Munkás-Heti-Krónika, Krónika, 1879 (7. évfolyam, 1–52. sz.)
1879-09-21 / 38. szám
VH ÉVFOLYAMA.. 38. szám. Budapest, ÍSTS. szeptember 21-én. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal dob utcza 67. sz. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, valamint hirdetések ide intézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Előfizetés: Egész évre . . 2 frt. 40 kr. Fél évre. . . „ 20 „ Negyedévre. . — „ 60 „ Egy dióra . . — „ 20 „ Egyes példány ára 5 kr. Társadalom-gazdászati néplap. A MAGYARORSZÁGI VÁLASZTÁSRA NEM JOGOSULTAK KÖZLÖNYE. Előfizetéseket minden postahivatal fogad el. Segítsünk a szegényen. Minden nap hallunk panaszokat, miszerint a kéregetők száma oly mérvben szaporodik, hogy ez társadalmi viszonyainkra a legszomorúbb világot vet. Mondják, dolgozzanak, de ha nekik nem adunk munkát, mit dolgozzanak, ha nincs? Igaz, van egyén, ki inkább kéreget, mint dolgozik, de van olyan is, ki inkább dolgoznék, mint a kéregetés keserűségét magára vállalná. Sok van, ki ha nem kéregetne, kénytelen volna lopni és éppen azt a becsületesebb ember nem akarja. Senki sem gondolja, mi nagy erény és lelkierő rejlik abban, hogy az, ki éhes és még családját is éhesnek tudja és lát pék-kirakatot vagy más élelmiszerrel ellátott helyet, hogy kezét ki ne nyújtsa és éhsége lecsillapítására valamit el ne csenjen. A jóllakott, háromszor, négyszer étkező ember, nem ítélheti meg, mit tenne ő, ha éhes volna és nem tudná mivel csillapítani éhségét. Aki mindennap jó ágyban, szellős szobában alszik, nem tudja mi az, bűzös szalmán, tizedmagával undorító pinczelakásban élni, rongyosan, átfázva, dideregve. És a kormány, a társadalom mit tesz a nyomor enyhítésére? Igen keveset. Van ugyan jótékony egylet, de annyi nyomorra ez mind kevés. Van törvény, hogy minden község maga tartsa koldusait, de minő annak foganatosítása, főkép falun? minő elhelyzés, minő ellátás van ott? A szegénynek valami zsellér vagy szegészebb gazda, mert a gazdag falun is keményszívű, ad neki helyet a pajtában vagy más oly épületben egy zugot, hol télen, nyáron meghalhat, ha kemény télben megfagy, annál jobb, legalább nincs eltartó egyén, eltemetik a temető szélére, mintha nyomorúság a gazdag halottakat háborgatná. Megy a sorral étkezni, de mily ellátás ez? Mit a sertéseknek nem adnak, penészes kenyér stb. azt kapja. Itt-ott vésett gyermek undorítót kever ételébe és jót nevet, ha nem eheti, a háziasszony pedig mocskolja rosz szavakkal. Hol a szegény emberrel jól bánnak, az csak a szegény cselédembernél, zsellérnél történik, mert ez tudja, hogy csekély fizetése mellett nem szerezhet öregségére, így tehát előbb-utóbb ő is koldusbotra jut. Szomorúbb sorsa nincs a világon senkinek, mint a magyar mezőgazdaságnál alkalmazott cselédnek, az a sok nagyúri henyélő cseléd, az bizony részint megérdemli sorsát, részint pazarló uránál ő is szerezhet. Mi a szegény elaggott cseléd sorsa, kit, nem birván többé dolgozni, ura elküld szolgálatából? Vagy ha meghal, özvegye, árvája marad. Az ur átveszi az özvegyet, egy ideig napszámoskodik, ha öregebb fonogat és ha ezt sem birja, megfagy. Vagy ha a szülők meghalnak, árva marad. Ez azután az igazi nyomorult, csakhogy a gyermeki test a nyomorúságot oly sokáig ki nem