Népszava, 1888 (16. évfolyam, 1–53. sz.)
1888-06-03 / 23. szám
XVI. évfolyam.egjelen minden vasárnap. 95. szám. NÉPSZAVA Társadalmi és közgazdasági néplap. A MAGYARORSZÁGI ÁLTALÁNOS MUNKÁSPÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelen minden szárnap. Sierkentdség és kiadóhivatal: VII. ker. ktts* dobnteca SS. Kldfisetaal-dijak és kéziratok ide küldendők. Budapest, 1888. junius hó 3-án. Előfizetési-dij: Egész évre 2 frt 40 kr., fél évre 1 frt 20 kr., negyedévre 60 kr., egy hóra 20 kr. Egyed példány ara 6 kr. Előfizetési dijak legczélszerűbben postautalványnyal küldhetők be. A kiállítások és az iparosok. Saját meggyőződésünkből kiindulva, azt tartjuk, hogy a gyakori kisebb-nagyobb kiállítások már egészen a vásárokhoz hasonlítanak, azzal a különbséggel, hogy a vásáron sokkal olcsóbban lehet a szükségleteket beszerezni, míg a kiállításokon a kiállított tárgyak — némi czifrasággal ellátva, — rendesen drágák szoktak lenni. De azért nem ítéljük el sem a kisebb, sem a nagyobb kiállításokat, noha azokon a kiállítók leginkább a kitüntetés reményében szoktak résztvenni. Egészen másképen áll a dolog, mikor a magyar iparosok világkiállításokon jelennek meg termékeikkel, oly tárlatokon, hol az összes műveit államok iparosai mutatják be képességüket és a nemzetközi népekkel megismertetik a magyar ipart, új kiviteli piacok szerzése végett. Azt igen jól tudjuk, hogy a hazai gyártmányokat idehaza is el lehetne fogyasztani, ha egyrészt hozzászokna a módosabb közönség hazai gyártmányokat beszerezni és másrészt, ha a nép legnagyobb része oly szegény nem volna, hogy nélkülözni kénytelen sokszor még a legszükségesebbet is. Elismerjük ennélfogva azt is, hogy a magyar ipar felvirágzása a kivitel és a külfölddel való versenyképességétől függ. Amíg az itt röviden felsorolt tényezők kapcsolatosan egymással nem járnak, addig csak névleg emelkedik a magyar ipar, de tényleg nem. Most, hogy a hazai iparosok egy csekély része a jövő évi párisi világkiállításon akar részt venni és a kormány nem részesíti őket a remélt támogatásban, eszünkbe jut a két évvel ezelőtti párisi munkásipar-kiállítás. Akkor a munkások is kértek támogatást úgy a kormánytól, mint az ipartestületektől, nekik is megtagadták azt, sőt az országos iparegyesület vezérférfiai még azt is kifogásolták, hogy annyi czipész és szabó vesz részt a munkásipar-kiállításon és dikczióztak holmi dicsőségesen lobogtató zászlóról, melyet a munkások, ha dicsőséggel nem bonthatják ki, ne vegyék kezükbe. A munkások elmentek támogatásuk nélkül, önerejükből, Párisba és elismerést arattak bemutatott munkáikért. Az iparos-kiállítók legnagyobb részét a fényképészek (fotográfusok) képezik és bátran kérdezhetjük az említett vezérférfiakat, hogy váljon oly fontos iparág-e a fényképészet, hogy az meghódítani van hivatva a külföldet a hazai iparczikkeknek ? A kérdésnek másik oldalával, mely a kormányt arra bírja, hogy megvonja az iparosoktól az erkölcsi támogatást — politikai okokból, azzal nem foglalkozunk, azt végezzék el a politikusok és az iparosok a kormánynyal, elég közel állnak egymáshoz és valamennyien meglehetősen távolon a munkásosztálytól. De azt, hogy a világkiállítást más czéllal, mint csupán kiállítási czéllal akarják kapcsolatba hozni, azt mi is nevetségesnek találjuk, noha meglehet, hogy a kormányak vannak okai, melyek álláspontját igazolják, mert meglehet, hogy nincs bizalma a kiállítani szándékozó iparosokban és félti azt a zászlót, amelyről az iparegyesület vezérférfiai annak idején a munkásoknak dikczióztak. Ha azonban más ok nem forogna fenn mint az, hogy a jövő évben a franczia nemzet egy történelmi emléket ünnepel meg, mely nem csak reá nézve nevezetes hanem az egész művelt világra nézve, akkor kár volna elvenni a kedvet a kiállítóktól, kik a hazai ipar úttörői gyanánt akarnak a külföldön megjelenni. Mert utóvégre az iparnak nincs politikai színe, és akik akár mint kiállítók, akár mint szemlélők, tanulási czélból jelennek meg Párisban, azok nem mennek oda politikát cserélni vagy tanulni, hiszen annyi a született politikus idehaza, hogy akár még tíz parlamentet meg főrendiházat lehetne velük megnépesíteni, de annál kevesebb még a szakképzett és iparkodó iparos, kiknek a hazai ipar érdekében módot kell nyújtani, hogy ismeretek szerzése mellett az iparczikkeknek minél nagyobb kivitelt is biztosíthassanak. Ettől függ a magyar ipar fejlődése és ha az évek óta fennálló pangás még