Népszabadság, 2016. szeptember (74. évfolyam, 205-230. szám)
2016-09-24 / 225. szám
2016. szeptember 24., szombat NÉPSZABADSÁG INTERJÚ3 hasonlóképpen Tar Sándor, akinek a Minden messze van című kisregényét is kiadtuk, közöltünk Tandorit, Petrit, Esterházyt, Nádast, Krasznahorkait. Ez sok mindenkinek szimpatikus volt, de nem mindenkinek. Végül eljutottunk oda, hogy a lap nem kapott egy fillér támogatást sem és megszűnt. Irodalmár akart lenni? Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy az irodalomtörténet érdekel-e jobban, vagy a filozófia, azon belül pedig a művészetelmélet. Miután az országos tudományos diákköri verseny magyar irodalom szekciójában kiemelt első díjat nyertem, több irodalom tanszékre is hívtak. A debrecenire viszont nem, annak ellenére, hogy megkaptam a legjobb magyar szakos hallgatónak járó Juhász Géza-díjat. De én Debrecenben akartam maradni. Miért? Mert közben egy Kant-szemináriumon megismerkedtem egy filozófia-esztétika szakos lánnyal, Széplaky Gerdával, összeházasodtunk, nemsokára megszületett Levente, három fiunk közül a legnagyobb, s kezdtünk berendezkedni Debrecenben. Bár katolikus vagyok, de az a nyakas kálvinista szellemiség, az a paraszt-polgári ethosz, ami Debrecen karakterét meghatározza, számomra mindig is rokonszenves volt, így a debreceni egyetem filozófiadoktori iskolájába mentem. Közben többedmagammal csináltunk egy Latin Betűk nevű filozófiai könyvkiadót, évente kiadtunk három-négy kötetet, de a pályázati források elapadásával a kiadó is megszűnt. 1999-ben megalapítottuk a Vulgo című bölcseleti folyóiratot, amely sokkal magazinosabb, olvashatóbb volt egy szaktudományos szöveggyűjteménynél, majd létrehoztunk egy akadémiai kutatócsoportot a vulgarizálódás esztétikai, poétikai, retorikai jellemzőinek vizsgálatára. Hogyan kaptak rá pénzt? Némi szerencsével. Beadtunk egy pályázatot az Akadémia illetékes testületéhez, de az utolsó pillanatban véletlenül megtudtam: nem érkezett meg. Erre felhívtam Heller Ágnest, aki tagja volt a bizottságnak, elmondtam, milyen furcsaság történt velünk, s el is küldtem neki az anyagot. Heller felállt a bizottsági ülésen, elmondta, hogy egy pályázat nem jutott el a döntéshozókhoz, úgyhogy ő most felolvasná. És felolvasta. S mivel tényleg jó pályázatot adtunk be, nyertünk. Szerencsések voltunk, mert rendkívül izgalmas projekteken dolgozhattunk. Talán a legizgalmasabb az Európai szellem és a totalitarizmus című volt, amelyből számos könyv született, s amely aztán Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos gyalázatos hecckampánya nyomán híresült el. A következő fordulat az volt a pályáján, amikor Debrecen pályázott az Európa kulturális fővárosa címre, és ön lett a pályázati program felelőse. Ez hogyan történt? Olvastam a pályázati kiírást, s megkerestem a debreceni polgármestert, hogy a város ebben vegyen részt. Erre azt mondta, jó, csináljam, hátha lesz belőle valami. Felhívta Kósa Lajost ismeretlenül?! Nem sokkal korábban ismerkedtem meg vele. Hogyan? Rendhagyó módon. A Hajdú-bihari Naplóban megírtam, hogy az új főtér átadását szerintem ízléstelen volt Lagzi Lajcsi-koncerttel ünnepelni a Kossuth téren, a Nagytemplom előtt. Nagyon erősen fogalmaztam, olyannyira, hogy az írás miatt több