Népszava, 1881 (9. évfolyam, 1–52. sz.)

1881-07-10 / 28. szám

IX. évfolyam. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadó­hivatal külső dob-utcza 33- sz. Minden a lap szellemi ré­szére vonatkozó közlemények, valamint hirdetések ide in­tézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Társadalmi és gazdászati néplap. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. 25. szám. Budapest, 1551. jú­lius 10-én. Előfizetés: Egész évre . . 2 frt. 40 kr. Fél évre . . . 1 „ 20 „ Negyedévre. . .„ 60 „ Egy hóra . . . „ 20 „ Egyes példány ára 5 kr. Előfizetéseket minden posta­hivat­al elfogad. Alkotmányos áldozatok. Ha meggondoljuk, hogy mennyi pótvá­lasztás van hátra és hány más nem fog igazol­tatni, azt mondhatjuk, hogy még nincs befejezve a képviselőválasztás, már­is — m­int ez háborús időben persze szokásos — számlál­gatják a pártok a sebesülteket és elesteket saját és az ellenfél táborában, hogy aztán győzedelmes hangon hirdethessék : m­­e miénk a győzelem, mert bár vesztettünk néhányat, de kétszer annyit vesztett az ellenség s igy mi az ő veszteségükkel gyarapodtunk is, ők meg fogytak is. Valóban gyönyörű és az emberiség hiva­tásához méltó (!) kalkulatio! Nekünk természetesen, kiket e versengő hadjárat paradicsomából az adószedő cherubi­mok választólajstrom és adólajstrom pallosai­val kiü­­tek, csak távolról szabad szemlélni, ugy a harczot, mint a diadalmasok dús öröm­lakomáját. S nem is óhajtunk osztozni győ­zelmi örömükben, de nem is érünk arra rá, mert dolgoznunk kell a mindennapi kenyérért, gyermekeink neveltetéséért s szabad időnket inkább felhasználjuk arra, hogy emberi mél­tóságunkét szabadságérzetünk fejlesztésével növeljük. Maradjon csak a kiváltságos osztályé a harcz zaja, a bizonytalan kimenetel izgatott­sága és a törekvés sikere vagy kudarcza. De azért nem is fáj a fejünk, melyet az elvek (?) harczában bevertek volna, nem ég a gyomrunk a kortesbor fuxinjától, nem mulasztjuk el az aratást. S ha mégis szentelünk a választási moz­galmaknak néhány perczet, ezt emberi érzetből teszszük, teszszük fájdalomtelt szivvel azon butaság felett, mely a népet csodaként hajtja néhány önhitt, haszonleső czéljainak előmozdítására a választáshoz. El­szomorodunk a nép erkölcsi sülyedésén, mely a boros kancsó után nyul s iszik, mig holt­részeg, hogy azután, mikor kimámorodott, keservesen megfizesse a dorbézolás költségeit. Jobb meggyőződését, lelkiismeretének köve­telményeit feláldozza pillanatnyi élvezetért, kicsinyes előnyökért, egy odadobott konczért áruba bocsátja szavazatát. Oh butaság! Hát nem gondoljátok meg, hogy az, a­ki ezreket költ arra, hogy szavaza­taitok által képviselővé tegyétek, hiába csak nem dobja ki pénzét? Azért áldozik, hogy azután tíz-százszorta szerezze vissza a költ­séget ! Megbotránkozunk ama nemtelen fegyve­rek felett, melyek e „bizalom utáni verseny­ben" használtatnak, vallást vallás ellen izgat­nak, nyelvet nyelv ellen uszítanak, mintha csak a sötét középkor idejében élnénk. És ha a bor és szeszes italok gyorsabban lüktetik a vért, ha a vallási türelmetlenség szikrája kigyúlt, magas lángokba; ha a nem­zeti büszkeség felcsiklandozva határt nem ismerő szenvedélybe tört ki — és az igy, a végsőségig ingerült nép egymásra tör és elfe­ledve a polgári erkölcsöt, az emberi méltósá­got és felebaráti szeretetet, egymás vérében fetreng, — akkor: dobpörgés közt szuronyt szegezve ront elő a „belbéke és polgári rend