Munkás-Heti-Krónika, 1875 (3. évfolyam, 1–52. sz.)

1875-09-12 / 37. szám

— A „rab­­­ók h­az­áj­a" már csak mégis kelet felé keresendő, mint a nyugatiak állítják, pedig Nagy-Kikinda korán sincs Ázsiában. E derék városban pedig a kerületi közgyűlés alkalmával a kerületi főkapitányt arról interpellálták: Váj­jon van-e tudomása arról, hogy a kerületi alka­pitány Bíbics Döme, jelenlegi országos képviselő két hintót kirabolt , mire a főkapitány szíves volt nyíltan meggyónni, hogy: ha mindazok után fürkészni akarnánk, kik lopásokat vittek véghez, akkor sokakra akadnánk kik hason­lót tettek. Valóban fölösleges, hogy még a szoczialisták is élénkebben és igazabban ecse­teljék a közviszonyokat, mint tették ezt egy kerületi főkapitány úr hivatalos ajkai! .... . Hogy nálunk a kiváltságolt iparos­ osz­tály vajmi keveset törődik a tör­vényekkel és h­ogy a kormány közegei szintén nem sokat bajlódnak a törvények kerösztülvitelével, arról tanúskodik azon tény, mely szerint nem csak a fővárosban, de leginkább a vidéken a fenállott, de az ipar­törvény értelmében ipartársulatokká átalakítandó mesterszéhek még mindeddig nem szüntették be működésüket. Tanúságot tesz erről utólag a nagy­becskereki lap, mely következő értesítést vesz: „Három événél több már, hogy az ipartörvény hatályba lépett és tényleg még sincs végrehajtva többek közt az ,ipartársulatokról" szóló fejezete sem. Kíváncsiak vagyunk rá, mi történt me­nkben és városaiban a céhekkel, melyeknek a­ö vény életbe léptetésétől fogva 3 hó alatt meg ett szűnniök ? Mi történt acéhek gyanával? Kérdjük ezt annyival inkább, —rt tudtunkkal megyénkben alig keletkezett több irtársulat — egynél ' Mi is nagyon kívánc­siak gyünk az eredményre, mondja az „Alf. Ipari ” kérjük a közgazd. minisztériumot, hogy azon hatóságok ellenében, melyek a miniszteri rende­seket nem veszik figyelembe, a legesélyesebb eljárást kövesse. A fővárosi munkások ariszto­kratái X­III. (K.) Valamint egyes munkások­nak kötelessége, társaiknak jogait vé­deni, azokat, ha ellankadtak a maguk érdekébeni küzdelmekben,fölserkenteni és mulasztásaikra őket figyelmeztetni,­­ anélkül hogy ez eljárásban ellen­ségeskedés kapjon lábra, szintúgy köte­lessége ez a munkásérdekek főképvi­selőinek, a m­unkásla­poknak, az egyes munkás­egyletekkel, ezeknek elöljáróságaival és egyleti közlönyeivel szemben. Ha tehát a fenti czímen eddig közlött két czikkünkre vonatkozólag a budapesti nyomdászok közlönye, a „Typographia," czélirányosnak és elég­nek véli, egy szerkesztőségi jegyzet­ben a hozzá intézett kérdésekre : vájjon miért nem felel érdemlegesen a „M.-H.­Krónika" nyomdászügyi czikkeire, — azt válaszolni, hogy „részéről lehetlen, e czikkek ellen vitába bocsátkozni, mi­vel az ő czélja csak abban áll, igazo­latlan megtámadásokat visszautasítani" — akkor valóban meglepő és megfog­hatatlan ferde felfogás uraloghat a „Typ." szerkesztőségében azon feladat­ról, melyet az egyetemes munkásérde­keket képviselő munkás­közlönyöknek az egyleti szaklapok irányában teljesí­teni kell, és szem elől téveszti a kezdő sorainkban taglalt egymásérti szava­tosság elvét. Első megjegyzésünk az, hogy „po­lémiáról" (vita) köztünk szó sem lehet oly értelemben, mint ezt közönségesen veszik. Mi kötelességünknek véltük, feltárni azon érdekeket, melyek a nyom­dász-munkások úgy egyleti mint ma­gánviszonyai körül az illetékes egyle­­tek és szaklapja részéről kellően nem óvattak. És nézetünk szerint illő volt volna, hogy a nyomdászsegédek hivatalos közlönye kimerítő felvilágo­sítást adott volna azon okokról, melyek úgy az önképző mint a segélyző egyle­tet megakadályozták, mindazt megtenni vagy azt csak meg is kísérteni, mit az egyleti tagok jogosan és az egylet lété­ből folyólag követelhettek, hogy t. i. érdekükben megtétessék — nem csak anyagi és szellemi, de közművelődési és különösen közegészségi szempont­ból. Fölszólalásunkra azonban, mely­nek nem egy vagy két tagnak panaszai szolgálnak alapul, az egylet megelég­szik azt válaszolni, hogy „vitába nem bocsátkozik, hanem csak visszautasítja az igazolatlan (?) megtámadásokat." Minő szabadkozás ez ? Vitázás-e czélunk, vagy a munkások érdekeinek közös fejlesztése? Igazolatlanok-e azon tények, melyeket második czikkünkben felhoztunk? Aligha! — Teljes tisztelet­tel vagyunk a két egylet vezérférfiai valamint a „Typogr." szerkesztői irá­nyában — de személyes kérdésekről itt szó sem lehet. Ha az egyletek meg nem feleltek a jogosan támasztható várakozásoknak, akkor a kötelességük elhanyagolásának vádja nem