Munkás-Heti-Krónika, Krónika, 1879 (7. évfolyam, 1–52. sz.)

1879-04-20 / 16. szám

"VII. évfolyaam. II. szám, Budapest, 1979. április 20-án. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadó-hivatal dél­-utcza 67. sz. Minden a lap szellemi ré­szére vonatkozó közlemények, valamint hirdetések ide in­tézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak. KRÓNIKA Társadalom-gazdászati néplap. A MAGYARORSZÁGI VÁLASZTÁSRA NEM JOGOSULTAK KÖZLÖNYE. Előfizetés: Egész évre . . 2 frt. 40 kr-Fél évre . . .­­ „ 20 „­ Negyedévre. . — „ 60 „ Egy, hóra . . —„ 20 „ Egyes példány ára 5 kr. Előfizetéseket minden posta­hivatal fogad el. Szándékaink, czéljaink, reményeink. A világ tökéletes­ülésének kútfeje az elé­gedetlenség. Elégedetlenség nélkül az emberi nem soha sem vergődött volna fel azon polczra, melyen jelenleg áll. Ha őseink meg lettek volna elégedve helyzetükkel, mi, utódaik, még mindig Ázsiában sátorokban élnénk, nélkülöz­nénk az élet kényelmeit, lótejet innánk s mint a kozákok, az ételnek szolgáló hust nem süt­nénk vagy főznénk, hanem nyergeink alá ten­nénk s igy puhítanánk meg. Columbus, Cor­tez, Pizarro, Cook és a világ körülhajózói nem fedezték volna fel Amerikát és Ausztráliát. Az elégedetlenség teremtette meg a tudomá­nyokat, a művészetet, az ipart, a kereskedel­met és mindazon intézményeket, melyek arra szolgálnak, hogy az emberi nemet a tökéletes­bülés legmagasb elérhető fokára vigyék. Valamint évezredek előtt, úgy most is még mindig a tökélesbülés felé törekedünk és alig­ha létezik széles e világon oly Pangloss, ki azt merné állítani, hogy az ember elérte már a tökéletesbülés netovábbját. A szándék tehát azon alap, azon kiindulási pont, mely a tökéletesség netovábbja felé vezet és ezen ne­tovább a czél, hol az emberi nem meg akar állapodni De valamint a mindenségnek nincsenek határai, ugy a tökéletesbülés, azon czél, mely felé az emberi nem törekedik, oly távol esik, hogy azt alig fogja egykor az emberi nem el­érhetni s igy meg kell elégednie azzal, hogy ahoz közelebb jusson, mint most áll. Úgy va­gyunk azzal, mint a magasb számtanban az úgynevezett végtelenségi számolással az egyestől a kettőig, melyet az egyes törésével szám­tanilag-tehetetlen elérni. A reformok képezik az emberi nem éle­tében azon tört számokat. Az egy és fél sok­kal közelebb áll a kettőshöz, mint az egy, az egy s háromnegyed még közelebb s igy vég­telenségig s még sem juthatni egész a kettőig. Minden embernek feladata a tökéletesbü­léshez tehetségéhez képest járulni Hogy ezt tehesse, bizonyos eszközöket kell igénybe vennie, hogy szándékait, melyek belátása, meg­győződése szerint ezen czélhoz való közelebbi jutást előmozdítják, embertársaival közölje. Erre nézve két eszközt ismerünk, az élő szót és az írást. Ez utóbbinek azon nagy előnye van az első felett, hogy elfogadható, hasznos és jó szándékú eszméinket legtávolabb eső ember­társainkkal is ismertessük s elfogadásukat eszközöljük. Azon ember, ki az irást feltalálta, az em­beriség első jóltevője volt. De a kör, melyben eszméit terjesztette, még nagyon szük volt, alr, hogy nem sokkal tovább ment, mintha k­i - « eszméit élő szóval terjesztette volna. Guten­berg, a könyvnyomtatás feltalálója, ezen szűk kört már nagyon kitágította. Azon férfi pedig, ki hírlapot szerkesztett először, már oly magas fokát érte el az eszmék terjesztésének, hogy alig képzelhetni, miként lehessen még ezen túl is haladni. Azonban a természetben létezik két fő erő, mely egymással örökös küzdelemben áll. Ezen két erő a mozdulatlansági és mozgó, vagyis inkább a mozgató erő. Sokan azt állítják, hogy a