Munkás-Heti-Krónika, 1876 (4. évfolyam, 1–53. sz.)
1876-09-17 / 38. szám
38. Fiam. pjF Egyes számára 5 kr. IV. évfolyam Munkás-Heti Krónika. Társadalmi és gazdászati néplap. A magyarországi munkások közlönye. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: dobnicza 67. sz., ahova minden pénzküldemény intézendő. Kéziratok vissza nem küldetnek. Hirdetmények : legolcsóbb(!) számíttatnak. Budapest, 1876. szeptember 17-én. Előfizetési föltételek. Az egész 1876-ik évre 2 frt 40 kr. Félévre, „ 20 „ Negyedévre. .... „ 60 „ Egy hóra , „ 20 „ Az előfizetési pénzek legolcsóbban 5 kros. postautalvány mellett küldhetők be. Az ez évben megjelent, valamint a mult év utolsó felében megjelent számok még mindig teljesen kaphatók. Miért üldöznek bennünket? Különös, naiv kérdés, egy e bár? Hisz mi vagyunk az államellenesek a mai társadalmi rendnek, kik minden fennállót sarkából akarnak kiemelni s kiknek legyőzetése tehát szent kötelesség. Igenis, mi, a szocziáldemokraták veszélyesek vagyunk a mai társadalmi szokásoknak és mindennek, mi azokon függ, s ki ezen szokásokat fenn akarja tartani, le kell hogy győzzön bennünket saját érdekében, s ha lehetséges, meg kell, hogy semmisítsen bennünket. Nem tartozunk mi azon középszerűekhez, kik sokat követelnek s csak a jog látszatával megelégesznek. Ha azokkal lehet egyességet kötni, velünk nem lehet. A szociáldemokrácziát vagy meg kell semmisíteni, vagy magát annak alávetni. S mégis jellemző, ha azon kérdést vitatják, hogy miért üldöznek bennünket. Mi a társadalmi rendet a mai felvilágosodott államokban czélszerűtlen* nek tartjuk, mely javulást igényel. S talán nem igaz, hogy általuk a legna* gyobb igazságtalanságok szentesittet* nek ? Nem igaz e, hogy a szerencsétlenek milliói nagynehezen lézengnek a bölcsőtől a sírig, éheznek és csak a föld terheit viselik, anélkül hogy az örömöket csak sejtenék, mig mások az örömöket élvezik s a terhekről mit sem gondolnak. Igen, államellenesek vagyunk , de nincs-e okunk, azoknak lenni ? Milyen boldogságokat élvezünk mi ez áldott Magyarországon ? Nem a legnagyobb nyomorba jutottunk-e az ipar pangása által, mely ezreket juttatott az éhség örvényébe ? — Hát barátai legyünk-e mi mindazon intézményeknek, melyek ily ajándékokkal lepnek meg bennün ket? S ha mégis igaz, amit az „állam* ról" szólottunk, mit nem tagadhat sen* ki, miért üldözik az államelleneseket, kik hazdjukat boldogabbnak akarják látni. És nem igaz, hogy jelenleg a szabadság Magyarországon azon útra tereltetett, melynél még sokkal előbbre volt a Bach-korszak vagy az absolut rendszer? — Mi be bírjuk bizonyítani, hogy ez igaz. — Ha mi, mint becsületes férfiak, hivek vagyunk a szabadság zászlajához; ha mi, nem gondolva azzal, hogy a „szabadelvűek" és „haladók" gyáván hátat fordítottak neki, megütjük a toborzót és a szenvedő, elnyomott nép soraiból a hiányokat fedezzük, mely gyáva szakadárok által a szabadság seregeiben mutatkoznak, ki akar bennünket e miatt becsmérelni? — Nem a szabadság-e az emberi szellem legmagasb tulajdona; nem ez teszi-e az embert valóban emberré ? — S miért üldöznek bennünket? ! Mi ezen kérdéseket még tovább folytathatnók, de ez nem szükséges. A gondolkodó ember a fentebbiekből úgyis elég anyagot kap a gondolkodásra. Mi ezen kérdésekre választ is adhatunk, de mégsem teszszük. Mert a szabad nyilatkozat másrészről fenyítőleg hatna reánk, s szavainkkal a gyapont kürül ugy járni, mint macska a forró kása körül, ehez nincs kedvünk. Gondolkozzon felőle mindenki, ha várjon igazat mondunk-e vagy nem, s