Népszabadság, 2016. szeptember (74. évfolyam, 205-230. szám)

2016-09-24 / 225. szám

2016. szeptember 24., szombat NÉPSZABADSÁG INTERJÚ3 hasonlóképpen Tar Sándor, akinek a Minden mes­­­sze van című kisregényét is kiadtuk, közöltünk Tan­­dorit, Petrit, Esterházyt, Nádast, Krasznahorkait. Ez sok mindenkinek szimpatikus volt, de nem minden­kinek. Végül eljutottunk oda, hogy a lap nem kapott egy fillér támogatást sem és megszűnt. Irodalmár akart lenni? Nem nagyon tudtam eldönteni, hogy az irodalom­­történet érdekel-e jobban, vagy a filozófia, azon belül pedig a művészetelmélet. Miután az országos tudo­mányos diákköri verseny magyar irodalom szekció­jában kiemelt első díjat nyertem, több irodalom tan­székre is hívtak. A debrecenire viszont nem, annak ellenére, hogy megkaptam a legjobb magyar szakos hallgatónak járó Juhász Géza-díjat. De én Debrecen­ben akartam maradni. Miért? Mert közben egy Kant-szemináriumon megismer­kedtem egy filozófia-esztétika szakos lánnyal, Szép­­laky Gerdával, összeházasodtunk, nemsokára meg­született Levente, három fiunk közül a legnagyobb, s kezdtünk berendezkedni Debrecenben. Bár katolikus vagyok, de az a nyakas kálvinista szellemiség, az a pa­raszt-polgári ethosz, ami Debrecen karakterét meg­határozza, számomra mindig is rokonszenves volt, így a debreceni egyetem filozófiadoktori iskolájába mentem. Közben többedmagammal csináltunk egy Latin Betűk nevű filozófiai könyvkiadót, évente kiad­tunk három-négy kötetet, de a pályázati források el­apadásával a kiadó is megszűnt. 1999-ben megalapí­tottuk a Vulgo című bölcseleti folyóiratot, amely sok­kal magazinosabb, olvashatóbb volt egy szaktudomá­nyos szöveggyűjteménynél, majd létrehoztunk egy akadémiai kutatócsoportot a vulgarizálódás esztéti­kai, poétikai, retorikai jellemzőinek vizsgálatára. Hogyan kaptak rá pénzt? Némi szerencsével. Beadtunk egy pályázatot az Akadémia illetékes testületéhez, de az utolsó pilla­natban véletlenül megtudtam: nem érkezett meg. Er­re felhívtam Heller Ágnest, aki tagja volt a bizottság­nak, elmondtam, milyen furcsaság történt velünk, s el is küldtem neki az anyagot. Heller felállt a bizott­sági ülésen, elmondta, hogy egy pályázat nem jutott el a döntéshozókhoz, úgyhogy ő most felolvasná. És felolvasta. S mivel tényleg jó pályázatot adtunk be, nyertünk. Szerencsések voltunk, mert rendkívül iz­galmas projekteken dolgozhattunk. Talán a legizgal­masabb az Európai szellem és a totalitarizmus című volt, amelyből számos könyv született, s amely aztán Budai Gyula elszámoltatási kormánybiztos gyaláza­tos hecckampánya nyomán híresült el. A következő fordulat az volt a pályáján, amikor Deb­recen pályázott az Európa kulturális fővárosa címre, és ön lett a pályázati program felelőse. Ez hogyan tör­tént? Olvastam a pályázati kiírást, s megkerestem a deb­receni polgármestert, hogy a város ebben vegyen részt. Erre azt mondta, jó, csináljam, hátha lesz belő­le valami. Felhívta Kósa Lajost ismeretlenül?! Nem sokkal korábban ismerkedtem meg vele. Hogyan? Rendhagyó módon. A Hajdú-bihari Naplóban meg­írtam, hogy az új főtér átadását szerintem ízléstelen volt Lagzi Lajcsi-koncerttel ünnepelni a Kossuth té­ren, a Nagytemplom előtt. Nagyon erősen fogalmaz­tam, olyannyira, hogy az írás miatt több fideszes ba­rátom