Népszava, 1890 (18. évfolyam, 1–52. sz.)

1890-04-27 / 17. szám

3. oldalo­n szolgáltatnak a társadalom méheinek, hogy más véleménynyel viseltessenek a közügyek vezetői irá­nyában, mint eddig tették. A munkaerőt a­meny­nyire csak lehet, kímélni kell a túlterheltetéstől, az elcsigázástól. Ez nemcsak általános emberi köteles­ség, hanem közgazdasági és állami szempontból is okvetlen szükséges. Ennek első tényezője pedig ta­gadhatlanul a hetenkénti egy pihenő nap. A vasárnapi munkaszünetnek azonban a miniszter úr javaslata szerinti formában is meg van az oppozíc­iója. Pedig, ha a javaslatot szoro­sabban vesszük szemügyre, akkor azon önkénte­len következtetésre jutunk, hogy igen sok üzem van abban felsorolva, mely minden komolyabb hát­rány nélkül elviselhetné a vasárnapi szünetet. Az­­országos iparegyesület vezérférfiai az ipar érdeké­nek megóvása végett a vasárnapi munkaszünet el­len nyilatkoztak, minthogy azonban úgy vannak meggyőződve, hogy a miniszter nem fog tágítani attól a­mit tervezett, hát megelégedtek azzal, hogy a „kivételek" kibővítését ajánlhassák. Mindenesetre meg kell fontolni, hogy vájjon kára lesz-e a kisiparnak a vasárnapi munkaszünet által. A magunk részéről úgy vagyunk meggyő­ződve, hogy ebből kára nem lehet. Ha a vasár­napi munkaszünet törvényerőre emelkedik, hát ak­kor kötelező és általános lesz. A hosz­szabb munkaidő által tehát egyik iparos a másik­kal nem fog versenyezhetni és a megrendelésnél, illetve a munkának bizonyos határidőn belül való szállításánál figyelembe lesz véve a szünet is. A törvényes kényszer rá fogja szoktatni a közönsé­get, az iparost és a munkást is, hogy ez irányban minden kár nélkül rend legyen. A munkásnak ép úgy, mint az iparosnak igen jól fog esni az egynapi pihenő. Hiszen a munka az egyiket ép úgy veszi igénybe az egész héten, mint a másikat; az egyik ép úgy le van kötve munka­asztala mellett, mint a másik; az egyik ép úgy kimerül, mint a másik, a­nélkül, hogy az iparosnak vajmi nagyobb haszna volna belőle, vagy a munkásnak jobb keresményt eredményezne. Ha már attól a vasárnapi félnapi munkától kel­lene féltenünk ekszisztencziánkat, akkor bizony na­gyon szomorúan állnának viszonyaink. Azt a fél napot pótolja a kipihent testünk aczélozott mun­kaereje és munkakedve. A munkás is sokkal na­gyobb kedvvel és szorgalommal lát a munkához, ha tudja, hogy a hetedik nap teljesen az övé. Fel­használhatja azt szórakozásra, önművelődésre, tár­saival való társalgásra, a családos munkás az egy napot családjának szentelheti és megszűnik, a­mi éppen a mi szakmánkban még divatos: a blaumon­tag. A nélkül azonban, hogy a „Blaut" a legtá­volabbról is helyeselnénk, el kell ismernünk, hogy az a hétfői szünetelés csakis annak a következ­ménye, hogy a munkásnak vasárnapja nincsen. Ha neki vasárnapja lesz, bizonyára esze ágában sent lesz, hogy más napon is szüneteljen. Felfrissült testtel fog hétfőn reggel a munkájához és eleget tesz kötelességének az egész héten keresztül, mert emeli kedélyállapotát az a tudat, hogy vasárnap szabad,­­e nappal ő is úgy rendelkezhetik, mint akár­ki más. A magunk részéről teljesen meg vagyunk győ­ződve afelől, hogy a vasárnapi munkaszünet nem kárára, hanem előnyére lesz a kisiparnak és a­mi fődolog, maga az iparos sem lesz folytonos rab­szolgája önmagának, hanem alkalmat fog nyerni saját egészségének és testi erejének meg­óvására. Másrészt figyelembe kell vennünk, hogy legalább annyival feltétlenül tartozik a társadalom a munká­soknak, hogy hetenként egy nekik biztosított pihenő­napot adjon, még akkor is, ha esetleg a társadalom ennek megadása által némi kárt szenvedne is, a­mi azonban nem következhetik be. Példa erre Anglia és