Népszava, 1882 (10. évfolyam, 1–53. sz.)

1882-09-17 / 38. szám

Szeptember 17-én. KÉPSZÍVA 1882. — 38. szám. suknál fogva rituális gyilkosságot követtek el, senki­nek nem jutott eszébe, hogy valaki a zsidó vallásra rá­fogta volna, hogy ez véráldozatot követel híveitől. A tárgyat mindenekelőtt Wahrmann Mór föl­lépése, utóbb a fővárosi összes német sajtó, mely tudva­levőleg kirekesztőleg csak a zsidók kezei közt van, mérgesítette el. Ezek kiáltottak föl és védekeztek oly vádak ellen, melyeknek föltevése senkinek sem jutott eszébe. Ezek teremtették meg a zsidókérdést Magyar­országban. De a zsidók ügyének legújabb időben senki sem ártott annyit, mint Csernátony és Eötvös Károly. Magyarországban Kossuth Lajos szavát min­denki szentnek tartja és az ő nézetét mindenki elfo­gadja. Csernátony még akkor, midőn nem volt a mamelukhad egyik tisztje, több ízben a zsidók ellen nyilatkozott a maga lapjában és csak újabb időben lépett föl mint az ő védőjük. Csernátony Kossuthtal Londonban időzése alatt az emigráczióban vajmi ritkán találkozott, talán épen egyszer sem, akkor pedig, mi­dőn az olasz légióban szolgált, Kossuthnak azzal úgy­szólván semmi köze sem volt, később pedig, legújabb időben Csernátony is egyike volt azon embereknek, kik ahhoz a párthoz tartoztak, amely Kossuthot tökéletesen hontalannak nyilatkoztatta ki. Hogy Csernátony mind­ezek után, mikint merészelte Kossuthot meglátogatni, mikint fogadta őt Kossuth, megbocsáthatta-e neki föl­lépését mint országgyűlési képviselőnek és hírlapíró­nak az ő személye ellen, mikint informálhatta Cserná­tony Kossuthot az eszlári ügyben, a Magyarországban uralkodó közvéleményre és a függetlenségi párt és annak lapjai magatartására nézve, ezek mind oly kér­dések, melyekről csak Kossuth maga adhatna fölvilá­gosítást. Csernátony előélete nem olyan, hogy az ő állításainak föltétlen hitelt adhatnak. Egyébiránt föltéve még azt is, hogy Kossuth egészen úgy nyilatkozott volna is, mint azt Csernátony az „Ellenőr"-ben és „Nemzet"-ben előadja, ezen nyi­latkozatban mégis van egy passzus, mely a Magyar­országban uralkodó közvéleménynyel összevág. Kossuth ugyanis azt mondotta, hogy meglehet, hogy néhány fanatikus zsidó vallási rajongásból ölhette meg Soly­mosi Esztert, de ezt a gyilkosságot nem lehet bűnül fölróni és nem lehet mondani, hogy az az összes zsidó­ságnak vallási dogmáihoz tartozik, hogy keresztény véráldozatot hozzanak. Ily abszurdumot ugyanis senki sem hisz. A magyarországi zsidóságot ezzel vádolni senkinek sem jutott eszébe, de igenis azzal vádolják azt, hogy érdekközösségbe teszi magát a gyilkossággal vádoltakkal, hogy a szabadban levő zsidók részt vettek a bűnpalástolásban, hogy az összes zsidóság minden követ megmozdít, nehogy a bűn napfényre hozassék, hanem hogy az igazán eltussoltassék. Ügyvédeket fogadnak, azoknak roppant összegeket ajánlanak föl a per vitelére és átalán véve oly kihivólag viselik ma­gukat a magyar lapok némelyike ellen, hogy minden­kivel azt akarják elhitetni, mintha ők volnának az igazságosak, a magyar közvélemény pedig nemcsak tévedne, hanem bűnös lenne De végre a gyilkossággal vádlottak egyik ügy­ A „NÉPSZAVA" TÁRCZÁJA. — Szeptember 10-én. — A németek Párisban. (Vége.) A mi „jó Ferencz császárunk" nagyon tudta ezt értékesíteni és tisztei a parasztoktól és katonáktól sok mindenfélét tudtak meg, aminek a rendőrség jó hasz­nát vette. Itt Michelet érdekes párhuzamot von a magyar és németek közt: „Mikor Magyarország egyik vértanúja, a