fideszes barátom megszakította velem a kapcsolatot. Egy este viszont felhívott telefonon Kósa, s azt mondta: lehet, hogy mégsem volt jó ötlet a Lagzi Lajcsi-koncert a Nagytemplom előtt. Nekem imponált, hogy egy politikus képes újragondolni és korrigálni az álláspontját. Kósát azóta is rendkívül nagyra tartom. Egyrészt a polgármesteri teljesítménye miatt, ami Debrecen történetében egyedülálló, másrészt az elvszerűsége miatt, harmadrészt azért, mert tisztességes ember, ami nem mondható el minden politikusról. Az a pletyka járta, hogy azért lett ön a program felelőse, mert ön volt Kósa beszédírója. Úgy vélem, tipikus, a médiában gyakran hangoztatott balliberális tévképzet, hogy a „másik” oldalon csakis politikai befolyás révén lehet sikert elérni - tehetség, tudás alapján nem. Soha nem dörgölőztem a politikához. Nincsenek álmatlan éjszakáim emiatt, de kissé rosszul viselem a „politikai kedvezményezett” bélyegét, mert büszke vagyok rá, hogy amit elértem, azt a saját tehetségemből értem el, nem mások kegyéből. Soha nem kértem Kósától állást, üzletet, pénzt. Mástól se. A projekt csúcsteljesítménye a Modem galéria volt, habár azt lehetett hallani, az épületet nem is kulturális célra szánták. A Modem képzőművészeti kiállítóhelynek épült tíz évvel ezelőtt. A kulturális főváros pályázati anyagában én írtam a koncepcióját, de akkoriban fel sem merült bennem, hogy ezt majd nekem kell megvalósítanom. Az átadása előtt Antal Péter debreceni műgyűjtő, az Antal-Lusztig Gyűjtemény tulajdonosa javasolta, hogy legyek én az intézmény vezetője. Önnek? Nem, hanem a polgármesternek egy épületbejáráson, ahol én is jelen voltam. S erre Kósa váratlanul azt mondta, hogy igen, ez jó lenne. Éppen akkor járt le a második ciklusom az MTA-nál, ahol állásban voltam. Belevágtam, mert hittem benne, hogy meg tudom csinálni. Az elején az volt a legfontosabb kihívás, hogy miként lehet a Modemet országos és nemzetközi viszonylatban pozícionálni. Ezt a célt szolgálta például a Leonardo-kiállítás, amelyet a firenzei Uffizi Képtárral és a Japán Nemzeti Múzeummal közösen valósítottunk meg. Ezeknek az intézményeknek a vezetői korábban Debrecennek a nevét sem ismerték. Sikeres volt a kiállítás abból a szempontból is, hogy százezres látogatószámot produkáltunk és - ami kilenc évvel ezelőtt nem volt elhanyagolható - 300 millió forintnál is nagyobb jegyárbevételt. Néhány kisebb tárlatot korábban is rendeztem - például a japán építésznek, Yoshio Taniguchinak vagy egy Nyolcak-kiállítást a Medgyessy Múzeumban -, a Modemben viszont lehetőségem nyílt arra, hogy kurátorként is rendszeresen dolgozzak. Egyre inkább az úgynevezett tematikus kiállítások kezdtek érdekelni. Ilyen volt például a Messiások, a Kis magyar pornográfia vagy a Hét toronyba zárva című kiállítás, amely azt mutatta be, hogy miképpen jelenik meg a melankólia témája a modern magyar művészetben. Pedig nem művészettörténész. Nem, bár érdekel a művészettörténet, és tanítottam is néhány évig a nagyváradi egyetemen. Esztéta vagyok, ezért is rendezek kurátorként ilyen kiállításokat. A Modemből a Műcsarnok élére került 2011-ben, s a pletyka megint az volt: a Műcsarnokba politikai kapcsolatai révén nevezték ki. Arról Szőcs Géza akkori kulturális államtitkárt