Népszava, 1881 (9. évfolyam, 1–52. sz.)
1881-07-10 / 28. szám
IX. évfolyam. Megjelen minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal külső dob-utcza 33- sz. Minden a lap szellemi részére vonatkozó közlemények, valamint hirdetések ide intézendők. Hirdetések jutányosan számíttatnak. Társadalmi és gazdászati néplap. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. 25. szám. Budapest, 1551. július 10-én. Előfizetés: Egész évre . . 2 frt. 40 kr. Fél évre . . . 1 „ 20 „ Negyedévre. . .„ 60 „ Egy hóra . . . „ 20 „ Egyes példány ára 5 kr. Előfizetéseket minden postahivatal elfogad. Alkotmányos áldozatok. Ha meggondoljuk, hogy mennyi pótválasztás van hátra és hány más nem fog igazoltatni, azt mondhatjuk, hogy még nincs befejezve a képviselőválasztás, máris — mint ez háborús időben persze szokásos — számlálgatják a pártok a sebesülteket és elesteket saját és az ellenfél táborában, hogy aztán győzedelmes hangon hirdethessék : me miénk a győzelem, mert bár vesztettünk néhányat, de kétszer annyit vesztett az ellenség s igy mi az ő veszteségükkel gyarapodtunk is, ők meg fogytak is. Valóban gyönyörű és az emberiség hivatásához méltó (!) kalkulatio! Nekünk természetesen, kiket e versengő hadjárat paradicsomából az adószedő cherubimok választólajstrom és adólajstrom pallosaival kiütek, csak távolról szabad szemlélni, ugy a harczot, mint a diadalmasok dús örömlakomáját. S nem is óhajtunk osztozni győzelmi örömükben, de nem is érünk arra rá, mert dolgoznunk kell a mindennapi kenyérért, gyermekeink neveltetéséért s szabad időnket inkább felhasználjuk arra, hogy emberi méltóságunkét szabadságérzetünk fejlesztésével növeljük. Maradjon csak a kiváltságos osztályé a harcz zaja, a bizonytalan kimenetel izgatottsága és a törekvés sikere vagy kudarcza. De azért nem is fáj a fejünk, melyet az elvek (?) harczában bevertek volna, nem ég a gyomrunk a kortesbor fuxinjától, nem mulasztjuk el az aratást. S ha mégis szentelünk a választási mozgalmaknak néhány perczet, ezt emberi érzetből teszszük, teszszük fájdalomtelt szivvel azon butaság felett, mely a népet csodaként hajtja néhány önhitt, haszonleső czéljainak előmozdítására a választáshoz. Elszomorodunk a nép erkölcsi sülyedésén, mely a boros kancsó után nyul s iszik, mig holtrészeg, hogy azután, mikor kimámorodott, keservesen megfizesse a dorbézolás költségeit. Jobb meggyőződését, lelkiismeretének követelményeit feláldozza pillanatnyi élvezetért, kicsinyes előnyökért, egy odadobott konczért áruba bocsátja szavazatát. Oh butaság! Hát nem gondoljátok meg, hogy az, aki ezreket költ arra, hogy szavazataitok által képviselővé tegyétek, hiába csak nem dobja ki pénzét? Azért áldozik, hogy azután tíz-százszorta szerezze vissza a költséget ! Megbotránkozunk ama nemtelen fegyverek felett, melyek e „bizalom utáni versenyben" használtatnak, vallást vallás ellen izgatnak, nyelvet nyelv ellen uszítanak, mintha csak a sötét középkor idejében élnénk. És ha a bor és szeszes italok gyorsabban lüktetik a vért, ha a vallási türelmetlenség szikrája kigyúlt, magas lángokba; ha a nemzeti büszkeség felcsiklandozva határt nem ismerő szenvedélybe tört ki — és az igy, a végsőségig ingerült nép egymásra tör és elfeledve a polgári erkölcsöt, az emberi méltóságot és felebaráti szeretetet, egymás vérében fetreng, — akkor: dobpörgés közt szuronyt szegezve ront elő a „belbéke és polgári rend fenntartója", a