Munkás-Heti-Krónika, 1873 (1. évfolyam, 1–52. sz.)
1873-01-26 / 4. szám
szerint az egész hírlapgyár, más nevén „Pester Lloyd", tulajdonképen csak azért áll ton, mert ennek tiszta jövedékével fedezni kell a dunaparton lévő új tőzsdepalota költségeit. A német birodalomban kerékszámban 60,000 népiskola és 6 millió tanulóval van. 1000 lakosra 150 tanuló gyermek esik. Braunschweig, Oldenburg és Szászországban túllépetik ezen határt, ott i. i. 1000 lakosra 175 tanuló, Bajorországban 134, Meklenburgban 120 esik. Hasonlíttassék össze a népiskolák ezen föntebbi száma lapunk 3-ik számában hozot ellső czikkben elősorolt népiskoláink számára, ismét látni fogjuk, hogy mennyire alantabb fokon kell, áll a mi általános műveltségünknek Németországénál. Leedsl-ben lépett össze az angol munkásegyesületek évi kongressusa, melynek tanácskozásai egész hetet igénybe fognak venni. Majdnem minden nagyobb iparváros és a britt iparszakok majdnem mindegyike képviselve vannak ezen kongressuson, mégpedig tárgyaltatni fognak az iparbeli munkások függőben lévő összes érdek kérdései, azon programja szerint , mely a munkás-egyletek közlönyében a „Beehive"ben már hónapok óta közzé tétetik. (Ilyen kongressus több évfolyamában tartatott meg.) A kongressus megnyitása óta ennek lefolyásáról eddig a következő egyhangúlag elfogadott határozat ismerjük : „Az angol munkásegyletek kongressusa a börtönökben készült czikkek eladása ellen nyilatkozik ; továbbá nyilatkozik a kongressus a munkások képviseltetése mellett a parlamentben (országgyűlés) és nemzetközi törvényes és választott bíróságok minél előbbi behozatala mellett a népek közötti czivódások elintézésére." Ezen határozat czélozza a börtönben készült munka által előidézett verseny megszüntetését. A munkások nyilvános érdekeinek és oltalmának törvényes érvényesítését, végre a népekre oly rettentő következményű tömeges öldöklés, a háború kiirtását. A dél-walesi kőszén- és vasbánya-munkások strike-ről, melyről utolsó számunkban azt hoztuk, hogy ott 60,000 munkás elhagyta a bányákat, most azon hírt kaptuk, miszerint már ezeknek nagy része kivándorolt, s így szünetelnek Dél-Walesben a kőszén- és vasbányák; 60,000 munkás, kik közül még mindegyiknek középszámmal négy személy fentartását kell megkeresnie, tehát öszszesen 300.000 ember áll kereset nélkül, egyedül azért, mert egynehány tucat nagy tőkepénzes ember a munkásokat jogos rabjaiknak tekintik, kikkel nem akarnak egy lábon állani! — Ez alkalommal egy említésre méltó jellemző vonás közlünk : „Miután azurak" utoljára a fenforgó viszály választott bírósága utjáni kiegyenlitését visszautasították volt, kinyilatkoztatták képmutatással, hogy üzleti könyveik nyitva állanak s a munkások betekinthetnek ezekbe , mi által meggyőződnének a munkások, miszerint lehetetlen az üzlet mai állapotánál fogva az eddigi munkabért tovább fizetni. A munkások rá álltak azon kikötéssel, miszerint ők nem értvén a könyvvitelt, szakférfi által vizsgáltatják meg azokat , s ha ez is arra a következtetésre jönne, akkor ők (a munkások) készek, a leszállított munkabéren felvenni a munkát. Mi lehetett méltányosabb, mint ez. Hanem alig hallották az „urak," hogy a munkások a könyvek átvizsgáltatását szakértőnek akarják átadni, hirtelen húzták vissza ajánlatukat, ezzel pedig tanúsították, miszerint arra számítottak, hogy az