megszakította velem a kapcsolatot. Egy es­te viszont felhívott telefonon Kósa, s azt mondta: le­het, hogy mégsem volt jó ötlet a Lagzi Lajcsi-koncert a Nagytemplom előtt. Nekem imponált, hogy egy po­litikus képes újragondolni és korrigálni az álláspont­ját. Kósát azóta is rendkívül nagyra tartom. Egyrészt a polgármesteri teljesítménye miatt, ami Debrecen történetében egyedülálló, másrészt az elvszerűsége miatt, harmadrészt azért, mert tisztességes ember, ami nem mondható el minden politikusról. Az a pletyka járta, hogy azért lett ön a program felelő­se, mert ön volt Kósa beszédírója. Úgy vélem, tipikus, a médiában gyakran hangoz­tatott balliberális tévképzet, hogy a „másik” oldalon csakis politikai befolyás révén lehet sikert elérni - te­hetség, tudás alapján nem. Soha nem dörgölőztem a politikához. Nincsenek álmatlan éjszakáim emiatt, de kissé rosszul viselem a „politikai kedvezménye­zett” bélyegét, mert büszke vagyok rá, hogy amit el­értem, azt a saját tehetségemből értem el, nem má­sok kegyéből. Soha nem kértem Kósától állást, üzle­tet, pénzt. Mástól se. A projekt csúcsteljesítménye a Modem galéria volt, habár azt lehetett hallani, az épületet nem is kulturá­lis célra szánták. A Modem képzőművészeti kiállítóhelynek épült tíz évvel ezelőtt. A kulturális főváros pályázati anya­gában én írtam a koncepcióját, de akkoriban fel sem merült bennem, hogy ezt majd nekem kell megvaló­sítanom. Az átadása előtt Antal Péter debreceni mű­gyűjtő, az Antal-Lusztig Gyűjtemény tulajdonosa ja­vasolta, hogy legyek én az intézmény vezetője. Önnek? Nem, hanem a polgármesternek egy épületbejá­ráson, ahol én is jelen voltam. S erre Kósa váratlanul azt mondta, hogy igen, ez jó lenne. Éppen akkor járt le a második ciklusom az MTA-nál, ahol állásban vol­tam. Belevágtam, mert hittem benne, hogy meg tu­dom csinálni. Az elején az volt a legfontosabb kihí­vás, hogy miként lehet a Modemet országos és nem­zetközi viszonylatban pozícionálni. Ezt a célt szol­gálta például a Leonardo-kiállítás, amelyet a firenzei Uffizi Képtárral és a Japán Nemzeti Múzeummal kö­zösen valósítottunk meg. Ezeknek az intézmények­nek a vezetői korábban Debrecennek a nevét sem is­merték. Sikeres volt a kiállítás abból a szempontból is, hogy százezres látogatószámot produkáltunk és - ami kilenc évvel ezelőtt nem volt elhanyagolható - 300 millió forintnál is nagyobb jegyárbevételt. Né­hány kisebb tárlatot korábban is rendeztem - például a j­apán építésznek, Yoshio Taniguchinak vagy egy Nyolcak-kiállítást a Medgyessy Múzeumban -, a Mo­demben viszont lehetőségem nyílt arra, hogy kurá­torként is rendszeresen dolgozzak. Egyre inkább az úgynevezett tematikus kiállítások kezdtek érdekelni. Ilyen volt például a Messiások, a Kis magyar pornog­ráfia vagy a Hét toronyba zárva című kiállítás, amely azt mutatta be, hogy miképpen jelenik meg a melan­kólia témája a modern magyar művészetben. Pedig nem művészettörténész. Nem, bár érdekel a művészettörténet, és tanítot­tam is néhány évig a nagyváradi egyetemen. Eszté­ta vagyok, ezért is rendezek kurátorként ilyen kiállí­tásokat. A Modemből a Műcsarnok élére került 2011-ben, s a pletyka megint az volt: a Műcsarnokba politikai kapcsolatai révén nevezték ki. Arról Szőcs Géza akkori kulturális államtitkárt len­ne érdemes