lenne érdemes megkérdezni, hogy miért nevezett ki - én biztos vagyok benne, hogy szakmai okokból. Nem is ezért támadtak elsősorban, hanem mert nem volt pályázat. Az államtitkár egy személyben döntött egy A Hajdú-bihari Naplóban megírtam, hogy az új főtér átadását szerintem ízléstelen volt Lagzi Lajcsikoncerttel ünnepelni a Kossuth téren, a Nagytemplom előtt. Nagyon erősen fogalmaztam, olyannyira, hogy az írás miatt több fideszes barátom megszakította velem a kapcsolatot. Egy este viszont felhívott telefonon Kósa, s azt mondta: lehet, hogy mégsem volt jó ötlet a Lagzi Lajcsikoncert a Nagytemplom előtt, eredménytelennek nyilvánított pályázat után, természetesen jogszerűen - ez számos nyugati országban is hasonlóképpen zajlik. Nem vagyok pályázatellenes, de az olyan, minden eddigi kormány alatt előforduló eseteket, amikor előre eldöntik, ki lesz a győztes , s a pályázat csak színjáték, visszatetszőnek találom. Nem a forma a lényeges, hanem hogy a társadalom számára transzparens módon szülessenek meg az ilyen döntések. De hamarosan távozott. Miért? Miután kineveztek, szerveztem egy konferenciát, ahol elmondtam, mit tervezek a következő öt évben. Jól indult. Rendeztem egy nagy Bizottság-kiállítást, egy tárlatot Mi a magyar? Kortárs válaszok címmel a nemzeti önazonosságról. Másik Magyarország címmel egy Bukta-kiállítást. De volt Abramovic-kiállítás, bemutattunk egy projektet a Peter Fischli-David Weiss párostól, nagyszabású tárlatot rendeztünk az új kolozsvári képzőművészetnek, az Ernst Múzeumban Aj Vej Vejt állítottunk ki, s persze volt még sok minden más is. De egy évvel később kiderült, hogy nem tudom megvalósítani a további programomat, ezért természetesen lemondtam. A konkrét kiváltó ok az volt, hogy terveztem egy nagy Makovecz-kiállítást, amely az építész életművét nemzetközi perspektívában mutatta volna fel. Szerettem volna elvinni ezt a tárlatot Nyugat-Európába és Japánba. Mivel nem volt hozzá elég pénzünk, megkerestem a Magyar Művészeti Akadémia (MMA) elnökét, hogy az intézmény segítsen. Kiderült, hogy ez az együttműködés nem lehetséges, mert az elnök úr egészen mást gondol a művészetről, mint én. Fekete György azt tette szóvá, hogy a Műcsarnokban vizeletben ázik a Parlament? Ez olyan szinten komolytalan, hogy erre nem is szeretnék reagálni. Pedig belőle a művészet nem a szabadság érzetét hívja elő, hanem a rendrakási késztetést. Ezt nem tudom és nem is szeretek embereket ilyen sommásan minősíteni. Az elnök úr diszponálni akart a Makovecz-tárlatunk fölött, amit én nem engedtem. Egyébként igazgatóként én sem szoktam beleszólni a kurátorok munkájába. Akkoriban volt a Mi a magyar?, amit a balliberális sajtó egészen nagy vehemenciával, politikai alapon támadott, de Fekete György is skandalumnak gondolta. Olyannyira, hogy erre hivatkozva elérte, hogy az MMA-hoz csatolják a Műcsarnokot, így nem maradt más lehetőségem, mint hogy L. Simon Lászlónak, az akkori kulturális államtitkárnak beadjam a lemondásomat. Bele a semmibe? Egzisztenciálisan nem voltak problémáim. Azalatt a két év alatt, míg nem volt állásom, független kurátorként többet kerestem, mint előtte vagy mint most. De amikor a szentendrei pályázatot kiírták, rövid gondolkodás után úgy döntöttem, megpályázom. Ez