mozdulatlan­sági erő ép oly szükséges a világ fennállására, mint a mozgató. Nem akarjuk ezt megc­á­folni, de ezzel az is ki van mondva, hogy a mozdulatlansági erő egyedül nem tarthatja fenn a világot és így a társadalmat sem. A társadalomban vannak conzervatív elemek, de vannak reformálók is. A conzervativek csak arra szükségesek, hogy azt, mi jó, fentartsák, de ne gátolják az emberi nemet abban, hogy a jónál jobbat és ha lehetséges, legjobbat ne alkosson. A conzervatizmus egyébiránt a re­formok ellentétese lévén, az, ki absolut refor­mátor, nem lehet egyszersmind conzervatív is. Lapunk iránya, czélja, szándéka és re­ménye a korszerű reformok behozatala. Ezen irányban tört előre lapunk megalapítása óta, ezen czél, a tökéletesbülés­ az, melyet el akart érni. Ezen irányban és ezen czél felé fog ennek utána is törekedni. Reform tehát a mi lapunk czélja és eszköze, ez programmunk, melytől el nem tántoríttatjuk magunkat s most, midőn lapunk szerkesztősége kezeimbe ment át, ezen szándék lelkesít engem is, ki is magamat olvasóink szívességébe ajánlom. Miller Tamás. A czár elleni merénylet. Oroszországban nem a papiros és tinta, nem a kancsuka, rendőr, tümlöcz és Szibéria uralkodik többé, hanem a tőr, a revolver és a vakmerőszer. " . A nihilisták titkos forradalmi bizottsága felégette maga után a hidat s nemesebb vadra indult vadászni mint a Drentelenek és Trepott­ok. Múlt hétfőn már Nikolejevics Sándor, az oroszok hatalmas ura, volt a nihilisták golyóinak czéltáblája. Rálőttek s nem találták. A golyó azonban nagyobb fájdalmat okoz a czár­nak, mintha találta volna. Meggyőzte az ellene irány­zott lövés arról, hogy hatalmas birodalmának trónja inog,­­ hogy a Romanovok uralkodásának napjai meg vannak számlálva. Meggyőződhetett arról, hogy a titkos, a látha­­tatlan forradalom terjed s az intézők folyton vakme­rőbbé válnak. Kiben bizzon ? kire támaszkodjék ? kinél keressen védelmet a hatalmas ur a kisértetek gyanánt láthatat­lan összeesküvők ellen ? Fő hivatalnokai közül azok a nyomorult, vadál­lati kegyetlenségű satrapák, kiknek minden szava Szi­béria, minden kézmozdulatuk a kancsuka ütése volt, szinte oly proscribált áldozatok mint ő maga. Az alantosabb hivatalnokok egy része a nihilisták szövetségese, a többinek keze meg van dermedve, szív­verése megszűnt a félelemtől. A nihilizmus tana mint a tűzáradat beözönlött a palotába és gunyhóba. A nihilisták működése ma hamu alá rejtett parázs. Égése el van fojtva,­­ de kioltani merő lehetetlenség. A középkor hírhedt vértörvényszékének, a „Wehm-Gericht”-nek főnöke kezdetben a kölni érsek, később egy főherczeg volt. Ezt kitudta a történelem; átszármazott a történelem útján az utókorra azok neve, a­kik a titkos vérbiráskodás intézői voltak. De ép a mily titok volt az akkori kor gyermekei előtt, hogy kik a „Wehm-Gericht" titkos bírái, és oly ismeretlen az orosz rendőrség előtt a nihilisták szervezete. Egyet már eddig is bebizonyított a titkos forra­dalmi bizottság. S ez az, hogy bámulatos eszközökkel rendelkezik. Az oly ellenféltől, ki nyiltan jő, szembe kerül, előre megüzeni, hogy jönni fog,­­ képes az ember ma­gát védelmezni. A minden oroszok ezárja, az oroszok­ oroszsza, vagy mint a titkos forradalmi­ bizottság a hozzá inté­zett kiáltványában nevezte. Nikolejevics Sándor úr azonban, nem képes védelmezni magát azon titkos csa­pások, rejtélyes eszközök és ismeretlen ellenfelek ellen kik minden társadalmi forma, diplomatiai jegyzékvál­tás és a nagy politikusoknál szokásos hosszas számítga­tások nélkül kijelentették, hogy nem riadnak vissza semmi eszköztől, a­míg Oroszországban gyökeres