megkérdezni, hogy miért nevezett ki - én biztos vagyok benne, hogy szakmai okokból. Nem is ezért támadtak elsősorban, hanem mert nem volt pályázat. Az államtitkár egy személyben döntött egy A Hajdú-bihari Naplóban meg­írtam, hogy az új főtér átadá­sát szerintem ízléstelen volt Lagzi Lajcsi­­koncerttel ün­nepelni a Kos­suth téren, a Nagytemplom előtt. Nagyon erősen fogal­maztam, olyannyira, hogy az írás mi­att több fide­­szes barátom megszakította velem a kapcso­latot. Egy este viszont felhí­vott telefonon Kósa, s azt mondta: lehet, hogy mégsem volt jó ötlet a Lagzi Lajcsi­­koncert a Nagy­templom előtt, eredménytelennek nyilvánított pályázat után, termé­szetesen jogszerűen - ez számos nyugati országban is hasonlóképpen zajlik. Nem vagyok pályázatelle­nes, de az olyan, minden eddigi kormány alatt előfor­duló eseteket, amikor előre eldöntik, ki lesz a győz­tes , s a pályázat csak színjáték, visszatetszőnek talá­lom. Nem a forma a lényeges, hanem hogy a társada­lom számára transzparens módon szülessenek meg az ilyen döntések. De hamarosan távozott. Miért? Miután kineveztek, szerveztem egy konferenciát, ahol elmondtam, mit tervezek a következő öt évben. Jól indult. Rendeztem egy nagy Bizottság-kiállítást, egy tárlatot Mi a magyar? Kortárs válaszok címmel a nemzeti önazonosságról. Másik Magyarország cím­mel egy Bukta-kiállítást. De volt Abramovic-kiállí­­tás, bemutattunk egy projektet a Peter Fischli-David Weiss párostól, nagyszabású tárlatot rendeztünk az új kolozsvári képzőművészetnek, az Ernst Múzeum­ban Aj Vej Vejt állítottunk ki, s persze volt még sok minden más is. De egy évvel később kiderült, hogy nem tudom megvalósítani a további programomat, ezért természetesen lemondtam. A konkrét kiváltó ok az volt, hogy terveztem egy nagy Makovecz-kiál­­lítást, amely az építész életművét nemzetközi pers­pektívában mutatta volna fel. Szerettem volna elvin­ni ezt a tárlatot Nyugat-Európába és Japánba. Mivel nem volt hozzá elég pénzünk, megkerestem a Ma­gyar Művészeti Akadémia (MMA) elnökét, hogy az in­tézmény segítsen. Kiderült, hogy ez az együttműkö­dés nem lehetséges, mert az elnök úr egészen mást gondol a művészetről, mint én. Fekete György azt tette szóvá, hogy a Műcsarnokban vizeletben ázik a Parlament? Ez olyan szinten komolytalan, hogy erre nem is szeretnék reagálni. Pedig belőle a művészet nem a szabadság érzetét hív­ja elő, hanem a rendrakási késztetést. Ezt nem tudom és nem is szeretek embereket ilyen sommásan minősíteni. Az elnök úr diszponálni akart a Makovecz-tárlatunk fölött, amit én nem enged­tem. Egyébként igazgatóként én sem szoktam bele­szólni a kurátorok munkájába. Akkoriban volt a Mi a magyar?, amit a balliberális sajtó egészen nagy ve­hemenciával, politikai alapon támadott, de Fekete György is skandalumnak gondolta. Olyannyira, hogy erre hivatkozva elérte, hogy az MMA-hoz csatolják a Műcsarnokot, így nem maradt más lehetőségem, mint hogy L. Simon Lászlónak, az akkori kulturális államtitkárnak beadjam a lemondásomat. Bele a semmibe? Egzisztenciálisan nem voltak problémáim. Azalatt a két év alatt, míg nem volt állásom, független kurá­torként többet kerestem, mint előtte vagy mint most. De amikor a szentendrei pályázatot kiírták, rövid gondolkodás után úgy döntöttem, megpályázom. Ez nem