nem színjáték volt? Nem. Korábban nem is ismertem a döntéshozókat. Ismertem viszont a szentendrei képzőművészeti tradíciót - az vonzott. Ez egy fantasztikus hagyomány, remek város, ahol ma is kitűnő művészek élnek. Amikor megüresedett a Modem igazgatói széke, nem jutott eszébe, hogy visszamenjen oda? A Modem számomra érzelmi kérdés - ha hívnak, szinte biztos, hogy igent mondok. De nem hívtak. Most már ez nem merülhet fel, mert időközben a szentendrei múzeum igazgatója lettem. Egyébként ezekben a napokban ünneplik a Modem tizedik születésnapját. Természetesen ott leszek. •*> Art Capital október 16-ig Úgy tűnik, a jövőben a kortárs képzőművészet minden eddiginél erősebb és meghatározóbb központja lesz Szentendre, jelenleg látható kiállításai és a művészettel kapcsolatos hosszú távú tervei legalábbis ezt mutatják. Mostanában különösen kapkodhatja a fejét a látogató, hiszen augusztus 27. és október 16. között a szentendrei Art Capital programsorozaton nemzetközi és a hazai kortárs képzőművészet meghatározó képviselőinek munkái kerülnek közönség elé. A művészeti fesztivált és a képzőművészeti biennálét ötvöző projektben 20 kiállítás, 60 program és 90 alkotó várja a közönséget. Az idei év témája az idő, a kortárs időtapasztalat. Gulyás Gábor, a projekt vezetője, a Ferenczy Múzeumi Centrum főigazgatója szerint ez a téma egyfelől egy híres német filozófus, Martin Heidegger kijelentésére reflektál, mely szerint a XX. század alighanem az idő évszázada lesz, és e helyütt nem részletezett szempontok szerint valóban tekinthetjük így, ráadásul, ahogy Gulyás fogalmaz: „A műélvezet képes rá, hogy ideiglenesen kiszakítson bennünket az idő fogságából." Szentendrén most néhány méterenként botlunk kiállításokba. Már a Duna-parton meglepődünk: a part mentén, a vízen óriási biliárdgolyók lebegnek. Vincze Ottó Riverpool című installációjától kicsit odébb, a Kossuth Lajos utca elején feLugossy László kirakatüvegeken, köztéri padon és egyéb meglepő helyeken látható szövegmatricás köztéri akciójának darabjai fogadnak, melyek egyikén ezt olvashatjuk: „Az idő beszorít mindenkit saját porhüvelyébe." Odébb, a Ferenczy Múzeumban ef Zámbó István A gyönyör visszhangja című szürrealista-neodadaista művei láthatók, aztán néhány háznyira egy fájdalmasan szép Anna Margit-tárlat, a Fő téren a Szentendrei Képtárban a japán Chiharu Shiota piros fonalakból és azokon lógó kulcsokból szőtt térformát fogadnak, a MűvészetMalomban pedig a programsorozat központi tárlata. Az elvesztegetett idő. Ennek sokszínű anyagában rangos kortárs művészi alkotásai mellett megtekinthetők a mai nemzetközi képzőművészet meghatározó alakjainak, így például Marina Abramovicnak, Peter Koglernek vagy Bill Violának munkái is. Felbukkannak még egyéb rangos külföldi művészek, sor kerül irodalmi estekre és koncertekre, szombatonként tárlatvezetésere, kerekasztal-beszélgetésekre, vasárnaponként pedig múzeumpedagógiai programokra. Az Art Capital programjainak többsége gyalogosan jól bejárható térben, Szentendre belvárosában található, de azért hatalmas falat még így is ez a kiállítássorozat. T. Z. Dunán lebegő biliárdgolyók: Vincze Ottó installációja és ef Zámbó István kiállítása a Ferenczy Múzeumban (jobbra) FOTÓK: MÓRICZ-SABJÁN SIMON