aki felismerte ügyünk igazságát, az ne maradjon kislelkűen állva, hogy nézze, miként küzd gyenge erőnk óriási csaltát a reakczió ellen, támogasson bennnüinket a küzdelemben. Valami az iskoláról. Helyt adunk itt Baltzer Ede nagyobb műve : „Ideen zur sozialen Reform" (Eszmék a társadalmi reformhoz) egyik csikkének, melyben nagyon találóan kritizálja a mai iskolai rendszert. Többek közt azt mondja: Minden iskola mint olyan szakiskola. Czélja az ember fiát a tudás és akarás mindenféle dolgaiban beavatni, — amely nélkül azonban az ember mindig csak ember marad. Ha átmenőleg a szabad „vallási iskolák" különösen léteznek is, úgy csak mint szükséges baj létezik; ezek aztán ellensúlyát képezik az egyházi iskoláknak. Ami azokban taníttatik, részben a szakiskola elemei (történelem, természettan stb.), részben valóságos erkölcs, a mi nem szaktudomány, hanem minden egyesnek, ki ember óhajt lenni éltető ereje. De ez a nevelés dolga. Minden tanulásnak és tanításnak kezdete a gyermekre nézve az anyatermészetben rejlik, a melytől és a mely által — mint a lelki világ általában — mindent tanulunk, amit tudunk és akarunk. Az emberi felülemelkedés ember társán a könnyebb szellemi felfogásban és nevezetesen és erősebb emlékezőtehetségben rejlik. Ezáltal vagyunk képesek emlékező és beszélő orgánumainkat jobban kiművelni és tapasztalatainkat átörökíteni és fokozni. Így lesz az anya a gyermek első tanítónője, ki tőle más fontos dolgok mellett őseink főörökségét, a legnagyobb emberi művészetet, a szólást tanulja, és ezzel az első legmélyebb életfokot maga után hagyta. Van-e nagyobb bűbáj, mint az emberi anyanyelv, az emberi anya- és bölesődalok. Míg csak az anya egyedül tanítja, mikép teljesítsék az anyák ezen szent, szép hivatást, s mégis szükséges volna a naivat teljes tudattá tenni. A szólás mellett a legnagyobb és legfontosabb csoda kétségtelenül az írás, t. i. a művészet gondolatait és érzelmeit nemcsak hallható, de látható, maradandó jelek által kifejezni. Csak az irás által lehetséges a történelem, a múlt és jövendő nemzedékek és kortársak közeledése. Mai nap a népiskola lényegesen az irás tanulásából áll, azaz olvasás, írás és számolás és csekélyes ismertetéséből az élet anyagával. Bizonyos ösztönnel kitalálta Frőbel, hogy az első anyaiskola és az „elemi iskola" között nagy hézag létezik. Ezt azáltal kereste betölteni, amit „gyermekkert* nek" neveznek, de az uralkodó rend*szer meggátolja ezen eszme normális kivitelét. Fennáll nevezetesen azon meseszerű tévhit, a gyermekeket 5—14. élet* évéig rendszeresen az olvasással, írás*sal és számolással faggatni, teljes kilenc évig ! A gyermekvilág e felesleges erőltetése épen a „műveit" világ oly megrögzött előítélete, hogy a szülök gyakran valódi büszkeséget helyeznek abba, hogy picikéjük a lehető legkorábban tanuljon meg írni és olvasni! Hogy mily faggatást, mily koraérettséget, mily nyomorékosságot von maga után ezen rendszer a gyermekekre nézve, nem látják , még akkor sem látják, ha már késő azokra, de még elég idő volna a jövendő nemzedékre nézve. Mint tanfelügyelő Németország központjában egy iskolát kellett betiltanom, hol a gyermekeket zsenge koruktól fogva egy nedves istállóba zárták, mely egyszersmind a tanító lakszobája is volt, ki ennek következtében gonosz betegségben szenvedett; ugyancsak egy másodikat, még pedig egy városit, — körülbelül egy COOO lakossal biró városban — hol a gyermekek 14. évükig csakugyan nem tanultak ; sem írni, sem olvasni, sem számolni nem tudtak, mivel a polgármester hivatalos