tovább tart, akkor ma holnap alig lesz kedve valakinek gyermekeit az iparospályára léptetni, mivel látja, hogy sem megélhetése, sem jövője biztosítva nincs és a sok járda taposó ingyenélőnek sokkal jobb dolga van Magyarországon, mint a munkásnak és iparosnak, akik hivatásukban tűrni és szenvedni kénytelenek. Társadalmunk jellemzéséhez. A régi magyar társadalom demokratikus volt, a középső az arisztokratiát honosította meg, az ujabbkori már alig valami. Elve nincs csak a viszonyokhoz tud simulni. Hol szolgai, hol úri szerepre adja magát, amint a körülmények kivánják. A demokratikus elvek voltak egykor a magyar társadalom jellemvonásai, a mai álliberalizmus más vérmérsékletre szoktatja, kiforgatja az egyenes, bátor és férfias jellemtől, hogy hajlékony, mindenhez alkalmazkodni és csúszni-mászni tudó legyen társadalmunk. Így kivánják — a hangadó körök felfogása szerint — az újabbkor tendencziája, a »műveltség” és a mai »felfogások«. E fontos társadalmi elfajulással foglalkozott az Egyetértés pünkösdi elmélkedésében és már csak azért is érdemesnek találjuk az illető czikket olvasóinkat megismertetni, hogy meggyőződjenek afelől, miként szól a mai »számot tevő« tehát uralkodó társadalom saját orgánuma» saját társadalmáról. A kérdéses czikk igy szól Szívünknek fáj a magyar társadalom folytonos hanyatlása. Mert sülyed a magyar társadalom szellemi erőben és anyagi biztosságban egyaránt, hiába lép elő a hivatalos öntetszelgés statisztikai tabellákkal, vasutak építésével, vizek szabályozásával, iskolák szaporításával és egyéb oly dolgokkal, melyek manapság minden országban és minden kormányforma alatt elodázhatlan kényszerűséggel történnek, még a halálra szánt, önmagáról lemondott Törökországban is. Ezek magukban véve nem jelentik a nemzeti élet föllendülését, sőt a romlást sem tartóztatják fel, ha meg van támadva a társadalom összetartó ereje és veszendőbe ment az egyén függetlensége. Mi volt azoknak az apáknak dicső czélja, kik maguk a nemesi osztályhoz tartozva, egy nemzedéken át folytatott páratlan küzdelem után a jogegyenlőséget törvénybe igtatták és az arisztokratikus kiváltságokat megszüntették ? Nem-e a magyar demokrácziának megteremtése, mely igazságosságra és munkára alapítva minden magyar ember erejét kifejti és a nagy nemzeti feladatok szolgálatába állítja. Nem-e oly egységes társadalom alkotása, melyben az osztályrészek minden folyama a nemzeti közérzés tengerébe ömlik át ? És mit értünk el húsz évi alkotmányos kormányzás után ? Csak fel a kobozzal a Tisza-korszak dicsőítésére, mikor a divatos liberalizmus oly jól közelítette meg az egyenlőség ideálját, hogy a legaljasabb szolgák egyszersmind a legnagyobb urak lehetnek, mert a szolgaiság jogczime az előmenetelnek és árkodásnak. Vagy van-e a mi társadalmunkban igazi foganatja a törvények és intézmények demokratikus átalakításának? Világért sem tagadjuk, hogy bekerülnek a törvényhozásba és magas államhivatalokba, akik nem hivatkozhatnak ősök dicsőségére, meggazdagodott zsidók is nyernek sorra-rendre kutyabőrös predikátumokat és a társadalmi élet nyilvános színjátékán jut előkelő szerep plebejus feketevérűeknek is, ha esk az aranyos zománcznak nincsenek híjával! Íme a mi nemzeti demokrácziánknak jellemző vonása a parvenü-elem társadalmi jelentősége. A parvenü előfordul ugyan mindenütt, hol a társadalom régi keretei megbomlanak, bőven szerepel a nyugati társadalmakban is, de sehol nem oly általános és feltűnő alak, mint épen nálunk. A parvenüt persze nem akarjuk összetévesztetni a self made-mannal. Az utóbbi az, ki folytonos munkájával jut jelentőségre a tudomány, a művészet, az ipar, vagy a politika terén, ellenben a parvenü, aki minden módot felhasznál, hogy külső hatalmat nyerjen embertársai felett, vagy fényelgő fellépés által váljék ki a tömegből. Ezt a fajtát még igen gyéren ismerte az előbbi nemzedék, mert ha akkor osztályokra vált is szét társadalmunk, minden egyén saját helyén a társadalmi egész részének érezte magát és akiknek a munka küzdelme jutott osztályrészül, emelkedésöket attól a körtől várták, mely hiivatásukban és küzdelmeikben osztakozott. Ma társadalmunkat elözönlötték az oly alakok, akik a közösség semmi érzetével nem birnak és mondhatni társadalomkívüli állapotban érzik magukat, amíg csak oly helyhez nem jutnak, hol az elismert hatalom vagy a közfeltűnés sugaraiban sütkérezhetnek. Ez az irányzat népesítette be politikánkat szerencsevadászokkal, kö-