egyedül az egyleti igazgatóságot, hanem egya­ránt a választmányt valamint az egyes tagokat is terheli. Közöltük már egyik utóbbi szá­­munkban a „Typogr." válaszának zö­mét, mely a fővárosi nyomdászoknak az egyetemes munkás­­­mozgalomhoz való viszonyát megvilágítja, s mond­hatjuk, hogy abban, mit felhozott, egyet­értünk vele. De a dolog velejéről, mind­két egyletnek nem­ viselt dolgainak okadatolásáról egy árva szót sem ol­vastunk a „Typ." eziránti czikkében. Avagy azt gondolja, a „Typ." czikkírója. sailli hadseregből s néhány alsóbb rendű rend­, őri ágenst. Mit is törődött Thiers úr ezen em­berek életével ? És miben akadályoztatta volna Thierst az ezeknek halála miatti aggodalma? Minél többeket agyonlövetett volna közü­lök a községkormány, annál dühösebbek lettek volna azon százezrek, kik Párist körültáborolták, annál ingerültebbek és készebbek lettek volna bárminő gonosztettnek elkövetésére mihelyt uraivá lettek volna Parisnak. Thiers és bűntársai, a bonapartisztikus tisztek, a megtorlásoknak ezen módjától oly kevéssé rettegtek, hogy, mivel a községkormány nem alkalmazta, azt hitették el katonáikkal, hogy mi nagy mérvben alkalmazzuk ,— sőt még min­den lehető módon ki is czifrázták a dolgot. Ezt a tényt megtudtam valamelyik sebé­szünktől, ki erélye és bátorsága által magát a Vanves nevű erődben kitüntette. Egy megsebesült sorkatona a táborba hoza­tott,­­ szerencsétlen sem enni, sem inni, sem magát bekötöztetni nem akarta. Azzal ámították volt, hogy a szövetségesek a foglyokat meg­mérgezik. Bármennyire is rábeszélték , minden élelmi­szert visszautasított. Hogy az éhenhalástól megakadályozzák, a sebésznek táp­szereket hozatnia s abból előbb magának ennie kellett. Nem, néhány száz, néhány ezer rendőri ágens és zsandárnák kivégeztetése Thiersnek nem szolgálhatott akadályul, egy Gallifer vagy egy Vincy alávaló dühöngéseinek nem vethetett czélt. Sőt beleillett számításukba. (Folyt. köv.) Jegyzetek: (') A rendelet igy hangzik : „A párisi községkormány tekintve, hogy a versailli kormány az em­beriség és a háború törvényeit lábbal tiporja és szám­talan oly borzalmaknak tolta, melyekkel a franczia földre betolakodottak sem fertőztették meg magukat; tekintve, hogy a párisi községkormány kép­viselőinek szent kötelessége, a két millió lakosság­nak életét és becsületét megvédeni, kiknek kezébe van letéve a sorsuk feletti őrködés; és tekintve, hogy intézkedéseket, ha kell, rögtön foganatba venni szükséges ; tekintve, hogy politikai férfiak és a fővárosi tanács tagjai kötelesek, a közjót a közszabadsággal egyesíteniök — határozza, hogy : 1) minden a versailli kormánynyal való szö­vetkezése miatt beperelt egyén ellen rögtön kiada­tik az elfogatási parancs és az illető vádlott f­elzáratik; 2) huszonnégy óra lefolyta alatt egy vádló­bizottság fog kineveztetni, hogy a hozzá intézett bűnügyek felett határozzon; 3) a bizottság negyvennyolc óra elmúltával határozatot fog hozni; 4) minden a vádló­bizottság ítéletében el­marasztott egyén túsza (kezese) lesz Páris né­pének ; 5) a párisi községkormány hadifoglyának vagy pártemberének kivégeztetését a 4) alatt meg­említett kezesek háromannyijának elitélése követi­; 6) minden hadifogoly a vádló-bizottság elé állíttatik, mely szabaddá bocsáttatása vagy elitélése fölött itél, 1871-ik ápril 7-én. A párisi községkormány." ("­) Csakugyan nem lehet tagadni, hogy e rendelet minden hadviselési szokások szerint, melyek léteznek, mióta az emberek egymást agyonütik, jogosult volt. Az afrikai háborúban a franczia hadsereg mindig túszokat tartott meg, kik halálnak lettek szánva mindazon esetben, ha a meghódított törzsek újból kísérlettek fellázadni, hogy ha kötelezettsé­geiknek meg nem feleltek. Azt hihettük, hogy ezen barbár szokások Európában eltörölve vannak kétség kívül, de Ver­sailles miért hozta be ismét e kegyetlenséget ? Hiszen lázadók!­s azt mondták. Polgárháborúban kinek van joga, a győzelem előtt megítélni azt, vajjon melyik oldalon voltak a lázadók, holott csak a győzelem maga döntheti el az ügy jogosultságát ? Ha m­i maradunk vala győzteseknek, akkor a lázadók még a történelem színe e 1 ó­11 is Versa­illes-ban találtattak volna, nem pedig Párisban. Igenis, mi lázadók voltunk Versailles ellen, de Versailles fellázadt volt a n­é­p e­l­­­e­n. Ha a bítorlott „törvényes jog" az ő részükön volt, akkor az örök igazság a mi részünkön volt­ a szerző. * (3) Ezekre még vissza fogok térni és be fogom bizonyítani, hogy valóságos túszok (hadi kezesek) egyáltalában nem voltak. a szerző.

Next