avatatlan munkások tapasztalatlanságuk miatt, a könyvvitel titkai nem hatolhatnának, más szóval, hogy közönséges csalást akartak elkövetni! Francziaországban a röviden ezelőtt történt népszámlálás eredményéül a népesség száma öt év óta egy harmad millióval leszállt — természetesen Elsass és Lotheringia bele nem számítva. Ezen eredmény magától érthetően a szent háborúnak és a comune-mészárlásoknak köszönhető. Ezen számok jelentőségére csak akkor vétetik a kellő világosság, ha megfontoljuk, hogy a népesség szabályszerű viszonyok közt, ezen öt év alatt fél millióval szaporodott volna. Ezen fél millió összegelve ama harmadmillióval adja a teljes szaporodási összeget. V e r s a i 11 esből hozza a távsürgönyt ama rémítő hírt, hogy f. hó 22-én ismét végeztetett ki három munkás, mert, amint mondják, a „párisi coriune" alatt véghez vitt ölés és gyujtogatásban marasztaltattak el. Csak kevesen nézték a jelenetet, daczára a versaillesi káposztajunkerek (nemesfi) ama törekedésének, miszerint „visszariasztó példa gyanánt" legyen a többi munkásoknak s azt eszközölje, hogy a többi munkásokat tartóztassák vissza a nagy egyenjogúsításra törekvő gondolataiktól. Körülbelül tíz más elítélt munkásnak halálos ítélete börtönbüntetés- és számkivitelre (deportatio) változtatott. Ebből kitetszik, hogy a versaillesi káposztajunkereknek még mindig sok az ember Francziaországban , márt több déli francziaországi városban az „Internationalék" (nemzetköziek) összeesküvéseit költötték ki, minek alapján tömeges elfogatásokat hajtottak végre azon czélból, nehogy szenvedjenek hiányt a szépen virágzó számkivitelekben. A párisi munkások küldöttségileg vettek volna részt, némely lap állítása szerint, a nagypolgárságtól, az elkövetett népleöléseiért társadalom megmentőjének czímzett Napóleon temetkezésén. Mire a Londonban lakó franczia munkások a következő tiltakozást tették közzé az angol lapokban : „Mi Londonban lakó franczia munkások tiltakozunk azon munkás-komédia ellen, mely Chislehurstban január 15-én Napoleon excsászár temetése napján játszatott, s melyen bizonyos párisi munkások blouseba öltözötten jelentek meg, mi azon vélelemre indíthatta az angolokat, hogy a blouse a franczia munkások egyenruhája, pedig ez öltöny csak munkakötő, melyet letesz mindenki, mihelyt valamely czeremónián megjelenik. Mi tehát tiltakozunk e nyilvános blouse ellen, mely a császárság fogdmegeit, rendőreit rejtette. A párisi munkás sohasem bujt blouseba, hogy a császárt éltesse, és nem jött Chislhurstba, hogy kisérje a sedani ember koporsóját, ki öt milliárd adójába, ezenkivül Elsass és Lotharingiába került. London, 1873. jan. 17. Aláírva a londoni franczia munkás-egyletek küldöttei által. Munkavásár. rt A munkavásár helyzete, valamint a munkabér-mozgalom a kínálat és kereslet által szabályoztatik. Na sok a legyőzendő munka, akkor fokozottabb kereslet munkaerő után be- következik, s evvel jár az alkalom a munkabér felemelésére. Ha pedig az üzlet megakadása beáll, korlátolva van a hitel, ugy hogy a munka kevesebb munkaerővel legyőzhető, ekkor bocsáttatnak el a nélkülözhető munkaerők, vagy ha maradnak is, de csekélyebb bér és hosszabbra kiterjesztett munkaidő mellett. A munkaadók kiaknázzák ezen időt legnap TERÉZ ASSZONYSÁG. — Regényes korrajz. — Irta Erkmann-Chatrian. (Folytatás.) Ugyanekkor hallottam