fenntartója", a katonaság és fokhegyre szedi a lázongókat, bele­lő a tömegbe, hogy „az alkotmányos jog gyakorlata korlátozása meg­gátoltassék" ! Gyönyörű egy világforgása ! Bo­londabbat még csak álmodni sem lehetne. Hány embert csaptak agyon, hányat ver­tek nyomorékká már eddig is a jelen válasz­tási hadjárat alatt? A­ hírlapok csak a „neve­zetesebb" eseteket közlik, de bátran lehet állítani, hogy nincs az a kerület, melyben ellenjelöltek küzdöttek, hol ily égbekiáltó tények, kisebb-nagyobb mértékben nem for­dultak elő, mert a nép butaságában gonosz egyének által vezetve, a „szabadság" czége alatt legnagyobb erőszakoskodásra képes. — Biharban Tisza Kálmán ugrai kerületében két embert lőtt agyon a rendcsináló katonaság. Nagyváradon, hol szintén a kor­mányelnök volt a választás tárgya, Fehérme­gyében s még több helyütt halottak és sebe­sültek maradtak az alkotmányos csatatéren! Ezt nevezitek alkotmányos joggyakor­latnak ? Ez-e az a népjog, melyért karddal kezetekben, nagy eszmékkel fejetekben­, szóval és tollal egy negyed századon végig küzdöt­tetek ? Az igaz, ily alkotmányos joggyakorlat­tal mi, kiket a magas czenzus mindeddig ki­zár,— nem élnénk s talán ezért irigylik, jobban mondva féltik is tőlünk e jogot. Mi ugyan nem szavaznánk arra, a ki több bort ad, minket nem lehetne pénzzel megveszte­getni, minket nem vezethetnének félre sem­ badar beszéddel, sem egetverő ígéretekkel! S ezért nem akarják megadni az általános választási jogot, mert félnek, — és ebben igazuk van — félhetnek is attól, hogy millió­nyi szavazatunkkal megdöntenénk a potyán hízott és szerzett szavazatokra alapított ural­kodást. Elkergetnénk a hízelgő népbolondító­kat magunktól, — valóban szabadon gondol­kodó, értelmes és szorgalmas képviselőket küldenénk a törvényhozás termeibe, hogy ott a szabadság, a népnevelés és fejlődés szent ügyét, saját ügyünket mozdítsák elő. A mi képviselőink mernének kikelni azon átkos politika ellen, mely százezerekre menő mun­káskezet von el a polgári munkától, mely ármádiákat etet keserves keresetünkön, a m­i küldötteink megtagadnák az olyan adókat, melyekről előre tudják, hogy agyonnyomják azt, kire rárovandók lennének. A mostani képviselők is­­ megígérik ezt, de azután, ha megmelegedtek a képviselő­fészekben, nem is gondolnak arra, hogy meg­tartsák ígéretüket. — Minek is? Három év múlva úgy is megválasztja őket az „Oh nép !" csak győzzék a költséget! Szellemi munkás. Rettenetes idő. Napról napra, évről évre mindig mélyebbre sü­lyedünk, a megsemmisítés örvénye torkába sodor . .­ A szántóvető ember ezelőtt egy-két cselédet tar­tott, ökröt hizlalt, borjas tehenet, csikót, kanczát, juhot, sertést tenyésztett, meg annyiféle majorságot; nyár ide­jén kapás, kaszás, aratók stb. midőn este haza kereked­tek, vig lakomát csaptak, tarka beszéddel áldozták a természet adományát! Szomoru látvány jelenleg, a ház omlófélben van, üres udvar, istálló, alig bir még egypár szalmarágó tulokkal; kül­munkások helyett az adóhajtók jönnek tiszteletére . . . s hogy ezektől megmeneküljön, eladta barmait, meg­levő birtokára pénzt vett fel, fülig van adósságban ; ez még nem elég, — a pohár nem csordult még ki — az adóvégrehajtók egymásnak adják az ajtó kilincsét, adó után jöttünk bátra, „felsőbbségi ren­delet" !.. „Nincs több, honnan adjak, eladtam már minde nemet. Ott van még két tulkom, azzal ide-oda járok dolgozni, alig birom feleségemet és gyermekemet fenn­tartani." Nincs