nagy­nevű Teleki grófnő annyi éven át be volt zárva hű barátnőjével, Lövei Klárával, a kufsteini várban, az őrizetre rendelt magyar és olasz katonák mindig szol­gálatukra álltak e hölgyeknek, kézbesítették levelei­ket, teljesítették megbízásaikat és noha életüket koc­­káztatták, soha sem fedeztek fel tiszteik előtt semmit sem. Ha egy ezred távozott, a másik ezred katonái hűségesei­ átvállalták a kegyeletes kötelességet. És az osztrák tisztek, bármennyire faggatták is őket, soha sem bírtak belőlök kihozni egy árva szót. Német kato­nák képesek lettek-e volna e bámulatos diskreczióra ? Nem -e tekintették volna kötelességüknek, megfigyelni a foglyokat? Ez a gyermekes engedelmesség, ez°a fel­tétlen hűság barbár erény, érthető némileg a déli né­peknél, ahol a katona és tiszt között bizonyos „bon­domia" uralkodik. De az északi népeknél a felebbvaló, gőgös, nyers, a tekintélyt és hatóságot hihetetlen szem­telenségű tönkrejutott junkerek képviselik, kiknek egy páratlanul pedáns katonai nevelés a muszkáénál kemé­nyebb jellemet adott. Ez a katona lehet vitéz az ellen­ség előtt, de nem lesz vitéz a felebbvalóval szemben, ha ez becsületet lealázó dolgokat követel tőle. Egy né­met ember így nyilatkozott egyszer: „ne mondjuk, hogy vae victis, hanem vae victoribus. A legyőzöttek tönkre mennek. A győzők azonban elaljasodnak." A németek nem bírják megérteni, hogy a fran­cziák nem akarnak meghajolni a poroszok felsőbbsége előtt. A háború alatt is nem győztek eleget csodálkozni azon, hogy „ezek a gaz francziák oly veszettül védik magukat." Bezzeg a jó németek hamar meghunyász­kodtak volna. Az igazi német tisztelni tudja a vitézt és meg­becsülni az ellenfél kérlelhetlen ellentállását. Itt Michelet ismét a magyarokat hozza szóba. „Magyaroktól hallottara ez esetet, igy ir Miche­let. Gondolom 1798-ban történt, a rettenetes svájczi háború alatt; a magyar lovasság megtizedelte a mién­ket , de ez módot talált felülkerekedni és a magyarokat egy örvény szélére űzte. Ezek azonban nem adták meg meg magukat; az örvénybe készültek szöktetni. A francziák bámulattól elragadtatva megálltak és igy kiáltottak fel: „Ne lőjjünk." A német ilyesmire nem képes. Uton-útfélen han­goztatja, hogy a franczia nép elsatnyult, elcsenevésze­dett, nem ismer el e nemzetnél egyetlen egy jó tulaj­donságot sem; azt hiszi, hogy Szedán után már min­­dent megengedhet magának és a „Wacht am Rheint" Páris kellő közepén elénekelhetni. véde, Eötvös Károly a gyilkosok ügyében fölszólalt és a belügyminisztériumhoz egy beadványt nyújtott be az egyik terhelő főtanú, Scharf Móricz szülei és anyja nevében, melyben meg nem elégszik azzal, hogy a fiú­nak, ki nem fogoly, hanem­, saját biztonsága érdekében van Nyíregyházán, szabadon bocsáttatását kéri és ez al­kalommal a nyíregyházi törvényszék tagjait, az elnököt, a vizsgálóbírót és az ottani hatóságokat és azoknak közegeit olyformán támadja meg, hogy ezáltal a ma­gyarországi igazságszolgáltatásra­ oly világot vet, melylyel egész Magyarországot, annak minden itézmé­nyeit az egés­zilág előtt kompromittálja, beszennyezi. Egyetlen egy magyar lap sincs, mely e bead­ványért Eötvös Károlyt föllépéséért megdicsérné, azt helyeselné. Némely lap hallgatása által bizonyítja azt be, hogy nem helyesli ezt a föllépést, de a legtöbb hír­lap a legszigorúbban rójja meg. Ez utóbbiak közül csak egyet idézünk, a „Budapesti hírlapot", mely így szól: Ha a vizsgálat során bebizonyul a vád alaptalan­sága, a törvény és a lelkiismeret