lezárni, befejezni és a miniatűr képi közhelyekben - cseresznyeszirom. Névjegy MARKÓ BÉLA Kézdivásárhelyen született 64 éve, a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem magyar-francia szakán végzett. Gimnazista korától folyamatosan jelennek meg versei. 1993- 2011 között a Romániai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, összesen nyolc évig volt Románia miniszterelnök-helyettese, lepkeszárny, fűszál, esőcsepp és az idő töredékeiben minden benne foglaltatik, amit a világról tudni lehet. Nem tudom, van-e átjárás, de érdemes megpróbálnunk. Azért is szeretem a haikut, mert önmegtartóztatásra kényszerít, olyan rövid, hogy muszáj az olvasónak továbbírnia. A szonettben is az foglalkoztat, hogy lehet egy már régen előttünk megszületett, bárki rendelkezésére álló formát úgy kitölteni, hogy mégis minket mutasson meg. A pályakezdő verseket, mint mondja, a bizalom jellemezte, az utóbbi időben viszont a legtöbbet a melankóliát emlegetik a verseiről szólva. Amikor eldöntöttem, hogy a költészet újra fontosabb lesz számomra, mint a politika, szerintem inkább egyfajta eufória vált érezhetővé a verseimben, az irodalmi nyelv és világ újrafelfedezésének eufóriája. Aztán ez elmúlt, és ez részben kapcsolódik a régiónk állapotához. Rá kellett jönnöm, hogy én ettől nem tudok elvonatkoztatni. Körülöttünk sorra recsegnek-ropognak a demokráciák, amelyeket két évtized alatt felépítettünk. Másrészt a versek általában is a kételyekről, az aggodalomról, a szorongásról, a dilemmákról, a szenvedésről, a szenvedélyekről szólnak, pláne az öregedés küszöbén. Manapság, hogy, hogy nem, egyre több remek verset olvasok idősebb költőktől, pedig régebben azt gondoltam, hogy a költészet a fiatalság műfaja. Ami beszél, hogy el lehet engedni a dolgokat, elég csak figyelni. Egy haikuja szerint az boldog, aki nem hagy nyomot a világban, a madár röpte például ilyen. Pedig évtizedekig politizált, és folyamatosan ír. Boldogtalannak kell elképzelnünk? Az öntudatlan lények boldogságához képest igen. A madarak nem tudnak a saját jövőjükre gondolni, mi igen, ezért nem lehetünk felhőtlenül boldogok. Minden ember nyomot akar hagyni. Nem nagyon fogadom el, hogy a társadalom felosztható volna alkotó és nem alkotó emberekre, ilyesmiben nem hiszek. Valahogyan mindannyian próbáljuk meghosszabbítani végesnek tudott életünket, voltaképpen minden tevékenységünk erre irányul. Száraz levélen / harmatcsepp fénylik reggel / de most már késő - áll a Művészet című haikuban. Miért érkezik mindig késve a világba a költészet? A művészet artikulálja a fájdalmat és megszépíti, de megszüntetni nem képes, még jó, ha finomul a kín általa, ahogy József Attila mondja. Felmutatja úgy, hogy belesűríti egy emlékezetes képbe, de ennél többet nem segíthet rajtunk. Eufóriát érzett, hogy az írás újra fontosabb a politikánál fotó: földi Imre 151 Film Arcon csapni a világot Csákvári Géza A cannes-i fesztivál versenyprogramjában szerdán bemutatott filmjében Nemes Jeles László kényes témához nyúlt, méghozzá a holokauszt megjelenítésével kapcsolatos dogmák lerombolásának a céljával. Ez nemcsak hogy sikerült neki, de az is egyértelmű: a Saul fia a rendszerváltás óta a legerősebb magyar mozgókép, mely nemcsak beérte, hanem tovább is lépett a világ filmművészetén. Homályos, életlen képpel kezdődik. Egyszer csak belép a kompozícióba a Sault alakító Röhrig Géza. Fokozatosan