Munkás-Heti-Krónika, Krónika, 1879 (7. évfolyam, 1–52. sz.)

1879-09-21 / 38. szám

VH ÉVFOLYAMA.. 38. szám. Budapest, ÍSTS. szeptemb­er 21-én. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadó­hivatal dob­ utcza 67. sz. Minden a lap szellemi ré­szére vonatkozó közlemények, valamint hirdetések ide in­tézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Előfizetés: Egész évre . . 2 frt. 40 kr. Fél évre. . .­­ „ 20 „ Negyedévre. . — „ 60 „ Egy dióra . . — „ 20 „ Egyes példány ára 5 kr. Társadalom-gazdászati néplap. A MAGYARORSZÁGI VÁLASZTÁSRA NEM JOGOSULTAK KÖZLÖNYE. Előfizetéseket minden posta­hivatal fogad el. Segítsünk a szegényen. Minden nap hallunk panaszokat, miszerint a kéregetők száma oly mérvben szaporodik, hogy ez társadalmi viszonyainkra a legszomo­rúbb világot vet. Mondják, dolgozzanak, de ha nekik nem adunk munkát, mit dolgozzanak, ha nincs? Igaz, van egyén, ki inkább kéreget, mint dol­gozik, de van olyan is, ki inkább dolgoznék, mint a kéregetés keserűségét magára vál­lalná. Sok van, ki ha nem kéregetne, kényte­len volna lopni és éppen azt a becsületesebb ember nem akarja. Senki sem gondolja, mi nagy erény és lelkierő rejlik abban, hogy az, ki éhes és még családját is éhesnek tudja és lát pék-kiraka­tot vagy más élelmiszerrel ellátott helyet, hogy kezét ki ne nyújtsa és éhsége lecsillapí­tására valamit el ne csenjen. A jóllakott, háromszor, négyszer étkező ember, nem ítélheti meg, mit tenne ő, ha éhes volna és nem tudná mivel csillapítani éhségét. A­ki mindennap jó ágyban, szellős szobában alsz­ik, nem tudja mi az, bűzös szalmán, tized­magával undorító pinczelakásban élni, ron­gyosan, átfázva, dideregve. És a kormány, a társadalom mit tesz a nyomor enyhítésére? Igen keveset. Van ugyan jótékony egylet, de annyi nyomorra ez mind kevés. Van törvény, hogy minden község maga tartsa koldusait, de minő annak foganatosítása, főkép falun? minő elhelyzés, minő ellátás van ott? A szegénynek valami zsellér vagy szegé­szebb gazda, mert a gazdag falun is kemény­szívű, ad neki helyet a pajtában vagy más oly épületben egy zugot, hol télen, nyáron meg­halhat, ha kemény télben megfagy, annál jobb, legalább nincs eltartó egyén, eltemetik a te­mető szélére, mintha nyomorúság a gazdag ha­lottakat háborgatná. Megy a sorral étkezni, d­e mily ellátás ez? Mit a sertéseknek nem adnak, penészes kenyér stb. azt kapja. Itt-ott vésett gyermek undorítót kever ételébe és jót nevet, ha nem eheti, a háziasszony pedig mocs­kolja rosz szavakkal. Hol a szegény emberrel jól bánnak, az csak a szegény cselédembernél, zsellérnél történik, mert ez tudja, hogy cse­kély fizetése mellett nem szerezhet öregségére, így tehát előbb-utóbb ő is koldusbotra jut. Szomorúbb sorsa nincs a világon senki­nek, mint a magyar mezőgazdaságnál alkal­mazott cselédnek, az a sok nagyúri henyélő cseléd, az bizony részint megérdemli sorsát, részint pazarló uránál ő is szerezhet. Mi a szegény elaggott cseléd sorsa, kit, nem birván többé dolgozni, ura elküld szol­gálatából? Vagy ha meghal, özvegye, árvája marad. Az ur átveszi az özvegyet, egy ideig napszámoskodik, ha öregebb fonogat és ha ezt sem birja, megfagy. Vagy ha a szülők meg­halnak, árva marad. Ez azután az igazi nyomorult, csakhogy a gyermeki test a nyomorúságot­ oly sokáig ki nem