irgalom, nincs kegyelem, ha meg nem felel az egyike, kivezetik mind a kettőt s potom áron eladják. Most mit csináljon a szegény ember felesége és éhező gyermekeivel ? Búsul, sem éjjele, sem nappala, — ez sem tart soká; vigasztalására jön a végrehajtó s megszabadítja búbánatjától, — mindent elkótyáztat. A falusi gazdából napszámos lett, ő egy, felesége más és gyermekei meg annyi felé vannak szórva az élet tengerén. A városi iparos képes volt három-négy segédnek munkát adni, egy-két tanonczot tartott; magát, nejét és családját városi modor szerint ruha és ékszerrel fenn­tartotta , családjának kellő nevelést adott, kiházasította, férjhez adta, iparkodott, ha vagyont nem adhatott, leg­alább életszépséggel és szennytelen szívvel ruházta fel gyermekeit! Minden tehetség romba dőlt, parlagban hever, rohadásnak indult a virágzó iparos osztály ! A segédek menttükre bocsáttattak el, tétlenül barangolják be a földet, kopott s foszlott állapotban munkát keresnek, munka helyett ínséget találnak. S netán ama vágy és szeszély szállja meg ugy is már megzavart agyát, ko­pogtatni urnák ajtóján, azzal a remén­nyel, egy kis meleg étel felengesztelné recsegő idegeit, mert még ki sem hallgatja mondókáját, mint bősz fergeteg rátör, szidja, piszkolja, tetőpontig gyalázza teste épségét s elutasítja maga elől. Aléltan kimegy a kapu ajtaján, nem is tudja, merről jött s merre megy, botorkázva, zápor könyök között, fel­teszi magában, többet ajtót nem nyit senkinél, ha mindjárt életével fizeti is meg. Mesterre dolgozik nejestül — ha van mit, eszi a türelem pirított kenyerét, de gyermekei azzal nem hallgatnak, mit tegyen a családfő ? Munkát keres — és nem kap, a város nagyjaihoz és k­azzonbérlőihez folya­modik állomás végett. Azt kérdik tőle: Hol volt eddig, vannak-e okmányai ? — Itt vagyok honosulva, mint iparos, de a mesterség nem jár, bármi alkalmazást el­fogadok, parancsoljál velem Nagysád! Ránéz az ur és mondja tovább: „100 forint kauezió kell!" A juh gyapjút kér a kecskétől. — A megszeppent polgár az urnak azt feleli: „kauezióm nincs, de hivatásomban pontos és igazságos leszek." Az ur annyit megtesz, egy irányadó papirosra formaliter felírja az illető nevét és azzal a meghagyással ereszti el:Majd maga után fogok küldeni! Ne csak várjon a szegény polgár, támaszkodjék az urnak a szavára, mert ha nem okmányos katona, vagy ha kaueziót nem tud adni, még peczegödör-taka­rító felügyelőnek sem veszik fel. Mit tegyen hát ? Öngyilkossá lesz, vagy nyakába akasztja útitáskáját, kezébe botot vesz, százezer nyíl­vessző tör szívébe, háborog vére, talpából fejébe tódul, sustorodik mint a patak a jég alatt, hideg borzalom hullámozva bejárja teste alkatát, zokogva hitvese vál­lára borul s tördelő szavakkal megáldja s megcsókolja őt és ártatlan gyermekeit! Még egy sóhaj­ tekintetet vet övéire, azután veszi a sors üldözőbe a külföld, vagy messze vidékre bujdosót. Ott tengi zord életét. Neje pedig valamely nagyságos urnás, mint sza­kácsnő hányódik, romokba sírja szemeit férje és szét­szórt gyermekeiért. A kereskedelem pang, ropog és csattog bele, bu­kásnak gyarapodik, bár az üveges kirakat dús és fé­nyes. Hejh, de a szív szegény, sötét és keserves! Város szerte hirdeti olcsó kelméjét, addig-addig, míg a csőd­del találkozik, akkor jön a dob s ráveri: trum­trum­trum! s a kereskedőnek is vége van. Polgárok, hová leszünk ? Hová leszünk mi, ne­jeink és gyermekeink? Mi és nejeink se vagyunk

Next