kísérjük őt, mintha csak szemtanúja volnánk az eseményeknek. Fokozatosan derül ki: egy szállítmány zsidó érkezik az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborba, Saul pedig sonderkommandósként kíséri, tereli az embereket. Először egy öltözőbe, ahol számozott akasztók vannak, és a német katonák mindenkit biztosítanak arról, hogy végre itt a lehetőség a tusolásra. Miután levetkőztek, minden új érkezőnek irány a gázkamra. Az ajtók óriási robajjal bezáródnak. Saul elmenne, de egy katona odaállítja az ajtóhoz őrködni. A következő pillanatban a halál hangjai, sikolyok és dörömbölés fülsüketítő zaja lep el mindent. A kamera megfordul és Sault mutatja: a férfi rezignált arccal, mereven áll. Már rég túl van azon, hogy féljen vagy elszörnyedjen, a borzalom sokkja már befagyasztotta az emocionális világát. Mi, nézők pedig kellemetlen közelségből szembesülünk ezzel az élethelyzettel. Nincs menekvés, a film beszippantott, és a vége főcímig el sem enged. Nem emlékszem, hogy holokausztfilmnél valaha éreztem volna ilyet. Nemes Jeles László és Erdély Mátyás operatőr által kreált világ visszahoz valami nagyon fontosat: a film mint médium erejét és hatalmát. Noha manapság a digitális képalkotás és a 3D világát éljük, a Saul fia igazából tényleg csak filmen működhetett. A 35 mm-es celluloid képes olyan kontrasztokra, ami jelen esetben dramaturgiailag szükséges volt, csakúgy, mint a Stanley Kubrick által is oly kedvelt 4:3-as képkivágásra, ami a karakter és a néző bezártságát, a menekülés lehetetlenségét erősíti. Elképesztően sok borzalmat rendezett meg Nemes, de nem akart mindent direkten megmutatni. A gázkamrákból a hullák kicipelése, a padló felsúrolása, a kemencék megtöltése, a hamvak lapátolása mind-mind elkerülhetetlen tény, de nem ez a lényeg. A pusztulásból sokszor csak egy-egy pillantást kapunk, vagy csak homályosan látszódik a háttérben. A bezártságot érdekes módon a hang erősíti. Hiába nem látjuk, ha halljuk, ennél erősebb hatást nem is lehet elképzelni. Mindezen túl teljesen egyértelmű: a főszereplő Röhrig Géza kulcsember. A rendező tökéletes döntése volt, hogy nem képzett színészre osztotta Saul szerepét, éppen az a lényeg, hogy Röhrig nem játszik, hanem „csak” jelen van. A Saul fia formanyelve és ábrázolásmódja forradalmi. Távol áll a holokausztfilmeket jellemző didaktikus és sokszor giccses szimbólumrendszertől. Nemes világában semmi szép nincs. Nincs remény a túlélésre. A földi purgatóriumban vagyunk. Saul egy halott gyermekben a rég elvesztett fiát véli felfedezni, és el akarja temetni. Ehhez viszont szüksége van egy rabbira, hogy elmondja a kádist. Ha kell, bejárja érte az egész koncentrációs tábort. Társai nem képesek felfogni, hogy számára ez fontosabb, mint az ellenállás. „Feladta az élőket a halottakért” - fogalmazzák meg a vádat vele szemben. Tulajdonképpen nem lehetünk biztosak benne, hogy valóban a fiára talált rá. A rendező számos momentumban utal Saul sérült pszichéjére, például abban a jelenetben, amikor testközelbe kerül a feleségével, de mégsem képes megérinteni. Vagy a mű szimbolikus lezárásában, amikor Saul az erdőben, egy szőke gyermekre pillantva, egyszer csak elmosolyodik, majd a kamera fokozatosan magára hagyja. Meg lehet halni végre. O SAUL FIA Forgalmazó: Mozinet Fiatai bemutató: június 11. A főhőst, Röhrig Gézát esélyesként emlegetik Cannes-ban a színészdíjra