bírja, nem éhezhet, nem didereghet oly sokáig, meghal a kertek sövénye alatt vagy egy zugban, a tisztátalanság felemészti. Gondolkoztatok, óh anyák, egy oly szerencsétlen gyermek sorsa felett, ti gyermekeiteket még a szellőtől is óvjátok; gondoljatok fagyott lábacskáira, rongyokkal alig födött testére, az ütlegekre, a miket a többi gyermekektől szenved, kik őt mindenképp kinozzák, kit addig (ha csak is a nép asszonya, de még is anya) takart és szeretett. Legjobban jár az, kit egy cseléd vagy kisebb gazdaember örökbe fogad, ha ütik is, rongyokat esők dobnak neki, éhezik és mégis van, hol meghúzni magát, hol, ha panaszolják is, de mégis felnevelik és munkára tanítják. A munkás ember nem oly nagyon számít, egy gyermekkel több vagy kevesebb, ha felnő, egy munkaerővel mégis több. Ha uri házba felfogadtatik, akkor az igaz, jobban étkezik, néha taníttatik is. De a többi cselédség, az uri gyermekek kínozzák, vagy roszra csábítják, ritkán válik valami jó belőle. Mert ez csak tartás, de gondot rá senki sem fordít. Hogy lehetne az úri nőnek a szegény gyermekével gondolni, elég, ha a házban tartja, mint a kutyát, a szelidített rókát. Mondják, hogy a fogadott gyermek hálátlan. de sokszor az édes gyermek is az. Ha hálátlan a nevelő, a szülök az oka, mert nem elég figyelemmel és szeretettel bántak vele, a jótéteményt folytonosan felróvják neki, dicsekednek vele. Vagy ne fogadjatok gyermet, vagy bánjatok vele, úgy, mint sajátotokkal, mert különben több roszat, mint jót tesztek a gyermekkel. Nem is szólok azon sok ezer és ezer törvénytelen gyermekről, mert szerencsére a legtöbb mint csecsemő már agyon éheztetik, ha ezt túl is éli, az árva gyermek sorsa az övé is. Van-e valami felügyelő, ki az örökbe fogadott vagy kiadott gyermek sorsát figyelemkíséri? Én nem ismerek oly községi közeget. És ez a nyomor mind nem volna, ha oly sok haszontalan dolgok helyett elegendő aggastyán és árvaház volna és azok elhelyezéséről kellőleg gondoskodnék valaki. — — Nem mondom, hogy a szegény ügynek, ugy mint az Angliában kezeltetik, nincsenek hiányai, a szegény öreg vagy az árva nincs az árva-atya, anya szeszélyeinek kitéve. De mégis van, hol meghúznia magát, van ellátása, ruhája, a gyermeknek oktatása. De nálunk nincs is még szegényügy, de kevés árvaház van még. Nincs lelenczház ott, ahol a törvénytelen gyermekek száma majdnem felér a törvényesekével. De szép azon intézmény, hol a lelenczház előtt egy nyílásban egy födött kas áll, hová éjjel látatlanul a szegény bukott leány gyermekét leteheti. Megkondul a harang, megjelenik a testvér, ki tán még szűz, vagy talán ő is bukott nő volt, de szeretettel áthatva, felveszi a szegénykét, karjába szorítja, befekteti a tiszta bölcsőbe és ápolja. Mondják, annyival több bűnös leány volna, de már nem is lehet több; akkor kevesebb gyermekgyilkos volna és kevesebb agyonkínzott csecsemő. Most, hogy a divat, a fényűzés oly fokon állnak, hol a s a ng e r e i o k, a fesztelen színházak, az élvvadászat, a női szemérmetességet már rég eltiporták, hol mindenféle haszontalan formalitás, katonásdi, a megélhetés nehézsége, munkapangás, a házasságot úgyszólván majdnem lehetetlenné teszik a lelenczház miatt, egy bűnös leánynyal sem volna több. Az még a középkor vadságai közé