Amerika, hol az ipar, a szigorúan betar­tott vasárnapi szünet mellett teljes virágzásban áll. Mi magyarok rendesen félni szoktunk az újí­tásoktól és inkább annak benyomása, t. i. az újí­tásnak az életbeléptetése teszi kissé feszültté a kérdést, de nem a tény maga, mely ha keresz­tülvittetik, jótékonyan fog hatni minden irányban. Az iparegyesület vezérférfiai, nem mint iparo­sok, hanem mint gyárosok és részint mint magán­emberek bírálták a kérdést és merjük mondani, hogy az elhamarkodott véleményük nagyon téves és nagyon magán hordja a felületesség jellegét. Az ipar fejlesztésével kapcsolatban fog járni a munkások érdekeinek megóvása is; ez máskép nem is lehet, mert így van minden iparállamban. Az ipari tényezők közt (és ezek közé tartoznak a munkások is) az állam köteles az öszhangot fen­tartani, minthogy azt a társadalmi rend, az ipar érdeke és egyéb tényezők okvetlenül megkövete­lik. Hogyan zárkózhatik el az országos iparegyesület vezetősége ezen természetes követelmények előtt s ha neki annyi tekintélyt tulajdonít a kormány, hogyan bírhat ilyen fontos kérdésekben könnyelmű egyoldalúsággal bírálni? Akarva-nem akarva, akár tetszik, akár nem, a kormány kénytelen a munkások sorsával is fog­lalkozni és magát túltenni az egyéni érdek­ből vezérelt oppozíc­ión, azaz: meg sem hallgatni az olyan véleményeket, melyek egyrészt a tényeket ignorálják és másrészt a rendezetlen állapotokból hasznot látszanak húzni. És hogy a munkás és kis­iparos közt a köl­csönös bizalom és jóakarat az iparos szempontjából nagyon kívánatos, azt persze a nagyiparosok, vállalkozói és magánemberek nem tudják, de mi kisiparosok tudjuk, és kívánjuk is, hogy kölcsönös egyetértésben működhessünk tovább. épszava. Rendőri önkény a törvény fölött. A munkásoktól megkövetelik, hogy a törvényt tiszteletben tartsák és megbüntetik, ha annak ellenkező­jét követik el. A munkásokkal szemben azonban meg­engedi magának minden kisebb nagyobb rangú poli­czista, hogy törvényt szegjen, s teheti annál nyugodtab­ban, mert tudja, hogy emiatt nem vonják őt felelősségre. Így folytatva nemsokára ott leszünk, hogy a munkást egészen törvénykívüli állapotba helyezik és azután kez­detét veheti az anarchia, annélkül azonban, hogy a munkást lehetne miatta okozni. A híres Bach-korszak csak gyűlöletre és elkese­redésre gerjeszti a jó magyart, valahányszor eszébe jut, de azért el kell ismerni ma is, hogy az a Bach-huszár nem tett kivételt és mindenkivel szemben megtartotta a törvényt. Ma a dolog máskép áll. A Bach-huszárt fel­váltotta a magyar pandúr, kevés észszel és nagy ha­talmi vágyakkal és szegi a törvényt kénye-kedve szerint. A híres Kozsehuba, pozsonyi rendőrkapitány, annak idején akadályokat gördített a pozsonyi munkás-ön­képző-egylet alapítási­ ünnepélyének megtartása elé, mert neki nem tetszett, hogy Pozsony környékéről is vegye­nek részt a munkások az ünnepélyen. Ezt az önkényt a munkások alkotmány­sértésnek tekintették és orvoslásért s hasonló esetek megakadá­lyozása végett az országgyűléshez fordultak. Az ország­gyűlés jóváhagyta Kozsehuba eljárását és törvényerőre emelte a törvénytelenséget. Most S­ü­­­­­ö­n, Esztergom megyében hasonló önkény történt. Az ottani kőbányákban dolgozó munká­sok a múlt vasárnapra gyűlést hívtak egybe azon czélra, hogy a munkás-véd törvényhozás felett tanácskozzanak.E gyűlést szabályszerűen bejelentették a főszolgabírónak és így a maguk részéről eleget tettek a törvény köve­telményeinek. A főszolgabíró, kit különben Reviczky Gyulának hívnak, Süttő környékén már előzetesen is kidoboltatta, hogy azon munkást, aki a gyűlésre el mer menni, azt bezáratja, Süttön pedig csendőrséget vont össze és őriztette a semmivel