katonaság és fokhegyre szedi a lázongókat, belelő a tömegbe, hogy „az alkotmányos jog gyakorlata korlátozása meggátoltassék" ! Gyönyörű egy világforgása ! Bolondabbat még csak álmodni sem lehetne. Hány embert csaptak agyon, hányat vertek nyomorékká már eddig is a jelen választási hadjárat alatt? A hírlapok csak a „nevezetesebb" eseteket közlik, de bátran lehet állítani, hogy nincs az a kerület, melyben ellenjelöltek küzdöttek, hol ily égbekiáltó tények, kisebb-nagyobb mértékben nem fordultak elő, mert a nép butaságában gonosz egyének által vezetve, a „szabadság" czége alatt legnagyobb erőszakoskodásra képes. — Biharban Tisza Kálmán ugrai kerületében két embert lőtt agyon a rendcsináló katonaság. Nagyváradon, hol szintén a kormányelnök volt a választás tárgya, Fehérmegyében s még több helyütt halottak és sebesültek maradtak az alkotmányos csatatéren! Ezt nevezitek alkotmányos joggyakorlatnak ? Ez-e az a népjog, melyért karddal kezetekben, nagy eszmékkel fejetekben, szóval és tollal egy negyed századon végig küzdöttetek ? Az igaz, ily alkotmányos joggyakorlattal mi, kiket a magas czenzus mindeddig kizár,— nem élnénk s talán ezért irigylik, jobban mondva féltik is tőlünk e jogot. Mi ugyan nem szavaznánk arra, a ki több bort ad, minket nem lehetne pénzzel megvesztegetni, minket nem vezethetnének félre sem badar beszéddel, sem egetverő ígéretekkel! S ezért nem akarják megadni az általános választási jogot, mert félnek, — és ebben igazuk van — félhetnek is attól, hogy milliónyi szavazatunkkal megdöntenénk a potyán hízott és szerzett szavazatokra alapított uralkodást. Elkergetnénk a hízelgő népbolondítókat magunktól, — valóban szabadon gondolkodó, értelmes és szorgalmas képviselőket küldenénk a törvényhozás termeibe, hogy ott a szabadság, a népnevelés és fejlődés szent ügyét, saját ügyünket mozdítsák elő. A mi képviselőink mernének kikelni azon átkos politika ellen, mely százezerekre menő munkáskezet von el a polgári munkától, mely ármádiákat etet keserves keresetünkön, a mi küldötteink megtagadnák az olyan adókat, melyekről előre tudják, hogy agyonnyomják azt, kire rárovandók lennének. A mostani képviselők is megígérik ezt, de azután, ha megmelegedtek a képviselőfészekben, nem is gondolnak arra, hogy megtartsák ígéretüket. — Minek is? Három év múlva úgy is megválasztja őket az „Oh nép !" csak győzzék a költséget! Szellemi munkás. Rettenetes idő. Napról napra, évről évre mindig mélyebbre sülyedünk, a megsemmisítés örvénye torkába sodor . . A szántóvető ember ezelőtt egy-két cselédet tartott, ökröt hizlalt, borjas tehenet, csikót, kanczát, juhot, sertést tenyésztett, meg annyiféle majorságot; nyár idején kapás, kaszás, aratók stb. midőn este haza kerekedtek, vig lakomát csaptak, tarka beszéddel áldozták a természet adományát! Szomoru látvány jelenleg, a ház omlófélben van, üres udvar, istálló, alig bir még egypár szalmarágó tulokkal; külmunkások helyett az adóhajtók jönnek tiszteletére . . . s hogy ezektől megmeneküljön, eladta barmait, meglevő birtokára pénzt vett fel, fülig van adósságban ; ez még nem elég, — a pohár nem csordult még ki — az adóvégrehajtók egymásnak adják az ajtó kilincsét, adó után jöttünk bátra, „felsőbbségi rendelet" !.. „Nincs több, honnan adjak, eladtam már minde nemet. Ott van még két tulkom, azzal ide-oda járok dolgozni, alig birom feleségemet és gyermekemet fenntartani." Nincs irgalom, nincs