tartozik, a gyermeket a szülők bűnéért lakoltatni és azért róluk nem gondoskodni. Kevesebb volna a kuruzsolók száma, kik falun igen divatoznak, kik lelkiismeretlen szerekkel a lány becsületét helyreállítják és sokszor a legborzasztóbb női betegségeket okoznak. Ezek sokkal inkább mint gondoljuk, okai a magyar faj kereskedésének. Azokra kellene a rendőröknek vigyázni, nemcsak mindig politikai bűnöket hajhászni. A nyomor napról napra növekedik, a kéregetők, a tolvajok napról napra szaporodnak és szaporodnak az öngyilkosságok, rablások, gyilkolások is. A társaság, a kormány pedig nézi, nézi. Egyletek, egyesek tesznek ugyan valamit, de mi az oly általános nyomornál? A gazdag gőgösen elfordul a szegény nyomorától, pénzt dob a perselybe, de nem gondol azzal, hogy osztatik az el. A szegényebb jobb szivü, sajnálkozik, de nem segíthet, mert őt is fenyegeti maholnap a munka pangás, a csőd, a végrehajtó és utoljára vagy a börtön, a koldusbot, a folyam hullámai, a köszöngőz, ha még annyi pénze maradt, hogy azt megvegye és nem nem inkább a habokban akar nyugodni. Csakis a szabad, a munkára állapított államban lehet valami gyökeres reformokat reményleni. Addig itt-ott csak javítani lehet. De hol van nálunk cselédegylet? Nálunk e cselédtartó honunkban, hol ezer és ezer cseléd van, de szükséges volna egy cseléd betegsegélyző, nyugdíjazó, árva, özvegy, temetkezési egylet, minden városban, a megyék minden kerületében. Ha minden cseléd, zsellér, minden cselédet tartó család személy száma szerint csak 20 — 30—40 krt fizetne évenként, de nagy összeget lehetne gyűjteni. Vannak ugyan a városokban gyéren itt ott már oly egyletek, de mind jezsuita színezetű, hol református, protestáns vagy fel nem vétetik, vagy maga nem akar belépni. De ki kezdje meg falun? A pap? Az bizony nem gondol ilyesmivel. A jegyző, a tanító? Azok félnek a paptól, a kormánytól és nem mernek. Az uraság? Bánja is az, ha cselédje egyike éhen meghal, ha egy munkás kidől, van elég kapható. A magyar nem szereti az egyletet, főképpen a földmivelő, mindig fél, hogy valami csalás lappang alatta, igaz, hogy már annyi egylet pénze kárba ment és a kormány is jól tudja a szegény ember pénzét kicsikarni. De mégis lehetne talán itt ott becsletes kezelőt találni ily gyűjtött pénzre. Mondják, a cseléd egyátalán roszindulatú. Igaz, én mint földmivelő, sokszor küzdöttem részakarat ellen, de sokszor megbíztam szelidíteni. Ha a természetes bizalmatlanságot és gyűlöletet, melylyel minden szolga ura ellen viseltetik, egyszer jó bánásmód, igazság és erély által legyőzhettem, akkor nemcsak ha cselédem, de munkatársam is lett a roszindulatu emberből. Ha a cseléd nem fog többé azon aggódni, hogy vénségére ő, özvegye, árvája koldusbotra jut, ha látja, hogy ura embernek és nem igavonó marhának nézi, akkor ő is maga magát mint embert fogja becsülni. Főképpen a földmivelő cselédről szólok, ámbár a városi cseléd sorsa sem jobb, kivévén a nagyúri, ezeknél sok haszontalan, semmittevő cseléd van, ki, ha akarja, pazarló ura mellett eleget szerezhet. Ha még a tantiérae rendszer kivihető volna, a gyárakban és a mezei gazdaságnál, akkor minden cselédnyomornak vége volna. Addig is, míg a felszabadító nap, a szocziáldemokráczia bekövetkezik, enyhítsünk a