rend­szer­változás nem lesz. Nagyon valószínű, hogy a titkos forradalmi­ bizott­ság már néhány héttel megszámolta erejét s csak akkor rendelte el a császár elleni merényletet, midőn társula­tának minden idegszálát képes volt rezgésbe hozni, s biztos volt aziránt, miszerint e tette után vagy be fog következni az általa kivánt eredmény, vagy képes lesz végigküzdeni egy véres és hosszan tartó élet-halál harc­át. A közmondás azt tartja: „ki szelet vet, vih­art arat." Nikolejevics Sándor úr, mint a keleti kereszté­nyek felszabadítója vetette el azon szelet, melynek vi­hara birodalma kebelében dúl. Mint a neki vadult s fékevesztett szilaj paripa in­dult a czár a Nagy Péternek tulajdonított politikai vég­rendelet foganatosítására. Nem vette figyelembe a nem­zetközi, nem a népjogokat, é­s legkevesbbé gondolt saját népe boldogságával, jólétével, közgazdasági és pénzügyi érdekeivel. Coriolan visszavonult Róma elől a volskokkal, megmentvén hazáját, elvesztette önmagát. Nikolejevics Sándor meg akarta menteni a raboknak képzelt keleti szlávokat, s e tette által elvesztette saját rabszolga né­pének szeretetét. Soha ennél még rettenetesebben nem lett meg­torolva a népjogok megsértése. Oroszországban az a jelszó, hogy reszkessen a czár és minden szolgája, mert a zsarnokság földjének népe szabad akar lenni. Most már csakugyan kiváncsiak lehetnek a népek, hogy I. Napóleon azon jóslata, miszerint Európa vagy köztársasággá lesz, vagy kozákká, a miként fog va­lósulni. A magyar nők feladata. Mért terjedt a nihilizmus oly óriásilag Oroszor­szágban, hogy már most a társadalom minden rétegé­ben vannak hívei? Nemcsak a zsarnokság, a Szibériába küldetés jajkiáltásai, a halálítéletek érlelték meg a sok ártatlan vértől áztatott kedvező talajba vetett szabadság magvát. A nők is felkarolták az eszmét. Az elsők azok voltak, kiknek atyját, testvérét, kedvesét ólombá­nyákba küldték, hogy ott elveszszenek. Azután azok, kik külföldön utaztak, vagy ott tanulmányaikat végez­ték, hallották és szívükbe vésték a szabadság nagy ta­nait. Visszatérvén, terjesztették e tanokat és tanítvá­nyokat is találtak. Előkelő nők elmentek álruhában a bányamunkások közé, a gyárakba mint munkásnők be­álltak, mezítláb talicskázták a szenet, azért hogy beszélgetés közben társaikat felvilágosítsák, itt-ott egy röpiratot becsempészszenek. Felismertettek, bebörtö­nöztettek, Szibériába küldettek , de azon tíz után jött száz, száz után jött ezer, két­ezer és több. Mert ha a nő egy eszmét egyszer magáévá tesz, jobban, erősebben is áll mellette, mint a férfi; azon nő, ki magát a minden­napiság békéiből felszabadította, oly lelkii erővel bír, melylyel a férfi is csak ritkán mérkőzhetik. — De kívánatos volna, ha a magyar nők is jobban érdeklődnének az emberiség érdekeiért. Nem kívánom, hogy kényelmükről lemondva, munkásnőnek menjenek, vagy mint az orosz bátor nők, revolverrel járjanak puha kezeikben, vagy szerelmük kegyével nyerjenek proze­litát. De e közt és mostani közömbösségük közt is nagy űr van. Sok nőt hallottam mondani: nincs időm politiká­val foglalkozni, nem értem. Igaz, ki kívánná is a csalá­dos anyától, ki maga bajlódik háztartásával, a munkás­nőtől, ki egész nap künn a földeken, vagy a varrógép mellett görnyed, hogy nagy terjedelmű újságot olvasson, habár jobb volna, ha azon időt, hol szom­szédnőjével el­el pletykát, egy kis olvasásra vagy legalább egy kis gondolkozásra fordítaná. — De hát van annyi nő, kinek ugy­szólván munkája nincs, kiknek csakis a sétálás és pletyka a noble médisance, meg a fő, a pipere, minden idejüket elveszi. Mert nincs ország, hol a nők annyi

Next