kegyelem, ha meg nem felel az egyike, kivezetik mind a kettőt s potom áron eladják. Most mit csináljon a szegény ember felesége és éhező gyermekeivel ? Búsul, sem éjjele, sem nappala, — ez sem tart soká; vigasztalására jön a végrehajtó s megszabadítja búbánatjától, — mindent elkótyáztat. A falusi gazdából napszámos lett, ő egy, felesége más és gyermekei meg annyi felé vannak szórva az élet tengerén. A városi iparos képes volt három-négy segédnek munkát adni, egy-két tanonczot tartott; magát, nejét és családját városi modor szerint ruha és ékszerrel fenntartotta , családjának kellő nevelést adott, kiházasította, férjhez adta, iparkodott, ha vagyont nem adhatott, legalább életszépséggel és szennytelen szívvel ruházta fel gyermekeit! Minden tehetség romba dőlt, parlagban hever, rohadásnak indult a virágzó iparos osztály ! A segédek menttükre bocsáttattak el, tétlenül barangolják be a földet, kopott s foszlott állapotban munkát keresnek, munka helyett ínséget találnak. S netán ama vágy és szeszély szállja meg ugy is már megzavart agyát, kopogtatni urnák ajtóján, azzal a reménnyel, egy kis meleg étel felengesztelné recsegő idegeit, mert még ki sem hallgatja mondókáját, mint bősz fergeteg rátör, szidja, piszkolja, tetőpontig gyalázza teste épségét s elutasítja maga elől. Aléltan kimegy a kapu ajtaján, nem is tudja, merről jött s merre megy, botorkázva, zápor könyök között, felteszi magában, többet ajtót nem nyit senkinél, ha mindjárt életével fizeti is meg. Mesterre dolgozik nejestül — ha van mit, eszi a türelem pirított kenyerét, de gyermekei azzal nem hallgatnak, mit tegyen a családfő ? Munkát keres — és nem kap, a város nagyjaihoz és kazzonbérlőihez folyamodik állomás végett. Azt kérdik tőle: Hol volt eddig, vannak-e okmányai ? — Itt vagyok honosulva, mint iparos, de a mesterség nem jár, bármi alkalmazást elfogadok, parancsoljál velem Nagysád! Ránéz az ur és mondja tovább: „100 forint kauezió kell!" A juh gyapjút kér a kecskétől. — A megszeppent polgár az urnak azt feleli: „kauezióm nincs, de hivatásomban pontos és igazságos leszek." Az ur annyit megtesz, egy irányadó papirosra formaliter felírja az illető nevét és azzal a meghagyással ereszti el:Majd maga után fogok küldeni! Ne csak várjon a szegény polgár, támaszkodjék az urnak a szavára, mert ha nem okmányos katona, vagy ha kaueziót nem tud adni, még peczegödör-takarító felügyelőnek sem veszik fel. Mit tegyen hát ? Öngyilkossá lesz, vagy nyakába akasztja útitáskáját, kezébe botot vesz, százezer nyílvessző tör szívébe, háborog vére, talpából fejébe tódul, sustorodik mint a patak a jég alatt, hideg borzalom hullámozva bejárja teste alkatát, zokogva hitvese vállára borul s tördelő szavakkal megáldja s megcsókolja őt és ártatlan gyermekeit! Még egy sóhaj tekintetet vet övéire, azután veszi a sors üldözőbe a külföld, vagy messze vidékre bujdosót. Ott tengi zord életét. Neje pedig valamely nagyságos urnás, mint szakácsnő hányódik, romokba sírja szemeit férje és szétszórt gyermekeiért. A kereskedelem pang, ropog és csattog bele, bukásnak gyarapodik, bár az üveges kirakat dús és fényes. Hejh, de a szív szegény, sötét és keserves! Város szerte hirdeti olcsó kelméjét, addig-addig, míg a csőddel találkozik, akkor jön a dob s ráveri: trumtrumtrum! s a kereskedőnek is vége van. Polgárok, hová leszünk ? Hová leszünk mi, nejeink és gyermekeink? Mi és nejeink se vagyunk