bírja, nem éhezhet, nem didereghet oly sokáig, meghal a kertek sövénye alatt vagy egy zugban, a tisztátalanság felemészti. Gondolkoztatok, óh anyák, egy oly sze­rencsétlen gyermek sorsa felett, ti gyermekei­teket még a szellőtől is óvjátok; gondoljatok fagyott lábacskáira, rongyokkal alig födött testére, az ütlegekre, a miket a többi gyer­mekektől szenved, kik őt mindenképp kinoz­zák, kit addig (ha csak is a nép asszonya, de még is anya) takart és szeretett. Legjobban jár az, kit egy cseléd vagy ki­sebb gazdaember örökbe fogad, ha ütik is, rongyokat esők dobnak neki, éhezik és mégis van, hol meghúzni magát, hol, ha panaszolják is, de mégis felnevelik és munkára tanítják. A munkás ember nem oly nagyon számít, egy gyermekkel több vagy kevesebb, ha felnő, egy m­unkaerővel mégis több. Ha uri házba felfo­gadtatik, akkor az igaz, jobban étkezik, néha taníttatik is. De a többi cselédség, az uri gyermekek kínozzák, vagy roszra csábítják, ritkán válik valami jó belőle. Mert ez csak tartás, de gondot rá senki sem fordít. Hogy lehetne az úri nőnek a szegény gyermekével gondolni, elég, ha a házban tartja, mint a ku­tyát, a szelidített rókát. Mondják, hogy a fo­gadott gyerm­ek hálátlan. de sokszor az édes gyermek is az. Ha hálátlan a nevelő, a szülök az oka, mert nem elég figyelemmel és szere­tettel bántak vele, a jótéteményt folytonosan felróvják neki, dicsekednek vele. Vagy ne fo­gadjatok gyermet, vagy bánjatok vele, úgy, mint sajátotokkal, mert különben több roszat, mint jót tesztek a gyermekkel. Nem is szólok azon sok ezer és ezer tör­vénytelen gyermekről, mert szerencsére a leg­több mint csecsemő már agyon éheztetik, ha ezt túl is éli, az árva gyermek sorsa az övé is. Van-e valami felügyelő, ki az örökbe fo­gadott vagy kiadott gyermek sorsát figyelem­kíséri? Én nem ismerek oly községi közeget. És ez a nyomor mind nem volna, ha oly sok haszontalan dolgok helyett elegendő ag­gastyán és árvaház volna és azok elhelyezésé­ről kellőleg gondoskodnék valaki. — — Nem mondom, hogy a szegény ügynek, ugy mint az Angliában kezeltetik, nincsenek hiányai, a szegény öreg vagy az árva nincs az árva-atya, anya szeszélyeinek kitéve. De mégis van, hol meghúznia magát, van ellátása, ru­hája, a gyermeknek oktatása. De nálunk nincs is még szegényügy, de kevés árvaház van még. Nincs lelenczház ott, a­hol a törvényte­len gyermekek száma majdnem felér a törvé­nyesekével. De szép azon intézmény, hol a lelenczház előtt egy nyílásban egy födött kas áll, hová éjjel látatlanul a szegény bukott leány gyer­mekét leteheti. Megkondul a harang, megjele­nik a testvér, ki tán még szűz, vagy talán ő is bukott nő volt, de szeretettel áthatva, fel­veszi a szegénykét, karjába szorítja, befekteti a tiszta bölcsőbe és ápolja. Mondják, annyival több bűnös leány volna, de már nem is lehet több; akkor kevesebb gyermekgyilkos volna és kevesebb agyonkínzott csecsemő. Most, hogy a divat, a fényűzés oly fokon állnak, hol a s a n­g e r e i o k, a fesztelen szín­házak, az élvvadászat, a női szemérm­etességet már rég eltiporták, hol mindenféle haszonta­lan formalitás, katonásdi, a megélhetés nehéz­sége, munkapangás, a házasságot úgyszólván majdnem lehetetlenné teszik a lelenczház miatt, egy bűnös leánynyal sem volna több. Az még a középkor vadságai közé