színjáték volt? Nem. Korábban nem is ismertem a döntéshozókat. Ismertem viszont a szentendrei képzőművészeti tra­díciót - az vonzott. Ez egy fantasztikus hagyomány, remek város, ahol ma is kitűnő művészek élnek. Amikor megüresedett a Modem igazgatói széke, nem jutott eszébe, hogy visszamenjen oda? A Modem számomra érzelmi kérdés - ha hívnak, szinte biztos, hogy igent mondok. De nem hívtak. Most már ez nem merülhet fel, mert időközben a szentendrei múzeum igazgatója lettem. Egyébként ezekben a napokban ünneplik a Modem tizedik szü­letésnapját. Természetesen ott leszek. •*> Art Capital október 16-ig Úgy tűnik, a jövőben a kortárs képzőművészet minden ed­diginél erősebb és meghatározóbb központja lesz Szent­endre, jelenleg látható kiállításai és a művészettel kap­csolatos hosszú távú tervei legalábbis ezt mutatják. Mos­tanában különösen kapkodhatja a fejét a látogató, hiszen augusztus 27. és október 16. között a szentendrei Art Ca­pital programsorozaton nemzetközi és a hazai kortárs képzőművészet meghatározó képviselőinek munkái kerül­nek közönség elé. A művészeti fesztivált és a képzőművé­szeti biennálét ötvöző projektben 20 kiállítás, 60 program és 90 alkotó várja a közönséget. Az idei év témája az idő, a kortárs időtapasztalat. Gulyás Gábor, a projekt vezető­je, a Ferenczy Múzeumi Centrum főigazgatója szerint ez a téma egyfelől egy híres német filozófus, Martin Heideg­ger kijelentésére reflektál, mely szerint a XX. század alig­hanem az idő évszázada lesz, és e helyütt nem részlete­zett szempontok szerint valóban tekinthetjük így, ráadá­sul, ahogy Gulyás fogalmaz: „A műélvezet képes rá, hogy ideiglenesen kiszakítson bennünket az idő fogságából." Szentendrén most néhány méterenként botlunk kiállí­tásokba. Már a Duna-parton meglepődünk: a part men­tén, a vízen óriási biliárdgolyók lebegnek. Vincze Ottó Ri­­ver­pool című installációjától kicsit odébb, a Kossuth La­jos utca elején feLugossy László kirakatüvegeken, közté­ri padon és egyéb meglepő helyeken látható szövegmatri­cás köztéri akciójának darabjai fogadnak, melyek egyikén ezt olvashatjuk: „Az idő beszorít mindenkit saját porhüve­lyébe." Odébb, a Ferenczy Múzeumban ef Zámbó István A gyönyör visszhangja című szürrealista-neodadaista mű­vei láthatók, aztán néhány háznyira egy fájdalmasan szép Anna Margit-tárlat, a Fő téren a Szentendrei Képtárban a japán Chiharu Shiota piros fonalakból és azokon lógó kul­csokból szőtt térformát fogadnak, a MűvészetMalomban pedig a programsorozat központi tárlata. Az elvesztege­tett idő. Ennek sokszínű anyagában rangos kortárs mű­vészi alkotásai mellett megtekinthetők a mai nemzet­közi képzőművészet meghatározó alakjainak, így példá­ul Marina Abramovicnak, Peter Koglernek vagy Bill Violá­nak munkái is. Felbukkannak még egyéb rangos külföldi művészek, sor kerül irodalmi estekre és koncertekre, szombatonként tárlatvezetésere, kerekasztal-beszélgetésekre, vasárna­ponként pedig múzeumpedagógiai programokra. Az Art Capital programjainak többsége gyalogosan jól bejárható térben, Szentendre belvárosában található, de azért hatalmas falat még így is ez a kiállítássorozat. T. Z. Dunán lebegő biliárdgolyók: Vincze Ottó installációja és ef Zámbó István kiállítása a Ferenczy Múzeumban (jobbra) FOTÓK: MÓRICZ-SABJÁN SIMON

Next