előtt arra száll a fele­lősség, aki emelte és terjesztette. De ha az bizonyul is be, hogy a gyalázatosságot egyes, kötelességükről rutul megfeledkezett állami közegek csakugyan elkövették — Eötvös Károlyt ez a szomorú „sikere" se menti föl a vád alól, hogy odiozus tartalmú periratainak a lapok­hoz beküldése által a magyar elem reputáczióján fáj­dalmas sebet ejtett. E ténynyel a politikus oly lejtőre jutott, mely politikai pályájának dicstelen végéhez vezet. Midőn Görgey Arthur Világosnál lerakta a fegy­vert, ezáltal halálos csapást remélt mérni hazájára, de Magyarország hosszú tetszhalálából fölébredt, midőn Deák Ferencz által a kiegyezés Ausztriával létrejött, Magyarország szabadságán még mélyebb seb­ejtetett, de Magyarország folyvást küzd ezen kiegyezés káros következései ellen. Görgey azzal menti magát, hogy az országot nagyobb vérontástól meg akarta menteni, Deák pedig a kiegyezés által lefegyverezni remélte Ausztriát. Mindketten csalatkoztak várakozásaikban, de a magyar név becsületét egyike sem támadta meg. Ezt a gyalázatosságot Eötvös Károly tartotta fenn­ magának, hogy ő követi el a hazán, ezt az egész czivilizált világ előtt úgy állította elő, mint egy barbár országot, hol még a vallatásnál divatban van a kínzás, hol az igazságszolgáltatás a középkorra emlékeztet. Eötvös Károly tehát még nagyobb áruló Görgeynél, hazáját még inkább becstelenítette meg, mint Deák Ferencz, mert gyengeség, esztelenség nem becstelenít, de becstelenítenek oly eljárások, mint a­minőket Eöt­vös Károly hazugul ráfog egyesekre és testületekre Magyarországban. Vájjon nem számolt-e Eötvös a köz­véleménynyel ? Nem gondolta-e meg, mit fog az ő be­adványáról minden becsületes magyar ember tartani? Hátha lesznek emberek, kik azt fogják mondani, hogy Eötvös Károly mindent megtesz, csakhogy ezért őt a zsidók megfizessék, ő beadja nekik számláját, s minden gorombaságokat, melyet zsebre kell tennie, jó borsosan fizetteti meg magának. Szeretnék tudni, mennyire szá­mítja föl a következő nyilatkozatot ? Nyilatkozat: Eötvös Károly orsz. képviselő és az eszlári gyilkossági bűntény vádlottainak védő ügyvéde szept. 1-én a belügyminisztériumhoz benyúj­tott előterjesztésében, mely hirlapilag is közöltetett, há reám és eljárásomra vonatkozó gyanúsításait alap­talan rágalomnak tekintem és felnevezett Eötvös Károly urat alávaló rágalmazónak nyil­vánítom. Kelt Nagyfaluban (Szabolcsmegye), 1882. szept. 4. R­e­t­s­k­y András, csendbiztos. Eg"30 német Ikratorta, levele "baj­társaih­oz. Bajtársak! Jobbra át, balra át! Előre, indulj! Megállj ! Tisztelegj ! Czélozz! Lőjj! Ezek azon szellemes szavak, melyeket napról­napra hallanunk kell, mig fülünk dobja el nem zsibbad. Szóljunk most más nyelven egymással, mint em­ber emberekhez. Mit végeztünk azon óriási összegekért, melyeket családjaink összetettek és akiket ezért, ha ránk paran­csolnak, le kell ölnünk, ha vonakodnának a fizetéstől ? Halljátok: 1853 óta mintegy négy millió embert gyil­koltunk le. A mi porosz dicsőségünkben más nemzetek is vettek részt, francziák, angolok, osztrákok, olaszok, muszkák, törökök stb. Oly embereket, kik soha sem bántottak, kikkel barátságos lábon állottunk elébb, kikkel hosszú életre, egészségre koczczintottunk volna, ha mint szabad polgárok találkozunk velük és nem mint fenevadak. Azt mondjátok, hogy ez borzasztó felelősséggel jár, ez az egész emberi nem átkát és bosszúállását vonhatja maga után. De nekünk ezt tenni kellett, be voltunk rá tanítva. Mielőtt