tartozik, a gyermeket a szülők bűnéért lakoltatni és azért róluk nem gondoskodni. Kevesebb volna a ku­ruzsolók száma, kik falun igen divatoznak, kik lelkiismeretlen szerekkel a lány becsüle­tét helyreállítják és sokszor a legborzasztóbb női betegségeket okoznak. Ezek sokkal inkább mint gondoljuk, okai a magyar faj kereske­désének. Azokra kellene a rendőröknek vi­gyázni, nemcsak mindig politikai bűnöket hajhászni. A nyomor napról napra növekedik, a ké­regetők, a tolvajok napról napra szaporodnak és szaporodnak az öngyilkosságok, rablások, gyilkolások is. A társaság, a kormány pedig nézi, nézi. Egyletek, egyesek tesznek ugyan valamit, de mi az oly általános nyomornál? A gazdag gőgösen elfordul a szegény nyomorától, pénzt dob a perselybe, de nem gondol azzal, hogy osztatik az el. A szegé­nyebb jobb szivü, sajnálkozik, de nem segít­het, mert őt is fenyegeti maholnap a munka pangás, a csőd, a végrehajtó és utoljára vagy a börtön, a koldusbot, a folyam hullámai, a köszöngőz, ha még annyi pénze maradt, hogy azt megvegye és nem nem inkább a habokban akar nyugodni. Csakis a szabad, a munkára állapított államban lehet valami gyökeres reformokat reményleni. Addig itt-ott csak javítani lehet. De hol van nálunk cselédegylet? Nálunk e cselédtartó honunkban, hol ezer és ezer cse­léd van, de szükséges volna egy cseléd beteg­segélyző, nyugdíjazó, árva, özvegy, temetke­zési egylet, minden városban, a megyék min­den kerületében. Ha minden cseléd, zsellér, minden cselé­det tartó család személy száma szerint csak 20 — 30—40 krt fizetne évenként, de nagy összeget lehetne gyűjteni. Vannak ugyan a városokban gyéren itt ott már oly egyletek, de mind jezsuita színe­zetű, hol református, protestáns vagy fel nem vétetik, vagy maga nem akar belépni. De ki kezdje meg falun? A pap? Az bi­zony nem gondol ilyesmivel. A jegyző, a ta­nító? Azok félnek a paptól, a kormánytól és nem mernek. Az uraság? Bánja is az, ha cse­lédje egyike éhen meghal, ha egy munkás ki­dől, van elég kapható. A magyar nem szereti az egyletet, fő­képpen a földmivelő, mindig fél, hogy valami csalás lappang alatta, igaz, hogy már annyi egylet pénze kárba ment és a kormány is jól tudja a szegény ember pénzét kicsikarni. De mégis lehetne talán itt ott bec­sletes kezelőt találni ily gyűjtött pénzre. Mondják, a cseléd egyátalán rosz­indu­latú. Igaz, én m­int földmivelő, sokszor küz­döttem részakarat ellen, de sokszor megbíz­tam szelidíteni. Ha a természetes bizalmatlan­ságot és gyűlöletet, melylyel minden szolga ura ellen viseltetik, egyszer jó bánás­mód, igazság és erély által legyőzhettem, akkor nemcsak ha cselédem, de munkatársam is lett a rosz­indulatu emberből. Ha a cseléd nem fog többé azon aggódni, hogy vénségére ő, özvegye, árvája koldusbotra jut, ha látja, hogy ura embernek és nem­ igavonó marhának nézi, akkor ő is maga magát mint embert fogja becsülni. Főképpen a földmivelő cselédről szólok, ámbár a városi cseléd sorsa sem jobb, kivévén a nagyúri, ezeknél sok haszontalan, semmit­tevő cseléd van, ki, ha akarja, pazarló ura mellett eleget szerezhet. Ha még a tantiérae rendszer kivihető volna, a gyárakban és a mezei gazdaságnál, akkor minden cselédnyomornak vége volna. Addig is, míg a felszabadító nap, a szo­cziáldemokráczia bekövetkezik, enyhítsünk a

Next