sem veszélyeztetett ren­det. A süttői munkások valóságos ostromállapot alá kerültek és az a híres úr nem is habozott kinyilatkoz­tatni, hogy a csendőrség összevonásának költségeit a süttőiek lesznek kénytelenek megfizetni. A süttői munkások e­gyülésükre Engelmann Pál elvtársunkat, testvérlapunk, az «Arbeiter Wochen-Chronik» szerkesztőjét is meghívták, hogy a munkás­véd törvényhozás lényegét, czélját és hasznosságát ismer­tesse a gyűléssel. A gyűlés helyiségében a főszolgabíró Engelmannak bemutatta magát és ezután a következő érdekes párbeszéd folyt köztük: — Mit akar ön itt ? — Beszélni akarok. — Mit akar ön beszélni? — A napirend tárgyához. — Micsoda napirend az? — A­mit önnek bejelentettek. — De hát milyen tárgy az? — A munkás-védtörvényhozás. — Mi az munkás-véd törvényhozás ? stb. A kérdezett eleinte azt hitte, hogy ez az úriember amolyan Andris-viccze­ket csinál, de csakhamar meggyőződött, hogy csakugyan nincs fogalma a főszolgabíró úrnak mindarról , a­mit megérteni nem tudott és eszébe jutott az a mese arról a tehénről, meg arról az új kapuról. Elvtársunk ezen benyomás folytán jóakarólag felvilágosította a főszolga­bírót, hogy mit jelent a munkás-védtörvény; elmondta neki, hogy az ilyen törvényhozásnak a czélja: a gyer­mek­munka eltiltása; fiatal munkások munkaidejének korlátozása; eltiltása az éjjeli munkának csekély kivé­tellel ; fiatal munkások és munkásnők éjjeli munkájának eltiltása; szigorú vasárnapi munkaszünet; maximális munkaidő; teljesen megfelelő gyári felügyelet stb. stb. A főszolgabíró erre persze elvtársunkra meresz­tette szemeit, minthogy mindezek, a­miket hamarjában elmondott neki, cseh­ falvak gyanánt tűntek fel neki, de csakhamar vett magán­erőt és azt mondta, hogy mindez nálunk úgyis létezik és mi köze mindehhez Engelmannak ? Ha valakinek baja van, az forduljon a főszolgabíróhoz, az majd segít a baján stb. Ezután hatá­rozottan kinyilatkoztatta a hatalmas törvénytudó fő­szolgabíró, hogy Engelmann nem fog beszélni. Ha azonban Engelmann engedélyt kért volna a beszélésre, akkor nem lett volna kifogása. Elvtársunk erre egész határozottan kinyilatkoztatta, hogy a­mihez joga van, arra nem kell engedély és hogy csak az erőszaknak fog engedni. Most a gyűlésnek kellett volna kezdődni. De a fő­szolgabíró nem engedte meg, hogy ennyire jusson, a­mint hatósági közeg a gyűlés elnöke, jegyzője és elő­adója volt, lehetetlenné tette a gyűlés megalakulását és elkezdett dikcziózni. Szellemes beszédéből adjuk a következő részt ; ebből megbírálhatják olvasóink, hogy mennyi intelli­­genczia, általános műveltség és ész lakik ebben az úri­­emberben. A többi közt ugyanis ezt is mondta: »Mit akar­tok ti? Ne hagyjátok magatokat idegen izgatóktól or­rotoknál fogva vezetni; nektek nincs is olyan rosz dolgotok, ti túl sokat tánczoltok, tudom ezt a sok engedélyről. Ti sokat isztok is. A szegény mesterek nem fizethetnek többet, ha azonban valamit akartok, jöjjetek hozzám, azért vagyok főszolgabíró, hogy min­denkit meghallgassak; én barátotok vagyok, a munkás époly barátom, mint akárki más. Forduljatok a minisz­terhez, hogy a kidolgozott kőnek behozatali vámja le­gyen, akkor mindjárt jobb dolgotok lesz. Ne igyatok bort; azt hiszitek, hogy a bor erőt ad? ellenkezőleg, elgyen­gít benneteket De ha valamit akartok, forduljatok hoz­zám, én vagyok a hatóság. Minek nektek a gyűlés? Kérjétek meg munkaadóitokat és majd megcsinálunk mindent stb.