jönni-menni házunkban, és biborszinü fény tükröződött viszsza ablakom üvegtábláin. Képzelhetni mint döbbentem meg. Hallgatództam, azután csendesen felkeltem, s egy ablakot kinyitottam. — Az egész utcza tele volt emberekkel, s nem csak az, — hanem a kis kertek és a környékbeli utczácskák is tele voltak emberekkel. — Csupa nagy legények voltak, fejükön fölhajtott karimájú , kalappal, vörös hajtókás, hosszú kék ruhába öltözve, — fehérrel áttört széles kardszijjal — s nem is szólok kardjaikról, és töltéstartóikról, melyek oldalaikon lógtak, — és melyeket én először láttam, hanem csak a czopfot emlitem, mely hátukra lecsüngött. Puskáikat csomóba tették csürünk elé. Ezek közül két őr sétált, mások bementek a házakba, mintha csak otthon lettek volna. Az istálló szegletében két ló kapált büszkén. Odább a Lepel mészárszéke előtt, a térnek másik oldalán a falon levő horgokon, hol a borjukat szokták megnyúzni, egy egész ökör volt felakasztva. Feje és a háta földig ért, s nagy tűz fénye világitó meg. Egyike ezen embereknek feltűrt ingujjal inas karjaival lehúza az ökör bőrét; egészen ketté hasiták a kékes belső részek, a vérrel vegyített sárba folytak. Ez ember alakja, csupasz nyaka és tarkójával borzasztó volt. Mindjárt megértettem, hogy a republikánusok meglepték a falut és egészen felöltözködve segítségül hívtam József császárt, kiről Richter Károly úr annyit beszélt. A francziák első álmunk alatt érkeztek meg, és legalább két óra óta voltak itt, mert mikor arra gondoltam, hogy leszálljak, hármat láttam közülök ingujjban, mind a mészárosok, akik kiszedték a kenyeret a sütőkemenczénkből. Megkímélték Lizit a fáradságtól, hogy süssön, mint a másik megkímélte Sepelt, hogy öljön. Ezek az emberek mindent tudtak csinálni, semmi se hozta őket zavarba. Lizi egy szögletben ülve, kezeit térdein összetéve, elég jámbor arczczal nézte őket; első ijedtsége már elmúlt. Engem meglátva, a lépcső kanyarulatán a magasban kiáltá : — Friczi, szállj le . . . nem fognak bántani ! Erre lementem és ezen emberek munkájukat tovább folytatták, engem számba sem véve. A fedett folyosó ajtaja balra nyitva volt, és a gyümölcsösben láttam két más republikánust, kik már munkában voltak s keverték a tésztát, a második vagy harmadik sütéshez. Végre jobbra, a félig nyilt ajtóval szemben Jakab bácsit az asztal mellett széken láttam ülni, amíg egy izmos ember, vörös szakállal, rövid és kerek orral, kinyúló szemöldökkel, a fejtől kiálló fülekkel, kenderszinti karomnyi vastagságú, s a két válla közt lefüggő bozontos ezoftál, a karszékbe helyezkedett és jó étvágygyal vagdalgatott a mi sódarainkból. Nem lehetett mást látni, csak fel-és lejáró ökleit, egyikben a villa, a másikban a kés, s arczát mozogni. Időről időre felvette a poharat, felemelé a könyökét, egy jó kortyot húzott s tovább folytatta munkáját. Vállrojtjai ónszinüek voltak, nagy kardján bőr hüvely volt, melynek markolata könyökéig ért és csizmái annyira sárosak, hogy csak a sárga agyagot lehetett látni, mely száradni kezdett. A pohárszékre tett kalapjáról veres tollrózsa csüngött le, mely a léghuzamban mozgott, mert a hideg daczára, az ablakok nyitva maradtak. Egy fegyveres őr járt az ablak mellett, időről időre még megállt, hogy rövid pillantást vessen az asztalra. A még mindig vagdosó nagy barkójú ember nyers hangon így szól a nagybátyámhoz.