katonává lettem, soha sem gondoltam arra, mit tesz az, zsoldosnak lennni. Midőn besoroztak, ittam, énekeltem és fennhangon szólottam, a rövid szünetet, mely alatt a polgári állapotból a katonaiba mentem át, önámítással töltvén el. Azt hiszem, hogy a néger is, kit rabszolgaságba visznek Amerikába, ily illúziókban él, míg tengeri útján van. Nálam a mámor nem sokáig tartott. Elvették ifjú korom ruháit, tarka mezbe öltöztettek, melyen még szagolható volt elődöm rémülési verejtékének szaga. Rám rakták a töltény­tartót, a nehéz borjút, az egész fölszerelést és kezembe nyomták a gyilkoló fegyvert, melyhez sok évekig lán­czolva voltam, egy szobába küldöttek, hol idegen baj­társak közt legmagasb szolgálatra kellett előkészül­nöm. Megparancsolták, hogy ruháimat, fölszerelésemet, fegyveremet rendben és tisztán tartsam és az utóbbi iránt való szeretethez szoktassam magamat. Szeretet a fegyver iránt! Szeretet a vasdarab iránt, mely ember­vértől gőzölög! Midőn erről a szeretetről gondolkod­tam, azt bizonyítgatták nekem, mi fogna velem tör­ténni, ha e szeretet eszméjével nem barátkoznám meg. A hadi czikkeket olvasták föl előttem. Hová jutottam ? Füleim csengtek a sok börtöntől és agyonlövetéstől, ugy tetszettem magamnak, mint egy ember, ki halálos bűnt követett el, ki ellen a bakó kinyújtja karjait. Mi rosszat tettem ? Semmit, de épen semmit. És mégis remegtem, m­intha magam lennék a személyesített rosz lelkiismeret. Minthogy pedig becsületes, józan eszű ember voltam, gonosz lelkiismeretem azt súgta nekem, hogy nehéz lesz hozzá­szoknom a fegyverem iránti sze­retethez és a legmagasabb szolgálathoz. Más napon megkezdődött a begyakorlás a fegyver­forgatásban Több úgynevezett pajtásaimmal egy sorba állítottak és tagjaimat előkészítették a legmagasabb szolgálatra. Egykor igen jól tudtam egészséges lábaimon állani, itt is, ott is, igy is, amúgy is, de csak most tanultam meg egyenesen állani, t. i. úgy, mint egy karó. Egy­kor sokfélét láttam, ezt is, amazt is, mindent szemügyre tudtam venni, ami előttem föltűnt. De mindez nem Nem csoda, ha a francziák megsokalták ezt a határtalan elbizakodást. Zsidók és kínaiak. Az angolok és lapjaik, úgy látszik, hogy kiábrán­­dultak azon rokonszenvükből, melyet mindeddig a Muszkaországból az észak-amerikai Egyesült Álla­mokba kivándorolt zsidók iránt éreztek, kik most ismét visszakivánkoznak és visszaköltözködnek Muszkaor­szágba, készebbek minden üldözést tűrni, semmint Amerikában nehéz munkákat végezni. A „Daily Telegraph" egy hosszú vezérczikkben párhuzamosítja az Amerikába kivándorolt zsidókat a szegény kínaiakkal, kik elárasztották Kaliforniát és azt mondja, hogy míg a zsidónak fő jellemvonásai a könnyen megélhetésre való törekvés, kereskedés, sze­szes italok mérése és ezeknek hamisítása, váltó és más pénzüzletek, zálogokra kölcsönzés, csalás, lopás, orgaz­daság által, míg a zsidók más népek minden szenvedé­lyeivel, hibáival és bűneivel bírnak, addig a kínaiak munkások, szorgalmatosak­, józanok, becsületesek, nem lopnak, mindenben a legügyesebbek, oly munkákra is készek, melyeket Kalifornia minden más lakosa meg­vet, mert fárasztó és nem jövedelmező. Ezeknek folytán a „Daily Telegraph" azt a kérdést veti föl: Miért van az, hogy Európában mindenki fölszólalt a zsidók ül­döztetése ellen Muszkaországban és alig találkozott valaki, ki az amerikai yenkeeknek a kínaiak ellen ta­núsított rosszakarata és zsarnokoskodása ellen szólott vagy irt volna? (Vége következik.)

Next