Népszava, 1886 (14. évfolyam, 1–52. sz.)
1886-02-14 / 7. szám
xrxr évfolyaza ^Tegjelen minden vasárnap. T7. ez. Társadalmi és közgazdasági néplap* A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. • IM - -E 1 6 fizeteti-dij : Egész évre 2 frt 40 kr., fél évre 1 frt 20 kr., negyedévre 60 kr., egy hóra 20 kr. Egyes példány ára 5 kr. Előfizetési dijak legczélszerűbben postautalványnyal küldhetők be. Megfelel minden vasárnap. Szerkesztőség és kiadóhivatal: VII. ker külső dob utcza 33. Előfizetési dijak és kéziratok ide küldendők. ELŐ ILEGES JELENTÉS. mma.»^gy» «-»ár wksí g* i f mwyi Vasárnap, f. évi márczius hó 14-én a pesti polgári lövölde helyiségében több lévárosi dalárda szíves közreműködése mellett bövészeti mutatványokkal, hangversenynyel és tánczvigalommal egybekötött rendez. A zenét a dr. Döpfner nevet viselő ezred zenekara, karmesterének, Jaudl urnak személyes vezénylete mellett, szolgáltatja. Ez ünnepély egyszersmind a budapesti munkáskör alapító-ünnepélye is lesz. Az esetleges tiszta jövedelem négy részre fog osztatni: 1. A budapesti munkáskör javára; 2. A párt lapjainak támogatására; 3. A párisi munkásipar - kiállítás magyar résztvevői költségeinek részbeni fedezésére és 4. Az általános munkás betegsegélyző - és rokkant - pénztár, özvegy - és árvaalapja javára. ZBelépti-3.ij. előre váltott jegyérs: személyenként 50 fex., a pénztárnál 70 fsx. — Kezdete delután 5 évkor. — •1 Az éhezők Londonban. Rémületben van London, oly mozgalom van ott néhány nap óta, mely — az érkezett hírek szerint — a legborzasztóbb következményekkel folyhat le. A munkanélküliek, az éhezők, elhagyták volna a közrend medrét és proklamálták volna az anarchiát. Rémes dolgokról írnak a lapok. Erőszakoskodásokról, betörésekről, idegen vagyon megtámadásáról beszélnek. Nem adunk feltétlenül hitelt a lapok eme rémhíreinek, habár tudjuk, hogy az éhség, a nyomor, melyek szülőanyja a munkahiány, borzasztó tanácsadók is lehetnek. Sajnos, hogy a „munka joga", mellyel Bismarck oly nagyon kérkedett, vérontással nyer értelmezést Londonban. Válságos idők köszönhettek be Anglia munkásaira, ha az amúgy példaszóvá vált konservatív flegmájukból kivetkőztetve, a radikalizmus zászlóját lobogtatják. Nagy lehet a nyomor Anglia munkásai közt, az elkeseredés tetőpontját érhette el, hogy az erőszakhoz nyúlnak és ily módon kénytelenek tudtára adni a folyton háborúskodó kormánynak, hogy helyzetük tarthatlan, a nyomor túlhaladta ez elviselhetés mértékét és felelősé teszik a következményekért azokat, kiknek kötelességében áll a munkásokról is gondoskodni, de azokról rendesen megfeledkeznek. Igen, a szanktionált munkajogát látjuk ebben a mozgalomban nyilvánulni. Évek hosszú során keresztül elkövetett mulasztások a munkáskérdéssel szemben bőszüljék meg magukat és a mérvadók könnyelműsége tükrözik abból vissza. Közgazdasági válságokért, melyek pangásba juttatják az ipart, kereskedelmet és közforgalmat, lehetetlenné teszik a közélet szükségleteinek beszerzését, de különösen a két keze munkája után élő munkásoknál,— nem lehet a munkásosztályt, nem a szocializmust vádolni. Hiszen sem az egyiknek, sem a másiknak nem engednek befolyást a közügyekre. Távol tartják őket a közügyek intézésétől, nehogy a munkásosztály is előnyöket nyerjen jólétének törvényes biztosítékára, nehogy a munka oly faktorként tűnjék fel, mely nélkül állam és társadalom egy perczig sem állhatna fenn. És mégis igy van. A nélkülözhetlenség pedig jogokat tételez fel. Jogokat, melyekről az állambölcsek tudni sem akarnak, melyekkel szemben vállat vonnak és a szuronyokra mutatnak. Nem az első eset ez, hogy a nagyok könnyelmű mulasztásai véres összeütközésekben nyertek kifejezést, bár az utolsó lenne ez. A londoni sajnos események jellemzik korunk humanitását. Éhező tömegek munkát akarnak, hogy kenyerük legyen, de e helyett szuronyokat találnak, melyekkel ők nem mérkőzhetnek, mérkőzni nem akarnak, mert nem, ezt keresik. Márpedig, ítéljenek a harmadrendű, úgynevezett „néplapok" amint akarnak a londoni sajnos mozgalmakról, nem lehet rózsás állapotnak mondani azt, ha százezer ember, ki becsületes munkája után szokott megélni, hónapokig munka- és kereset nélkül van,a mije volt azt már értékesítette kenyérre s most nejével gyermekeivel együtt az éhhalálnak néz szemébe. Oly sors ez, melyet a munkás nem okozott; oly helyzet ez, melybe a munkás nem önhibájából jutott és nem ilyen, hanem jobb sorsra érdemes. És mégis van okozója e nyomornak és válságnak, melyre a rendbontó mozgalomért a felelőséget hárítani kell és lehet. Erről tessék szólni, ezt kutassák és legyen annyi bátorságuk, hogy az igazat megmondják a kormányoknak és törvényhozásoknak. De ők, az úgynevezett „néplapok" a legveszedelmesebb ellenségei a népnek, nem merik az igazságot megmondani,hanem csak a visszatorló hatalomért ordítanak és a „csőcselék" kiirtását követelik. E „csőcselék" pedig az elégedetlen nép és ennek szánta különösen Angliában óriási nagy. Nem csőcselék az, ti jó urak, hanem éhező nép, mely nyomorában fejét veszté, melynek hiányosan táplált organizmusa minden iránt fogékony és átszenvedett nélkülözése felbátorítja, hogy hidegvérűen nézzen az általatok oly annyira imádott szuronyok elé. „ Munkálva élni, vagy harczolva meghalni," mondtak egykor a lyoni selyemszövők, és e néhány szóban igen sok van kifejezve. A világtörténelemből mindenki iparkodik tanulni, csak a hatalmasok nem. Pedig intő például szolgálhat nekik a londoni mozgalom is. Elég alkalmas, hogy igazságosan gondolkozzanak a munkásnép nyomasztó helyzete felett és ne bizakodjanak el a hatalom eszközeiben, mert ezzel nem fogják megoldani a korunk legégetőbb, sürgős rendezést váró kérdését, a szocziális kérdést.