« No hát nem szellemes beszéd ez? Kell ennél szebb eszmemenet? A jelenvolt kétszáznál több munkás némán hall­gatta ezt az okoskodást és felingerülve tűrte el a tör­vényszegést, az önkényt. A munkások bizottságot vá­lasztottak, mely követeléseiket annak idején a mesterek elé fogja terjeszteni. Engelmannhoz fordulva, letartóztatással fenye­gette, mire elvtársunk igen kategoriáre visszautasította a fenyegetést és ki­elentette, hogy ilyen túlkapáshoz nincs joga Erre a főszolgabiró azzal fenyegette, hogy fel fogja olvasni a budapesti rendőr­ségtől Engelmannra vonatkozólag ka­pott titkos táviratot. Erre elvtársunk azzal felelt: »Tessék!« És a főszolgabiró az egybe­gyűlt munkások előtt felolvasta a ka­pott táviratot, melyben a budapesti rendőrség tudatja a főszolgabíróval, hogy Engelmannt Bécsből kiutasították, rendőri felügyelet alatt áll és az »Arbei­­ter-Wochen-Chronik« szerkesztője. Hát ez bizony iz­gatás és lázítás, de egyszersmind jó adig ostobaság is. A süttői munkások ismerik Engelmannt és egy hajszál­nyival sem változtatta meg ez a paraszttem­pó a ra­gaszkodást és tiszteletet, melylyel a süttői munkástár­saink Engelmann elvtársunk személye iránt viseltetnek. Most csak az a kérdés, hogy szabad-e Magyaror­szágon minden hivatalos közegnek, vagy akármelyik tökfilkónak a törvényt megszegni, ha munkásokkal áll szemben. Jogot és bátorságot vehet-e magának egy főszolgabiró gyűlést betiltani, védtelen munkások ellen minden ok nélkül szuronyos csendőrséget összpontosíta­ni, letartóztatással fenyegetőizni és kénye-kedve szerint basáskodni. És mindezt büntetlenül lehet tenni? Csak szegjék a törvényt a munkással szemben, majd oly álla­potot fognak provokálni, mely alighanem megfordított alakban fogja őket a törvényes útra terelni. 143 17. szám A síita­ munkások t­zgalmához. A budapesti sütő­munkások szakegyesü­­lete f. hó 21-én tartotta alakuló közgyűlését a Buzalka­féle helyiségben Hoffmann Ferencz elnöklete alatt. Ober­ho­f­fer fejtegette a szakegyesület czéljait s hasz­nát. Farkas az alapszabályokat olvasta fel, melyek minden vita nélkül elfogadtattak. Ezzel tehát a szak­egyesület megalakultnak tekinthető s a fővárosi mun­kás-egyletek száma egy öntudatos, hivatását és köte­lességét ismerő egyesülettel szaporodott. Az ideiglenes tisztikar igy alakult meg: elnök: Hoffmann Fe­rencz, elnökhelyettesek: Oberhoffer Gyula és Medovits József; jegyző: Farkas Gergely; pénz­tárnok: Novák Gyula; jegyzőkönyvi hitelesítők: Ká­polnai és Benkovits; választottak továbbá 12 vá­lasztmányi tagot is A szakegyesület megalakulása után Oberho­f­fer Gyula terjesztette elő a harminczas bizottság je­lentését, mely szerint kevés kilátás van arra, hogy a mesterekkel békés úton egyezséget lehessen kötni. A­zon indítványát, hogy május 10-ig adjanak határidőt, a t­ö­meg lerúgta. (Felkiáltások: nem várunk! Nem enge­d­hetünk! Nem hiszünk az emberszeretetükben! Öt en­gedjenek!) Végre elfogadták azon közvetítő indítványt, hogy május 3-ig még várnak a mesterek válaszára, e napon, azaz szombaton d. u. 5 órakor a »ké­m­é­n­y s­e­p­r­ö«­h­ö­z czimzett városligeti ven­déglőben ismét nagy gyűlés tartotik, melyen határozni fognak a további teendők felett. A bizottság erköl­csi kötelességévé teszi a fővárosban alkalma­zott minden sütőmunkásnak, hogy a gyűlésen megjelen­jen, nehogy azt lehessen mondani, hogy a határozatok nem az összes sütő­munkások által, hanem egyes izgatók által hozattak! Budapesten és Újpesten lévő sütőmunkás inditott bérmozgalmat. A mesterek makacssága folytán kénytelenek lesznek mir legköz­elebb a munkát beszüntetni. A jelenleg is munkán ék­­ü­liek száma igen nagy. Segély­nyújtási szükség­es és sürgős. Munkások! Támogassátok munkástársaitok a tehetségtek szerint. Sütőmunkás a mozgalom be­feje­zéséig Budapestre ne jöjjön! Önkéntes adakozásokat elfogad s fejle­sz­tési helyére juttatja szerkesztősé­gün­k is. Elitk atlakoztak: Werner János gyűjtése 4­00, Z. n*l és

Next